LFG.HU

Dawe
RPGCimkek

Ez egy Shadoni életútjáték hangulatkeltõ kezdõ történése…

Shadoni idő szerint 445. Cilla Nubilus 12-e (P.sz. 1440), Corma-Dina

Domvik papja sietősen szedte a lábát a palota kihalt folyosóin. Mintha még az árnyékok is visszahúzódtak volna előle. Csuklyáját mélyen az arcába húzta, s magában rontásűző varázsigéket mormolt. Rossz hírt hozott – rosszabbat nem is hozhatott volna. Hirtelen zeneszó ütötte meg a fülét, és a kastély báltermének ajtajához ért. A két ajtónálló földig hajolt előtte és igyekeztek minél szélesebbre tárni a vaskos tölgy ajtószárnyakat.
Veszélyes idők járnak mostanában – gondolta. Elkél az erődítés még itt, a kastélyban is, ahol pedig mindenki Raed am Bel-Corma nagyúr, a király unokafivére, s jóbarátja oltalma alatt áll. Országunk csak nemrég emelkedett ki a káoszból, s bár a király hatalma szilárdnak tűnik, a nemesi családok közötti csatározás még néha most is eredményez látványos vérfürdőket.
A pap csuklyáját hátravetette, majd belépett a terembe. Szórakozottan elsétált az ételhordó szolgák mellett, kikerült egy-két asztalt, s tekintetével a házigazdát, Raed nagyurat kereste. A zenészek ezalatt valami érzelmes nótát kezdtek el játszani, amitől a papnak kissé felfordult a gyomra, és gyorsan távolodni kezdett. A terem túlsó végében meg is pillantotta volt harcostársát, akivel számos kalandban vettek részt, mielőtt Domvik szolgálatába állt volna.

Raed am Bel-Corma viszonylag alacsony, de jó megjelenésű férfi volt. Szőke haja a halántékánál már őszült, de egyébként kortalan arcáról senki sem tudta volna pontosan megmondani életkorát. A nagyúr körszakállat hordott (őt is megérintette hát a shadleki divat – gondolta mosolyogva a pap), és előkelő selyem inget viselt, hozzá illő sötét nadrággal és csizmával. Jobbján a família ősi pecsétgyűrűje ragyogott, melynek viselőjét a közhiedelem szerint Domvik kiemelt pártfogása kíséri. A nagyúr szigorú, de igazságos ember hírében állott, aki ha kell, a parasztot is megvédi a nemesi túlkapásokkal szemben, de könyörtelenül lesújt a hazugokra. A pap is sok érdekes történetet hallott már a báróról, de persze ezeknek is csak egy része volt igaz. Az viszont igaz volt, hogy a báró, az ország egyik legkiválóbb stratégája, aki számtalan csatát harcolt végig a király oldalán, s akár az első sorokban is megállta a helyét. Ezenfelül szeretett úszni és olvasni, no meg írni, de erről csak igen kevesen tudtak, még a barátai közül is.

- Sajnos fiam rossz híreket kell közölnöm veled – szólt a pap, amint odaért barátjához. Kérlek, menjünk a térképterembe, és gondoskodj róla, hogy senki se zavarjon. Azzal kézen fogta a bárót, és elindultak abba a terembe, ahol Raed a térképeket és családi ereklyéket tartotta. Hallgatagon lépkedtek végig a kihalt folyosókon, a zene zúgása lassan elhalkult mögöttük.
- Milyen híreket hoztál nekem, Perro atya? – fordult végre felé a nagyúr. – Csak nem a fiammal történt valami?
- Domvik legyen hozzá irgalmas. Most kérlek, ülj le és hallgass. Te magad is tudod, hogy a fiad botor vállalkozásba fogott. A Felföld még nem áll elég erősen a befolyásunk alatt ahhoz, hogy teljesen megtisztítsuk a pogányságtól. Ráadásul a tudtod nélkül szökött el, s mindössze néhány barátjával vágott neki a kockázatos útnak.
- Domvik kegyelmére, mi történt hát? Rapírral szedjem ki belőled? Mondd hát!
- No de kedves barátom! Ne sürgess! Tehát… a fiad él.
- Hála legyen a Hétarcúnak! Akkor mégis mi a baj?
- A baj sokkal nagyobb annál, mintsem gondolnád. A fiadék találtak egyet a kráni kosfejes szentélyei közül. Az Inkvizítoroknak nem szóltak, úgy gondolták, inkább maguk veszik kézbe az ügyet… nos kissé elszámították magukat. A szentségtelen tanyát néhány fanatikus védte, figyelemreméltó elszántsággal…
- Te is tudod, hogy a fiam kiváló kardforgató! Néhány eretnek nem győzheti le!
- Nem is ezek győzték le. Néhány társa ugyan meghalt, de magukkal vitték a kosfej-imádó barmokat is. Azonban úgy tűnik volt velük egy pap is, aki, mielőtt a fiad szíven szúrta volna, megátkozta, s valamiféle “angyalhoz” kiabált bosszúért, aztán segítségért. Néhány perccel később a fiad eszméletlenül, habzó szájjal omlott a padlóra, s azóta nem reagál a külvilág ingereire.

A nagyúr megtámaszkodott a székében, s olyan erősen markolta a karfát, hogy az ujjai elfehéredtek.
- Hol van most? – kérdezte magára erőltetett nyugalommal.
- Az Inkvizíciós Szék kivizsgálta. Domvik segedelmével sikerült is megállapítani, mi történt vele. A kosfejes isten papja úgy tűnik nagy hatalommal bírt. Ranagol egyik angyala szállta meg a fiad testét, s mivel minden ördögűző praktikájuk hatástalannak bizonyult, fiadat máglyahalálra ítélték, melyet három nap múlva nyilvánosan hajtanak végre Corma-Dina főterén.
A csönd szinte tapinthatóan megsűrűsödött a teremben. Az árnyékok remegtek a kandalló gyér fényében. A nagyúr felállt. Nem volt magas, de tekintete olyan fenyegetést sugárzott, hogy a papnak hirtelen a lélegzete is elállt. A szolgákért kiáltott, majd közölte a pappal, hogy azonnal a királyhoz utaznak, hogy járjon közben a fiúért, Sonnias am Bel-Cormáért.

445. Cilla Nubilus 14-e, Shadon, királyi palota

- Mi az, hogy semmit nem tehet érte? Uram, a saját rokonáról van szó, nem egy koszos parasztgyerekről! Valamit tennünk kell, vagy magán a királyi család becsületén esik folt!
- Sajnálom kedves barátom, de ismered Domvik törvényét. Az ördögtől megszálltnak vesznie kell! A Harmadik Arcra! Még ha én magam lennék is a fiad helyében, akkor sem tudnék mit tenni! Tudod, hogy az egyházi rendelkezések a mi világi törvényeink felett állnak. A fiúért nem tehetek semmit.
Perro atya magában mormolva bólogatott, a báróné pedig csendes sírásra fakadt. Raen csöndben állt. Megacélozta lelkét, s ilyenkor még az abbitnál is keményebb lett. Komoran, méltóságteljesen kihátrált a teremből. A vívómester csöndben gondolkodva kísérte urát a hintóhoz. Perro atya is beszállt mellé. A báróné inkább a palotában maradt – jobb ha nem nézi végig a saját fia kivégzését.

445. Cilla Nubilus 15-e, Corma-Dina főtere

Perro atya feloldozta bűnei alól. Apja is megcsókolta Sonniast, megszorította a kezét. A szemébe nézett, de ott nem a fiát látta, hanem csak végtelen fájdalmat. Elhátrált, majd a poroszlók megkötözték a fiút. Az teljesen szokatlanul viselte, némán tűrte. A szeme azonban egyre furcsábban csillogott. Ahogyan meggyújtották a máglyát, tekintetében égővörös fény csillant. Hirtelen körbenézett, s pupillája természetellenesen kitágult. Apjára szegezte tekintetét, majd földöntúli, nem emberi kacajjal felnevetett. A lángok belemartak a testébe, de ő csak egyre hangosabban nevetett. Aztán egyszerre, mikor a lángok már a fejéig felcsaptak, elhallgatott, és összecsuklott. Az apa elfordult. Mély levegőt vett (most nem fogok sírni mindnyájuk előtt ó Domvik miért pont velem?) és lehorgasztotta a fejét. A tömeg döbbent csöndben, teljesen némán állt.
Hirtelen hatalmas viharfellegek gyűltek össze az égen (vagy talán egész nap ott voltak?) s az eső ömleni kezdett. Óriási villámok cikáztak át az égen, s az egyik pont a máglyába csapott. A tömeg gyorsan oszlani kezdett.

Az eső hamar elmosta a lángokat. A poroszlók, mindenki megdöbbenésére a fiút sértetlenül szedték ki a leégett máglya romjai közül. Az ítélet végrehajtását felügyelő Inkvizítor a báróhoz sietett, és azt súgta neki: – Úgy tűnik, fiadat maga Domvik találta ártatlannak, s megkönyörült rajta. Megvizsgáltam, de a démoni jelenlét eltűnt az aurájából. A kosfejes angyalai úgy tűnik, nem kedvelik a tüzet. Adj hálát az égnek ezért a csodáért, mert ilyen, legföljebb ha ezerévente történik.
A báró szolgái gyorsan betakargatták az ájult örököst, s a hintóhoz siettek, aztán mikor a nagyúr is elkészült, hazafelé indultak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához