LFG.HU

tarsasjatekok.com
Chavalier
novellaCimkek

3. Fejezet – Könyörület

Már órák óta meditált hálókamrájában. Érezte Thoras, a könyörületes szeretetteljes érintést. Mosolyogva bámult maga elé, szemeivel egy másik világra tekintve. A félelem, a harag, a fájdalom és a szomorúság hullámai egyszerre futottak végig rajta. Amint magához tért, feltépte szobája ajtaját és lélekszakadva rohant végig a folyosókon. Útja során nem egy írnokot és mestert felborított. A főpap ajtaja elé érve már nem tudott lefékezni, egyenesen belerohant az őrt álló harci papokba.
- Nem tudsz vigyázni fiú?- ragadta grabancon az egyik termetes pap.
- Nekem…sajnálom, de…be kell jutnom…beszélni…baj – hadovált össze-vissza.
A díszes ajtó hatalmas dörrenéssel csapódott ki.
- Mit jelentsen ez? – követelte a fehér taláros öregember. – Már a saját hálótermemben sem hagytok pihenni?
- Nagytiszteletű főapát uram – kezdte beszédét a tanonc.
- Garrick? Garrick Triplehorn? Gondolhattam volna. – ütött teátrálisan homlokára. – Mondd fiam, mért vernek engem veled az istenek?
- Uram…én…
- Nyugodj meg fiam. Gyere csak be és mondd el mi nyomja lelked.

Percekkel a tanonc távozása után, Tarnos Pridemoore zaklatottan igyekezett ösvényt taposni a méregdrága szőnyegekbe. Nem tudta mit gondoljon az esetről. Garrick volt legtehetségesebb tanítványa. Az ifjú tanonc teljes mértékben élvezte Thoras kegyét. A meditáció közben rátört érzelemhullámok valami rossz közeledtét jelezték. Csak remélte, hogy nem arról van szó, amitől a legjobban félt. Bár az, hogy maguk az istenek is félnek, csak egyet jelenthetett. Talán ideje felvenni a kapcsolatot öreg barátjával, egy bizonyos mágussal.

Már a negyedik napot töltötték az erdőben a városban lezajlott események után. Vadászattal és beszélgetéssel mulatták az időt. Esténként a tábortűznél Cedric trágár nótákkal szórakoztatta barátját, Terrien pedig egy lanton kísérte, amit egy dalnoktól nyert kockán hetekkel korábban.
Ezúttal is sokáig aludtak, a nap már közeledett delelőjéhez. A tábortűz teljesen kialudt, még csak nem is füstölt.
- Ébresztő!- rázta fel társát Terrien. – Rakd meg a tűzet, addig hozok valamit ebédre.
- Mindjárt, mindjárt – mordult a fiú, másik oldalára fordult és tovább hortyogott.
Terrien sűrű fejcsóválás közepette hagyta magára társát. Mivel nem látta értelmét sietségnek, úgy döntött, felfedezi a környéket.
Nyugodtan sétált az erdőben, hiszen még emberöltőkkel ezelőtt vadászták le az utolsó vérmedvéket. Farkasok és más ragadozók is ritkán tévedtek erre.
Annyira belefeledkezett gondolatiba, hogy nem vette észre a körülötte sűrűsödő fákat és az egyre hosszabbra nyúló árnyakat. Korgó gyomra térítette magához. Meglepetten vette észre, hogy milyen mélyre hatolt az erdőbe.

Vízcsobogás ütötte meg a fülét. Más választása nem lévén a hang irányába indult el. Talált egy kitaposott ösvényt és elindult rajta. Ahogy közeledett a hang forrásához egyre különösebb érzés ragadta magával. Meg mert volna esküdni, hogy a fák szemmel követik minden mozdulatát. Majdnem belegyalogolt a váratlanul felbukkanó tóba. Patak zúgott alá a sziklákról vízesést alkotva. A vízfüggöny szétnyílt és egy fürdőző elf szüzet pillanthatott meg. Hatalmasat nyelve nézett végig a nemes tünde hosszú, aranyló haján és testének lágy domborulatain. Lelke mélyén érezte, hogy megzavart valamit, amihez nem volt joga. Kelletlenül szakította el az elfről tekintetét. Lebukott a páfrányok közé és igyekezett a legnagyobb csendben távozni. Még egy utolsó pillantást vetett a vízesés felé, de ámultan tapasztalta, hogy az elf nyomtalanul eltűnt. Már meg sem lepődött a tarkójának nyomódó penge borzongató érintésén.
- Hen aluun rhionnen tel’amar? – csilingelt füleiben a kérdés.
- Aluun Terrien, erian tal ruhaa’. – válaszolta kissé nehézkesen.
- Fordulj meg!- hallatszott a parancs. – Hadd lássam az idegent, ki beszéli népünk nyelvét.
Terrien lassú, óvatos mozdulatokkal tápászkodott fel. Megfordult és egyenesen az arany szempárba bámult. Lenyűgözte az aranyelf kissé szögletes arca, egzotikus vonásai, igéző tekintete és vizes, aranyló hajzuhatagából kiálló hegyes fülei. A nemes tünde időközben rezzenéstelen tekintettel vizslatta.
- A foglyom vagy! – jelentette ki váratlanul kemény hangon az elf.
- Úgy tűnik. – vonta meg a vállát a fiú, pedig a látszattal ellentétben igencsak zavarta a torkát csiklandozó penge.
Percekkel később már a vízesés tövében felfelé kanyargó ösvényen haladtak. Terrien hasztalan próbált beszélgetést kezdeményezni, az elf makacs hallgatásba burkolózott. Mikor a kis vízesés fölé értek, a fiú váratlanul lefékezett, majdnem felnyársalva magát az elf kardjára. Szembe fordult fogvatartójával és különös kérdést tett fel.
- Mondd csak, tudnak az elfek úszni?
- Micsoda kérdés ez? – döbbent meg a lány. – Persze hogy tudnak.
- Köszönöm, csak erre voltam kíváncsi. – húzódott pajkos mosolyra szája.
Még be sem fejezte mondandóját, máris lebukott és elkaszálta a lány lábait. Az elf szárnyaszegett madárként zuhant alá, s hangosan csobbant a tóban.
Miután meggyőződött róla, hogy nem esett baja, teljes sebességgel futni kezdett a sötét rengetegen keresztül. Hagyta, hogy ösztönei vezessék, tompa érzékeire nem számíthatott.

A zsoldosok csapata gyorsan haladt. Már csak néhány napra voltak Humpershire városától. Váltott lovaikat végkimerülésig hajszolták. Érezték a préda közelségét.

Már későre járt, mikor megérkezett a táborba. Cedric a tűz mellett üldögélt és egykedvűen faragott egy faágat.
- Mi tartott ennyi ideig? Ha véletlenül nem jár erre egy nyúl és kéredzkedik fel a nyársra, már régen éhen vesztem volna.
- Baj van. – válaszolta barátja levegő után kapkodva. – Túl közel kerültünk az elfek földjéhez. Talán ideje lenne visszatérni.
- Ám legyen, – vonta meg a vállát Cedric. – de csak egy kiadós alvás után.
Terrien bólintott, a tűzhöz telepedett és falatozni kezdett a megmaradt nyúlból.

Csatazaj, fém pendül fémnek, mágikus lövedékek robbannak, halálsikolyok, hörgések, könyörgés, sírás, kegyetlen nevetés. Vér, füst, megperzselt hús, a halál dögletes bűze. Hűvös esőcseppek simogatják bőrét. Félve nyitotta szemét a világra. Humpershire füstölgő romjai, a halomra ölt lakók látványa könnyeket csalt szemébe. Nehéz szívvel sétált végig a maradványok között, nemegyszer ismerős arcokat vélt felfedezni. Otthonából nem sok maradt. Különös késztetéstől hajtva rohant egy nagyobb törmelék halomhoz. Üszkös gerendákat, megfeketedett rönköket hajított félre.
Elkeseredett ordítása végighömpölygött a város romjain. A romok alól egy sírkő került elő, fájdalmasan ismerős nevekkel. Esőcseppekkel kevert könnyeit mohón itta magába a síron árválkodó hófehér, törékeny virágszál.

Az éjszaka lényei mozdulatlanná dermedtek. Cedric zavarodottan ugrott talpra, el nem tudta képzelni, hogy milyen lény képes ily hátborzongató hangot kiadni. El kellett telnie néhány pillanatnak, mire rájött, hogy mi történt. Legjobb barátja ordítozott álmában. A fiú egész testében remegett, s bár verítékben fürdött, mégis hideget árasztott magából. Összefüggéstelen szavakat motyogott, össze-vissza dobálta magát, végül lenyugodott és mély álomba merült. Bár nehezen tudta nyitva tartani szemeit, Cedric úgy döntött, hogy átvirrasztja az éjszakát, barátja álmát őrizve.

Hajnalban indultak útnak, szótlanul bandukolva egymás mellett. Terrien nem akart beszélni az álmáról, társa pedig nem erőltette a kérdést. Kényelmes tempóban haladtak, számításaik szerint másnap koraestére elérik a város nyugati kapuját.
A nap már magasan járt és korgó gyomruk is jelezte az ebéd idejét, mikor egy tisztáshoz értek. A csatazaj és a kedélyes káromkodások kizökkentették őket gondolataikból.
Egy vörös szakállú törpe hadakozott egy nagyobb csapat goblinnal. Hatalmas pörölyt forgatott fegyverként.
- Lábbal tiporjátok az ebédemet? – célzott a földre kiömlött pörköltre. – Az, az orkagyú anyátok nem tanított tiszteletre? Na majd adok én nektek!
Minden szavát egy-egy ütéssel toldotta meg. Egy goblin bezúzott koponyával hanyatlott a földre. Hamarosan a következő is csatlakozott hozzá, kezeit szilánkosra tört bordáira szorította, elkeseredetten kapkodott levegő után.
Győzelme nem volt kétséges, ám a bokrok váratlanul szétnyíltak és további goblinok érkeztek két hatalmas ogre irányítása alatt. Csak az ifjak közbelépése mentette meg a törpét a dicstelen végtől. Örömteli rikkantással üdvözölte hirtelen jött segítőit, majd belevetette magát a csatába. Hatalmas csapásai nyomán hullottak a goblinok, ám az egyik ogre már keményebb diónak bizonyult. Terrien egyenesen a nagyobbik behemótnak rontott, míg Cedric a goblinok egy csoportját vette kezelésbe. Tőrei villámgyorsan villantak, s egy goblin felhasított torokkal bukott előre. A következő sem járt több szerencsével. Ügyetlen csapását a fiú könnyedén hárította, tőre utat talált magának a védekezésre emelt karok között, s egyenesen szívébe fúródott.

A törpe kegyetlenül sorozta a nála lassabb behemótot. Minden igyekezete ellenére nem tudott végzetes találatot bevinni. Ekkor csapta meg a fülét a különös kántálás.
Állandó mozgásban volt. Eltáncolt az ogre súlyos csapásai elől, bevitt néhány sikeres találatot, de rövidkardjával éppen csak megkarcolta ellenfelét. Dühös volt, hogy nem hozott magával használhatóbb fegyvert. Íja túl messze volt, egyébként sem lett volna ideje használni. Az ogre kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét és rávetette magát. Farönk vastagságú karjai acélkapocsként szorultak a fiú dereka köré. Terrien kétségbeesetten feszítette alá karjait. Szíve majd kiugrott a torkán, tüdeje égett a légszomjtól. Végső elkeseredésében karjait a lény vaskos nyaka köré fonta. Minden erejét beleadta és csavarni kezdett. Bordái sajogtak az irtózatos nyomás alatt. Látása elhomályosult, sötét függöny ereszkedett szemei elé.
A törpe meglepetten fordult hátra. Úgy tűnt, hogy a mögötte álló terebélyes tölgy kántál.
- Ez fájni fog. – villant át tudatán hibája.
Védtelen maradt az ogre következő csapásával szemben. A nehéz bunkó telibe kapta az oldalát. Szépen ívelt szárnyalással fejjel előre csapódott a tölgynek. Mielőtt elmerült volna a sötétségben meglepett sikolyt, majd tompa puffanást hallott.
Tőre a goblin mellkasába mélyedt, egy fordulattal mögé került másik tőrét a szerencsétlen lény tarkójába vágva. A lény egyetlen hang nélkül múlt ki. Újabb ellenséget keresett. Az eszméletlen törpe fölé hajló ogre a füttyentésre reflexszerűen megfordult. A két tőr tíz lépés távolságról vágódott meglepett arcába, kioltva szeme világát, s életét egyaránt.
Reccsenés visszhangzott füleiben. Biztos volt benne, hogy elérkezett a vég. Meglepetten tapasztalta, hogy ismét kap levegőt. Minden egyes lélegzetvétel pokolian fájt. Ahogy lassan visszatért látása, hitetlenkedve pillantott ellenfelére. A nála legalább hatszáz fonttal nehezebb behemót kitört nyakkal hevert a fűben.
Cedric ezalatt életre pofozta a kábult törpét.
- Ez jó móka volt fiúk. De egyedül is boldogultam volna. – morgott népe szokásához híven. Egy törpétől senki se várjon ennél többet köszönetképp. – A nevem Tűzszakáll Dougan. Mesterkovács és kalandor. Meldorn király legkisebb fia- tette hozzá alig hallhatóan.

A kölcsönös bemutatkozás és kézfogás után elkezdték összeszedni holmijukat. A tetemeket hatalmas kupacba hordták és elégették. Az erőtlen nyöszörgés váratlanul érte őket. A hatalmas tölgy tövében, a magas fűben megtalálták a fáról lepottyant goblin sámánt. A szerencsétlen lény tüdejét átfúrta egy törött faág. Dougan azonnal csapásra emelte pörölyét, ám meglepetésére nem tudott lesújtani. Terrien állt mögötte, szorosan markolta a fegyver nyelét közvetlenül a feje alatt.
- Hé! Mit akar ez jelenteni kölyök?- hökkent meg a törpe.
- Nem hagyom, hogy megölj egy védtelen lényt. Bármilyen gonosz legyen is…-dünnyögte.
- Ahogy akarod- morogta a törpe. Átkozódva vonult a tisztás másik sarkába.
Cedric érdeklődve figyelte, ahogy barátja a goblin fölé hajol.
- Mi a neved? – kérdezte Terrien, míg a sebet vizsgálta.
- Gruulsh – köhögte a goblin. Szemei rémülten nyíltak a fiúra.
- Jól figyelj rám Gruulsh! – mondta nyugodt hangon. – Most megpróbálom kihúzni a csonkot. Nagyon fog fájni.
Ezzel oldalára fordította a lényt, megragadta az ágat és egyetlen rántással kitépte testéből. A goblin vadul ordított, a nyílt sebből ömlött a vér. Terrien kétségbeesetten szorította rá kezét. A belsejéből előtörő gyógyító energiák hullámokban futottak végig a haldokló sámán testén. Fehér fénnyel izzó tenyere érintése nyomán erek, inak, izmok kapcsolódtak össze. A seb pillanatok alatt bezárult.
Cedric és Dougan leesett állal bámultak a fiúra. A goblin zavarodottan nézett megmentőjére, óvatosan elhátrált, végül futásnak eredt.
- Mi volt ez? Hogy csináltad? – kérdezte Cedric barátját.
- Nem tudom. – hangzott a bizonytalan válasz.

4. Fejezet – Első vér

Évezredes fák lombkoronái alatt sétált. Mindenhonnan vidám zene és ének hallatszott. Megkapó látványt nyújtottak a mágiával növesztett otthonok. A fák az erdei elfek óhaja szerint hajlottak, formálták ágaikat. Borzongatóan gyönyörű volt a Ques’til talaa’, a királyi palota és Lirianar, az erdő istennőjének szentéje. Több tucat fa alkotta e pompás építményt. A négy sarokban és középen emelkedő fák ágai spirálisan törtek az ég felé. Kisebb fák ágai kapcsolódtak egybe falakat, padlót és mennyezetet alkotva.
Elyfae Centholen életének eddig eltelt hetven évében még sosem látott embert. Még mindig emlékezett a fiatal férfi elfekhez képest durva, ám mégiscsak érdekes vonásaira, impozáns termetére. Apja testőrségének válogatott harcosai is eltörpültek mellette. De ami nem hagyta nyugodni, az a fiú dermesztően kék tekintete volt. Mikor egyenesen a szemébe tekintett, valami végtelent pillantott meg. Végtelen szeretetet vagy végtelen gyűlöletet, képtelen volt eldönteni.

A Törött korsóban ismét minden a megszokott medrében folyt. Joshua és a felszolgálólányok alig tudtak eleget tenni a számtalan megrendelésnek. A zajos ivóban egyetlen sarok burkolózott mély hallgatásba. Az asztal körül különös társaság ült. Virgilt várták, akinek egy informátorral volt találkája. Váratlanul bukkant fel, mint mindig. Egy súlyos erszényt pottyantott az asztalra. Fenrir kérdő tekintetére elhúzta az ujját a torka előtt.
- Szóval biztosra mentél. – állította inkább, mint kérdezte. – Mit tudtál meg?
- A leírásnak, csak egyetlen ember felel meg a városban. Csakis ő lehet az. A hírek szerint az Ironfist udvarházban él. Az öreg veterán még gondot jelenthet.
- Vannak őrök? – kérdezett közbe Yashira.
- Amennyire én tudom, nincsenek.
- Ezek szerint nem számíthatunk komoly ellenállásra. Jobb is így, nem szeretném összevérezni az új taláromat. – jegyezte meg Eriand.
- Mi a helyzet a helyőrség katonáival? Lord Kilmore nem fog beleavatkozni?
- Lóháton is percekre van az udvarház. Addig biztos végzünk.
- Rendben – bólintott Fenrir. – Akkor holnap éjszaka, a terv szerint.

Elyfae mélyen elgondolkodva lépett a trónterembe. Néhány pillanatig fel sem tűnt neki a feszült csend. Rájött, hogy valami nagy jelentőséggel bíró eseményt szakított félbe. Néhány Lirianar papnő imádkozott buzgón könnyeivel küzdve. Apja és az erdei nép királya szomorú arccal tekintett maga elé.
- Mi történt apám? – rohant hozzá kétségbeesetten.
Alfanar király kérdőn nézett barátjára, s Taliandranaar bólintására beszélni kezdett.
- Mennyire ismered a helian nép történetét gyermekem?
- Semmit sem mond nekem a helian név- csóválta meg a fejét a lány.
- Talán az Ősökről már eszedbe jut valami. Nos, ők voltak az Ősök. Fővárosukból Heliotaxzilia-ból hozta el Aeryn Halufaé a jóslat tekercseit. Kahl’Rua papjai megjósolták a birodalom bukását. Nem tévedtek. Minden pontosan úgy zajlott le, ahogy a tekercsekben meg van írva. Ezzel azonban még nem értek véget a jóslatok. Az elmúlt tízezer év minden fontosabb eseményét megemlítik. Mígnem elérnek a Bíbor sárkány évéhez. Húsz évvel ezelőtt volt. Ennyi ideje jár már közöttünk szabadon a Kiválasztott. Senki sem tudja, hogy ki lehet ő. A jóslat szerint az a végzete, hogy visszaszerezze az Ősök örökségét. Ennyit ismerünk csak a jóslatból, a többi elveszett az idők folyamán. Kahl’Rua újra felébredt, a Xzital Helia szigetére küldött felderítők nem tértek vissza.
- Mondd csak Alfanar, mégis hogyan néznek ki a helianok? – kérdezte mélyen elgondolkodva.
- A krónikák szerint feltűnően hasonlítottak az emberekre, bár minden tekintetben túltettek rajtuk. Az egyetlen külső megkülönböztető jelük a dermesztően kék, pupilla nélküli szemük volt.
Erre Elifae beszámolt a Terriennel való találkozásáról. A két elf figyelmesen hallgatta meséjét.
- Azt mondod, hogy emberi tekintete volt? – kérdezte apja.
- Az, de valahogy borzongató. Bár még sosem láttam embert, ösztönösen éreztem, hogy valami nincs rendben vele.
- Ennyi elég is. Nem kockáztatom, hogy egy mindnyájunkra veszélyes személy életben maradjon. Még ma a poros kis városuk kapui elé lovagolok. Erősen kétlem, hogy a gyáva emberek szembe mernének szállni Crishalinaa’r királyával.
- Csak nyugalom barátom – csitítgatta Alfanar. – A sereged nélkül még te sem mennél sokra. Javaslom, kísérjük figyelemmel az ember sorsát. Ha bebizonyosodik gyanúnk és valóban az, akinek hisszük, akkor cselekedetei szabják majd meg, hogy mikor szakad meg életének rövidke fonala.

Kedélyesen társalogva haladtak az erdőn keresztül. Bár a nap már régen alábukott, egyáltalán nem tartottak támadástól ilyen közel a város határához.
- Remélem velünk tartasz vacsorára. – szólt Terrien a törpéhez. Thomas főztje után mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni.
- Tanúsíthatom. – dörzsölte korgó hasát Cedric. – No meg persze finom mézsör is lesz bőven.
- Nem kell kétszer kérni fiúk. Csak abban bízom, hogy a szakácsotok tudja tartani velem a tempót.
Úgy verte hátba a két ifjút, hogy azok majdnem orra buktak. Jóízű böffentés után, egy tál gőzölgő húst maga elé képzelve szaporábbra fogta lépteit. Hőseink jót derültek rajta, majd ugyanolyan lelkesen, éhesen és szomjasan követték.

Gyorsan és némán szelték át az utcákat. Az álmos strázsáknak fel sem tűnt az ötfős társaság. A sikátorokban megbúvó zsebmetszők és egyéb brigantik kíváncsian figyelték őket, de bölcsen kitértek útjukból.
Az Ironfist udvarház kapuja zárva fogadta őket, akárcsak a szolgálók által használt, a falon végigfutó borostyánfüggöny mögé rejtőző ajtó. Ám Virgil ügyes ujjainak és okos szerszámainak egyetlen zár sem tudott sokáig ellenállni.
Halk kattanás jelezte, hogy a zár feladta a kilátástalan küzdelmet. A nyikorgó ajtóra meglepetten kapta fel fejét egy szerencsétlenségére arra elhaladó szolga.
Szokásos éjszakai falatozására indult az éléskamrába. Mielőtt még reagálhatott volna egy fémesen csillogó tárgy repült át a sötéten. Yashira tőre remegve állapodott meg torkában. A falánk szolga gurgulázva rogyott össze. Fenrir elkapta és behúzta egy sötét beugróba.
- Brom?! Brom?! Merre vagy?- harsant a kiáltás. Helgert a kertész kereste nagyétvágyú cimboráját. – Ha nem jössz, nélküled kezdjük el a kockajátékot.
Lomiryl mentális csapását néma sikoly követte. A néhai kertész, ki annyira szerette az élet szépségeit, holtan omlott össze.
- Ez így nem lesz jó – panaszkodott Eriand. – Sok lesz a hulla.
Fenrir egyetlen mordulással elhallgattatta. – Virgil, mit is mondott az informátorod? Hol van a kölyök szobája?
- A keleti szárny második szintje.

Bergor egy levelet olvasgatva üldögélt nevelt fia szobájában. Néhány perce hozta egy Charon nevű holló, Archon familiárisa.

…Tudom, hogy szívedhez nőtt az ifjú herceg, de
nem maradhat tovább biztonságot nyújtó szárnyaid alatt. Ellenségeink minden bizonnyal rábukkantak. Thoras főpapja szerint az ősgonosz újra visszatért. Fiddle-nek már szóltam. Vendeguard erődjében megtalál majd. Mihamarább útra kell kelnie. És még valami, egy apró ajándék Terriennek. Nézz be az ágya alá. Sajnálom, hogy nem tudlak személyesen meglátogatni, de rengeteg teendőm van. Vigyázz magadra barátom, kerüld a bajt.

A.

Az utolsó sorok elolvasása után a földre hullajtotta a papírt. Lehajolt és bekukkantott az ágy alá. Egy ámulatba ejtően szép kardot talált ott. Igazságosztó, villant agyába a név. A Daventry királyok kardja. A pehelykönnyű mithrill penge ezüstös derengésbe vonta a férfi alakját. Pengéjébe ősi rúnákat véstek a hajdan volt törpe mesteremberek. A markolat egyszerű kidolgozású volt, mentes minden díszítéstől, akárcsak a keresztvas. A kardgombot egy egyszerű, csiszolt hegyikristály alkotta, fényt sugározva a legsötétebb helyeken is.
Merengéséből a kivágódó ablak, s az üvegszilánkok csörömpölése zökkentette ki. Vívóállásban várta támadóit, ám megdöbbenésére nem tudott megmozdulni. Lomiryl kárörvendve vigyorgott rá. Fenrir fenyegetően magasodott az alacsony férfi fölé.
- Hol van a kölyök?
- Milyen kölyök? – próbált magabiztosnak tűnni Bergor.
Fenrir ökle lesújtott egyszer, kétszer, majd háromszor. – Ne játszadozz velem öreg.
- Fogalmam sincs miről beszélsz – válaszolt akadozva a szájában összegyűlt vértől Bergor.
- Ettől talán megered a nyelved – intett az ajtó felé a harcos.
Yashira kísérte be Maria-t torkához szorított pengével.
- Ne! Könyörgöm ne bántsátok!
- Mégegyszer megkérdem – szűrte a szavakat fogai közt Fenrir – Hol van a kölyök?
- Bergor Ironfist! – kiáltotta Maria.- Ha elárulod, esküszöm az összes istenekre magam foglak megnyúzni.
Yashira próbálta befogni a száját, de az asszony harapott, rúgott és hangosan átkozódott.
- Belőlem egy szót sem fogsz kihúzni te féreg- köpte arcon Bergor a fölé tornyosuló férfit.
Fenrir intett társának, mire a penge beleszaladt Maria nyakába. Bergor elkeseredetten ordított, s a mérhetetlen düh miatt kiszabadult Lomiryl mentális fogságából. Feleségéhez rohant és zokogva ölelte át az élettelen testet.

- Itt meg mi történt? – kérdezte a sötétségtől Terrien. Óvatosan léptek be a nyitva felejtett ajtón. Dougan szitkozódva bukott orra egy az árnyak közül kilógó láb miatt.
- Tudod kit gáncsolgass!- esett neki az ismeretlennek. Ám hamar rájött, hogy valami nem stimmel álnok merénylőjével. – Öööö…. Ez… ez.. halott!
- Miről beszélsz? – hajolt hozzá Cedric. Döbbenten ismerte fel a kertészt.
Terrien már rohant is. Csak néhány lépésre volt a főbejárattól, amikor az ajtószárnyak kitárultak. Bergor landolt a lépcsőkön véresen és teljesen összetörve. Élettelen kezéből kihullott az Igazságosztó. Fenrir belétörölte véres pengéit az immáron halott férfi ruhájába, majd Terrienre emelte sárgán fénylő tekintetét.
- A megbízónk látni akar. Élve, úgyhogy ne akarj ellenállni. -Négy társa lassan mögé sorjázott.
- Egyedül maradtál. – mutatott a halott férfira a mágus.
Egy súlyos pöröly sújtott le a mágus derekára. – Nem olyan biztos az hegyesfülű- dörögte a törpe.
- Még csak ne is gondolj rá – súgta Yashira fülébe Cedric. A lány keze félúton megállt. A torkát csiklandozó penge meggyőzte róla, hogy jobb, ha nyugton marad.
Fenrir intett a többieknek, hogy ne mozduljanak. Bár létszámfölényben voltak, hamar átlátta, hogy elveszítheti csapatának néhány értékes tagját. Nem beszélve a Yashirával eltöltött forró éjszakákról. Bizonyosan sokáig hiányolná a lány társaságát. Úgy döntött megvárja célpontja következő lépését.
Terrien lehajolt és felemelte a mithrill pengét. Az előtte álló hatalmas harcosra mutatott. – Kihívlak. Csak te, meg én. Senki sem avatkozhat közbe.
- Zene füleimnek – vigyorgott Fenrir. Előrántotta ikerpengéit és lassú körözésbe kezdett a fiú körül.
Terrien letörölte könnyeit és mozdulatlanul várta a támadást. Veszett vadakként estek egymásnak. A három penge szemmel követhetetlen sebességgel mozgott. A többiek ámulva figyelték a harcot. Terrien dühe elég erőt adott hogy képes legyen hárítani az irdatlan erejű csapásokat. De nem tudott annyira koncentrálni, mint szeretett volna. Minduntalan azért imádkozott, hogy Maria még életben legyen. Mind több és több apró karcolást kapott.
- Könyörögj az életedért, ahogy a vénember is tette! – fröcsögte ellenfele.

Terrien tudta, hogy ez nem igaz. Bergor büszke volt, túlságosan is. A saját bőre miatt sosem aggódott. Ebből igyekezett erőt meríteni. Kardját lejjebb eresztette, majd egy fordulattal felfelé csapott. A keresztezett pengék sikertelenül próbálták útját állni. Szikraeső közepette törte át Fenrir védelmét, s végigvágott arcán örökre lezárva bal szemét. Ám ezért súlyos árat fizetett. A pengék mélyen alkarjába martak egészen a csontig hatolva. Fájdalmas grimasszal arcán szorította oldalához jobb karját. Fenrir a vértől megvakítva végső csapásra emelte pengéit, ám Terrien váratlanul eltűnt az orra elől. Meghökkenve markolt az üres levegőbe.
- Mágia! – üvöltötte az időközben magához tért Eriand.
Az Ironfist udvarház fölött ragyogó, színes fénygömbök pulzáltak, az egész városban jól láthatóan.
- Kinyitni! Kinyitni Lord Kilmore nevében!- hangzott a parancs, s a döngetés a kapu felöl. Egy tucat lovas katona vágtatott az udvarházhoz a furcsa fények miatt.
Eriand meg sem várva vezére utasítását, elmondott néhány szót, s a Farkasfalka a megnyíló dimenziókapun keresztül elmenekült.

5. Fejezet – Válaszút

Szomorú hajnal virradt Humpershire városára. Napkeltére már mindenki hallott az éjszaka történtekről. Lord Kilmore katonái az egész várost átkutatták, mégsem bukkantak a zsoldosok nyomára. Terrien egyetlen szót sem szólt Maria holttestének fellelése után. Cedric és Dougan hiába próbáltak lelket önteni belé. Ők beszéltek az őrparancsnokkal és a kiérkező Thoras papokkal is.
- Sajnálom, már nem lehet segíteni rajtuk. – Fordult Cedrichez az egyik pap. – Túl sok idő telt el azóta, hogy lelkük eltávozott. Viszont a fiatalúr karja szépen begyógyult.
Kisebb tülekedés támadt a kapu előtt, ahogy a kíséretével érkező Lord Fenimore Kilmore megpróbálta átverekedni magát a kíváncsi tömegen. Katonái pillanatok alatt utat csináltak neki, s odasétálhatott a pappal beszélgető fiúhoz.
- Mondd fiam, merre találom Ironfist mester nevelt fiát? – kérdezte az ősz, vékonydongájú férfi.
- Hátul, a halastó mellet. Ás.
- Ilyenkor? Mit?
- Ön szerint mit, uram? – vonta össze szemöldökét az ifjú tolvaj.
- Ehm….igen…, azt hiszem, értem. Csupán részvétemet szeretném kinyilvánítani.
- Ezt halassza máskorra jó uram! – kottyantotta közbe a törpe. – Nem hinném, hogy bárkivel is beszélni óhajt.
- Khm…nos…igen, talán mégsem kéne zavarni. Mindenesetre mondjátok meg neki, hogy osztozom gyászában. Bergor a barátom volt, egyike a leghűségesebbeknek. – Ezzel visszatért lovához, s kíséretével együtt az erőd felé ügetett.

Fiddle szomorúan figyelte ifjú tanítványát, amint a közös sírgödröt ásta. Bár Maria családjának saját kriptája volt, mégis jobb ötletnek tűnt, hogy a halastó melletti ligetben hantolják el az áldozatokat. Ott, ahol annyi boldog órát töltöttek kettesben, később már hármasban.
Patakokban csorgott róla a veríték s egyre jobban, s jobban belemélyedt feladatába. Ahogy a gödör mélyült, úgy emelkedett a földhalom is egyre magasabbra.
- Hagyd abba fiam! Elég lesz már! – szólt rá szokatlanul erős hangon az öreg gnóm.
Dühödten vágta a földhöz az ásót. – Az én hibám. Miattam történt az egész.
- Ne ostorozd magad. Nem tehettél semmit.
- Megtaláltam a levelet. – emelte tekintetét tanárára. – Azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal.
- Nem! – rivallt rá Fiddle. – Még nem jött el az ideje. – folytatta higgadtabban. – Ha válaszokat akarsz kérdéseidre, velem kell jönnöd. Északra, Vendeguardba.
- Nekem máshova vezet az utam, gnóm! – szűrte a szavakat Terrien. Előhúzta Igazságosztót, s néhányat suhintott a levegőbe. – Addig nem nyugszom, míg vörösre nem festi e pengét a gyilkosok vére!
- Hát elkezdődött. – sóhajtott a gnóm. – Így akarsz rájuk emlékezni?! Csak a szépet, s a jót tartsd meg emlékeidben. Mindazt pedig, mi fájdalmat okoz, tépd ki és hajítsd messzire! Ne feledd mit tanított neked nevelőapád! Sose kezdj harcot, de mindig te légy az, ki befejezi! A bosszúra pedig lesz alkalmad. Ezt az egyet megígérhetem.
- Igazad van. Sajnálom. – kezdett ismét megnyugodni az ifjú.

- Óvatosan! Még kiszúrod a másik szemem is. – rivallt a félszerzetre Fenrir.
- Ne… mozogj! – lassan közelített az izzó pengével a vérmocskos szemgödörhöz. Füst szállt fel, égett hús bűzével keveredve, amint rányomta tőrét. A zsoldos egyetlen arcizma sem rándult a művelet alatt. Némán tűrte a pokoli kínt.
Yashira lépett be a kunyhóba az ikrek kíséretében, s közölte, hogy a tanya korábbi lakóinak holttesteit elkaparták az erdőben.

Elyfae-nek hosszú időbe került, mire meg tudta győzni apját, hogy ő legyen a Kiválasztott megfigyelője. Egy egyszerű varázslattal közönséges, fekete hajú, hófehér bőrű holdelfnek álcázva magát igyekezett elvegyülni a városlakók között. Az emberek beszédéből megismerte a rajtaütés enyhén pontatlan részleteit. Bár szomorúnak találta az esetet, mégsem kavarta fel különösebben egy alacsonyabb rendű faj tagjainak halála. Az elfek ritkán kötöttek barátságot kívülállókkal, többnyire lenézték őket. Viszont, ha valaki mégis ebben a kiváltságban részesül, akkor egy életre szóló barátot nyer.

A szertartás egyszerű és csöndes volt. Willon Evermeet, egy magas rangú Thoras pap megszentelte a földet, hova az elhunytakat elhelyezték. A résztvevők, köztük Cedric, Fiddle, Dougan, a család szolgái és barátai, az őrparancsnok, továbbá a Lord képviseletében lánya, némán várták a szertartás végét. Néhányan nem a pap méltató beszédét hallgatták, sokkal inkább az ifjú Terrien kemény vonásait figyelték. Az ifjú mozdulatlanul állt mindvégig, egyetlen arcizma sem rándult, s tekintete a messzi távolba révedt. A szertartás végeztével sem mozdult el.
A horizonton alábukni készülő nap vörösbe öltöztette a sír fölött álló alakot. Lágy szellő borzolta haját, simogatta arcát és szárította könnyeit. Fejében számtalan kérdés kavargott, mely válaszra várt.

A nyílvessző remegve feszült a húrra. Hegye pontosan a gyászoló szívét célozta.
- Egyetlen lövés. Csak egyetlen lövés és nincs több bizonytalanság, nincs több fenyegetés. Mennyire egyszerű lenne.
Az íj leereszkedett, s a vessző visszakerült a tegezbe.
Terrien egy utolsó fohászt küldött az istenekhez, majd az udvarház felé vette útját. Bár megígérte tanárának, hogy vele tart Vendeguardba, más tervet is forgatott fejében.
Az elf megvárta, míg a homályba vész alakja, s a sírhoz lépdelt. Kihúzott egy hófehér virágot, mely a hajába szúrva díszelgett. A friss földhalom közepébe szúrta, kulacsából pedig néhány vízcseppet hullajtott rá.

- Vele tartasz az útra?
- Igen, a legjobb barátom, az egyetlen igaz barátom.
- És én mi vagyok?
Cedric zavartan fordult el. Nem tudott erre mit válaszolni.
- Soraya – kezdte. – Tudod, hogy annak idején is több voltál számomra mint egy barát. S ezek az érzések most sem változtak.
- Örülök, hogy nem változtál. – húzta magához a fiút.
Nevelőnője a szomszéd szobában különös hangokra riadt. Fülelni kezdett, majd széles mosollyal ajkain feküdt vissza ágyába. Az ő drága Sora-ja (mindig is Sora-nak becézte) úgy tűnik minden tekintetben felnőtt.

Szakadó esőben lovagolt ki a városból. Az álmukból felriadó őrök még csak meg sem próbálták megállítani. Hollófekete csődöre, Éjfél szélsebesen száguldott a sáros országúton. Öt mérföld után bevágtatott az erdőbe. A sötétség ellenére is megtalálta a Backwater tanyához vezető ösvényeket.
Egy óra múlva ért oda, s elégedetten látta, hogy logikája nem csalta meg. A kunyhóból fény szűrődött ki. Lovát egy fához kötötte, s odalopózott az ablakhoz.
- Jól meggondoltad főnök? – kérdezte a félszerzet. – A megbízónk nem fog örülni.
- Megsebzett, elvesztettem a fél szemem. Ne hidd, hogy ezek után hajlandó leszek életben hagyni! – húzta végig ujjait a friss kötésen. – De nem várom el, hogy velem tartsatok. Ezúttal nincs fizetség.
- Tudom édesem. – dorombolta hozzá bújva Yashira. – Ám nem te mondtad egyszer, hogy a farkasok falkában vadásznak? Mi vagyunk a te falkád, s követünk ahova csak akarod.
Az ikrek és Virgil is lelkesen bólogatott.
Felhúzta számszeríját, s belehelyezte az első lövedéket. Célra tartott, hosszan kivárt, végül mégsem lőtt.
Nyerítés, lódobogás és éles füttyszó csalta ki a zsoldosokat a szabadba. Ám hiába kutatták át percekig a környéket, nem találtak senkit és semmit. Az átázott, avarral borított talajon nem maradt meg egyetlen nyom sem.
A kunyhóba visszatérve annál nagyobb volt a meglepetésük. Nedves lábnyomok vezettek a tűzhely melletti asztalhoz. A díszes tőrrel odaszúrt papírdarabon a következő rövid üzenet állt: Nem felejtek!

Gyors vágtára fogta Éjfélt, hogy mihamarabb eltávolodjon a tanyától. Végtelenül fáradtnak érezte magát, fejét csődöre nyakára hajtotta, s mély álomba merült. Nem látta és nem is hallotta az őt követő másik lovast.
- Tele vagy meglepetésekkel, ember. – nézett utána az elf.

Fiddle korán ébresztette a társaságot végigjárva a vendégszobákat. Dougan morcos volt, mint mindig. Nehéz csízmáját a gnóm mögött becsukódó ajtónak hajította és hangosan szentségelt, amiért az nem hagyta aludni. Cedric pont akkor mászott vissza a szobájába, amikor Fiddle benyitott. Fülig érő szájjal köszöntötte a döbbent gnómot, ki fejét csóválva lépett Terrien ajtajához.
- Gyere csak be. – hangzott a szobából.
- Hogy érzed magad? – lökte be a gnóm az ajtót.
- Most már jobban. – emelte rá tekintetét. – Még meg sem köszöntem, hogy akkor megmentettél.
- Sajnálom, hogy késtem. Tudod, az én koromban már nem könnyű ébren maradni.
- Igen, tisztában vagyok vele – mosolyodott el a fiú.
- Csatlakozol hozzánk?
- Menj csak előre, hamarosan én is megyek.
A reggelinél Cedric lelkesen győzködte a törpét, hogy tartson velük az útra.
- Igazad… – harapott egyet a csülökbe – lehet. – folytatta tele szájjal. – Talán veletek kéne tartanom. Hiszen még sosem hagytam el a Vas-hegy környékét. Nem beszélve az úton ránk váró kalandokról. Rendben, benne vagyok.
- Nagyszerű! Remélem tudsz lovagolni? – lépett a konyhába Terrien.
- Ló?! Lovat mondtál?!
- Van valami probléma? – kottyantotta közbe az ifjú tolvaj.
- Öööö…. Khm…, hát olyan nagyok. – motyogta a törpe.
- Csak nem félsz a lovaktól? – kérdezte Fiddle.
- Ne beszélj ostobaságokat gnóm! – förmedt rá a törpe. – Egy törpe semmitől sem fél – húzta ki magát.
- Tériszonyod van, ugye? – tippelt Terrien.
- Az – adta meg magát a törpe.
- Nem gond, majd együtt lovagolsz Fiddle-lel. Van egy fürge kis pónink. Ő jó lesz nektek.
- Együtt ezzel a habókos mágussal? – horkan fel Dougan.
- Bizony- vigyorgott az öreg gnóm. – Jól fogunk szórakozni.
- Ettől féltem. – ült vissza székére a törpe, s beletemetkezett reggelijébe.

A nehéz aranyserleg végigrepült a hálótermen, s tűzborral áztatott el egy ritka festményt.
- Hogy értsem azt, hogy kudarcba fulladt a kísérlet? – fakadt ki az uralkodó.
Antarn igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. – A zsoldosok bizonyára alábecsülték a herce… – hatalmas pofon gátolta meg abban, hogy befejezze mondandóját.
- Soha ne merészeld így nevezni azt a korcsot! – szűrte a szavakat Morel.
- Bocsáss meg fenség! – nyüszített az orgyilkos.
Az uralkodó azonban már nem is foglalkozott vele. Néhány kör után lerogyott baldachinos ágyára, s szolgájára förmedt. – Küldd be az egyik lányt! Gondolkodnom kell.
- Azonnal. – hátrált lassan az ajtó felé Antarn.
- Várj! Legyen inkább kettő.

(folyt. köv.)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához