LFG.HU

Aingus_Og
novellaCimkek

Csípősen hűvös volt az idő. Olyan, amikor az embernek merengeni van csak kedve, vagy a lehulló leveleket figyelni, meg az őszi fű illatát beszippantani. Nekem nem volt kedvem ehhez, pedig mindig is imádtam az őszt. Reggel, mikor felébredtem, fásultan vettem tudomásul, hogy a csomagjaim még mindig nincsenek kipakolva. A ruhák szanaszét hevertek a padlón, vagy a ládák alján. Néhány tányéron kívül egyetlen konyhai eszköz sem volt elöl. Nem is igen használtam ezeket mostanában. Neki kéne látnom kipakolni – gondoltam magamban, de nem ment. A lábam gyenge volt, karjaimban kevés volt az erő.

Kimentem a ház elé. Megcsapott a kellemes őszi hangulat, a fények aranyat varázsoltak elém a semmiből, a fák levelein megcsillanó vízcseppek közepébe. A faház, amibe beköltöztem, a legszebb dombtetőn állt, messze az emberektől a fenséges magány határán. Előző tulajdonosát jól ismerték a közeli emberek. Magára hagyott, hóbortos öregember volt. A gyerekek sokszor kinevették fura történeteiért, amiket akkor mesélt, mikor nagyritkán lejött a völgybe. Állítólag ifjúkorában megbolondult, mikor a szerelme meghalt, s akkor építette magának ezt a házat. Később kezdett mindenféle hihetetlen történeteket mesélni az erdő különös lakóiról. Én nem nehezteltem rá emiatt, hisz egész életét ebben a magányban töltötte el, végül is valakivel kellett beszélgetnie. Én nem hiszek az ilyen szellemekben meg tündérekben, sem a hasonló meselényekben. Csak a nyugalomban hiszek. Bár szent igaz, az éjszakai hangok itt a dombokon egész másmilyenek, mint lent a völgyben.

Nekiálltam fát hasogatni. Hirtelen tört rám a keserűség, ahogy mostanában mindig szokott. Csak rám telepszik, mint a hajnali köd a folyóra, és nem enged el. Kicsúszott a kezemből a balta, éreztem, hogy kénytelen vagyok átadni magam a belülről marcangoló fájdalomnak. Becsoszogtam a házba, és zokogni kezdtem. A földön hemperegve, az ősz magányában, messze minden embertől. Bár rettenetesen szégyellem magamat néha, hogy férfi létemre pár hét alatt ide jutottam, mégis többet fekszem így, a földön kínlódva, mint az ágyon. Néha sírok, néha csak vonaglok a kemény padlón, mint valami haldokló vad, akiben talán még volna erő a feltápászkodáshoz, csak nem érzi értelmét a menekvésnek, és képtelen vagyok kitörni ebből a csapdából; a ruhámat tépem és rugdosom a falat.

Éjjel múlt el a tombolás. Fölkeltem, összeszedtem magam. Elindultam sétálni az erdőben. A balta még mindig ott hevert, ahol előzőleg kiesett a kezemből, mellette néhány félbe vágott rönkdarab. Sietnem kellene a téli tüzelővel, gondoltam, kevés az idő. Az erdőben a már jól ismert utat választottam, mivel elég sötét volt. Ezt az ösvényt már vakon is végig tudtam volna járni: egy nagy kört tett az erdőben, a háztól a házig. Talán még az öreg taposta ki egykor. Hogy elűzzem a keserű gondolatokat, a lépéseimet számoltam. Feleúton járhattam, mikor megszaporáztam lépteimet, mert a feltámadó szél és a Hold elé beúszó felhők közelgő esőt ígértek. Ekkor láttam meg őt.

Gyönyörűszép lány volt. Az út mentén ácsorgott, s a felhők mögül előkacsintó holdfény egy szempillantásnyi időre megvilágította. Piros, sárga és barna színű, mintás, bő ruhát hordott, amilyet még sohasem láttam. Errefelé az emberek nem hordanak ennyire sokszínű, különös ruhákat. Valahogy mégis tetszett. Főleg ahogy állt a szélben, komoly arccal, körülötte az őszi eső illatát hordozó lehullott falevelek illegették magukat.
Elmentem mellette. Talán elsőre fel sem fogtam egészen, amit láttam, nem szokványos dolog éjjel a hegyek közt egyedül egy nő. Aztán egy párlépésnyire tőle megálltam és visszafordultam. Mégse hagyhatom itt a viharban – gondoltam -, pedig rettentően vágytam a magányra, ezért is költöztem ide, hogy senki se láthassa, hogyan élek. Senki se láthassa, hogy élek egyáltalán. Intettem neki, hogy kövessen. Nem volt erőm szavakkal megtörni a szél susogását. A lány megértette, és jött.

Hamarosan megérkeztünk a házhoz. Az utolsó lépéseket a kövér esőcseppek sürgetése miatt már futva tettük meg. Otthon begyújtottam a kandallót, és erőt véve magamon megszólítottam a vendéget:
- Elnézést a rendetlenségért. Nem számítottam látogatóra. – mondtam, s hellyel kínáltam egy ládán. – Talán eltévedtél, hogy ilyen későn járkálsz errefelé?
- Erre volt dolgom. – felelte a lány -, és sajnos nem jutottam haza.
Ennél többet nem is beszélgettünk. Én nem firtattam, ő magától nem akarta elmesélni, hogy miért nem jutott haza. Inkább hallgattam az eső monoton kopogását.

Mivel csak egy ágy volt a faházban, azt átengedtem neki. Én meg kinyitottam az egyik ládát, és elkezdtem előrángatni a nagy medvebőrt. Szerencsére viszonylag felül volt. Hirtelen megcsapott a bőr illata, a régi otthon emlékei, mint valami vásári forgatagban az emberek, úgy kavarogtak a fejemben és a lelkemben. Ráborultam a medvebőrre és zokogni kezdtem, mint ahogy odakint zokogtak a felhők ezernyi könnyet a házra.

*

Reggel a medvebőrön ébredtem. A lány még mindig ott volt. Reggelit készített nekem. Rettenetesen szégyelltem magamat, és elátkoztam a tegnap éjjeli sétát. Valami furcsa volt a házban, de nem jöttem rá, hogy mi. Igazából éhes sem voltam, de megettem a reggelit, napok óta ez volt az első falat a számban. Közben komoly, töprengő arcát fürkésztem, s azon gondolkoztam, vajon nem nyomja-e az ő lelkét is valami súlyos teher. Mikor látta, hogy végeztem a reggelivel, egy szó nélkül felállt, rám mosolygott, és kilépett az ajtón. Örültem, hogy végre megint egyedül voltam. Aztán rádöbbentem, hogy ez így nem lesz jó. Utána akartam szaladni, de mikor kiléptem a házból, már nem láttam. Még a lábnyomait sem találtam a földön, pedig az éjjeli vihartól elég sáros volt a talaj.
Kicsit megkönnyebbülve léptem vissza a házba. Ekkor hullott rám a felismerés, hogy mi volt olyan furcsa. A medvebőrös láda tartalma kikerült a polcokra, minden a helyére. A lány rendet rakott az éjjel. Olyan tökéletes volt, mintha én magam pakoltam volna ki, ezért is nem tűnt fel azonnal. Nem tudtam, dühös legyek-e vagy hálás. Végül is nem döntöttem el, hogy mit érezzek — ebben, ha másban nem is, már volt gyakorlatom.

A délelőttöt a fa felhasogatásának szenteltem. Végre egészen sokat meg tudtam csinálni egyszerre. Még így is nagyon sok munka volt hátra. Szépen kipakoltam a ládáimat. Három hét múlva úgy éreztem, felkészültem a télre. Egyszer még a faluba is lementem néhány holmiért. Hihetetlen, hogy az emberek milyen gyorsan felejtenek, a hónapokkal ezelőtt történtek miatt érzett sajnálat már elmúlt, most inkább megvetéssel, de legalábbis furcsán néztek rám. Tényleg egyedül maradtam. Csak a gondolataim jártak egyre többet a lány körül.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogyott a munka. Napok alatt visszazuhantam abba az állapotba, amiben a beköltözésemkor voltam. Talán még rosszabb is volt, mivel már nem tudtam egészen eldönteni, hogy miért is sajnáljam magamat, és ez megkeserítette az utolsó torz örömömet is: az önkínzást. Már késő őszre járt, a viharok mindennaposak voltak – a mi vidékünkön így jelzi jöttét a tél. Egyszer úgy döntöttem, elég. Berohantam az erdőbe, hogy soha senki engem többé ne lásson, és csak rohantam, olyan helyeken, ahol azelőtt még nem jártam. Egy óra hosszat futottam az erdőben, mikor arra eszméltem, hogy fázom. Rettenetesen hideg volt. Leültem egy fa tövében, és dideregve vártam a sorsom. Egyedül voltam, ahogy tán még soha ember fia. Tudtam, hogy nem találnék haza, közeledett az este és a vihar. A földnek nehéz szaga volt, a természet minden porcikájával a telet várta már.
Végül mégis felálltam, s elkeseredve, remegő testtel keresni kezdtem a visszafelé vezető utat. Egy tisztásra jutottam. Nem hittem a szememnek: a lány ott állt a tisztáson és mintha csak engem várt volna, hívogatni kezdett. Odamentem, és ő megfogta a kezemet, és egy szó nélkül vinni kezdett magával. Nem ellenkeztem, még fel sem ocsúdtam a döbbenetből. És egyszerre ismét otthon voltam. Nem bírtam megállni a kérdést:
– Mit csináltál ott?
– Arrafelé volt dolgom. – felelte. – Tudod, nemrég költöztem ide, csak két hónapja. Ilyenkor mindig rengeteg a dolog. – mondta csodálatos és titokzatos hangján.
Nem kérdeztem többet, és ő nem maradt most tovább.
– Sietnem kell. – mondta búcsú helyett, s én szó nélkül néztem, amint eltűnt az úton.

*

A tél kemény volt egyedül a hegyen. Élelmem alig volt, rosszul mértem fel a szükségleteimet. Mielőtt felköltöztem, volna, mielőtt… Mielőtt az a dolog megtörtént volna, soha nem jutott eszembe, hogy valaha egyszer még egyedül kell lennem. Le is soványodtam, szinte éreztem a hajdan izmos karomban a csontok zörgését. A házból ritkán jártam ki, akkor is csak egy-egy kisebb sétát tettem az erdőben. Máskor meg magam elé bámulva ültem a jéghideg házban. Legtöbbször egy gyertyát gyújtottam, s a láng piciny, törékeny táncát néztem. A tüzelővel nagyon óvatosan kellett bánni, abból sem volt elég. Gyakran havazott, olykor napokra beszorultam a házba, mert az éjjel olyan nagy hó esett.

Egyik nap, valamikor a napforduló ünnepe előtt hirtelen látogatót kaptam. Régi jó barátom feljött hozzám a faluból. Mikor meglátta, hogyan élek, rettentően elszörnyedt, ugyan nem mondott semmit, de látszott a szemében.
- Szervusz. Gyere be hozzám. – invitáltam. – Mi szél hozott?
- Csak gondoltam, megnézem mi van veled. – felelte, de tudtam, hogy akar még valamit. Tudtam azt is, hogy mit, úgyhogy elébe mentem:
- Nem megyek vissza. Ez az új otthonom.
- Pedig sokan vagyunk, akik várunk vissza. Ami történt, történt. Ne emészd magad, hiszen a dolgok mindig jóra fordulnak. Meglásd, idővel rendbe jönnél odalent. – mondta, mintha csak egy jól megtanult szöveget mondott volna. Hiába, ő mindig is ilyen volt. Szeretett bölcsességnek tűnő közhelyekkel traktálni mindenkit. Szerencsére már megfásodtam annyira, hogy ezeket a vigasztalásokat már fel sem vettem, talán a torkom szorult csak össze egy kicsit. Nem érti senki, még a legjobb barátom sem, hogy éppen az elől menekültem fel ide, amit ő most magával hozott a szavaiban. Bárcsak ne szólalt volna meg! Bárcsak ne is jött volna fel!

Megpróbáltam inkább elterelni a szót. Meséltem neki a lányról. Kérdeztem, hogy hol lakik, ismeri-e. Egészen biztos voltam benne, hogy ismeri, hiszen odalent a völgyben mindenki ismer mindenkit, még a szomszédos falvakból is. Nagyon meglepett, mikor azt mondta, nem ismeri. Sőt el is keserített, mivel egészen bizonyosra mondta, hogy a környékre vagy fél éve nem költözött senki, a különös ruha úgyis mindenkinek feltűnt volna. Tekintetéből éreztem, hogy nem tudja mire vélni ezt a történetet.
Mikor már nem bírta a hallgatásomat, szépen elköszönt és elment. Az ajtóból még visszafordult, és ezt mondta:
– Bolond vagy te, öregem. Mindenki tudja, átok van ezen a házon.

A látogatás után kezdődtek az álmok. Furcsa álmok voltak, éjszakákon át inkább nem aludtam, csak hogy ne kelljen álmodnom. De sajnos előbb vagy utóbb mindig elbóbiskoltam, s akkor mindent bepótolt az álom. Láttam magamat, az előző életemet lent a völgyben, láttam mindent, amit el akartam felejteni. Az álom megmutatta a lehető legnagyobb kegyetlenséggel azt is, hogy most ki vagyok. Egy kihalt, üres, hófedte dombtető királya vagyok, láttam magamat a fehér havas semmi közepén, amit régen annyira szerettem, s most olyannyira meggyűlöltem. És álmomban valahogy mindig feljött a dombra a völgyből a mulatozás zaja, az embereké, akik elől most bujkálok. És mindig, de mindig éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan, eldobhatatlan, gyötrő és szörnyű hiányt.

Rengeteg időm volt töprengeni. A komoly arcú lányon járt az eszem, azon, hogy ki lehetett, hogy miért nem hallott róla senki, s hogy vajon csak a fantáziám szüleménye-e. Gyakran jártam az erdőt, sokszor jutottam el arra a tisztásra, ahol legutóbb találkoztunk, annak reményében, hogy egyszer megint ott lesz. Néztem a havat, a nyomait keresve, de nem találtam. Végül feladtam. Arra gondoltam, hogy talán becsapott, talán nem is idevalósi, talán valami erdei vándor volt, akit csak egy furcsa véletlen során vetett utamba a sors. Aztán arra gondoltam, hogy talán csak egy kósza ábránd volt, a lázas elme képzelte illúzió.

*

Végül a természet örök törvényei szerint egyszer csak elkezdett olvadni a hó. Minden csupa lucsok lett, a sáros, friss talajból előbújtak az első hóvirágok, és én keserűen gondoltam arra, hogy milyen nehéz lesz a tavaszt társ nélkül kibírni. De a faluba semmilyen körülmények között nem bírtam volna visszamenni. Most már nem. Most, hogy a titkomat egy fél évre magamba zártam, már nincs menekvés, nincs újrakezdés. Ez a titok olyan teher volt számomra, hogy nem bírtam volna az emberek szemébe nézni. Valójában senkinek fogalma sem volt, hogy miért jöttem én ide. Miért száműztem magamat a völgyből.
Az egyhangú napokat ismét az erdő járásával töltöttem. A tavasz nálunk mindig szeles. Ahogy a nagyanyám mondta régen a fahéj illatú konyhában, mikor nekem mesélt az évszakokról: a szél hozza a telet, és a szél is viszi el. Őt juttatta most eszembe a szél, s én boldogan, és egyben szomorúan gondoltam a régen elmúlt édes gyermekkoromra. Így, elmélázva jártam az erdőt, mikor ismét megláttam a lányt.

Azt hittem, csoda történt. A szívem a torkomban vert, főleg, mikor észre vett, és elindult felém. Most egyszínű, zöld ruhát viselt, ugyanolyan bőt, mint mikor először láttam. Első gondolatom az volt, bár tudtam, hogy ócska reményfoszlány, hogy talán azért nem emlékezett rá a barátom, mert nem olyan ruhában jár, mint amilyennek én leírtam. Táncoló léptekkel közeledett felém, olyan érzésem volt, mint ha a szellő hozta volna elém. Arcán komolyságnak nyoma sem volt. Vidám volt, mosolygott és táncolt.
- Üdvözöllek, szomorú ember. – szólított meg. Nemigen tudtam mit mondani hirtelen. Aztán végül csak kinyögtem egy kérdést:
- Hol voltál a télen?
- Ó, hát nem voltam errefelé. Máshol volt dolgom. Való igaz, gyakran vagyok ezen a tájon, évente kétszer. Most is erre leszek majd egy hónapig. – mondta, mintha teljesen természetes lenne mindez.

Ezen a válaszon elcsodálkoztam, hiszen az ősszel azt mondta, hogy csak most költözött ide. Ezek szerint tényleg valami vándorféle lehet, futott át az agyamon, talán többen is vannak még valahol az erdőben. Ezen nem volt időm túl sokat töprengeni, mert a lány hirtelen megszólalt:
- Sajnos most mennem kell. Hallgass a barátodra. – mondta, majd vidám léptekkel távozott. Ezt már végképpen nem értettem. Honnan ismeri a barátomat, aki őfelőle nem is hallott, és ő meg itt sem volt. Hátha összefutottak, és beszélgettek rólam. Ezek szerint még mindig beszédtéma vagyok az emberek között. Ez volt az egyetlen ötletem.
Nagyon meglepődtem, mikor még aznap meglátogatott a barátom. Egy hatalmas zsákban élelmet hozott, így hát végre egy kicsit feltölthettem a kamrámat. Leültettem.
- Mindenek előtt szeretnék bocsánatot kérni tőled a múltkoriért. – kezdte. – Nem kellett volna akkor bántanom téged. Tudod, sokat gondolkoztam ezen a dolgon – folytatta olyan komoly hangon, ami igencsak meglepett részéről -, és arra jutottam, hogy talán meg kellene próbálnod. Mármint azt, hogy esetleg újra legyere közénk. Én tudom, hogy nehéz volt neked, és átérzem a keserűséget. Elhagyott a szerelmed, elment egy árva búcsúszó nélkül. De a te bánatod nem csak ebből áll. Abból is áll, hogy ezt nem tudtad elmondani senkinek. Van egy javaslatom, ha az embereknek nem akarod elmondani: meséld el a szélnek. Meséld el a szélnek. – Ezzel felállt, és távozni készült.

Még kérdeztem a lányról, elmondtam az aznap történteket, és tudni akartam, hogy talán találkoztak-e. Azt mondta, hogy egy éve nem találkozott idegennel. Ez a válasz nagyon meglepett, mint ahogy őt is a kérdésem. Miután elment, leültem az ajtó elé, és töprengeni kezdetem. Hónapok óta nem volt részem ilyen őszinte szóban. Keserűen gondoltam, arra, hogy hány embert vezettem félre. Hogy milyen rettenetes titok lappang körülöttem, s ha azt tudta volna, még azt is kétszer meggondolta volna, hogy a közelembe jön-e.
Elmondani. Elmondani legalább a szélnek. Nem is olyan könnyű az. Napokig csak hallgattam a szelet, azt a néha megnyugtató, néha izgalmas susogást, ami az erdő felől jött. Olyan volt, mint ha énekelt volna. Elmondjam a titkot neki? Azzal értelmetlenné válna az az élet, amit most élek, aminek éppen az a lényege, hogy a titok velem együtt haljon meg, mikor majd eljön az idő. Értelmetlenné válna az a szenvedéssel kínlódással töltött fél év, amit már eltöltöttem. Viszont lehetőséget és új reményt ad a rendes élethez.

Így gondolkoztam napokon át. Az erdőt jártam, tanácsot akartam kérni a lánytól. Valami torz módon mégiscsak ő került hozzám a legközelebb az elmúlt fél évben. Végre ismét nyitott szemmel jártam, ismét képes voltam rácsodálkozni az erdő illatára, egy-egy szép kő alakjára. Éreztem, hogy ha van még egy lehetőségem az életben, akkor ez az.
Állhatatos keresésemnek meglett az eredménye. Rátaláltam a lányra az egyik festői szépségű tisztáson. Megint az volt az érzésem, hogy már várt rám. A tisztás közepén ült, és maga mellé intett. Odaültem.
- Nos, hogyan döntöttél? – kérdezte. – Hallgatsz a tanácsra vagy sem?
- Azért kerestelek – kezdtem bele, bár zavarba hozott nyílt kérdésével, és gyönyörű mosolygós tekintetével -, hogy megkérdezzem, te mit gondolsz. Aztán gondolkoztam. Nekem el kell mesélnem a titkomat, ami súlyos dolog. És én rólad szinte semmit nem tudok, csak azt, hogy tudtad, mit fog mondani a barátom. Ha elmeséled, hogyan csináltad, én megfogadom a tanácsot.
- Ilyet még nem kért tőlem senki. Éppen azért, mert te vagy az első, megteszem. Meg fogod tudni. De neked kell előbb cselekedned. – Ezzel felállt, és elszaladt. Olyan kecsesen lépett, hogy úgy látszott, a fű nem is hajlik a lába alatt. Azt hitte, nem láttam, hogy egy súlyos, ezüstösen csillogó könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

Nem igazán értettem, hogy miért olyan nagy titok, hogy honnan tudott a barátom tanácsáról. Mindenesetre bíztam benne, mert bízni akartam, s mert magamban addigra már eldöntöttem, hogy kiadom magamból a titkot. Hazaérve kiültem a ház elé, és vártam, hogy feltámadjon a szél. Nagyon nehéz volt összeszednem magam. Féltem, reszkettem, hogy mi lesz velem, ha a szörnyű szavak távoznak a számból és a lelkemből. Aztán mesélni kezdtem, mintha ott volna valaki, és meséltem a szélnek.

Elmondtam azt a rettenetes napot, azt a nyirkos november eleji délutánt. Engem elhívott a szomszéd, hogy kóstoljam meg az új pálinkáját, miközben a kedvesem nagyon beteg volt. Elmentem, bár igen rossz előérzetem támadt. Mikor hazaértem, a kedvesem rettenetesen fuldoklott, mert senki sem volt a közelében, hogy az orvosságát odaadja. Nem tudtam rajta segíteni, már alig volt benne élet. A kezem között halt meg, pedig ha otthon lettem volna, talán tehetek még valamit. Részese voltam a halálának. Kapatos voltam és borzasztóan megrettentem. Nem tudtam, mit tegyek, kinek szóljak, ki értené meg mindezt. A testet elhantoltam a kertben, szertartás nélkül, így ha mégis létezik ilyesmi, akkor miattam fog örökké kísérteni. Az embereknek azt mondtam, elhagyott.

Az utolsó mondatokat már zokogva bíztam a szélre. Mikor befejeztem, ott állt a lány. Nyoma sem volt érkeztének, már tudtam, honnan tudott a barátomról. A fejemre tette a kezét, és ennyit mondott:
- Menj vissza a tieid közé.

***

Azóta megint itt élek a völgyben, az emberek között. Ugyanúgy, mint azelőtt, azzal a kivétellel, hogy minden évben ősszel és tavasszal felmegyek a szeles dombra, és megkeresem a lányt, aki minden ember közül engem szeret a legjobban, aki egyetlen egyszer ejtett könnyet valakiért, és az én voltam. Ilyenkor senkinek se mondom el, hogy hova indulok. Úgyse hinnék el.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához