LFG.HU

WiLDoR
novella

A harcos a sziklaszirten várakozott és tekintetével a látóhatárt fürkészte.
” Igen, – gondolta – hamarosan megérkeznek.” Az idő, mint lassú patak csörgedezett tova, a percek óráknak, az órák pedig napoknak tűntek. A harcos azonban nyugodtan ült a sziklaszirten, csupán tekintete fürkészte a hajnali horizontot. Pillantása a sűrű, buján növő, fűvel teli rét felett pásztázott, mint a prédára váró sasé. A kékeszöld színű füvet néha összeborzolta a lágyan fújdogáló szellő, amely a harcos háta irányából fújt. Ügyelt rá, hogy így legyen. Tudta, hogy a drilwereknek, ezeknek a nagymacskaszerű, emberszabású ragadozóknak kiváló a szaglása. Tekintete itt-ott megállt egy pillanatra, és megcsodált egy-egy ősi fát, melyek már évtizedek, de lehet, hogy évszázadok óta nyújtogatták ágaikat az ég felé. Megcsodálta a patakot, mely lassan folydogált, és fehér habot vetett a parton.
Nem számolta a perceket, nem számolta az órákat. Lassan már ő maga is úgy érezte, hogy részévé válik a természetnek, melyet tanulmányozott – szerette ezt az érzést. Nem bánta, hiszen tudta, hogy az igazi harcos előbb önmagában keresi meg a kulcsot, mely elvezet a lelki békéhez és csak utána emeli kardját ellenfelére. Az első pillantás, a szemek párbaja dönti el csata kimenetelét. Ha ezt elveszíted, elveszíted magát a harcot is. Ez íratlan törvény.

Eltöprengett az élet értelmén, és az előtte álló feladaton. Tudta, hogy veszélyes dologba ütötte az orrát, mikor elvállalta, hogy megöli a vándorok vezetőjét. Nem kérdezte, hogy miért, azt vallotta, hogy aki olyan dolgokba avatkozik, ami nem őrá tartozik, az könnyen tőrt kaphat a hátába. Megbízói elmondták neki, hogy kemény ellenfelekkel kell számolnia és mikor közölték, hogy azok drilwerek lesznek, őszintén szólva egy kissé megborzongott. Hallott és látott is nem egyet ezekből a ragadozókból, akik hihetetlen gyorsaságukkal és kifinomult mozdulataikkal egyből csodálatot keltettek az embervadászban. Nem örült, hogy velük kell tengelyt akasztania, de nem is bánta. Minden nap hoz valami újat.
Csöndes magányából halk neszek riasztották fel. Kifinomult hallásával és látásával hamar felfedezte a szekeret, mely éppen ebben a pillanatban bukkant fel a domb mögött. Az embervadász csöndesen hátrébb húzódott, nem akarta elárulni magát. Figyelte a szekeret és a igavonó lovak mellett sétáló két alakot, akik a szekér mellett lassan sétáltak át a dombon, hogy tovább folytassák útjukat távoli úti céljuk felé. A drilwerek szemlátomást nem tartottak ellenféltől, ezért kardjaikat a hátukra szíjazott tokjukban tartották. Ez bizony hiba – vélte a harcos.
Az embervadász figyelt és megpróbálta kivenni, hogy a csoportban ki lehet a vezető. Szemlélődését végül siker koronázta, mikor megpillantotta a fehér tunikába bújt nőt, aki szálfaegyenes termetével és igéző domborulataival, egyike volt faja legszebb példányainak. Az embervadász megvonta vállát. Ő sosem kedvelte a moroidokat, akik legalább annyira titokzatosak voltak, mint maga Aweria, az elveszett kontinens.

Az embervadász figyelte, ahogy a nő megnyújtóztatja végtagjait és köszönetet mond halkan, trillázó nyelvén Ylarisnak, az Égi Vándornak, hogy ismét fényével ajándékozta meg Cryelt. Az embervadász meglátta a nő smaragdszín szemében bujkáló bölcsességet és tudást. Átpillantott az asztrális és mentális síkra, s nyugtázta megállapítását. A nő aurája valóságos tomboló hullámokban gyűrűdzött mindkét síkon. Az embervadász nem aggódott azonban túlságosan. Elvégre, a méreg mégiscsak méreg, és akibe egyszer belemar a Fullánk és teste megízleli a Kilencedik Pokol Gyönyörét, az utána már nem sokat árthat a földi halandóknak.
A karaván már majdnem odaért, ahol ő tanyázott. Nem tudtak róla és ez így volt rendjén. Fegyverét meglazította tokjában, megerősítette mentális védelmét egy ősi, monoton litániával és felidézte magában a Képességet. Tekintetét az alant elhaladó utazókra vetette. Pillantása nyomán a két drilwer körül sötétséggömbök keletkeztek, majd az embervadász sebes siklással mászott lefelé a sziklafalon – fejjel lefelé. Teste odatapadt a sziklafalhoz, szinte siklott, mint egy kígyó, majd az utolsó húsz métert már a levegőben úszva tette meg. Egyenesen belevágódott az egyik sötétséggömbbe, ahonnét dühös szitkozódás szűrődött ki, és eszeveszett vagdalkozás. Aztán már csak az acél sikolya és egy elfojtott kiáltás hallatszott. Mindez egy pillanat műve volt. A következő pillanatban a sötétség-gömbből egy alak vágódott ki a másik éjfekete golyóbis felé.

Azonban elszámította magát, mivel a gömb hirtelen megszűnt létezni és a drilwer, aki most már látta ellenfelét, vicsorogva rontott rá, két pengéjét szélvészként forgatva. Tekintetük összekapcsolódott és az embervadász tudta, hogy győzött. A másik is tudta, majd felidézte a Képességet és pengéi körül vörösen izzó lángok jelentek meg, alakja pedig mintha kissé robusztusabbá vált volna. Az embervadász nem rémült meg, holott tudta, hogy ez nem lesz könnyű menet.
Pengéik sikoltva csaptak össze, majd váltak szét, hogy újra üvöltve vessék egymásnak magukat. Mintha mind a négy penge a másik lelkének kioltására törekedett volna. Azután egy szempillantással később, a drilwer elkövette azt a hibát, amire az embervadász számított.

Védtelenül hagyta jobb oldalát. Hiába, az elvakultság sosem hozza meg a várt eredményt, csak a tiszta és hűvös gondolkodás az, ami segíthet a harcosnak. Pengéje lecsapott és megkarcolta a drilwer bőrét, keskeny vérpatakot fakasztva. Az embervadász nem várta meg a végeredményt, hanem bevágódott a szekér alja alá, mert ösztönei veszélyt súgtak.
Már nem volt tanúja annak, hogy a drilwer összecsuklott a méreg halálos csókjától, és azt sem látta, hogy ott, ahol az előbb állt, ott most csak egy megperzselődött folt van a fűben. Úgy látszik, a nő elhibázta a varázslatot.
- Előfordul – gondolta az embervadász és ismételten felidézte a Képességet, amely már annyiszor hasznára volt pályafutása során. Alakja elmosódottá vált a külvilág számára, ő már csupán csak egy folt volt, aki ide-oda cikázott kígyómozgással a szekér alatt, hogy hátul kibukkanva döfésre emelje a Fullánkot. A penge lecsapott, a nő pedig védekezőn emelte kezét arca elé, mintha azt remélné, hogy ezzel megkímélheti nyomorult életét. Smaragdzöld szemében félelem villant, bőre mintha egy árnyalatnyit vesztett volna élénk arany színéből, ezüstszínű haja pedig lobbot vetett, ahogy megpróbált kitérni a gyilkos penge elől. Szája halk sikoltásra nyílt és előbukkant egy pillanatra a fűrészes cápafogsora is.

Az embervadász, mintha lassított felvételen nézné, látta, ahogy a Fullánk megközelíti a moroid nyakát, hogy ott mohón szívhassa magába az asszony vérét. Felrikoltott, érezte, hogy győzött. Megfeledkezett minden másról, még a litániáról is, mellyel tudatát védte. Igen, ilyenkor nem létezett számára nagyobb öröm, mint a gyilkolás, mint az, amikor érezte, hogy a pengéje a húsba mar; mikor érzi, ahogy az élet nedve végigcsorog a karján és látja kihunyni a szemekben az éltető lángot.

Aztán már csak azt érezte, hogy a világ megfordul körülötte és agyába mintha keselyűkarmok téptek volna, vagy mintha forró láva ömlött volna végig az idegpályáin. Összeroskadt, vonaglott, képtelen volt ellenállni a fájdalomnak, mely kíméletlenül marcangolta egész testét. Mintha forró ólomba mártották volna, és hagyták volna, hogy csontjairól elpárologjon a hús, míg nem marad más, csak a csupasz idegek, melyeken Yillor, a Kínok sötét istene zenéli a pokol nótáját. A Fullánk kiesett kezéből és homályosan látta az apró alakot, aki a ponyva mögül tekintett reá. A vezető lágy tekintetű szemeiből áradó energiák pusztító hullámokban lángoltak fel a mentális és asztrális síkon, kiirtva minden érzelmet az embervadász lelkéből – egyetlen egy dolog maradt csak: a kín. És azok a szemek, melyek oly szelíden tekintettek reá. Homályosan, szinte ködfüggönyön keresztül látta, ahogy a szemek gazdája előlép a ponyva mögül. Apró teste, hatalmas, kajla fülei és nagy szemei éles ellentétben voltak testével, mely alig lehetett negyven centiméter. Egy kobold. És mégis, ezekből a szemekből olyan pusztító erő áradt hullámokban, amit alig lehetett elviselni.

De neki sikerült!
Mindig is büszke volt az akaraterejére.
Tudata egyik hátsó régiójába száműzte a fájdalmat pokoli kínok árán, majd talpra küszködte magát és előrángatta kardját.
- Megdöglesz! – hörögte az apró koboldnak, akinek most először tükröződött meglepetés hatalmas szemeiben. Száján a szavak kiejtésekor, mintha forró ólom csordult volna ki, mely kezére csöppent és csontjáig rágta magát. Tudta, már nincs sok ideje, a fájdalom újra megpróbált utat törni magának a börtönéből. Fölemelte kardját, hogy lesújtson, de ekkor érezte, hogy odabent, a testében valami megmozdult. Tántorgott, leesett a szekérről, ahová kínok kínjával kapaszkodott fel és megpróbált levegőt venni, de nem tudott. Felsikoltott, de olyan hangon, hogy sorra pattantak el hangszálai. Már nem érezte a fájdalmat, a pokoli kínt, csak egyvalamit érzett, azt, hogy meg fog halni. Bevérzett szemeivel a nő felé nézett és érezte, hogy vége, a nő most nem hibázott. Utolsó pillantásával még látta, ahogy a nő összezárja és maga felé rántja ökölbeszorított kezét. A következő pillanatban a szíve kirobbant a mellkasából.

Az embervadász egy utolsó sóhaj kíséretében összerogyott és átadta lelkét az örök körforgásnak. A két vándor pedig társaik eltemetése, és a kellő tisztelet lerovása után a lovak közé csapott, és folytatta útját.

Az erdei elf hulláját otthagyták az út szélén.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához