LFG.HU

Horus
novellaCimkek

“A csend ölelt, míg álom hullt szememre,
A feledés, hűs homályba vitt.
Az ébredés őrként állt fölöttem,
Valóság tépte ki, rongyos szárnyaim.
A bíborszínű hajnal rám köszöntött,
Kinyílt az ég egyetlen szeme.
A fájdalom lassacskán elöntött,
S hasztalan vigasztalt, napsugár keze.”

Alattam csendesen hömpölygő áradat, az örvénylő folyó.
Magához húz a feneketlen mélység, a szürke hullámok. Titokzatos világ, mely féltőn óvja titkait a kíváncsiskodók elől. Szilaj és vad, mégis úgy vonz engem, mint lepkét a gyertyaláng. Gondoskodóan édesget magához – Tedd meg! – szinte hallom a hívását. – Csak egy ugrás és vége minden szenvedésnek! – Csak egy aprócska mozdulat és egyé válhatsz az örökkévalósággal, s ezzel a csodálatos szépséggel.

Felnézek.
A felkelő nap sugarai lassan bearanyozzák a várost. Tűz támad a sápadt égbolt alatt, lobogva gyúl ki a vörös láng. Halvány ködpára gomolyog a sötét víz felett, paplanként takarja el a szégyenlős folyó testén éktelenkedő olajfoltos szemetet. A távolban egy elnyújtott üvöltés, hajókürt hallatszik, tompán szól, alig hallani, nagyon messziről jöhet. Valahol felsír egy sziréna, kísérőül szegődik a szomorú dallam mellé.
Az autók monoton zúgása lassan elnyomja az elfúló segélykiáltásokat, hogy aztán a maradékot a könnyű reggeli szél szórja szét. Ahogy elerednek az ég könnyei, a folyóba hulló cseppek furcsa mintákat rajzolnak a felszínre, megtörve a tökéletes egyhangúságot. Egy álmos őszi reggel. Most csak magunk vagyunk mi ketten.
Én, és a város.

Azt mondják, az álmok nem hazudnak.
Valaha én is követtem őket, elhittem mézédes szavuk, mindent, amit meséltek. Ködös emlékképek a fátyolos bíborszínen át. Jótékony homályként borított be, bársonyos nyugalma. Valami furcsa, meseszerű világ, ahol köd takart el mindent, ami rossz, ahogy a folyó felett a pára. Egy gyönyörű halálos ölelés, amely megnyugtató kedvességgel tépi ki szendergő szíved.
Mire ráeszméltem, már késő volt, túlságosan messzire kerültem a valóságtól és az ébredés olyan távolinak tűnt.

Megmarkolom a hideg korlátot.
Kijózanítóan hat a hűvössége, lassan eljut a tudatomig, mire készülök. Szánalmas, amit tenni fogok. – Gyávaság? Nem tudom – Kell még egy kis idő, nem készültem fel. Már ha egyáltalán fel lehet készülni a halálra.
Arcomba vág a falak kesernyés illata, az árnyékok gyengéden kúsznak fel testükön, érdekes ákombákomokat rajzolva rájuk. Néhány madár látszik a láthatár felett, és az összemosódó vonalak, egyetlen csendes ölelésben forrnak össze, ég és föld között.
Annyira szép minden, de akkor mégis miért fáj úgy?
Végignézek a város felett, elnézem, ahogy ébredezik. Lassacskán megindul a forgalom.

Sóhajtok.
Néha még most is eszembe jut, egy arc, egy illat, s vele együtt az érzés. Ismerős dolgok, mindennap megtörténnek velem. Napról napra mindig ugyanaz a nap és hold néz le rám. Mióta világ a világ, mindenhol mindenki ezt látta előttem. E furcsa égi kettőst bámulta szerelmesen, gazdag és szegény, koldus és király. Amióta csak ember él a földön, egy nap alatt születünk, élünk és halunk mindannyian. Sorsunkban ennyi, mi közös.
Ma megint egy újabb nap, és egy újabb esély. Ám ez a nap, most csak az enyém.
Sátorként borul fölém az áldott ég fakó színe, alattam a suhanó folyó, felettem a szürke vászon előtt, elárvult fellegek vonulnak el. Megérint a határtalan szépség.
Meghalni kéne most, amíg még minden tökéletes.

Megérett bennem az elhatározás.
Már azelőtt eldöntöttem, mielőtt erre vetett volna utam.
Mondják, mielőtt meghalsz, lepereg a szemed előtt az egész életed. Remélem igaz, mert így talán, még ha csak egy pillanatra is, végre újra látom Őt.
Lopva körülnézek. Körülöttem minden kihalt, egy lélek sem jár, alkalmas az idő. Cinkosként szegődik mellém, a reggeli szél. Felmászok a híd korlátjára, egyensúlyozva bámulok lefelé. A világ tetején, most végre ismét szabadnak érzem magam, legszívesebben szárnyalnék a széllel. Kitárom a karom, hogy magamhoz ölelhessem.
Hazaérkeztem, itthon vagyok.

Aztán hirtelen megint a földön találom magam, az ébredés ott van, betolakszik az agyamba, és a gondolat nem hagy nyugodni. Mindig ugyanaz, akár egy makacsul forgó fogaskerék, folyton ismételgeti:
Az élet talán nem más, mint egy álom, amiből a halál jelenti az ébredést.

Nekem azt mondták, az álmok nem hazudnak
Az elnyújtott kiáltás ismét a távolból. Összerezzenek.
Most már mindegy, innen nincs visszaút, a víz majd megtisztít a lelkemre rakódott mocsoktól.
Egy utolsó sóhajtás.
Repülök.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához