LFG.HU

Juan Rodriguez
novellaCimkek

“A gyors nyíl szállhat bármily sebesen,
van olyan időpont, amikor se előre nem halad,
se meg nem áll.”
Zénon

- Ismered azt a mágikus pillanatot? Gyere, megmutatom…
A syluriai őr térde megrogy, először a bal – egy ideig úgy látszik, oldalra dől -, azután a jobb. Hátul, a feje búbján kopaszodik. A fáklyák fénye megcsillan a csupasz bőrön, ahogy a test alázuhan a látóteredből. Tőröd kicsúszik a hátából, a fogazott penge búcsúzóul még egyszer, utoljára belemar a húsba, követeli a roncsolás mámorát. “Tökéletes eszköz vagyok” súgja, talán a szégyenét akarja leplezni. (Nem volt tiszta szúrás, két durva rántás kellett, hogy végül átmetszd az aortát.)
Ando új nyílvesszőért nyúl. A másik őr tehetetlenül nézi, bal vállát az ajtófélfához szögezte az elf előző lövése. Ando kecses keze – rajta gyűrű, ezüst, arany berakással – egyetlen, folyamatos utazásba szenderedik tegez s húr között, nem mozdul, nem áll meg, a nyíl puszta dísz, nászékszerré magasztosult végtelen egyenes, mellyel a halál fogad hűséget az életnek.

A szél megzörgeti az ablakot, bekéredzkedik. Ajándékkal érkezett, egy távoli rendőrautó szirénájának sikolyát hozta el neked, csak neked, de te nem vagy rá kíváncsi. Sértődötten belerúg az üvegbe, aztán sziszegve továbbáll. Tettetett szórakozottsággal csörgeted a dobókockákat, tenyered melegével kényezteted őket: bűntársakat keresel, hogy meglopd a Sorsot.
“hey God, there is nothing left for me to hide / i lost my ignorance, security and pride” Dübörögnek a hangfalak, ezüst ankh táncol fekete háttér előtt, láncra vert hatalom egy fiú nyakában. A sápadt arc mélyén lázasan csillogó szemek kutatják a szépséget az epileptikus rángásban. Néha megtalálja, s olyankor boldog. Mindaddig az is marad, amíg képes elfelejteni az apja öklét, amíg el tudja hallgattatni azt a hangot a fejében (az anyja hangját, istenem, az anyjáét!), ami megállás nélkül ismételgeti: “egy csődtömeg vagy, édes fiam, semmi sem lesz belőled”. Persze azt is tudja, hogy ez csupán illúzió, hogy a bordáira zuhogó ütések puszta szívdobbanások, azt a tompa fájdalmat a mellkasában mások életnek nevezik, mégsem képes belenyugodni, felszegett fejjel nyögi a választ: “De igen! Semmi, az még lehetek!” Feketébe öltözik, hogy a jelenlétével adjon kontrasztot az efemer csillogásnak, hogy magába szívhasson mindent, ami fény, s végül a legősibb vallás papjaként az Életösztön oltárához járuljon, ahol vérét onthatja a gondolatoknak.

A falon magányos felkiáltójel – megkésett hangsúly Nabukodonozor ítéletének végére -, vérrel festett függőleges vonal, s alatta a pont: Umbarnak hívják. A harcos a hátát a csupasz, nyirkos kőnek vetve ül, bal térde felhúzva. Pillantása végigsimogatja Andót, Thúlét és téged, aztán néma birokra kel Nwalme jéghideg szemével. Daccal, rezzenetlenül mered előre – mindig csak előre, sohasem lefelé, oda nem, azt nem lehet, nem szabad! Jobb tenyerével rejtegeti titkát, a mellkasán tátongó háromujjnyi széles lyukat, amit a boszorkánymester varázslövedékei fúrtak az imént, keresztül bordákon és tüdőn, át a testén, megnyitva a mágia groteszk, új dimenzióját a térbe, láthatóvá téve mindazt, mi természetétől fogva láthatatlan.

Tekinteted célkeresztjébe arannyal pettyezett ezüstszürke írisz úszik be, de máris szabadulni akar. “Az Erőt! Használd az Erőt!”. Tenyered megfeszül. Felbontod a kólát, és a lány felé nyújtod. Ő zavartan szabadkozik, azt mondja, fogyózik. Tudod, hogy hazudik, mint ahogy azt is, hogy ebben a filmben te Wedge szerepét játszod, nem vagy hős, csupán túlélsz. Túlélsz mindent. A behatolás eksztázisa a Vörös Ötösé, s talán ez így is van jól. (Este azért újra beteszed a kazettát a videóba, előrepörgeted, hátha…) A fiú napbarnított arcát nézed, az apró ráncokat a szeme sarkában, amiket a mosoly vésett, éppoly kegyetlenül, akárha az idő tette volna. Büszke magabiztosság ég azokban a szemekben, a tiszta tekintet találkozik a lányéval, összefonódnak, a szótlanság paplana alatt vágytestek hatolnak egymásba izzadt önkívületben. Fellobban egy láng, és felizzik egy cigi.
A kékesszürke füstkígyó tekergőzve fölemelkedik, teste kéjesen megvonaglik, amint besiklik a fiú szájába, le a torkán. A bal tüdőlebenyben elidőzik, örvénylő tánca közben megmeríti méregfogát egy aprócska sejtmagban. Nukleinsavak monomerjeivel játszik, akár a gyermek a gyöngyökkel, szétbontja majd felfűzi őket újra, és talán el is pirul, amikor elcsen egy darabot a teremtésből. Felrémlik előtte egy másik kor, amikor a kábulat talmi gyönyöre helyett még fényt hozott az embernek, és sziszegve ismétli az eónokkal ezelőtt hallott szavakat: “Szaporodjatok és sokasodjatok”.

Sápadt bőrön sós cseppek csillognak, Thúle keskeny arcán úgy pereg végig a veríték, akár a könnyek. Keze megfeszül az arasznyi vasrúdon, előrenyújtott karja megremeg az erőfeszítéstől. Nwalme két elit testőrének és fekete csuklyás tanítványának ábrázatára kiütközik a döbbenet, miközben a láthatatlan béklyókkal küzdenek. Thúle testén apró rángások futnak végig, ahogy a bűbáj ereje újra és újra összecsap a boszorkánymester csatlósainak akaratával. Az arca átszellemül, eggyé válik a varázslattal, e percben nem létezik semmi, ami fontosabb lehetne a számára. Az ige a gyermeke: ő nemzette, és ő hozta a világra.

Egy lány tűnődő szemében a múlt elhálja nászát a jövővel.

Acél koppan a kövön, a tőr markolatával lefelé érkezik a padlóra, partra vetett halként csap még néhányat, mielőtt végre elcsendesedik. Az övedre csatolt ismétlő nyílpuskáért nyúlsz, s míg a másik kezed lövedékért kutat, a pillantásod már célpontot keresve suhan végig a termen. Umbar a szeme sarkából figyel téged, mosolyog, a hüvelykjét lopva beakasztotta a ruhája hasítékába, többé a halál sem lehet árulója. Apró de fontos győzelem ez. Thúle feszült tekintete moccanatlan, a hatalom érzése ott vibrál minden sejtében. A mágia puha némaságba burkolja, most semmilyen hang nem juthat el hozzá. Ando pillantása elszakad az őrtől, egyenesen rád szegeződik, válaszokat ad soha fel nem tett kérdésekre.
Nwalme szemét nem látod, a fegyvered nézi (tudja, hogy hiába is kutatna olyan ige után, mely gyorsabb halált ígérne, mint a kezedben tartott megigézett nyílpuska), de te bele akarsz nézni azokba a szemekbe. Lassan egyre feljebb emeled a fegyvert, egyre feljebb, egészen addig, míg végül a tekintetek találkoznak a célgömb fölött.

Keresztüllépsz rajtam, kinézel a nyolcadikemeleti-másfélszobaösszkonfortos-csonkacsaládiidill ablakán, és rádöbbensz, hogy a guberáló, aki a ház előtt az életedben turkál, te vagy.
“Nincs ott semmi látnivaló, tessék tágulni!” kiáltod. “Másként is lehetett volna” feleled, félredobsz egy kitaposott gyerekkort, aztán tágulsz. Végül gúnyos pukkanással kidurransz.
Lassan szürke téglatestekké olvad a világ, az Idő gyengéden ráteríti a katatónia porát, te pedig ott állsz, kettesben a magánnyal, felszedegeted egy ottfelejtett babérkoszorú szétszóródott leveleit, és miközben elrágcsálod őket, arra gondolsz, hogy mindaz, ami volt, van vagy lesz, csupán Camus, Dick, Lucas és Shakespeare közös déja vuje. A többi, néma csend.
Végül a pillanat is elmúlik.
- Köv. kör, kezdeményezés!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához