LFG.HU

garw
novellaCimkek

Péter sosem rajongott az ötletért, hogy el kell lopnia a Grált. De tudta, hogy egyszer eljön az ideje, ez lesz a mestervizsgája. A templom márványmintás padlójára huppant, mit sem törődve a tűz elől menekülő lovagokkal. Odaszaladt az oltárhoz és begyakorolt mozdulattal belesöpörte a díszes kupát az övén lógó zsákba. Sarkon fordult és futásnak eredt, hogy lendületből felugorhasson az erkélyre, de egy férfival találta magát szemközt. Rögtön látta, hogy komoly ellenfél, nem olyan, mint ezek a tűz elől iszkoló lovagok. Talán épp miatta mondták, hogy nem ez lesz olyan egyszerű.

– Megállj! – szólt Márk, akinek feltett szándéka volt megállítani a tolvajt, bár senki sem hibáztatta volna, ha ő is elmenekül. De a tolvaj nem állt meg, egyenest Márk mellkasának ugrott, amitől mind a ketten a földre kerültek. És mindketten meglátták, hogy valóban nem tréfadolog ez a körös-körül tomboló tűz. A fejük feletti faszerkezet lángokban állt, oldalt a függönyök szintén. Nincs sok idejük, állapították meg.

Péter megint meglódult, de a másik elkapta a lábát és visszahúzta. Birkóztak egy darabig, aztán Péter a másik arcába öklözött, ekkor ki tudott szabadulni szorításából. De két lépés után hallotta, hogy megint a nyomában van. Lehajolt egy elejtett kardért.

A tolvaj kardot ragadott, Márk visszahőkölt, de csak egy lépésnyit, mert ő is észrevett egy pengét a lába előtt. Hihetetlen gyorsasággal felkapta, suhintott párat maga előtt, hogy ráérezzen a fegyverre, aztán összecsaptak a pengék.

Péter meglepődött, hogy a másik egy csöppet sem rettent meg kardos ötletén, elvégre nem ez a legmegfelelőbb hely és idő, hogy verekedjenek. Ő csak menni akart, a másik pedig mindenáron meg akarta akadályozni ezt. Összeegyeztethetetlen érdekek.
Márk többször is támadott, a tolvajnak csak védekezésre volt módja. Nekiszorította egy oszlopnak, az oszlop pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy ledőljön, méghozzá épp Márk felé.
Péter kihasználva a kezdeményezést, elővette amulettjét, és megkért egy feje felett tekergőző tűzcsóvát, hogy söpörje ki a nap hősét a teremből. A tűz nekicsapott a férfinak.

Márk a zenekari árokba zuhant. Ruhája és haja megperzselődött, de tetoválásai megvédték a tűztől. A hátába ütköző székektől, kottaállványoktól már kevésbé. Sejtette, hogy megerőltető lesz az ötórás opera, de azt nem, hogy ennyire. Szünetben pedig még azt is gondolta, persze akkor még viccesen, hogy baj lehet belőle, ha a Grált csak úgy az oltáron hagyják, de azt nem, hogy ekkora.

Ezúttal biztosra megyek – gondolta Péter. Felkapott egy darabot a széttört díszlet-oszlopból, és a hősködő mágus felé dobta, aki épp összetört székek és csellók fogságából igyekezett szabadulni.

A félembernyi oszlop-darab Márk felé repült. Először arra gondolt, hogy félrerúgja, elvégre a hungarocell vagy papírmasé díszlet nem lehet olyan nehéz, de aztán az a rossz érzése támadt, hogy jobban teszi, ha eltűnik onnan. Így is tett. Egyszerű varázslattal áthidalta a lelki nyugalmához szükséges három métert. A díszlet százkilós gipsztömbként csapódott a zenekari árokba. – Hogy a paradox álljon belé! – szitkozódott Márk.

Péter vérszemet kapva az oszlopdarabra ugrott, és vadul támadott. A másik hárított néhány csapást, aztán ellentámadásba ment át. Mindketten teljes erőből vagdalkoztak, minden alkalommal két támadó penge csapott össze, hatalmas csattanások és szikrázás közepette. Látszólag egyszerű díszletkardok voltak, alumíniumból és műanyagból, most mégis félelmetes fegyvernek tűntek.

Márk kezdte átvenni a kezdeményezést, de elbizonytalanodott. Az emberekre gondolt, akiket meg akart védeni ettől a gyújtogatótól. Mostanra akár szénné is éghettek, vagy agyon is taposhatták egymást, amíg ő azt próbálja bebizonyítani magának, hogy nincs a világon olyan mágus, akivel ne tudna elbánni. Gondolatban felnézett a nézőtér kijárataihoz, hogy lássa, van-e szükség rá valahol. De csak azt látta, hogy mostanra mindenki kint van már. Érezte a `vészkijárat` feliratú táblákat és a belőlük áradó megnyugtató hatást, az alkalmazott tömegmanipuláció előnyeit.

Péter érezte, hogy a másik készül valamire, de ellenmágia alkalmazása helyett felugrott az öt méter magasan lévő oldalerkélyre, majd egy sokkal hosszabb és meredekebb ugrással a harmadik emeletre. Itt már nem volt egy lélek sem, visszanézett.

Most, hogy ilyen közel az épület pusztulása, az épület könnyedén manipulálható. Miért ne temesse hát maga alá elpusztítóját – győzködte a karzatot Márk.

A harmadik emeleti erkélyülés megroggyant, Péter pedig kis híján elvesztette egyensúlyát. Átugrott a csillárra. Ahogy ott lógott, látta, hogy a másik újabb varázslatra készül. Körbenézett, alatta tizenkét méter mélység, körben a füsttel teli operaház, a lángoló színpad, mindezek tetejébe pedig egy kultúrmágus, aki mindenáron meg akarja védeni ezt az értéktelen kacatot. Hihetetlen, gondolta, majd leszakított egy levél formájú díszt a csillárról és elhajította.

Márk a zenekari árokban állt és a felé szálló gyorsan pörgő korongot figyelte. Próbált oldalra kitérni, de a korong követte a mozgást. Meglódult a ledobott oszlop-maradvány felé, hogy amögött keressen fedezéket, de a korong felgyorsított. Nem lehetett kicselezni. Hát jó, gondolta Márk, aztán rálépett egy székre, onnan disszonáns akkordok kíséretében a zongorára, majd elkapta a színpad szélét és felhúzta magát. Ez alatt a korong elvileg többször is megtehette volna a becsapódáshoz szükséges utat, de nem tette, mert Márknak egyszerűen kevés időre volt szüksége ahhoz, hogy feljusson a színpadra. A korong újabb jazz-akkord kíséretében a zongorába csapódott. Mint mikor Chick Corea odacsap – gondolta elégedetten Márk.

A csillár felfüggesztése mellett egy csapóajtó volt, mely karbantartó szintre vezetett, Péter ezt az utat választotta menekülésül. Mikor visszanézett, látta, hogy a másik valami meggyőzően offenzív tárgyat keres, és nem volt kétsége afelől sem, hogy ha megtalálta, el is tudja majd dobni odáig. Próbált valami eseményt keresni, amihez hozzáteheti saját akaratát. Ekkor észrevett egy lefelé zuhanó deszkát.

Márkot egy fadarab találta homlokon. Tompa puffanást hallott, majd megszédült és a földre rogyott. Furcsa érzés vett erőt rajta, érzékei eltompultak, gondolatai ködössé váltak. Terjengő füst marta a torkát. Lángoló díszletek potyogtak a színpadra. Az a rohadék pedig elvitte a Grált, gondolta.

A füstből páncélos lovagok bontakoztak ki. Csillogó sisakban, tűzálló vértezetben, vöröslő fejszéiket markolva igyekeztek Márk felé.
- A Grál… nem tudtam megakadályozni… – nyögte Márk.
- Csak nyugalom, ne beszéljen! Nem lesz semmi baj – mondta egyikük, miközben letérdelt Márk mellé és egy oxigénmaszkot erősített az arcára.
- Mondjátok meg… a királynak… hogy megpróbáltam…
- Nagy a baj? – kérdezte egy másik lovag.
- Csak félrebeszél, semmi komoly. Vigyük! – mondta a térdelő.
- Megpróbáltam…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához