LFG.HU

Abdul
novella

Az utolsó álomszobrász magányosan álldogált az elme peremén ásító feneketlen szakadék szélén, és zsörtölődve figyelte a mélyből feltörő álompamacsokat. Éjszaka volt, de ő ugyanolyan jól látta őket, mint nappal – bár az, amit látott, egyáltalán nem derítette jobb kedvre.
- Ez sem… – mormolta kackiás bajsza alatt. – Az se jó. Túl kicsi. Az meg teljesen szürke.
Felsóhajtott, de nem hagyta abba a kémlelést. A többiekre gondolt, meg a régi szép időkre. Amikor a szakadék szélén még több tucatnyian figyelték a színpompás álompamacsokat, és harsányan ugratták egymást, ha a másiknak véletlenül egy méreten aluli került a szákjába. Amikor dal, szín és fény töltötte ki a napokat, és minden egyes nap egy örökkévalóságnak tűnt. Ha csak egyetlen olyan méreten aluli álmot kihalásznék, merengett el egy pillanatra, mennyire elégedett is volnék! De persze, hiába minden ábránd. Az Odakint szürkesége és sivársága az idők során ide is beszivárgott, és mára már mindent ellepett.
Kedvetlenül figyelte a szakadékot, ami egyhangúan eregette a lehangolóan apró és többnyire szürke álmokat.
Talán a többieknek volt igazuk, morfondírozott. Talán nekem is időben el kellett volna tűnnöm, mielőtt még ez bekövetkezik. Végül is, hívtak. Tudták, hogy mi lesz. De hát, vallotta be magának, makacs voltam; azt hittem, egyedül is bírni fogom azt a…

Eltátotta a száját. Egy hatalmas álompamacs emelkedett ki lustán a szakadék sötét torkából. Tágra nyílt szemmel figyelte az álmot, ami olyan nagy volt, hogy még a régi szép időkben is kapitális példánynak számított volna. Ráadásul, ismerte fel döbbenten, a mélység vérző rubinja, az idő morajló szava, és a csillagok sötét szomorúsága egyszerre tündökölnek benne! Egyedi darab!
Észbekapott. Ezt a csodát nem szabad elszalasztani!
Gyorsan letérdelt, kapkodva megragadta az álomfogó szák álomfából faragott nyelét és varázsszavakat mormolt. A szák megrázkódott, szája ásításra nyílt, aztán – a szobrász sürgető szavait figyelembe sem véve – a nyele komótosan nyúlni kezdett, egészen az álompamacsig. Ott megállt, tétovázott egy kicsit, majd mikor az álomszobrász türelmetlenül belemélyesztette hüvelykujja körmét, lustán kinyitotta a száját és beszippantotta az álmot, mint egy lomha ponty a folyómeder alján görgő kukoricaszemet.

A szobrász ujjongott. A szák felvette eredeti méretét, és ő tisztán láthatta a hálószemek fogságában lévő csodás álompamacsot. Ennyi alapanyag rengeteg álomra és szép gondolatra lesz elegendő, gondolta fellelkesülve, legalább egy hónapig kitart; ez alatt az idő alatt szépen kipihenem a fáradtságot, és megkétszerezett erővel vetem magam az álomszobrászatba! Talán, álmodozott, talán még néhány álomszobrászt is rá tudok venni, hogy visszatérjen ebbe az emberbe, és akkor majd sokkal több álmot ki tudunk fogni! Akkor talán még arra is marad alapanyag, hogy felvegyük a harcot az Odakintről érkezőkkel!

Az Odakintről eszébe villant, hogy nem késlekedhet. A hajnal beállta előtt el kell jutnia a Haragoszöld-tóhoz, hogy megformázza és a vízbe vesse az álmokat és még vissza is kell térnie biztonságos vackába. Mestere szavai rémlettek fel agyában, melyeket soha nem feledett: “A hajnal ellenség! A nappalt a racionalitás szörnyetegei uralják! A mi időnk az éjszaka!”
Keresztbe rakta kezeit, megragadta az álomfogó szák száját, aztán egy furfangos mozdulattal, anélkül hogy a benne kuksoló álompamacs ki tudott volna szökni, kifordította. Az álomfogó szákból egy szemvillanás alatt álomtartó zsák lett. Átvetette vállán a zsákot, aztán a szák nyelét egy varázsszóval vándorbot méretűre nyújtotta, hátat fordított a szakadéknak és a Haragoszöld-tó felé vette az útját.

***

Talán a túlzottan megfeszített figyelem tette, talán csak egyszerű véletlen volt, de a zsák szája útközben kioldódott, és az álompamacs kiszökött. Jó kétórányi elvesztegetett időt jelentett, amíg sikerült újra elcsípni, és ez a késedelem végzetesnek bizonyult. Nem sokkal a Haragoszöld-tó előtt rávirradt.
Szürke porral borított pusztán álldogált; csak néhány feketére szikkadt törzsű, göcsörtös fa törte meg a táj egyhangúságát, s távolabb, a látóhatáron sötét kristályként csillant meg a Haragoszöld-tó.
A messzeségből elnyújtott farkasüvöltés kélt, majd szinte azonnal felelt rá egy másik, sokkal közelebbről. Az álomszobrász megborzongott. Beharapta az ajkát, és a tóig lévő távolságot saccolgatta, azután sóhajtott egyet és a legközelebbi fa felé vette az irányt. Úgy vélte, ott talán van valami esélye kihúzni a következő éjszakáig.

Nemsokára már egy stabilnak tűnő, villás ágon ücsörgött szerencsétlenül, mint valami ázott veréb, és a fa alatt gyülekező farkasokat figyelte.
Az unalom szürkefarkasai voltak, ezt elsőre látta. Unalmuk olyan hatalmas mértékű volt, hogy vicsorogtak kínjukban. Agyaraikról az álmokat feloldó, halálos nyál csorgott.
Egyre többen és többen gyűltek össze és az álomszobrászt aggodalom fogta el. A farkasok nem jelentenek veszélyt, mert nem tudják elérni, de a nyomukban más lények is feltűnhetnek, amelyeknek egy egyszerű fa nem jelent akadályt.
Egy darabig morfondírozott, majd elhatározta magát: a zsákba nyúlt, leszakított egy adagnyit az álompamacsról és nyulat gyúrt belőle. Kicsit esetlen lett, a kajla füle hosszabbra sikeredett, mint a másik, de ezzel nem törődött. Mikor elkészült, életet lehelt belé, aztán megvakarta az ijedt nyulacska kobakját és olyan messzire hajította, amilyen messzire csak tudta.
Az álomból gyúrt tapsifüles kettőt-hármat hengeredett a földön és eliramodott. Tucatnyi farkas vette azonnal üldözőbe, de az álomszobrász csalódottan konstatálta, hogy a többi nem tágít.
Ez nem jött össze, morogta és bosszúsan figyelte a farkasokat, amelyek vicsora most kárörvendő vigyornak tűnt. Mást kell kitalálni.

Rövid gondolkodás után újabb adag álomért nyúlt. Hasonló méretűt húzott elő, mint az előbb, de most nem egy állatot gyúrt belőle. Ehelyett sok kis foszlányra tépte és méheket formázott belőle, amelyekbe aprócska életeket lehelt. Jó három tucatra volt elég az alapanyag.
A tenyerébe gyűjtötte őket, nagyot rikoltott és a lent ólálkodó farkasokra hajította mindet.
A méhek rögtön támadásba lendültek. A közvetlenül a fa alatt tanyázó farkasok nyüszítve futamodtak meg, ahogy a fullánkok az orrukba mélyedtek. Zavar tört ki az állatok között, dühödt acsarkodás és fájdalmas vonyítások hallatszottak. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy a méhek megfutamítják az ellenséget, de azután a legnagyobb szürkefarkas szembeszállt velük – s ahogy rákattintotta állkapcsát az egyikre, nyála azonnal feloldotta. A többi farkas is felbátorodott, és hamarosan már összehangoltan kapkodták el a levegőben szálldosó álomméheket. Nem sokkal később az összes zümmögő elpusztult.
Az álomszobrászt egyre jobban elfogta a kétségbeesés. A zsákba pillantott, de ott már jócskán megcsappant az álompamacs mérete. Úgy saccolta, hogy egy-két trükkre még futja belőle, de aztán elfogy az alapanyag és vége.

Most sokkal tovább gondolkodott, mint az előbb. Végül egy ötlet formálódott meg az agyában, ami a farkasok butaságára épült. Igaz, a nála lévő álommennyiség majdnem egészére szükség volt hozzá, de ez nem számított. Ha ő meghal, az ember soha többé nem fog álmodni.
Kivette a zsákból a szükséges mennyiséget, és egy álomszobrászt kezdett formázni belőle. Először a lábát gyúrta ki, a kunkori orrú, bordó csizmácskát, a zöld nadrágot; majd a sárga inget és a kék mellényt. A hátára álomtartó zsákot formázott, a bal kezébe vándorbotot. A fejével töltötte el a legtöbb időt: az arcvonásokat a lehető legtökéletesebben akarta visszaadni. A kackiás bajuszt hegyesre pödörte, az aprócska kecskeszakállat S-alakban megkunkorította, a pajkosan csillogó szemeket és a vigyorra görbülő szájat gondosan megformázta. Szárnyakat is aggatott rá, s egy cseppnyi irigységet érzett közben. Ha neki szárnyai lehetnének, már rég megszabadult volna a farkasoktól.
Végül elkészült.
Nem is lett rossz, méregette, bár talán a hasa… Hümmögött egy sort, aztán sóhajtva elhessentette hiúságát és egy adag álommal még kiegészítette a pocakját. Elégedetten szemlélte a művét, és arra gondolt, hogy ha nem lenne ilyen átkozott helyzetben, talán még meg is tartaná.
Lenézett a farkasokra, akik gyanakodva figyelték a tevékenységét. A vezérállat éhesen megnyalta a szája szélét és felvonyított, s rá kórusban feleltek a társai – úgy tűnt, mintha hívnának valakit.

Az álomszobrász megborzongott a lehetőségre gondolva.
A hasonmáshoz hajolt és fülébe súgta az utasításokat. Az bólintott, majd leugrott az ágról a farkasok közé.
Éppen a vezérállatra érkezett, aki annyira meglepődött ezen a váratlan szemtelenségen, hogy hirtelen mozdulni sem tudott. A hasonmás nagyot dobbantott a szürke háton, kitárta a szárnyait és a felékapó állkapcsokat elkerülve a levegőbe libbent.
A farkasok acsarkodva ugráltak, de nem érték el. Vezérük zavarodottan nézett a villás ágak között gubbasztó valódi szobrászra, aki lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul tapadt a fához. Tompa farkasagyában homályos felismerés kezdett derengeni; egy pillanatra úgy tűnt, átlát a cselen, de aztán egy vándorbot kemény vége puffant a fején és a gondolatai összegabalyodtak. Egy utolsó pillantást vetett a fára, de mivel semmi mozgást nem látott, megfordult és a levegőben rikoltozó hasonmás után iramodott.

Mikor kellően eltávolodtak tőle, az álomszobrász óvatosan lemászott a fáról és sietős léptekkel a Haragoszöld-tó felé vette az irányt. Furcsa módon nem érzett félelmet; könnyű szívvel haladt, mintha minden aggályát a hasonmásába gyúrta volna át. Valamiféleképp biztos volt benne, hogy aznap már semmi akadály nem áll az útjába és beteljesíti feladatát: a megformázott álmokat a tóba veti és baj nélkül visszatér a búvóhelyére. Igaz, a zsákja jóval laposabb volt, mint amikor elindult a szakadéktól, a benne lévő mennyiség még szavatolt pár napra való pihenést; és igazság szerint ez is több volt, mint amennyire azokban az időkben számíthatott.
Nem is kellett csalódnia.

***

A monitor fénye beteges sápadtságot varázsolt a férfi arcára. Égő szemmel bámulta a szövegszerkesztőt; a kopott billentyűzeten veszteglő, tövig rágott körmű ujjai időnként megrándultak, de fürge táncukba nem kezdtek bele. Odakint elhaladt egy kósza kamion, és az éjszakára leeresztett redőnyök dacára az ablaktáblák megzördültek. A férfi összerezdült és a szoba sötétjére emelte pillantását.
Ha végre megcsinálnák azt a rohadt elterelő utat a város körül, gondolta fáradtan, akkor ezek a kamionok…
Váratlanul egy ötlet jutott az eszébe. Kamionok és elterelő út, éjszaka, redőnyök, sötétség és külvilág kiröppentek az elméjéből, és valami egészen más vette át a helyüket. Először csak aprócska gondolatfoszlány volt, de a férfi rutinosan belekapaszkodott és nem engedte. Lassan, tétován megindultak az ujjai a billentyűzeten; néha megtorpantak, kitöröltek egy-egy szót, egy mondatot, de azután egyre lendületesebben, egyre kevesebbszer megakadva folytatták. Nem tudni, melyik pillanatban történt a váltás, de egy idő múlva haragoszöld szeme elől eltűnt a monitor fénye.
Korcs lények elől menekült egy gigantikus barlang méhében burjánzó párás dzsungelben. Rémálomba hajlóan torz üldözői egy liánok fojtogatta, félig a földbe süllyedt zikkuratban éltek az őserdő közepén, és a barlangot megvilágító, vérvörös kristályt tisztelték istenükként: előtte vetették nyüszítve porba magukat amikor vibrálás futott végig rajta, s neki áldoztak minden odatévedőt, hogy vére táplálja és éltesse tébolyító fényét az idők végezetéig.

Tevéje hátán, burnuszába burkolózva figyelte a rég kiszáradt vádi túloldalán álló istenszobrot. A szobornak emberi alakja volt, de valahogy olyan hatást keltett, mintha öregebb volna magánál az emberiségnél. Lágyan metszett szeme meredten bámulta a messzeséget – vagy talán nem is a messzeséget figyeli, gondolta a férfi, hanem a körülötte hömpölygő idő folyamát? A kimondatlan kérdésre felelve megmozdultak a berepedezett a kőajkak, és durván morzsolódó választ formáztak egy olyan nyelven, amit nem hallott még ember azelőtt.
Legvégül egy égbe nyúló szirtet mászott meg, s a legcsúcsán, a világosság és sötétség határán elnyomta az álom. Különös hangok ébresztették. Kinyitotta a szemét, és szentjánosbogarakat pillantott meg, amelyek lassan, méltóságteljesen keringtek a feje felett, egy láthatatlan hegedű szívszaggató dallamát követve. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol van, és rádöbbent, hogy az elfelejtett csillagok gyásztáncát látja. Egy aprócska mozdulatot sem tett, s így történhetett, hogy a csillagok sokáig nem vették észre – mire feltűnt nekik, hogy emberi tekintet kíséri titkos táncukat, s rémülten szétrebbentek, addigra már elegendő szomorúságot gyűjtött össze belőlük. A szomorúság pedig lassan kibuggyant a szívéből; az erekben hömpölyögve eljutott a kezébe, a kezéből a kézfejébe, a kézfejéből pedig az ujjaiba – a tövig rágott körmű ujjakba, amelyek fürge táncot jártak egy kopott billentyűzeten.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához