LFG.HU

HammerTimeCafe
Vaszilij
novellaCimkek

Lassan gyülekezett a közönség a Pinceszínházban. Fél kilencre járt, és az előadás csak kilenckor kezdődött, de a kiállítást már reggel óta meg lehetett tekinteni. Néhányan már elfoglalták a helyüket – tétovázva telepedtek le egy asztalhoz, a sarokba szórt párnákra, a helyiség közepére elszórtan beállított székekre -, mások a falakra kirakott képeket vagy az állványokra rakott szobrokat nézegették.
A csupasz kőfalak hidegét nem ellensúlyozta semmi. A hosszúkás terem bejárattal átellenes végén függő nehéz, sötét függöny, és a halvány, szórt fények nem enyhítettek a komor hangulaton. A borús színekkel rajzolt kifacsart képek, a fémből, fából, üvegből és kőből összerakott groteszk szobrok pedig csak tovább fokozták a nyomasztó érzéseket.

Halk, kakofonikus zene szólt valahonnan, mely néha-néha felerősödött, és arra késztette az embereket, hogy fejforgatva keressék a forrását. A hangok azonban megfoghatatlanok voltak – mintha bújócskát játszanának az ügyesen elrejtett hangszórókban. Itt egy hegedű vonyított fel, másutt egy dob dobbant hangosan, amott egy bőgő mordult; minden észrevehető logika nélkül zajongva a teremben.
Kilenc óra előtt néhány perccel elhalványodtak a fények, kétségbeesett helykeresésre ösztönözve a néhány későn érkezőt. Nem voltak túl sokan a városban szanaszét szórt plakátok ellenére sem, amelyek már hetek óta csábították a nagyérdeműt Halászka Ferenc performansz-művész multimédiás, interaktív színházi estjére. Az amúgy sem túl tágas Pinceszínház jó, ha félig megtelt. Javarészt főiskolások alkották a közönséget, néhány középkorú és idősebb úrral és hölggyel kiegészülve. Most mindnyájan halkan pusmogva, várakozva ültek a sötétben, várva, hogy elkezdődjön az előadás.

Hosszú idő telt el – legalábbis olyan érzése volt mindenkinek -, mikor hirtelen egy alacsony, zömök férfi rohant be az ajtón, jókora elemlámpával világítva meg maga előtt az utat. Keresztüllépkedett egy csoporton, akik hátukat a falnak vetve ücsörögtek, majd nagy üggyel-bajjal elhúzta a színpadot takaró függönyt.
A színpad – ami nem volt más, mint egy néhány centi magas fadobogó – szintén sötét volt még, csak a legelöl lévők vehették ki egy asztal és egy mögötte ülő ember körvonalait. A függönyt elhúzó férfi vetett egy pillantást arrafelé, aztán halkan, alig érthetően bejelentette: “Halászka Ferenc művész úr”. Nem várta meg félénk konferálásának eredményét, lámpáját megragadva elsietett.

Hirtelen kigyúlt a színpadon a világítás. A közönség felhördülve kapta félre a fejét a bántó fény elől. Időbe telt, míg újra oda tudtak nézni.
A dobogó szélénél egyszerű faasztal állt, kockás terítővel borítva. Mögötte egy férfi ült, leszegett fejjel nézte a tányérokat, tálakat, poharakat, üvegeket és evőeszközöket. Jóformán csak hosszú, ápolatlan-zsíros csigákba kunkorodó haja látszott pepita zakója fölött. Lassan forgott ide-oda, mintha számba venné az ételeket, majd felnézett, és vaksin hunyorgott bele a közönséget rejtő homályba.
Harmincas évei végén járó férfi volt. Kövérkés, nyúzott arcát ritkás bajusz és szakáll keretezte, tömpe orrán vastag keretes szemüveget egyensúlyozott. Néhány pillanatig még meredten bámult, aztán felvett egy villát az asztalról, és enni kezdett.

Felváltva szúrt föl mindent, ami a keze ügyébe akadt. Hol egy hússzeletet rágott, hol egy egész uborkát tömött a szájába, aztán valami tésztafélét lapátolt be utána. Majd megint hús következett, egy falat tortával és egy kis káposztával, kenyérdarab és barackbefőtt egymásra, és a művész egyre csak evett. Arcán nem tükröződtek érzelmek, mintha nem is érezné az ízeket.
A nézők elképedve bámulták a furcsa mutatványt, néhányan fintorogva, mások vigyorogva bámulták az esztelen zabálást. Hosszú percek teltek el így, néma csendben; csak az evőeszközök zörgése hallatszott. A színpad mögötti ajtón keresztül halkan beosont az elemlámpás – persze az étkezés egy pillanatra sem maradt abba -, és egy lepedő méretű vásznat erősített fel a hátsó falra. Mikor készen volt, odasúgott valamit Halászkának, majd újra elhagyta a színt.

A férfi letette a villát, megtörölte a száját a terítő sarkával, és hátradőlt a széken.
- Jó estét mindenkinek! – szólalt meg. Mély, öblös hangja volt, erősítés nélkül is betöltötte a termet. – Remélem, sokan vagyunk, mert nem nagyon látok!
Néhányan elnevették magukat. Aztán felgyúltak a nézőtéri lámpák is, elmosva a dobogó és a közönség közti határt.
- Így már jobb – bólintott a művész. – Nem csalódtam. Tudják, vannak helyek, ahol nem kíváncsiak a modern művészetre. Sokan nem is értik, félnek tőle – holott egyáltalán nincs mitől. Kicsit más ugyan, mint egy hagyományos színházi előadás. Sokoldalúbb és izgalmasabb, ha szabad ezt mondanom. Persze maguk teszik – tehetik – azzá. Ettől lesz interaktív, nem igaz? És hogy miért multimédiás?
Felpattant, hátralökve a széket, mely csattanva borult fel a színpadon. Felkapott egy darab húst, hátrafordult a vászonhoz, és rajzolni kezdett rá a zsíros cafattal. Barnás-sárga, csillogó vonalak alakultak, két stilizált ember bontakozott ki a fehér alapon. Visszament az asztalhoz, ledobta a húst, és valami mártással kezdett el maszatolni. Aztán egy üveg vörösbort ragadott fel, és méteres távolságról fröccsentgetett a készülő műre, aztán hozzávágta az egész üveget.

A leeső palack hangos csörömpöléssel tört darabokra, a bor maradéka pedig folyni kezdett a színpad résein lefelé.
- Nos, nem akar valaki beszállni? – fordult vissza Halászka a meghökkent publikumhoz. Talán önök sem értik eléggé, mit jelent a modern?
- Dehogynem értjük! – pattant fel az egyik főiskolás fiatalember, társai nagy derültségére. Imbolyogva felugrott a színpadra – majdnem elvesztve az egyensúlyát -, megfogott egy merőkanalat, és valami zöld főzelékkel elkezdte bombázni a vásznat.
- Ez az! – bíztatta a performansz-művész. – Csak így tovább, barátom!

Odaugrott a képhez, mely lassacskán egy kupac moslék formáját öltötte magára, és két kézzel maszatolni kezdte az ételeket. A fiú nem hagyta abba a dobálást, egy-egy kupac főzelék csaknem Halászka ruháján placcsant. A művész nem zavartatta magát. Kapkodó, gyors mozdulatokkal dolgozott, mintha versenyre akarna kelni a dobálóval, aki egyre inkább belelendült a dologba. Felváltva kapkodott föl ezt-azt az asztalról, és hajigálta neki a készülő műnek. A termet tányérzörgés és üvegszilánkok csörömpölése töltötte meg.
Mikor az asztal leürült, a srác tanácstalanul álldogált tovább a színpad szélén. Halászka egy ideig még dolgozott: tovább kente és gyúrta a vásznon megmaradt ételmaradványok undorító masszáját. A fiú közben visszaosont a helyére; talán elmúlt hirtelen lelkesedése, és már nem érezte annyira jól magát a reflektorfényben. Úgy dolgozott, mintha tényleg valami nagy alkotás készülne, és nem csak egy moslékos lepedőt paszmagolna.
- Készen van, mester? – szólt be valaki a nézőtérről, miután a férfi egy percig nem nyúlt a vászonhoz. – Készen van a mű?

Gunyorosan hangzott, megvetően; Halászka azonban látszólag nem vette magára. Megfordult, koszos kezeit a nadrágjába törölte. Haja csatakosan tapadt a homlokára, szemüvege lecsúszott az orrán, a ruhája pedig leginkább egy hentes köpenyére emlékeztetett, csak sokkal több színben pompázott. Arcán azonban magabiztos, önelégült vigyor ült.
- Igen, kész! Hát nem csodálatos?
Nem várt választ, határozott léptekkel lesétált a színpadról, és eltűnt a hátsó ajtó mögött.
A zseblámpás férfi sietett be a helyére, és elhúzta a függönyt.
- Rövidesen folytatjuk az előadást – dörmögte, háttal a közönségnek. – Addig hallgassák meg Halászka úr legújabb szerzeményeit.
Megszólaltak a hangszórók, hasonló hangokat csikarva ki magukból, mint az előadás kezdete előtt; talán csak egy kicsit hangosabb, megfoghatóbb és idegesítőbb lett az egész.

A második felvonás úgy kezdődött, mint az előző. Elsötétedett a nézőtér, és a lámpás fickó megint megküzdött a függönnyel. A színpad képe viszont megváltozott.
A háttérbe egy havas éjszakai tájat ábrázoló díszlet került: távoli fénnyel egy parasztház ablakán és számtalan ragyogó csillaggal az égen. Az asztal a helyén maradt, csak a rajta lévő kellékek változtak. Az abroszt fekete terítő, az ételeket-italokat kártyák, kendők, különböző színű és méretű dobozok, és egy cilinder váltották fel.
Halászka az asztal mellett állt. Haja hátrafésülve, bajsza-szakálla rendbe hozva. Szemüveget nem viselt; tekintete élénken járt ide-oda a nézőtéren, ahol időközben halvány fény gyúlt. Hosszú, sötét köpenyt és fekete öltönyt viselt, mely komikusan megfeszült néhány helyen. A férfit azonban szemmel láthatólag hidegen hagyta ez a tény: büszkén, egyenesen állt.
- Nos, látom, maradtunk még páran – kezdte, lassan lesétálva a színpadról. – Előadásom második része talán egy bűvész műsorára fogja emlékeztetni önöket. Nem véletlenül, hadd áruljam már el jó előre.

Beszéd közben körbejárt a nézőtéren, mintha keresne valakit. Egy-egy embernél hosszasabban elidőzött, tetőtől talpig végigmérte, míg az illető kezdte magát kényelmetlenül érezni; másokat futó pillantásra méltatott csupán.
- Tudják, egy profi bűvész egyben profi színész is. A trükköket el lehet sajátítani. – Közel hajolt egy fiatal nőhöz, és egy érmét húzott ki a füle mögül, amit szemvillanásnyi idő alatt eltüntetett. – Tehetség és gyakorlás kérdése csupán, ám mindez semmit sem ér, ha szárazan, unalmasan tálalják. Megpróbálom szórakoztatni önöket, ha a partnereim lesznek a dologban, ellenkező esetben azonban az előadás véget ér. És az az önök kudarca lesz, nem az enyém.

Néhányan felhördültek, Halászka viszont továbbra sem zavartatta magát. Visszasétált a színpadra, és megállt az asztal mögött.
- Talán kezdhetjük is – mondta. – Első segítőtársam talán ön lehetne, a zöld pulóverben – fordult az egyik főiskolás lányhoz. Ő tétovázott, társai unszolására azonban hamarosan elszánta magát, és felszaladt a férfi mellé.
- Elsőre valami egyszerűbbel próbálkozunk – mosolygott a művész a lányra, aki kissé szégyenlősen álldogált az erős fényben. – Itt ez a pakli kártya. Alaposan megkeverem, nézze csak!
Boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal forgatva a lapokat; szétszedte és újra összerakta őket, egyik kezéből a másikba pörgetve a paklit, aztán a lány kezébe nyomta.
- Tessék, nézze csak meg! Egy teljesen egyszerű, hétköznapi kártyacsomag. Így van?
- Igen – felelte a lány, átnézve a kártyákat.
- Adja csak vissza egy pillanatra! – vette ki Halászka a kezéből a lapokat, és a nézőknek is megmutatta. – Egy egyszerű pakli. Most keverje meg maga is! – adta vissza a lánynak, aki újra összekeverte a lapokat.
- És most nézzék meg, mit művelt az ifjú hölgy!

Egyesével lapozni kezdte a kártyákat, megmutatva őket a közönségnek. Az egyszerű kártyalapok helyén különböző szex-képek voltak. A nézők álmélkodtak, jópáran hangosan nevettek. A lány elvörösödött, és lehajtott fejjel visszament a helyére. Barátai csipkelődő megjegyzésekkel fogadták.
- Köszönöm a segítséget! – Hajolt meg felé Halászka, és elsüllyesztette valahová a kártyát. – Folytassuk valami komolyabbal és látványosabbal!
Újabb mutatványba kezdett, egy másik nézőt kérve fel segédjének. Teljesen elbűvölte a közönséget szünet nélküli mutatványaival és lehengerlő előadásmódjával. Egymást követték a trükkök, egy pillanatnyi pihenőt sem hagyva senkinek. Fáradhatatlanul varázsolt elő, tüntetett el tárgyakat; vágott szét majd illesztett újra össze különböző dolgokat.

A nézők le voltak nyűgözve. Mindenki elfeledte már az első felvonás őrült Halászkáját, aki összeeszik mindent és ételmaradékokkal fest. Arra az arrogáns illetőre sem emlékezett már senki, aki a mutatványok előtt nagyképűen méltatta saját magát.
Jó félórát bűvészkedett anélkül, hogy akár egy lélegzetvételnyi szünetet tartott volna. Akkor újra sötétségbe borult minden, csak egy erős reflektor világította meg a művész alakját.
- Elérkeztünk az est legizgalmasabb részéhez – jelentette be Halászka. Halk, vészjósló suttogássá halkította eddig erőteljes, harsogó hangját. Segédje – az elemlámpás – egy hosszúkás dobozt gördített be a színfalak mögül, és szokása szerint egyből távozott is. – Nyilván mindannyian láttak már ilyet. Általában egy csinos hölgyet szoktak tanult kollégáim elfűrészelni, mindenki szeme láttára. Javaslom, mi se tegyünk másképpen.

Leugrott a színpadról, és a reflektortól követve a nézőtér hátsó sarkába sietett. Egyenesen egy farmerruhás, mézszőke lányhoz lépkedett, aki barátjával összebújva ült egy padon. Kezét nyújtotta felé.
- De itt is szükségem lesz segítségre.
A lány a barátjára nézett, aki vállat vont, és levette a kezét a derekáról. Ő megfogta Halászka kezét, és felsétáltak a színpadra.
- Szabad a becses nevét? – mosolygott a lányra, mikor megálltak a láda előtt.
- Anikó – szép, lágy hangja volt a lánynak.
- Kissé merész kéréssel állok most elő, kedves Anikó, de el kell terelnünk magunkról a csalás legkisebb gyanúját is – sóhajtott a művész. – Meg kell kérnem, hogy vegye le a ruháit.

A lány a nézőtérre nézett, de semmit sem látott. Elvakította a fény, a közönséget pedig a teljes sötétség leplébe burkolózott. Lassan kigombolta a farmerdzsekijét, és levette. Nem viselt pólót vagy trikót, csak egy fehér, csipkés melltartó volt rajta. A nadrágját is levetette. Bugyiban és melltartóban állt a fénykör szélén. Kicsit összehúzta magát, bár semmi oka nem volt a szégyenkezésre. Nagyon szép alakja volt, a bőre is hibátlannak tűnt a nézőtérről. Talán csak a melle volt kissé kisebb a kelleténél.
- Köszönöm! – biccentett felé Halászka. – Így már senkinek nem lehetnek kétségei.
Kicsit előrébb tolta a ládát, mely a homályban egyszerű, fekete koporsót formázott. Felnyitotta a tetejét.
- Még valakire szükségem lesz. Talán épp önre, uram! – hevesen integetett az egyik asztal felé, ahol egy vele nagyjából egykorú férfi ült. A férfi habozás nélkül felment a színre, és egyik lábáról a másikra állva tipródott a művész mellett. Alig várta, hogy kiderüljön, mi a feladata; mivel tud hozzájárulni az alkotáshoz. Kifogástalan sötét öltönyt, fehér inget és keresztcsíkos nyakkendőt viselt, úgy tűnt, mintha maga is szerepelni érkezett volna ide.
- Megkérném, vizsgálja meg a ládát! Esélyt se adjunk a gyanúnak!
A férfi közelebb lépett, és homlokráncolva szemügyre vette a kelléket.
- Úgy tűnik, minden rendben van – mondta. – Egyszerű faládának tűnik.
- Az is, az is – bólogatott a művész. – Kedves Anikó, megkérhetném, hogy feküdjön bele, és legyen az est fénypontja?
A lány kezdeti izgalmát mintha elfújták volna; kihúzta magát, és úgy lépkedett oda a ládához, mint egy manöken. Halványan mosolygott menet közben. Halászka megfogta a kezét, és segített neki beszállni a dobozba.
- Nagyszerű! Mintha csak magának csinálták volna! – vigyorgott. Egyik oldalon a lány lábfeje, másikon a feje kilógott a ládából, hosszú haja csillogó zuhatagként hullott alá. A férfi rácsukta a tetőt.
- Még egy fontos kellékre szükségünk van – emelt fel egy hosszú, vastag pengéjű fűrészt az asztalról. A fém villogott a mesterséges fényben. – Egy egyszerű, de fontos kellék!
Halászka a feje fölé emelte a tárgyat, és lassan körbefordult vele. Néhányszor meghajlítgatta, huppogó hangokat csalva elő a fémből.
- Innentől öné a pálya, kedves barátom. Csak az a lényeg, hogy bízzon magában!
Az öltönyös kezébe nyomta a fűrészt, és a ládához tessékelte.
- Teljes csendet kérek, nehogy megzavarjuk a mestert a koncentrálásban! – fordult a közönség felé, mikor a férfi ráhelyezte a fűrészt a doboz tetejére.

A közönség betartotta Halászka utasítását: pisszenés sem hallatszott a nézőtérről. Lélegzetvisszafojtva, gyermeki kíváncsisággal meredtek a színpadra. Az öltönyös úr gondosan méregette a ládát, hogy pontosan középen kezdje el a munkát. Ránézett a lány arcára, aki mosolyogva feküdt továbbra is, és bíztatóan nézett vissza rá.
Belevágott. A fém néhányszor félrebicsaklott, aztán az éles fogaknak sikerült belekapaszkodniuk a fába. Nem volt túl könnyű dolga a férfinak. A láda fala vastag volt, és a fedő sem adta túl könnyen magát. Ő azonban rendületlenül húzta-vonta a szerszámot, nem akart lebőgni a színpadon.
A láda két oldalán halkan pergett le a forgács, és apró kupacokba gyűlt. Hirtelen megugrott a fűrész, majdnem kicsavarodva a férfi kezéből. Átvágta a tetőt – már csak az oldallapokkal kellett megbirkóznia. Dolgozott tovább. Lassan, milliméterről milliméterre haladt. Csak a fűrész monoton hangja hallatszott a néma csendben.
A lány arca egyszer csak eltorzult kissé, és fájdalmas nyögés hagyta el az ajkát.
- Hagyja abba! Belém vágott! – suttogta. Mintha maga sem hitte volna, hogy ez megtörténhet.
A férfi megtorpant, és elképedve nézett a fájdalmas grimaszba torzult arcra. A lány szemeiben könnyek csillogtak.
- Csak a színjáték része – súgta oda neki Halászka a sötétből. -Folytassa!
Az úr – a kifogástalan öltönyben – hallgatott rá. Visszahúzta a fűrészt. Anikó sikoltott. Éles hangja fülbántóan sivított a csendben.
- Hagyja abba, nem érti?

Láthatóan vonaglott a ládában, bár a szűkre méretezett lyukak nem sok helyet hagytak neki. A férfi fűrészelt tovább. Verejték ült ki a homlokára, de nem merte letörölni. Attól tartott, hogy azzal végleg elrontana valamit. Színjáték az egész – ismételgette magában, mikor újra mozgásba lendítette a szerszámot. Előre-hátra, előre-hátra. A lány már megállás nélkül sikított. Éles hangja elnyomta a fűrész monoton zaját.
Aztán abbamaradt a sikítás, és lány elernyedt. Feje hátracsuklott. Az öltönyös elképedve meredt rá, hosszú másodpercekig győzködte magát, hogy csak egy jól szervezett előadás részese.
Néma csend volt. Visszafordult, bal kezével megtámaszkodott a láda tetején, és megmarkolta a szerszám nyelét, mely már csúszós volt az izzadságtól. Lenézett a fűrészlapra. Halk nyögés hagyta el a száját, mikor észrevette a fogakon csillogó vért. Újra a lányra nézett, de az nem mozdult. Levegő után kapkodva nézett oldalra, ahol addig Halászka állt; most azonban nem látta sehol.
- Hívjanak mentőt! Kapcsolják fel a lámpákat! – ordított fel kétségbeesetten. Már nem érdekelte, ha lejáratja is magát. Rossz előérzete volt.

Megtapintotta a lány nyakán az ütőeret. Alig-alig lüktetett már. Hátraugrott, felborítva az asztalt, szanaszét szórva a kellékeket. Elképzelte, ahogy a láda aljában tócsába gyűlik a vér.
- Segítsenek már, az istenit! – nyögte, a láthatatlanul várakozó, néma közönségnek. Felfordult a gyomra, alig tudta megállni, hogy el ne hányja magát. Feszegetni kezdte a láda tetejét, és várta, hogy valaki a segítségére siet. Erőtlennek, tehetetlennek érezte magát. Szédült. Hiába kapkodta a levegőt, úgy érezte, a tüdejébe már nem jut el az oxigén. Elfeketedett előtte minden. Lerogyott a láda mellé, utolsó kétségbeesett mozdulatával kirántva a fűrészt a dobozból.
Senki sem mozdult. A nézők csendben, várakozással telve ültek a helyükön. Várták a csattanót, a katarzist, vagy legalább valami jó befejezését a műnek.
Valami modernet. Valami megdöbbentőt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához