LFG.HU

Chavalier
novellaCimkek

6. Fejezet – Korlátlan hatalom

Lord Kilmore és családja néhány helyi kereskedő társaságában egy pompázatos vacsora kellős közepén tartott, mikor a terembe nyíló vasalt tölgyajtó szárnyai váratlanul kitárultak. Egy szolga rohant be lélekszakadva, hogy bejelentse a nem várt vendéget.
- Őfelsége, Morel Daventry király követe, Gaspar Quezada báró!
Éjfekete páncélos katonák kíséretében lépett be a hordóhasú, himlőhelyes képű nemes. Mulatságos rózsaszín selyem tunikát viselt, s valósággal roskadozott a rá aggatott ékszerek súlya alatt. Nehezen szedte a levegőt, zsebkendőjével folyamatosan törölgette a verítéket arcáról. Intésére egy szolga azon nyomban egy kényelmes széket tolt termetes hátsója alá, ami kevésnek bizonyult, s ezért egy másikat is hozott.
- Üdvözlöm követ úr. – szólt a lord.
- Áááh… igen, igen. Viszont.
- Mi szél hozta kedves báró?
- Üzenetet hoztam őfelségétől.
- De hiszen arra elég lett volna egy futár is. – döbbent meg a lord. – Kíváncsivá tett báró uram. Megtudhatnám, hogy mi az üzenet?

A báró elővett egy papírtekercset, gyorsan átfutotta, majd visszasüllyesztette öltözéke öbleibe.
- Nos, lényegében arról van szó, hogy Őfelsége elrendelte egy bizonyos Bergor Ironfist és családja elfogatását.
- Kénytelen vagyok elszomorítani, de Ironfist mester és felesége napokkal ezelőtt merénylet áldozata lett.
- Értem… – gondolkodott el egy pillanatra a báró. – De mi a helyzet a fiúkkal?
- Nekik sosem volt gyermekük. – szólt közbe váratlanul Soraya.
- Nem érdekel, hogy vér szerinti gyermek, vagy sem. A király parancsára el kell fogni és kísérettel Cormerylbe vinni. – mondta tovább érzelemmentes hangon a báró. – Ezennel utasítom önt, Lord Kilmore, hogy katonáival működjék közre a fiatalember elfogásában.
- Ha akarnám, se tehetném – ingatta a fejét a lord. – Tudomásom szerint az ifjú Terrien már elhagyta a várost és jó eséllyel a tartományt is. Hatalmam immár nem terjed ki fölé.
- Értsem úgy, hogy megtagadja a király parancsát?
- Úgy érti ahogy akarja. Én a törvényeknek vetem magam alá, s ezek a törvények mindig is előbbre valók voltak a mindenkori uralkodónál.
- A törvények változhatnak, a nemesi tanács pedig már csak árnyéka régi önmagának. – vetette oda még a végén a báró. Feltápászkodott székéből, s katonái kíséretében kisétált Thornhill erődjéből.

Az este további része elég nyomott hangulatban telt el. A vendégek távozása után Lord Kilmore visszavonult termeibe. Aggodalommal töltötték el a báró szavai. Lelke mélyén érezte, hogy ennek még komoly következményei lesznek. Két dolog miatt nem akart részt venni egy hajtóvadászatban, ezek közül az egyik egy régi barát emléke, a másik pedig… Nos, bár már nem volt fiatal, de hajdanán vele is megtörtént, hogy szerelembe esett. Tisztában volt azzal, hogy lánya milyen érzelmeket táplál egy igen kétes hírű fiatalember iránt. Ajtaja halk nyikorgására riadt fel gondolataiból. Lánya szeretettel ölelte át, s ő örömmel viszonozta.
- Vissza fog jönni?
- Igen lányom. Félek tőle, hogy nem egyedül.
- Én melletted állok apám, bármi is lesz.
- Tudom egyetlenem, tudom. – simogatta haját. – De beszéljünk másról. Boldog vagy vele?
- Cedric-nek hívják. – nézett mélyen apja szemébe. – És igen, boldogabb mint valaha.
- Örülök nektek lányom. De ugye tisztában vagy vele, hogy most hosszú ideig nem fogod látni?
- Megígérte, hogy visszatér. Megígérte.
- Elhiszem. De egyvalamit nem értek. – vakarta meg állát. – Mit követhetett el Terrien, hogy a király ennyire feni rá fogát?

Kényelmes iramban haladtak céljuk felé. A tervek szerint délkeletnek indultak, át Hársvölgyön, majd a Hósipka-hegység hágóin keresztül Freeportból hajóval szándékoztak Vendeguardba eljutni. Freeport még mindig több heti útra volt tőlük, ám Fiddle noszogatására sem akartak gyorsabban utazni. Három az egy ellen leszavazták a gnómot, s inkább a gyönyörű nyáreleji időt élvezték. Sorra hagyták maguk mögött Hársvölgy apró falvait, hol helyi lakosok páratlan vendégszeretettel fogadták a vándorokat. Gyakran feldobta a hangulatot, egy-egy Dougan által kitalált tréfa, aminek szenvedő alanya többnyire az öreg gnóm volt. De ő sem maradt ám adósa. Szándékoltan olyan intellektuális vicceket mondott, amik meghaladták a törpe képességeit, s gyakran még a fiúk sem értették. Árnyékuk ezalatt kitartóan követte őket kihasználva veleszületett képességeit, hogy még véletlenül se fedezzék fel.

Három napra volt szükség, hogy Cormellan főnemesei összegyűljenek. Hosszú évek óta nem volt példa erre az eseményre. A királyi palotában káosz uralkodott. Szolgák rohangáltak dolguk után, egymás és saját munkájukat is akadályozva. Az őrséget megháromszorozták, hogy valamilyen minimális rendet sikerüljön fenntartani. Nemegyszer vér is folyt, hiszen ekkora fejetlenségben elkerülhetetlenek voltak a véletlen és kevésbé véletlen balesetek.
Bár a több tucat nemes fegyveres kísérettel érkezett, csak ők léphették át a palota kapuját. A király feketepáncélos katonái nem engedtek be senkit, ki más zászló alatt szolgált.
Lassan besorjáztak a nemesek a gigantikus tanácsterembe. A színes, áttetsző kristályokból készült kupola a nap fényét megszűrve szivárványszínbe öltöztette a termet. Kényelmes székek alkottak félkört, fölöttük pedig ott díszelgett a nemesi családok címere, s zászlaja. A király e félkörrel szemben foglalt helyet. Intett a szolgáknak, hogy szívódjanak fel, s a nemesek úgyszintén helyet foglaltak.
Cormellan törvényeit a nemesi tanács hozta. Minden nemes egyetlen szavazattal rendelkezett, akár maga a király. Nem volt szavazat, mely többet nyomott volna a latban másénál. Csak a tanács hozhatott, függeszthetett fel, ill. törölhetett el törvényeket.

Az uralkodó végighordozta jéghideg tekintetét az összegyűlteken, megköszörülte torkát, s beszélni kezdett.
- Tisztelt nemes urak! Örülök, hogy mindannyian itt vannak. Fontos kérdéseket kell megvi…
- Nem mind – szólt közbe Demethor báró, a leggazdagabb északi tartomány, Effindel hűbérura.
A hirtelen támadt zúgolódás közepette minden kéz a jól látható üres székre mutatott. A Kilmore család címere büszkén emelkedett ki a többi közül.
- Árulás! – hallatszott néhány erőtlen bekiabálás.
A király felemelkedett és igyekezett csendre inteni a nemeseket.
- Erről beszéltem tisztelt urak. Métely támadta meg birodalmunk szívét. Egy korábban hűséges alattvalóm megtagadta egy, a rendre veszélyes ember kiadatását.
- Azt sejtem, hogy kire céloz fenség, de mégis ki az aki biztonságunkat fenyegeti? – hallatszott ismét Demethor báró öblös hangja.
- Uraim, nem akartam pánikot kelteni, de az Ősök leszármazottja köztünk jár. Ha elfogjuk és bebörtönözzük, akkor a jóslat nem teljesedhet be.
Többen is értetlenül fordultak szomszédjukhoz, hiszen nem mindenki ismerte a jóslatot.
- A neve Terrien …Ironfist tette hozzá egy pillanatnyi szünet után. Minden bizonyíték ellene szól.
- Még sosem hallottam Ironfist dinasztiáról. – morfondírozott a báró. – Igazán kíváncsi vagyok, mire készül ez a felfuvalkodott hólyag.
Az uralkodó tovább folytatta beszédét, a nemesek attól való félelmére apellálva, hogy elveszíthetik mindazt, mit családjaik hosszú századok alatt kivívtak.
- Ez az ember, bár nem vagyok biztos benne, hogy helyes az ember szót használni, veszélyt jelent hazánkra, gyermekeinkre s egész Aedalonra. Nem hagyhatjuk, hogy végzete felé haladjon. Kérdem én, hajlandóak vagytok minden eszközt megadni, amire csak szükség van a kézre kerítéséhez?

Egységesen harsant fel az igenlő válasz, bár néhányan csöndben maradtak.
- Ebben az esetben – folytatta elégedetten a király – megkérem az urakat, hogy lássák el kézjegyükkel a dokumentumot, amit írnokom körbehordoz. Mint olvasható, a dokumentum megváltoztatja a királyi címet. Cormellan-nak a mai naptól császára lesz, ki rendelkezhet a teljes hadsereggel, hogy elfoghassa a Kiválasztottat és megbüntesse az áruló Lord Kilmore-t.
- Tiltakozom! – kiáltott közbe Demethor báró. – Nem fordulok a barátom ellen. Nem mondok le katonáimról és nem vagyok hajlandó aláírni egy olyan dokumentumot, mely diktatúrához vezet.
A báró szavainak hatására több nemes is kezdte tisztán látni a dolgokat. Ha átadják hadseregüket, teljesen ki lesznek szolgáltatva. A jogaik megkurtítása sem segíti elő családjaik gyarapodását.
- Nyugalom, nemes urak. A császári cím csak időleges lenne. Amint megszabadultunk a problémáktól azonnal lemondok róla.
- És ez mért nem szerepel a dokumentumon fenség? – kérdezte Le Castell gróf.
- Az írnokom hibája. Remélem, elfogadjátok helyette adott szavamat is.
- Mért nem kér arra minket, hogy dőljünk saját kardunkba? – vitatkozott Rashenor báró.
- Kutyák! Hogy merészelitek!? – vesztette el a fejét az uralkodó. – Ott lesz rajta mindannyiótok kézjegye. Erről kezeskedem. Antarn, küldd be őket!
Sorra tárultak fel a rejtekajtók, s katonák áromlottak a terembe. Néhány különös lény követte őket.
- Aki együttműködik, az megtarthatja nyomorult életét s birtokait is. Aki nem…nos…
- Effindel mától független! – rántott pengét Demethor báró. Kardjával tisztelgett, majd megdörzsölve gyűrűjét aktiválta a benne rejlő varázslatot. Színes fénybuborékok kíséretében eltűnt. A mágia visszarepítette biztonságos otthonába.
A többi ellenkezőnek nem volt alkalma menekülni. A katonák pillanatok alatt lefogták őket. Mind a hat nemes szembetalálta magát egy-egy alakváltóval. A szürke bőrű, tejfehér tekintetű lények vonások nélküli arca kezdett tükörképükké válni. Átváltozás közben magukba szívták a nemesek emlékeit és tudását is. Miután feleslegessé váltak, az ellenkező nemeseket helyben kivégezték példát statuálva a többiek számára. Hamarosan két kivétellel minden kézjegy ott díszelgett a dokumentumon. Lord Fenimore Kilmore és Urich Demethor báró, a két szomszédos északi tartomány urai pedig felkészülhettek a hamarosan bekövetkező bűntető hadjáratra. Nem tellett sok időbe, mire minden katona, s fejvadász megkapta Terrien személyleírását. Az elfogásáért kitűzött jutalom pedig a köznép nyomorgó tagjainak a megváltást jelentette volna.

7. Fejezet – Forró üdvözlet Abyss-ből

Hársvölgy sűrű erdővel borított délkeleti nyúlványában vertek tábort távol a forgalmas utaktól. A láthatóan megszaporodott őrjáratokat elkerülendő javasolta Fiddle ezt az utat. Míg Cedric és Dougan a tábor felállításával és az ebéd megfőzésével foglalatoskodott, a gnóm szunyókált, azalatt Terrien a környéken kóborolt borús gondolatokkal terhelt elmével. Egy harsányan csacsogó patakot követve jutott el az elbűvölő tisztásra, ami egy nádassal szegélyezett tavat ölelt körbe. A tó partjára sétált, lehajolt, s megpaskolta a víz felszínét. Egy hirtelen ötlet hatására megszabadult öltözékétől, s berobogott a hűs habokba. Nem sejtette, hogy az aranyló szempár ezúttal is követi minden mozdulatát, akárcsak az elmúlt napok minden percében. Rövid úszkálás után kisétált a partra, megrázta magát, s anélkül hogy felöltözött volna, kihúzta hüvelyéből Igazságosztót s lassú, ám egyre gyorsuló mozdulatokkal belemélyed egy harci rutinba.

Elyfae megkövülten nézte az előtte kibontakozó jelenetet. A fiatal férfi tökéletes egyensúllyal kivitelezett precíz mozdulatai egy táncra emlékeztették. Az ifjú meztelensége, hihetetlenül kecses és villámgyors mozdulatai, a kidolgozott izmokon végigfutó verítékcseppek csillogása a napfényben zavarba hozta a lányt. Elyfae a maga hetven évével már jóval többet élt, mint amire a legtöbb ember számíthat, ám a hosszú életű tündék között éppen hogy nagykorúnak számított.

Egyetlen mozdulatára kavargó köd takarta el a kristálygömbben megjelent képet. Eleget látott, az ifjú teljesen egyedül gyakorol a tóparton, s fegyvere nem fog problémát jelenteni. Újra ellenőrizte az idéző kör ábráinak, s rúnáinak vonalát. Minden hibátlan kell legyen, ha nem akarja hogy katasztrófába torkolljon varázslata. Az arunach-i olajbarna bőrű mágus felhúzta fekete talárja bő ujjait, hogy ne zavarja a szükséges mozdulatokban. Rajzolt néhány ábrát a levegőbe, s rövid kántálás után színes port szórt a kör közepén égő mágikus lángba. A lángok vadul felcsaptak s megnyílt a kapu Abyss mélyére. Hívószavára hamarosan megérkezett egy kisebb ördögöcske, név szerint Azriel. A vörös bőrű teremtmény különböző szitkokkal illette a mágust köszöntésképp.
- Üdvözöllek Azriel. Örülök, hogy látlak! – mosolygott a mágus.
- Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról Rijel, az Ostoba. – gúnyolta a férfit.
A mágus néhány szót köpött az ördögöcske nevével kiegészítve, mire az apró démon nyüszítve húzódott össze az elviselhetetlen fájdalom miatt. Megpróbált kitörni, de a hibátlan kör miatt lehetetlen volt. Érezte ahogy Rijel mentális kötése egyre erősödik, pedig a legtöbb mágus néhány perc után elkezd fáradni.
- Jól figyelj rám Azriel, szükségem van néhány pokolkutyára, hogy elintézzenek egy embert, ha idehajtasz néhányat, szavamat adom, hogy nem foglak zavarni az év hátralevő részében.
- Nagyszerű! – fintorgott az ördögöcske. – Legalább lesz néhány hónap nyugtom. Mutasd az embert, s küldöm a kutyákat!
Rijel intésére a kristálygömbben gomolygó köd egy pillanatra eloszlott feltárva Terrien arcát. – Öt percet kapsz. – tette hozzá a mágus.

Abyss, az alsó síkok legveszélyesebbike. Nem sok halandó lenne képes néhány percnél tovább életben maradni e szörnyű helyen. Állandóan gomolygó köd takarta az ott játszódó véres eseményeket. Fájdalmas sikolyok, halálhörgések s átkok szakították meg a néma csendet. Számtalan különböző lény, az anyagi síkról származó elkárhozott lelkek, vérző testrészek, hatalmas férgek és egyéb gusztustalan, a legbetegebb fantáziát felülmúló szörnyűségek kaotikusan vonagló kavalkádján különböző rendű, rangú démonok serege lesett prédára.
Azriel azonnal parancsolója, egy nagy hatalmú tanar’ri, egy fődémon elé sietett, hogy előterjessze a mágus parancsát. Belisandros belenyúlt az ördögöcske elméjébe, s megtekintette Terrien arcképét. A különös szempár felkeltette érdeklődését, s a biztonság kedvéért mentális üzenetet küldött Abyss urának, ki hosszú évezredekkel ezelőtt vette át a hatalmat a démonhercegektől.
Kahl’ Rua, ki valaha első volt az istenek között, s tízezer évvel ezelőtti vereségét követően Abyss síkján gyűjtötte erejét, nem számított ilyen nagyszerű hírre. Hamar végiggondolta lehetőségeit, s megüzente a démonnak, hogy maga is tartson a pokolkutyákkal. A mágus köréről pedig majd ő gondoskodik. Az sem jelent gondot, ha az ember esetleg elhalálozna, egy istennek nem kihívás új életet lehelni bele. Belisandros nem sokáig gondolkodott az ajánlaton. Korlátlan szabadság az anyagi síkon, s halandók vérében fürödhet az idők végezetéig.

A délvidéki mágus örömmel látta, hogy a lángok felizzanak, s egymás után három hatalmas pokolkutya jelent meg a körben. Egyetlen szavára megszűnt a kör megkötő ereje, s a fenevadak az anyagi sík földjére léphettek. Belisandros a túloldalról látta a mágikus kört. Kitárta denevérszárnyait, s gyors szárnyalásba kezdett, hogy még időben elérje a lassan záródó kört. Elkésett, a tapasztalt mágus nem követte el azt a hibát, hogy nyitva hagyja az átjárót. Csalódott bömbölésére kisebb démonok százai menekültek fejvesztve közeléből.
A mágust nem rémítették meg a vérszomjas fenevadak, pedig szemük majd egy magasságban volt az övével.
- Szívjátok be ezt a levegőt, érezzétek az ember illatát! Hozzátok elém!
A kutyák vadul kaparták a földet, s dühödt csaholással, ami nem hasonlított egyetlen állat hangjára sem, lendültek mozgásba. Pillanatok alatt eltűntek a mágus szeme elől, s ösztöneiktől vezérelve száguldottak a tó felé.
- Hmm…nem felejtettem el valamit? – morfondírozott. – Megvan! – érte el a felismerés. – Nem mondtam, hogy élve. Sebaj, így is sok pénzt kaphatok érte.

Terrien gyakorlatát befejezve kardját a földbe szúrta, megmosakodott, s felöltözött. Apró kavicsokat dobált a tóba felzavarva a nyugodt víztükröt. Gondolatai ismét elkalandoztak. A levélből felcsípett információmorzsák és a legendás penge alapján kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy valószínűleg annak a birodalomnak hercege, amit éppen elhagyni készül. A tünde kényelmesen elhelyezkedett egy terebélyes tölgy vastag ágán, s erdőzöld köpenyével beleolvadt környezetébe. Gondolatai otthona, Crishalinaa’r kecses tornyai, gyönyörű kertjei, s a tündék legbecsesebb kincse, az Élet Fája körül forogtak.
Ösztönösen megérezte a veszélyt, s szorosabbra húzta maga körül köpenyét, nehogy észrevegyék. Elszörnyedve látta a káosz gyilkos teremtményeit, amint hangtalanul lopakodtak az ifjú háta mögé. Nem tudta, mit tegyen, hiszen apja parancsa szerint nem avatkozhatott közbe.
Terrien már azelőtt érezte a kénes bűzt, mielőtt a pokolkutyák morgása megütötte volna fülét. Mozdulatlanul állt, s a víztükörbe bámulva igyekezett valamilyen megoldást kitalálni.
A legnagyobb, s legocsmányabb fenevad ugrott először, ám csúnyán elvétette a lebukó fiút. Állkapcsa az üres levegőbe tépett, s hangos csobbanással tűnt el a vízben. A tűz lényei semmit sem gyűlöltek jobban a víznél.

Kihasználva a pillanatnyi szünetet minden mindegy alapon megrohamozta a legközelebbi fenevadat. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a harmadik kutya ne tudja megtámadni. Kardjával sikeresen tartotta magától távol a fenevadat. Pörgött, forgott, szökellt, táncolt, alábukott, mindent bevetett, amit csak ismert, mégis gyakran csak a szerencse mentette meg attól, hogy végzetes sebet kapjon. A másik pokolkutya megunva a játszadozást sípoló hangon elkezdte beszívni a levegőt, majd egy mélyről fakadó morgás kíséretében kiengedte a pusztító lángot. A tűz beborította fajtársát, ám nem okozott benne kárt. Terrien kétségbeesetten vetődött hátra, s hengeredett azonnal oldalra. A levegő forrósága így is kínzó fájdalmat okozott. Rögvest talpra ugrott, s fogást váltva kardja markolatán dárdaként hajította el fegyverét. A penge könnyedén fúródott a fekete húsba, s a fájdalmasan vonyító démonivadék lángok, s füstfelhő kíséretében hagyta el az anyagi síkot. Ám az ifjú nem örülhetett sokáig győzelmének, a másik fenevad dühödten rontott rá, ő pedig ott állt fegyvertelenül. Keményen nyekkent a földön, ahogy a kutya rávetette magát. Az irdatlan súly miatt minden levegő kiáramlott a tüdejéből. Kegyetlen karmok vájtak vállába, s mellkasába, de nem törődött vele. Minden erejével azon volt, hogy az arca előtt csattogó fogakat távol tartsa magától. Izmait a végsőkig megfeszítve sikerült felfelé feszítenie a lény állkapcsát, de tudta, hogy az idő ellene dolgozik. Karjai remegtek a megerőltetéstől, beleadott mindent, s szomorúan látta, hogy azok a fogak mind közelebb, s közelebb kerültek arcához. Akkor vesztette el minden reményét, amikor meghallotta a jellegzetes sípoló hangot. Már maga előtt látta a tüzet, mi elemészti, ám a fenevad ekkor megremegett, s élettelenül zuhant rá.
Elyfae gratulált magának a tökéletes lövésért. A nyílvessző a lény agyába hatolt, s azonnal végzett vele. Odarohant a tetemhez, s íját emelőként használva kissé megmozdította, hogy Terrien ki tudjon mászni alóla.
A fiú lihegve nézte végig amint a fenevad eltűnik, felperzselve a helyet ahol feküdt. Ezután megmentőjére nézett, s hálás tekintete egy ismerős arcon állapodott meg.

Rijel türelmetlenül várakozott, amikor legnagyobb meglepetésére ismét fellobbant a tűz, s egy hatalmas tanar’ri állt körében. A legnagyobb hegyi óriásokat is megszégyenítő termetű démon maga köré fonta szárnyait, s kíváncsian vizslatta a tátogó mágus arcát. A délvidéki férfi még sosem érzett ily átható félelmet, a legszörnyűbb kínhalál ígéretét hordozó égővörös tekintet lelke legmélyére hatolt. Megőrizve maradék méltóságát megpróbált erőt meríteni abból a tényből, hogy a démon semmilyen módon nem hagyhatja el a kört. Bízott önmagában, s hibátlan munkájában. Kihúzta magát, s a közelebb lépett a lényhez.
- Nem hívtalak. – jelentette ki. – Menj vissza, parancsolom!
Belisandros továbbra sem mozdult. Abyss korlátlan hatalmú ura egy távoli pontra fókuszált. Bár sok száz mérföldre volt az átjárótól, mégis tisztán látta szeme előtt a lüktető nyílást. Akaratát a végsőkig megfeszítve sikerült erőinek egy részét átküldenie az anyagi síkra.
A hirtelen támadt széllökés hátralökte a mágust, port és faleveleket vágva arcába. Ágak reccsenő tiltakozását, s a levelek zizegést hallotta, majd miután sikerült kipislognia szeméből a port, megismerte a félelem, s rettegés legmélyebb bugyrait. Egy kisebb faág zuhant a körre, részben letörölve az egyik rúnát. Nem maradt már semmi, mi visszatarthatta volna a démont.
A rém termetét meghazudtoló fürgeséggel rontott előre, karmos kezével megragadva a mágus talárját. Rijel egyetlen szavára aktiválódtak a selyembe szőtt védőrúnák, s elektromos kisülések égették a démon kezét. A démon fájdalmas üvöltésére egy mérföldekre fekvő apró falu legifjabb lakója, egy pár napos csecsemő hangosan felsírt.

- Mi volt ez? – ejtette ki a szárított húst kezéből Dougan.
- Fogalmam sincs, de nem szeretnék vele találkozni. – vonta meg a vállát a tolvaj.
Fiddle kitörölte az álmot szeméből, s figyelmesebben kezdett fülelni. Rosszat sejtett, s aggódott tanítványa távolléte miatt.
- Bármi is az, a barátunk bajban lehet. Keressük meg! – adta ki az utasítást.

Lehajolt, felemelte kardját, majd hüvelyébe csúsztatta.
- Jól vagy … ember? – hangzott a kérdés.
- Terrien, vagy már elfelejtetted?
- Emlékszem. – rázta meg aranyló sörényét.
- Elárulod a neved? Szeretném tudni, kinek köszönhetem meg, hogy segítségemre sietett.
- Elyfae Centholen.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtotta kezét a fiú. A tünde azonban nem ragadta meg, láthatóan habozott. – Ne félj, nem harapok. Szavamat adom. – tette hozzá egy mosoly kíséretében.
Elyfae viszonozta a mosolyt, s megragadta az ifjú kezét. Két szempár mélyedt egymásba, telve határtalan kíváncsisággal, ám a pillanat varázsát eloszlatta egy dobhártyaszaggató üvöltés.
- Mennünk kell. – húzta maga után a lányt Terrien. Ám az megállt, füttyentett egyet, s néhány pillanat múlva kivágtatott a tisztásra egy hófehér kanca.
- Így gyorsabb lesz. – kacsintott a fiúra.

Rijel fejében őrült sebességgel száguldoztak a gondolatok, próbált valamilyen varázslatot találni, amivel elpusztíthatja ellenfelét. Eleresztett egy villámot, ami kissé hátralökte a démont, de a fájdalmon kívül nem okozott sérülést. A pillanatnyi szünetet kihasználva forgószélként pörgő pengéket idézett, amik össze-vissza kaszabolták a lényt. Ám Belisandros sebei pillanatok alatt összeforrtak. Nem olyan egyszerű egy tanar’ri legyőzése, mint ahogy a délvidéki mágus gondolta. Belisandros visszaröppent a körhöz, benyúlt a tűzbe, s kiemelt egy embernagyságú lángoló pallost. Csapásai nyomán a mágust védő burok mind jobban elvékonyodott, végül szikraeső kíséretében megadta magát, s a penge átvágta a szerencsétlen ember védekezésre emelt kezeit. Rijel szánalmas sikollyal ölelte magához a csonkokat. A fájdalom teljesen elvette az eszét, észre sem vette, amint a démon megragadja és a levegőbe emeli. Belisandros ujjai satuként szorultak koponyájára, s a sötétség végleg magával rántotta a mágust. Száraz gally reccsenésére emlékeztető hanggal tekert egyet a mágus fején, majd egyetlen rántással kitépte gerincével együtt testéből.

Cedric és társai még el sem indultak a táborból, amikor belovagolt a fehér kanca lovasaival. Terrien leugrott a hátasról, röviden elmesélte a történteket, s bemutatta a tündét.
- Jobb, ha azonnal indulunk. – aggodalmaskodott a gnóm.
- Késő. – mutatott az égre Dougan. – Már itt van.
A démon árnyéka végigsöpört a tisztáson, majd lomha szárnyverdeséssel aláereszkedett. Lábával a tábortüzet tiporta, s a szél szétszórta a hamut. Teljes húsz láb magasságában kihúzta magát, szárnyait széttárta s fülrepesztő hangon elbődült.
- Gorumn szakállára! Hogy ez mekkora?! – ámult el a törpe.
- Velem jössz! – mutatott egyenesen Terrienre.
Éles tőr fúródott Belisandros vállába. – Ne is álmodj róla! – kiáltotta Cedric.
A démon szárnyainak legyintését követő széllökés hatalmas erővel repítette egy közeli fának a tolvajt, amitől eszméletét vesztette. A törpe hangos csatakiáltással indult rohamra a lény ellen. Minden erejét beleadta csapásába, s pörölye keményen csattant a tanar’ri lábujján. Belisandros dühödten sújtott le a törpére, aki képtelen volt felállni egy ekkora ütés után. A tünde nyilai sorra fúródtak a démon arcába, s nyakába anélkül, hogy bármi kárt tettek volna benne. Fiddle belemerült a mágia folyamába, hangosan kántálni kezdett, végül illúzióalakok sokaságát hozta létre társairól, s önmagáról. A megzavarodott démon dühödten csapkodta az illúziókat, nem tudott különbséget tenni köztük, s az igaziak között.
– Engem akarsz? Akkor gyere és kapj el! – hallatszott a kiáltás.
Belisandros a hang felé kapta fejét, s láthatta az ágaskodó fekete csődörön ülő ifjút, ki vadul integetett kardjával. Több se kellett neki, elrugaszkodott a földtől, s üldözőbe vette a vágtató paripát.

Terrien lova nyakába hajolt, s a fülébe súgott. Éjfél teljes sebességre gyorsult, s ügyesen kerülgette a sebesen közeledő fákat. Bár nem egy ág végigkarcolta oldalát, gazdája iránti hűsége hajtotta előre.
A démon magasan szárnyalt, s néha le-lecsapott a fák közé, hogy elkapja prédáját. Érezte a vér illatát, s ez még inkább felkorbácsolta haragját. Szomjazott az emberi vérre. Alig várta a pillanatot, amikor megkóstolhatja a lovon menekülő harcos vérét. A sűrű ágak ellenére egyre lejjebb, s lejjebb süllyedt. Közel karnyújtásnyi távolságba ért, amikor prédája nem várt dolgot cselekedett. Terrien hirtelen ötlettől vezérelve, felállt lova hátára, s egy pontosan időzített ugrással elkapott egy keresztbe kilógó faágat. Lábait felhúzta, átpördült, s pont az alá érkező démon hátán landolt. Előrántotta pengéjét, s fél kézzel kapaszkodva átvágta a tanar’ri szárnyait mozgató izomrostokat. Belisandros fájdalmas üvöltéssel zuhant alá, több fiatalabb fát is kiszakítva helyéből. Amint földet értek Terrien leugrott a hátáról, s a még mozdulatlan démon fejéhez sétált.
- Nem tudom, ki küldött, de add át neki üdvözletem. Osztozni fog sorsodban!
A fődémon gúnyosan nézett a harcos szemébe. Látta amint pengéje felemelkedik, s lecsapni készül de nem félt. A halandók fegyverei neki nem képesek ártani. Igazságosztó azonban nem volt közönséges fegyver. Azért kovácsolták, hogy elpusztítson mindent, ami gonosz. A csodálatos penge mélyen belevágott nyakába, s az ősi rúnák megkezdték pusztító munkájukat.
Kínok között távozott a halandók világából, s bosszút esküdött volna, ha utoljára nem pillant még egyszer legyőzője tekintetébe. Még Kahl’Rua szemei sem voltak képesek ekkora rémületet ültetni szívébe.

8. Fejezet Háborús fellegek

Belisandros remegve borult térdre az istenség előtt. A külső szemlélő számára különösen hathatott, ahogy egy tanar’ri meghunyászkodik egy közönséges emberalak előtt. A káosz urát teljesen meglepte, hogy a démon nem tudott elbánni a Kiválasztottal. Mindig is tudta, hogy különleges lesz ez a halandó, ám még ő sem gondolta volna, hogy legyőzhet egy fődémont. Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy alábecsülte őt. Ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy tökéletes alanyt választott.
- Uram, én igazán…. – kezdte volna a démon, ám Kahl’Rua elhallgattatta. Nem volt kedve végighallgatni a szánalmas mentegetőzést.
- Menj, most nincs rád szükségem!
A démon megkönnyebbülten kapott szárnyra, s tűnt el a kavargó ködben.
Bár ismét kicsúszott kezei közül, mégsem aggódott különösebben. Ha tízezer évet kibírt, akkor az a kis idő igazán nem számít, mikor ily közel áll ahhoz, hogy tervei teljesüljenek. Még az istenek is képesek voltak a türelemre, amennyiben megérte a várakozás.

Fehérezüst álarca alól figyelte az uralkodó lépteit. Morel Daventry, immáron császárként, fáradhatatlanul rótta a köröket tróntermében. Tábornokai egy terepasztal fölött vitatkoztak, apró figurákat tologatva.
Antarn az álarcába vágott nyíláson keresztül ajkához emelt egy kupát, s lustán kortyolgatta a zöldes színű mentabort.
- Hogy álltok? – lépett a császár hadvezéreihez.
- Az északi tartományok erősek felség, időre lesz szükség, hogy elegendő egységet tudjunk összevonni egy hadjárathoz. – válaszolt Sargen Holimion tábornok anélkül hogy levette volna tekintetét a terepasztalról.
- Hogy mernek szembeszállni velem? Megsemmisítem őket, egytől egyig. A fejüket akarom! – csapott a terepasztalra felborítva a figurákat.
- Mi mindent megteszünk felség, de a lakosság körében nagyon népszerűek. A köznép mellettük fog állni.
- Részletkérdés. – zárta le a témát.
Egy fiatal tiszt szólt váratlanul közbe. – Nem lehetne esetleg néhány orgyilkost küldeni?
- Nem bízom bennük. – sandított az álarcos férfira, ki láthatatlan mosollyal emelte kupáját a császárra.
Egész nap folyt a tervezés, végül mire a nap alábukott a haditerv is készen állt. A hadvezérek távozásával pedig egy másik fontos ügyre tértek rá.
- Mondd csak, van még valami, amit megpróbálhatunk hogy kézre kerítsük azt a fattyút? Félek tőle, hogy ki tudja kerülni az őrjáratokat, s ha elhagyja Cormellant, meg lesz kötve a kezünk.
- Valaki segíti őt felség, vagy valakik. Talán terved sem képez titkot előttük. Bárki is legyen segítője, nagyon jól értesült és jelentős befolyással bírhat.
- Ne játssz a türelmemmel. Nem érdekelnek a rejtélyes szövetségesei, inkább mondj valami használhatót. – vonta össze szemöldökét.
- Van még egy megoldás, de sokba fog kerülni. Talán kapcsolatba tudok lépni valakivel, aki segíthet. Csak egy szót mondok: árnyékvadászok.
A császár mosolya évek óta nem volt ennyire őszinte. – Újra és újra meglepsz engem. Lassan kezdek félni tőled. – tette hozzá nevetve.

Egymás mellett ügettek kissé lemaradva a többiektől. A fák koronáin keresztül dárdaként tűzött át a ragyogó napfény.
- Mióta követsz minket? – szegezte a lánynak kérdését.
- A temetés óta. – Látta, hogy kijelentésére a fiú arca megkeményedik. – Igazán sajnálom.
Terrien szótlanul bólintott.
- Az nem is érdekel, hogy mért követtelek? – próbálta megtörni a kínos csendet a tünde.
- Nem, el sem tudnék képzelni jobb indokot személyes vonzerőmnél. – nevetett rá a fiú.
Elifae csilingelő, őszinte kacaját jól hallották társaik is.
- Jól mutatnak együtt. – jegyezte meg Cedric.
- Ne viccelj! Hiszen alig van azon a hegyes fülűn hús. – méltatlankodott a törpe. – Bezzeg népünk asszonyai, ha tudnád fiacskám. Tömör izmos test, aranyos szakállka. Mondanom sem kell, hogy a legjobb pillanatokban lehet belekapaszkodni. -kacsintott rá cinkosan. – Nincs is ennél vonzóbb.
- Te beteg vagy. – nézett rá megütközve az ifjú tolvaj.
- Abbahagynátok?! – rivallt rájuk Fiddle. – El sem hiszem, hogy képesek vagytok ezen vitatkozni. Amúgy is bárki megmondhatja, a gnóm asszonyoknál nincs szebb a világon. – nevetett harsányan.
- Gorumn szakállára! – méltatlankodott a törpe. – Nem tudjátok mi a jó.

Sebesen szárnyalt végig a Jégcsillag folyó mentén. Útközben néha alábukott, hogy egy élénken csapkodó hallal csőrében bukkanjon ismét felszínre. Nem sok holló próbálkozott a halfogással. Charon azonban nem volt közönséges holló. Archon familiárisaként állandóan úton volt, vitte s hozta a fontos üzeneteket. Szemei előtt felsejlett a távoli Cormeryl sziluettje. Magasabbra emelkedett, tekintete végigsiklott a folyón átívelő hidakon, a masszív falakon, a díszes palotákon, s a kecses tornyokon, végül megállapodott Thoras templomán. Körberepülte a gigantikus építményt a főpap termeinek ablakait kutatva.
Tarnos Pridemoore megropogtatta öreg csontjait miután végzett a reggeli meditációjával. Elhúzta a vastag drapériát, s szélesre tárta az ablakot, beengedve vele a friss levegőt, az énekesmadarak hangját, az ébredező város moraját, a konyhán készülő reggeli étvágygerjesztő illatát, s mindezzel együtt egy gyors röptű hollót. Charon az utolsó pillanatban korrigálta röppályáját, s így még sikerült kikerülnie az idős férfit.
- Ejnye Charon, figyelhetnél néha jobban is. – feddte meg a főpap.
A holló a férfi íróasztalán landolt, széttárta szárnyait, s jólnevelten meghajtotta fejét.
- Mit hoztál ma nekem? – lépett hozzá Tarnos. Leakasztotta a madár nyakára kötözött vízhatlan bőrerszényt, s előhalászott belőle egy papírdarabot. Gyorsan végigfutotta, majd rövid választ írt, s útjára engedte a hollót.
Hívószavára bejött az egyik ajtónálló, végighallgatta a pap kérését, majd elrobogott az épületegyüttes déli, a tanoncok lakrészeit magába foglaló szárnyba. Lefékezett az egyik ajtó előtt, s kopogására választ sem várva berontott a hálókamrába. Garrick mélyen elmerült meditációjában, s bár az ajtóval szemben helyezkedett el, átszellemült arca elárulta, hogy valahol máshol jár.
- Garrick! Most nincs idő erre, a nagytiszteletű főapát hivat. – ragadta meg a grabancánál az ifjút, s annak minden tiltakozása ellenére magával vonszolta.

- Jól van, jól van. Tudok én is járni. – nyílt ki a főapát ajtaja, s esett be rajta a fiatalember.
- Foglalj helyet – intett az idős pap. – Fontos feladatom van számodra. Tudom, hogy még közel sem fejezted be tanulmányaidat, de az most várhat. El kell utaznod Dolaran fővárosába, Vendeguardba. Keress egy Archon nevű férfit, és segíts neki mindenben, amire csak megkér.
- Ez…ez igazán nagy megtiszteltetés. Gyorsan összecsomagolok, s útnak is indulok.
- Nem! – állította meg a főpap. – Most azonnal indulsz. Már mindent összekészítettek neked, amire szükséged lehet az úton. Találsz egy felnyergelt lovat az istállóban. Utazz gyorsan és kerüld a feltűnést, úticélod pedig senkinek se áruld el. Thoras vigyázza lépteid fiam!

Iskaria határai mentén éjjel-nappal járőröztek lord Kilmore katonái. Többször is összecsaptak a fosztogatni készülő császári csapatokkal. Mindez csak a közelgő háború előjátéka volt.
Az idős lord ezalatt Demethor báróval tárgyalt egy szövetség létrehozásáról. Csak együtt remélhették, hogy hosszabb ideig ki tudnak tartani a császár seregeivel szemben.
- Nagy szerencsénk kedves lordom, hogy a császár egyelőre más célokra összpontosít. Ha most indítana támadást, képtelenek lennénk visszaverni. Örülök annak, hogy leköti a kölyök üldözése.
- A fiút Bergor Ironfist nevelte, biztos vagyok benne, hogy nem fog szégyent hozni rá. Jelentős erőket köt le anélkül hogy tudna róla.
- Remélem nem kapják el. Nem szeretnék annak az őrültnek a kezére jutni.

Soraya gondolatai állandóan szerelme körül forogtak. Tudta, hogy a furfangos fiú vigyáz majd közös barátjukra. Aggódott miattuk, akárcsak a katonákkal együtt járőröző bátyja miatt. Elhatározta, hogy erős marad, a népéért, a barátaiért, a családjáért, s a szerelméért, bármit is hozzon a sors.

- Először Iskariara csapnak le. – mutatott a térképre a lord. – Effindelt, csak rajtunk keresztül érhetik el.
- Nyilvánvaló, éppen ezért intézkedtem úgy, hogy seregeim nagy része egy héten belül ideérjen.
- Köszönöm barátom. Már csak az a kérdés, hol állítsuk meg őket. Nem akarok civil áldozatokat. Nyílt csatában ütközünk meg velük.
- Ez itt mi? – kérdezte a báró a térkép egy pontjára mutatva.
- Víztározó az aszályos évekre.
- Akkor itt ütközünk meg velük. – jelentette ki mosolyogva a báró.

Kétségbeesetten kutatták végig a hajdan élettel teli falut túlélők után. Mindhiába, a császári csapatok mindenkit lemészároltak. Férfit, nőt, öreget, s fiatalt egyaránt.
- Uram, a házak még nincsenek kiégve, nemrég gyújthatták fel őket.
- Igazad lehet. Siessünk, nem lehetnek messze. – adta ki a parancsot Fahrton.
A katonák megsarkantyúzták lovaikat, s gyors vágtára fogták őket. A nagytestű harci mének verítéktől csatakosan nyargaltak ki a faluból. Fahrton felkaptatott egy magasabb dombra, végignézett a tájon, majd csatlakozott embereihez és nyugat felé vezette őket. Nem volt messze az ellenséges lovasok által felkavart porfelhő.

A nap rövid utat tett meg az égen, s száz feldühödött, bosszúra szomjazó harcos ütött rajta a letáborozni készülő császári csapaton. Fahrton emberei tömött sorokban zúdultak az ellenségre. Sok katonát még azelőtt levágtak, hogy felfoghatták volna a támadás tényét. Keményen harcoltak, kegyelmet nem ismerve.
A császári csapat tisztje célzásra emelte számszeríját, Fahrton ezüstösen csillogó páncélja kivált a tömegből tökéletes célpontot nyújtva.
Fahrton pajzsával hárította egyik ellenfele kétkezes csapását. Válasza nem váratott sokáig magára. Kardja talált egy rést a katona páncélján, a váll és a nyakrész illesztésénél a férfi testébe hatolt.
- Győztünk uram! – léptetett hozzá egyik tisztje. A vessző ekkor repült ki célja felé, s a fiatal nemes helyett a tiszt torkába fúródott. Vér tört elő a férfi ajkai közül, szeme üvegessé vált, s lefordult a nyeregből.
- Megölni! – visszhangzott Fahrton parancsa. Nekivadult katonák vagdosták eszüket vesztve a szerencsétlen férfit. Könyörgése és halálhörgése süket fülekre talált.

A törpe és a gnóm hevesen veszekedett a vacsora miatt. Fiddle fehérrépából akart levest főzni, de Dougan kézzel-lábbal tiltakozott ellene.
- Azt már nem, nem fogok zöldséget vacsorázni!
- De hiszen fehér, nem is zöld. – vigyorgott a gnóm.
A törpe arca kezdett vörös, majd lila színt ölteni, ujjai pedig egyre szorosabban fonódtak pörölye nyele köré.
- Thorasra, ha nem tudnám, azt hinném házasok vagytok. – szólt közbe a legrosszabb pillanatban Cedric.
- Így is van. Nem igaz drágám? – ugrott a törpéhez, s nyomott egy cuppanós csókot orrára a gnóm.
A vidám nevetésbe elkeseredett üvöltés vegyült, s Dougan azzal a feltett szándékkal vette üldözőbe a tábortűz körül a gnómot, s a tolvajt, hogy helyben kibelezi őket.
Terrien és Elyfae élvezettel nézték barátaik csipkelődését, észre sem vették, hogy közben átkarolták egymást.

9. fejezet – Ayvenerishvaran

Felmarkolt egy kevés hamut, az orrához emelte, de rögvest el is szórta az átható kénes bűz miatt. – Mi volt ez? – kérdezte fintorogva.
- Ha jól sejtem, valamilyen kisebb démon az alsó síkok egyikéről. – válaszolt Eriand.
- Szerinted ők pusztították el? – egyenesedett fel Fenrir.
- Lehetséges. – vonta meg a vállát a mágus.
A harcos nem figyelt társaira, gondolatai messze jártak. Ujjai kifehéredtek, ahogy ökölbe szorította kezét, megrázta magát, s egy mélyről fakadó mordulással intett a többieknek, hogy indulhatnak. Visszaült lova nyergébe, s egyenesen Emin-Athun hágója felé vezette csapatát.

A Hósipka-hegység arról kapta nevét, hogy a természet különös szeszélye következtében még a legforróbb nyári napokon is hó borította a nem különösebben magas csúcsokat, s a hágókat egyaránt. A hegység hosszan nyúlt el a keleti kontinens, Atholl keleti partvonala mentén. Cormellan legnagyobb kikötője csak a számos délkeleti hágó valamelyikén keresztül volt megközelíthető. Bár egyik hágó sem volt túl biztonságos, köszönhetően a hegyi óriások, s a jégtrollok állandó támadásainak, mégis mind közül Emin-Athun volt a legveszedelmesebb. Soha egyetlen kereskedőkaraván sem vállalkozott arra, hogy itt keljen át. A járőröző katonák is messzire elkerülték.

Három kecses ló, s egy robosztus póni tört magának utat a hóban. Csípős hideg szél hatolt az utazók csontjáig. Hiába öltöztek fel a lehető legmelegebben, a kegyetlen szél megtalálta útját a legkisebb réseken át is.
- Minden rendben barátom? – próbálta túlkiabálni a szél üvöltését Cedric.
- Igen, de előre félek az éjszakától. – közben kiköpte a szájába repült havat. – Mi lesz, ha nem találunk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat?
Közéjük furakodott a póni, s a hátán ülő két hókupac közül az egyik megszólalt. – Sose féljetek fiatalok, egy törpe van veletek. Találok én éjszakai szállást.
- Én majd gondoskodom a tűzről. – jött a hang a másik hókupac alól.
- Ez a beszéd! – vágta hátba társát a törpe. A szerencsétlen gnóm kizuhant a nyeregből, s eltűnt a mély hóban. Terrien visszafogta Éjfélt, szabad kezével belekotort a hóba, s kiemelte a vacogó gnómot.
A tünde vezette a csapatot, s minden önuralmára szükség volt, hogy az előttük álló feladatra tudjon koncentrálni. Négy társa az állandó tréfálkozással teljesen lekötötte figyelmét, s bár a tündék szeretik a humort, legtöbbjük már rég megvált volna a társaságtól. Éles szeme fölé ernyőzte kezét, s végigkémlelt a tájon. Már jócskán maguk mögött hagyták az átjáró bejáratát, de az út még kitartóan emelkedett előttük jelezve, hogy még nem érték el a hágó közepét. Ilyen körülmények között napokra lesz szükségük, hogy elhagyhassák Emin-Athunt.

A hóvihar oly gyorsan múlt el, mint ahogy keletkezett. A szél zúgása alábbhagyott, s a nap sugarai utat törtek maguknak a felhőkön át. A meredek sziklafalak között haladó csapat elbájoltan gyönyörködött a táj vad szépségében. Napfény csillantotta meg a csupasz sziklafalon függeszkedő különös formájú jégképződményeket.
Elyfae riadtan kapta tekintetét az egyikre. Meg mert volna esküdni rá, hogy mozgást észlelt a szeme sarkából. Néhány pillanatig tanulmányozta a furcsa jégkristályt, majd megrázta fejét, s igyekezett elhessegetni a kellemetlen gondolatokat.
Kiértek a szűk katlanból, s egymás mellé sorakoztak, amint az út szélesedni kezdett. Nem sokkal mögöttük, a jégtömb, amit az elf figyelt erősen megremegett. Apró kristályszilánkok hullottak a hóba, ahogy kinyúlt az első kar. Az álmából felébredt jégtroll kinyújtóztatta tagjait, s síri hangon elbődült. A különös nyöszörgésbe egyre több és több hang kapcsolódott be. Tucatnyi jégtroll ébredt éhesen, s pusztításra készen.
- Állj! – fékezte le lovát a tünde. – Hallottátok?
- Miről beszélsz? – léptetett hozzá Terrien.
- Valamit hallok.
- Csak a szél. – próbálta nyugtatni a törpe.
- Ha ez szél, akkor én törpe vagyok. – mutatott mögéjük Fiddle.

Tucatnyi embernél nagyobb jégtroll közeledett feléjük visszaverve a nap sugarait. A fény életre kelt seregeként vakították el a vándorokat.
- Maradjatok! – kiáltott Terrien. Megsarkantyúzta hátasát, s rohamra indult.
– Gorumn szakállára! Csak nem gondolod, hogy minden szórakozást meghagyok neked fiacskám? – ezzel Dougan leugrott a póniról, s vakmerően rontott előre hatalmas harci pörölyét lóbálva.
A gnóm rosszallóan csóválta fejét, s nagyot sóhajtott. – Harcosok.
Cedric rápaskolt lova hátsójára, s barátai után indult. Elyfae bátorítón rámosolygott a gnómra, leemelte válláról íját, s útjára engedte az első nyílvesszőt. Az ezüstös hegyű lövedék fejen találta a legközelebbi szörnyet, kissé megrepesztette a jeget, de nem okozott igazi kárt. Tovább nyomult előre társaival együtt. A tünde azonban nem adta fel, folyamatosan tűz alatt tartotta a szörnyeket, ezzel is időt adva barátainak.
Terrien társaitól követve a jégtrollok közé szöktetett, fél kézzel a gyeplőt tartotta, a másikkal előhúzta kardját. Jeges hideget érzett maga körül, ahogy karmos kezek nyúltak felé. Igazságosztó zümmögve szelte a levegőt, s csapásai nyomán ujjak, kezek, s karok röppentek szerteszét. Az egyik lény nagyon kitartónak bizonyult, hátulról ráugrott a lóra, s karmait belemélyesztette az állat farába. A fekete csődör fájdalmasan felnyerített, vadul felágaskodott, s lehajította magáról támadóját, s lovasát egyaránt.
Terrien válla kificamodott az eséstől, fájdalmas grimasszal arcán tápászkodott fel. Kardját áttette másik kezébe, s hátrálni kezdett a sziklafal felé.

Cedric már az összes tőrét belehajította a kiszemelt jégtrollba, de a lény még csak le sem lassult. A tolvaj kelletlenül kotorászott a nyeregtáskában, végül megtalálta amit keresett. Egy kis kézi fejszét halászott elő, s buzgón imádkozott, hogy ez már hatásosabb legyen a szörnyek ellen. Hamarabb nyílt alkalma kipróbálni, mint szerette volna. Makacs ellenfele hátasa mögé került, amíg ő matatott. Még időben rántotta félre a lovát, s a jégtroll mellette huppant a hóban. Nem akarta megvárni, hogy a lény újra támadhasson, meglendítette a fejszét, s minden erejét beleadva lesújtott a lény nyakára. Fülsértő recsegéssel vált el a fej a nyaktól, s a test vakon csapdosott maga körül.
A daloló törpe boldogult a legjobban. Klánjának egyik bányászdalával ajkain osztogatta súlyos csapásait.

Mithrill csákány, kemény kő.
Törpe szakáll hosszan nő.
Ork és goblin vadul harcol.
Büszke törpe velük dacol.

A hatalmas pöröly kitűnő fegyvernek bizonyult a jégszörnyek ellen. Egy-egy csapással szilánkokra zúzta őket.
Az ifjú harcos nekihátrált a sziklafalnak, ellenfelei pedig lassan körbevették. Az egyikük váratlanul megingott. Megfordult és a következő nyílvesszőt a szeme közé kapta. A vessző rést ütve lepattant, de már jött is a következő. Elyfae akárcsak a legtöbb tünde mestere volt az íj használatának. Mindegyik lövedék ugyanabba a pontba csapódott be, végül tegezéből kilőtte az utolsót is. A nyílvessző ezüst csíkot húzott, ahogy a jégtrollba csapódott. Egészen mélyre fúródott, s a vessző hegye körül hajszálvékony repedések indultak el. A repedések mind sűrűbbé váltak, lassan behálózták a lény egészét. Éles jégszilánkok borították be Terrient és a körülötte álló trollokat, ahogy a lény szétrobbant.
Terrien megfordult, s mivel még volt néhány másodperce, mielőtt a szörnyek elérik, sérült vállát keményen nekiütötte a sziklafalnak. Éles fájdalom futott rajta végig hullámokban, ahogy a válla újra helyére került. Szemei előtt karikák táncoltak, s ájulással küszködött. Ekkor ért oda két társa, kik rövid idő alatt szétzúzták a megmaradt jégszörnyeket.
- Ide hozzám! Gyorsan! – visszhangzott Fiddle kiáltása. Értetlenül meredtek rá, de azért mégis elindultak felé.

Mikor hozzá értek csendre intette őket, s feneketlen zsákjában kezdett kotorászni komponensek után. Felcsillant a szeme, mikor kezébe került amit keresett. Egy szárított denevérguano golyócskát emelt ki zsákjából. Csettintett egyet ujjaival, s apró szikra keletkezett, ami belekapott a golyóbisba. Kiengedte kezéből, s csillogó tekintettel szemlélte, ahogy az apró tűzgolyó növekedve lebeg előtte.
- Mi szükség van erre? – értetlenkedett a törpe. Népe zsigerből idegenkedett a varázslástól.
- A troll az troll. – érkezett a rövid és tömör válasz.
A trollok hírhedtek voltak regeneráló képességükről. S bár nem volt benne biztos, hogy ez a jégtrollokra is igaz, úgy gondolta, hogy egy apró biztonsági intézkedés nem árthat. Mikor a tűzlabda elérte a megfelelő méretet, a hóban heverő jégkupacok közé hajította. A kisebb robbanást követve sisteregve olvadt hó és jég egyaránt.
- Szép munka volt! – vágta hátba Dougan a gnómot.
Szegény Fiddle már sokadszor merült el a hóban. A törpe azonban a legkevésbé sem törődött ezzel. Lelkesen tapicskolt a megolvadt hólében. A hatalmas tócsa közepére állt. Lábait szétvetette, pörölyét feje fölé tartotta, hogy megcsillanjon adamantit fején a napfény.
- Győze…-hangos recsegés szakította félbe örömkiáltását. – Mi a?
Társai földbe gyökerezett lábbal álltak, ahogy a törpe eltűnt szemük elől. Meglepett kiáltását még sokáig hallották.
Lélekszakadva rohantak oda, ahol a törpe állt. Hatalmas üreg tátotta rájuk száját. Elyfae leakasztott lova nyergéről egy tekercs kötelet, s Terrien kezébe nyomta.
- Tartsátok erősen!
Fürgén ereszkedett le a kötélen. S bár aggódott a törpéért, nem tudta megállni, hogy ne nézzen körbe néhány pillanatra. A törpe egy gigantikus jégbarlangba zuhant. Számítása szerint megközelítőleg húsz méter magasságban húzódott a barlang mennyezetét alkotó vastag jégpáncél. Talán egy gleccser lehetett valaha.

A jégpáncél prizmaként szűrte a nap fényét, s ez azt a látszatot keltette, hogy a barlangot miriádnyi tündöklő drágakő alkotja.
Az aranyelf lágyan érkezett a törmelék tetejére, s azon nyomban elkezdte szétdobálni a darabokat. Megkönnyebbült, amikor egy pár vadul rugdalódzó vasalt csízmára bukkant, nem sokkal később már jól hallotta a szívós törpe szitkait is. Felkiáltott, hogy minden rendben, de egyedül nem tudja kihúzni a törpét. Miután Cedric egy sziklatömb köré kötötte a kötelet, s a lovakat is kikötötte, mindannyian leereszkedtek a jeges barlangba. Együttes erővel kirángatták a morcos törpét a törmelék halom alól.
Fiddle lelkesen ugrott barátja nyakába. – Örülök, hogy törpe vagy! – célzott a törpék legendás szívósságára, hiszen a társaságból senki sem úszta volna meg épen ezt a zuhanást.
- Nem annyira mint én. – rázta le magáról Dougan morcosan. – Hol vagyunk?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, felcsattant a tolvaj hangja. – Oda nézzetek!
Kíváncsi tekintetek fordultak a mutatott irányba. A barlangból egy oldaljárat nyílt, ahonnan különös kékes derengés szűrődött ki. Dougan beleszagolt a levegőbe, s izgatottan indult el a járat felé. Egy törpe mindig csalhatatlanul megérzi, ha kincs van a közelben.
A nagy sietségben elcsúszott, a tomporára huppant, így ő ért oda utolsónak. A két ifjú tátott szájjal bámult előre, akárcsak a gnóm. Még a nemes aranyelfet sem hagyta hidegen a látvány. Egy az előzőnél is nagyobb barlangban embermagasságban emelkedtek az értékesebbnél értékesebb kupacok. Ezüst, arany és platina pénzérmék hegyei, drágakövek, ékszerek, méregdrága díszes öltözékek, fegyverek, és páncélok. A leggazdagabb birodalmak kincstára sem rendelkezett hasonló gyűjteménnyel.

A törpe elbűvölve lépdelt előre, nem is tudta, hogy melyik halomba ugorjon először fejest. Ám ekkor meglátott valamit.
- Szentséges Mennyei Kohó! – kiáltotta elragadtatva. – Hiszen ez Herodahel, Észak Dühe.
Díszes sárkányfejet formázó emelvényen állt a legendás pöröly. Nyele platinával borított adamantit, a feje pedig egy különös kéken pulzáló kristály.
- Herodahel? Ez ismerős. Megvan! Ha jól emlékszem harmadik Haldorn, a Jégfátyol Csarnok ötödik királya uralkodása alatt készítette Sziklazúzó Dolon, a neves mesterkovács. A feje egy meteorit belsejéből előkerült hihetetlenül kemény, a későbbiekben mágiával tovább erősített kristályból készült. A legenda szerint, ha valaki nevén szólítja, s a fegyver méltónak találja, akkor annak kezében terem.
Amíg a gnóm előadását tartotta, a tolvaj, s a tünde végigkutatta a kincshalmokat. Elyfae talál egy külsőre egyszerű íjat, ám tegez nem volt hozzá. Ösztönösen érezte a fegyverből áramló mágikus kisugárzást. Cedric megpakolta zsebeit drágakövekkel, szeme végül megakadt egy karcsú vívótőr pengéjén. Megragadta a díszes markolatot és érdeklődve vizsgálgatta a szépen csiszolt rubin kardgombot. Suhintott vele néhányat a levegőben, hogy kipróbálja a penge egyensúlyát, s ijedtében majdnem eldobta a fegyvert, mikor lángnyelvek csaptak elő, s a penge vörösen izzani kezdett. A markolat azonban kellemesen hűvös maradt. Örömmel dugta vissza a pengét hüvelyébe, majd felcsatolta oldalára.
– ….423 évvel ezelőtt a Hamvas völgyben lezajlott csatában a fegyver elveszett. Csak arra nem emlékszem, hogy mi történt vele.
- Herodahel. – mondta reménykedve a törpe, s végtelen öröm járta át, amikor megérezte a fegyver nyelét ujjai szorításában.
Régi fegyverét elhajította és szeretetteljesen simogatta Herodahel kéken pulzáló fejét.

Beszédhangok? Hát igaz lehet? Évszázadok után. Egy tünde illata, emberek, gnóm és még valami. Törpe! Egy kapzsi törpe, aki a kincseit akarja.
A legmélyebb gyűlölet hullámai száguldottak végig testén. Kinyitotta szemét, megmozgatta elgémberedett tagjait. Különös, még csak le sem soványodott az eltel évszázadok alatt. Ideje, hogy tudtára adja a behatolóknak, hogy kié is a kincs.

Terrien lehajol, hogy megvizsgálja a furcsa mélyedést a jégben. Öt-tíz lépésenként legyezőszerűen szétterülő nyomokat látott. Öt-öt, pontszerű, különböző átmérőjű lyukakkal a végén. Mintha valaki tőrökkel, vagy kardokkal szurkálta volna a jeget. Tett néhány lépést jobbra, s azon az oldalon is hasonló nyomokat látott. Ekkor tűnt fel neki a vastag, ám nem túl mély sáv, ami a különös nyomok között húzódott.
- Mondd csak Fiddle, biztos nem emlékszel, hogy veszett el a fegyver?
- Valami rémlik. Egy név. Ave…, Avo…., Aya…, Ayvenerishvaran.
- Egy sárkány, így tiszta a kép.
- Ugyan, már kiirtották az utolsókat is. Csak a gyermekmesékben léteznek.
Üvöltésébe beleremegtek a barlang falai. Közel húsz méteres teste meglepően könnyedén mozgott. Karmai mélyen vájtak a jégbe, s hosszú farka vadul tekergőzött mögötte. Szárnyait testére szorította, hosszú nyakán ülő fejét lehajtotta, hogy átférjen a szűk járaton. Emlékezete szerint több volt a hely.
Vad dühvel rontott a kincseit rejtő barlangba.
- S-s-s-sárkány – dadogta a döbbent gnóm.
- Szóval gyermekmese. – morgott Terrien. – Szerinted ő is tud róla?

Ayvenerishvaran kihúzta magát, s szárnyait is kitárta. Lenyűgöző látványt nyújtott az ősöreg, hófehér pikkelyekkel borított teremtmény. Puszta látványa félelmet ültetett a legtöbb halandó szívébe. Vörösen villanó tekintetét a társaságra vetette, sorra végigmérte őket, végül a törpe felé fordult. Roppant feje villámgyorsan lódult előre és néhány ujjnyira megállt a törpe előtt.
- Kicsi törpe, messze kerültél otthonodtól. – Jéghideg leheletétől Dougan vacogni kezdett. – A hatalmas Ayvenerishvarant akarod megrabolni?
- Ha-ha-hatalmas kicsodát? – vacogott a törpe.
- Ayvenerishvaran! – dühöngött a sértett sárkány.

Terrien Cedrichez hajolt. – Egész jól csinálja. Amíg eltereli a figyelmét találjunk ki valamit.
A tündével együtt összedugták a fejüket, s gyors tanácskozásba kezdtek.

A megsértett sárkány dühödten forgatta vörös szemeit. – Azt akarod mondani, hogy nem ismered a hatalmas Ayvenerishvarant?
- Még nem volt szerencsénk egymáshoz. – vonta meg vállát unottan a törpe.
A sárkány elképedt a törpe nyugalmán, nem tudta mire vélni. Ekkor jutott csak eszébe, hogy a törpe nincs egyedül. Bizony még a sárkányok is megöregszenek és hajlamosak megfeledkezni az apróságokról.
Fájdalmasan felüvöltött amikor a Elyfae lövése célba talált. A mágikus íjat elég volt felajzania, s amint elengedte egy lövedék jelent meg a semmiből, s száguldott célja felé. A nyílvessző, ami a rajta végigfutó elektromos kisülések miatt villámra emlékeztetett egyenesen az ősgyík egyik szemébe fúródott.
A sárkány vakon csapott előre, de a törpe már oldalra vetődött. Megmaradt szemében kegyetlen tűz lobbant, s veleszületett mágikus képességeihez fordult. Különös, ember számára kimondhatatlan nyelven kezdett kántálni, ám beléfojtotta a szót Cedric tőre, ami ép szemébe fúródott.
Ayvenerishvaran tombolása már a barlang épségét veszélyeztette. Terrien intett társainak, hogy rohanjanak vissza a másik barlangba és másszanak ki. Fiddle zsákját szorongatva fordult szembe a sárkánnyal. Ayven sípolva szívta be a levegőt és leghalálosabb fegyverét, mindent megfagyasztó leheletét akarta használni. A harcos vadul kotorászott a zsákban, végül megtalálta amit keresett. Egy apró fiolát amiben színtelen folyadékot tároltak. Célzott és elhajította, egyenesen a sárkány szájába. Amint a fiola széttört, futni kezdett, hogy még időben elérje a kötelet. Mögötte robbanások sora rázta meg az egész barlangrendszert. Belekapaszkodott a kötélbe és mászni kezdett, ugyanakkor fentről is húzták társai. Mihelyst felért azonnal eltávolodtak a nyílástól, mivel mind nagyobb körben kezdett beomlani.

Ayvenerishvaran sérülten, megvakítva vánszorgott vissza fekhelyére. Tudta, hogy a barlang beomlott és ki kéne mennie, de jelen állapotában nem volt rá képes. Hajtotta a bosszúvágy is, de fontosabb dolga akadt. Végül is nem veszített sokat a kincséből és mikor újra felébred gyógyító álmából, akkor majd elgondolkodik rajta, hogyan hagyja el a barlangot és keressen új fészket. A kincseket is kiássa valahogy. Így legalább nem férnek hozzá más kalandozók.

(vége)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához