LFG.HU

Bárány Boglárka
novella

Az éjszaka meglepően hűvös volt. A lány mégis úgy érezte, végre enyhül a nappal perzselő forrósága, bőrén hűs szellőként érezte a felhőkarcoló tetejét körülölelő vad szelet. Bár oka lett volna rá, mégsem fázott. Megnyugtatta a felhők száguldása a sötétségben, kinyújtotta karját feléjük, el akarta érni az elérhetetlent, repülni akart szárnyak nélkül, mindig csak magasabbra, csak magasabbra…
A felhőkarcoló széléhez sétált, lenézett a mélységbe, amely máskor elrémisztette volna, de most rózsaszín, hívogató ködöt látott maga alatt. Nem észlelt sem teret, sem képeket, boldog volt, valami megfoghatatlan biztonságot érzett, olyat, mint még soha rövid, de annál borzalmasabb élete során.
Nem gondolt most rájuk, pedig oly sokszor törte ezen a fejét. Nem gondolt most sem az anyjára, aki négyévesen egy sikátorban hagyta, sem az apjára, aki nem volt soha rá kíváncsi, ha egyáltalán tudott a lányáról, sem Baldra, aki kihasználta tizenéves naivságát, és tapasztalatlanságát, sem Ulla-ra, aki mindig a nyomában volt zaklatásával, és soha nem hagyott neki nyugtot. Sem pedig arra a sötét napszemüveges, ballonkabátos pasira, sötét kalapban, akitől délután a szert vette, aki boldogságot ígért “potom” pénzért, és aki – mint mindig – most sem hazudott, legalább is ezt a dolgot illetően…

Becsukta a szemét és mosolygott. Igen, nem hazudott, ebben nem hazudott… Csodálatosan érezte magát, mintha minden, ami volt, csak egy rossz álom lett volna, amiből most ébredt. Feltétlen biztonság vette körül, kitárta a karjait, a szél vadul kapott a ruhájába, de ő csak mosolygott, nevetett hangtalanul. A padka szélére mászott, majd hirtelen felegyenesedett. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de végül sikerült azt visszanyernie. Lassan lenézett, odalent apró állatoknak látta a száguldó autókat, és elgondolkozva csodálta villózó fényüket.
Elfordult balra, és a cirkuszok légtornászait kezdte utánozni, mint ahogy gyerekkorában is tette. Csakhogy itt a különbség 16 év és 100 m volt. Széles karmozdulatokkal akarta elkápráztatni a képzeletbeli közönséget, majd a “mutatvány” végén kecsesen meghajolt.
Felnézett a sötét égboltra, a felhők különös színekben játszottak előtte. Kinyújtotta az ujját és megpróbálta elérni a tarka förgeteget, az azonban messzire volt, nem engedte magát megérinteni, kényesen elhúzta ruháját. Egy pillanatra gyereknek érezte magát a lány, akitől megtagadják a nyalókát, sápadt arcáról lehervadt a furcsa, tébolyodott mosoly. Helyét a dac és a düh vették át, aminek már oly sokszor köszönhette, hogy nem adta fel, és hogy életben maradt ebben a modern dzsungelben, ahol könnyen elpatkolhat az ember.

Újra kinyújtotta ujját, de mivel ez sem járt sikerrel, mással próbálkozott. Becsukta a szemét, arcán megjelent újra a “mosoly”, az a bizarr grimasz, amivé az eredeti torzult a sok éves használatlanságban, kitárta a kezeit, majd lebegtetni kezdte, mint egy madár. Újra érezte a biztonságot, a hűvös szelet süvíteni a füle mellett.

Felemelte a fejét, egészen hátra hajtotta. A felhők zordan száguldottak a feje felett, mikor lassan előredőlt, és a mélybe vetette magát. Hangtalanul nevetett az alatt a 10 másodperc alatt is, amíg összetörve a földre nem ért, és úgy érezte, most végre boldog. Az a pasi tényleg nem hazudott…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához