LFG.HU

Opiario
novellaCimkek

Eleinte csak a szemem sarkából láttam. Sápadt, szőke lány volt, olyan fakó, mintha ott sem lett volna; az arcán szinte átderengett az ég. Az a fajta nő, akin önkéntelenül is átsiklik az ember tekintete. Ha nem érzem, hogy bámul, talán oda sem fordulok, hogy jobban szemügyre vegyem. De ahányszor csak megnéztem volna, mindig eltűnt. Kiráz a hideg, ha csak rágondolok! Ijesztő ám, mikor az ember tudja, hogy nézik, de ha odafordítja a fejét, csak egy sárgás villanást lát, ahogy megtörik a fény a mögötte jövő kocsi szélvédőjén. Nincs ott. De mégis.

Felhangosítottam a rádiót, ásítottam egy nagyot, és megráztam a fejem. Már régóta nem volt senki sem mögöttem; előttem még vagy negyven kilométer és az éjszaka. Feljebb váltottam, az út meglódult, úgy surrant alám, mint valami fagyott, túlvilági folyó. Sehol egy teremtett lélek, a reflektorfényben felvillanó fák mintha táncoltak volna, a beton beláthatatlanul kanyargott a dombok között. Az álmosság hullámokban tört rám. Az eltévedt autós, gondoltam, erdő és nád között, és valóban, aludtak némán a faluk, és a völgyek alján már nehezen ült a köd. Mit számít az, ló vagy lóerő, modern, vagy már-már ódon; a sötét és a magány éppúgy megtalál! Letekertem az ablakot, a számat harapdáltam, húsz kilométer, tíz, és a városban leszek.

Újabb ködfoltba rohantam bele, lassítottam, a fényszóró sárga fénye úgy tört meg a szálasan kavargó párán, mint egy óriásasszony szőke haján. Hirtelen félrelibbentek a kócos fürtök és megláttam az arcát; szép volt, szinte embertelenül szabályos. Koromfekete szemekkel nézett rám, a kocsi mintha máshogy futott volna, nem is, már sodródott, csúszott, éreztem, ahogy irányíthatatlanul száguld a semmibe. A kezem önkéntelenül feszült a kormányra. Ne rántsd félre, ne fékezz bele, hallottam valahonnan nagyon messziről, és lassan, óvatosan a kuplungra léptem. Uram, formáltam meg a szavakat, könyörülj, ne így – zökkenés; a jobb első elhagyta az utat – és ne most! Az egész kocsi rázkódott, nem láttam semmit. Bár mikor jobbkor? Hirtelen megdermedt minden. Összehúztam magam, vártam a nagy csattanást, aztán hátradobtam magam, hagytam, hogy visszalökjön a fejtámla, és nevettem. Köszönöm! Ámen. Előttem fél méterre egy tölgyfa állt.

Fél kilenckor még kihalt volt a folyosó, csak a belépőkártyák pittyegése jelezte, hogy megkezdődött a munkanap. Diszkrét, szintetikus virágillat lengte be az épületet, a monitorok halkan felzümmögtek, az asszisztenslányok sietve szaladtak körbe a tegnapi aláírandókkal, a konyhában már lefőtt az első kávé. A kistárgyaló üres volt, tiszta, csak a sarokban álló, telefirkált flipchart jelezte, hogy pár órája itt még megfeszített munka folyt.
Attila érkezett elsőnek, egy hatalmas bögre tejeskávét dédelgetett. A hóna alatt jókora papírköteg volt, könyökkel lökte be az ajtót, de így is majdnem elejtett mindent.
- Ne csukd be!
- Jó – dörmögte álmosan a férfi, és lepakolta a dossziékat az asztalra. A kávétól nem akart megválni. Beleszippantott a forró gőzbe; Andika ma jókedvében lehetett, mert egy kis fahéjat is rakott bele.
Magas, kócos figura zuhant a szemközti székbe. Zsolt már csak ilyen volt, mindig rohant, mindig csak úgy beesett valahova, türelmetlenül játszott a tollával, piszkálgatta a cipősarkát, aztán mondott valami találót. Most nem. Most ő is fáradtnak tűnt.
- Kávé? – intett felé a bögrével Attila. Zsolt ásított egyet.
- Ja, kösz. A lányok majd hoznak.
- Laptop?
Zsolt megveregette a mellette heverő táskát.
- Itt van! Te, Lecsóval még hajnali háromkor is itt futtattuk a számításokat! – elfintorodott és nyújtózott egy nagyot. – Ha most kitalálják Londonban, hogy valami nem jó, én…!
- Good morning, gentlemen! – John ruganyosan lépett be a szobába, a szeme kipihenten csillogott, az arcán kaján vigyor ült. Szerette ezt a helyet, ezeket az embereket; kezet rázott a két fiúval, aztán ő is leült.
- Attól tartok, Levente csak később csatlakozik hozzánk – sóhajtott egy nagyot; keményen meg kellett küzdenie ezekkel az idegen nevekkel -, úgyhogy kénytelenek leszünk nélküle elkezdeni. De talán Zsolt lesz olyan kedves, és elővezeti a tegnapi eredményeket…!
Zsolt megvonta a vállát. Ha valami komoly baj lenne, John szólna, de… Ő sem aludt többet, mint Lecsó, és Lecsó sem aludt többet, mint ő, és néha már kezdte úgy érezni, hogy a kimerültség apró darabokra szedi.

A gombakrém leves pompás volt, a borban pácolt bárányborda fenséges, a fagylalttal megbolondított somlói isteni; a három férfi jóllakottan hevert el az árnyas teraszon. A cserepes vadszőlő mögött zúgott a város; a körúton dudáltak az autók, rohantak az emberek.
- Azt hittem, sosem mennek el – nyögött fel Zsolt, és megdörzsölte a szemét. Most, hogy jól teleette magát, még inkább nehezére esett ébren maradni. Már a harmadik dupla méregerőset kavargatta, de így is kis híján lefordult a székről.
Lecsó belekortyolt a jeges kávéba. Élénk volt, az egész tárgyalás alatt szinte végig ő vitte a szót, Attila csak néha vetett közbe pár adatot, Zsoltnak pedig minden erejét lekötötte az, hogy ne aludjon el ott helyben. Vidámnak tűnt, kedélyesen borozgatott az ügyfelekkel, csak a szeme alatt sötétlő karikák árulkodtak arról, hogy nem most tért vissza egy kéthetes déltengeri nyaralásból.
Attila a poharába borította a maradék bort.
- Taxicsekk? – kacsintott rá Lecsó. – Van nálam egy köteg; cégünk nagylelkű ajándéka, az összetört autóért cserébe.
Zsolt felszusszant. No igen, a baleset…
- Elaludtál? – csipkelődött. Vele is megesett, hogy arra riadt fel hazafelé menet, hogy a kocsi már a mezőt szántja; kész csoda, hogy még sosem történt komolyabb baja! Lecsó pedig az elmúlt fél évben már harmadszor futott le az útról.
- Á, dehogy – fintorodott el Lecsó -, olajfolt!
Attila elismerően bólintott.
- Mázlid van.
- Talán – vonta meg a vállát a másik -, már ha az szerencse, hogy még úgy háromszázezerszer lefuttathatom az alapszámítást, az ellenőrző számítást, az ellenőrzést ellenőrző számítást, aztán pedig, ha a végére értem, módosíthatok az egészen, és kezdhetem elölről!

Nevetett. Attila ásított egyet.
- No igen. A fene megette az egészet… És a projektnek mindegy, hogy egy napot alszunk, otthon, vagy egy örökkévalóságot a temetőben… Bár néha azt hiszem, hogy ha soha többé nem hunyom le a szemem, akkor sem leszünk kész vele időre!
- Kész leszünk – morogta Lecsó a kávéjába, aztán megdermedt, kihúzta magát, és átnézett a vadszőlő ritkás függönyén.
- Várjatok meg! – kiáltotta, majd átvetette magát két cserép között. Zsolt hatalmasat morrant, alig kapta el a megbillenő csészét, és pár letépett levél libbent a fejükre. Lecsót már elnyelte a délutáni forgatag.

Kész leszünk, mert kész kell lennünk, mormoltam magamban, és addig szorítottam a vaskos üvegpoharat, amíg be nem görcsölt a kezem. A legszívesebben szétmorzsoltam volna. Vagy addig ütöm vele az asztalt, amíg csak el nem törik. Mostanában sokszor rám tört ez a vak, féktelen harag. Ahányszor csak szabadjára engedtem a gondolataimat.
Felnéztem, és megláttam – először csak a haját, azokat a sápadt, beteges-fehéren csillogó fürtöket, aztán a vállát, a karját… És hiába nem láttam még soha, tudtam, hogy csak ő lehet. A köd. A fény. A megmagyarázhatatlan, ismeretlen villanás.
El kellett kapnom.
A szék nagyot csattant, az indák visszafogtak volna, de nem, nem, nekem mennem kellett. Éreztem, ahogy egyre messzebb sodorja a tömeg. Fullasztó rettegés szállt meg, és rohantam. Könyökkel törtem magamnak utat, épphogy csak elkerültem az oszlopokat, és rohantam – már láttam a haját, keskeny, egyenes hátát, gőgösen apró termetét – és az utolsó pillanatban rántottak vissza.
- Köszönöm – hebegtem, és remegtem a türelmetlenségtől, hogy mikor kanyarodik már el innen az a taxi, át kell jutnom a túloldalra, és… Ott, igen, ott, azon a sarkon megint felvillant a haja! Rohantam.
Tanácstalanul néztem körbe. Mi ez a megszállottság, kérdeztem magamtól álmélkodva, és egy pillanatra megszédültem. Ez szánalmas, hallottam, ez nevetséges, aludnod kéne, meg dolgod is van, mi ez… De nem lehet örökre elnyomni az emberben szunnyadó rémeket. Behunytam a szemem, és elindultam bal kéz felé. Hátha metróra szállt. Szőkék suhantak el mellettem jobbra-balra, de egyiküknek sem volt olyan fakó a haja, és egyiküknek sem volt olyan merev a tartása. Egy sem volt olyan büszke. Hátha, suttogtam, és megszaporáztam a léptem. Hátha.

- De persze nem találtad meg – szögezte le Zsolt, és az összegyűrt papírdarabot a szemetes felé pöckölte. – Három pontos! Egyenlítettem!
Lecsó kedvtelenül labdázott a saját feljegyzéseivel.
- Ja. Nem. Rendelünk egy pizzát?
Az asztalon megcsörrent az egyik mobiltelefon. Lecsó fölé hajolt, átlökte Zsoltnak, és elutasítóan intett.
- Halló, Várady Levente mobiltelefonja – szólt bele behízelgően a másik férfi. – Sajnálom, épp most ment ki! Esetleg valami üzenet?
Vigyorgott, bólogatott, aztán a fejét csóválva letette a telefont.
- Kovács Ariadné. Semmi különös, csak keresett. Miért nem akarsz beszélni vele?
Lecsó megvonta a vállát.
- Nem tudom. Nem érdekel. Érezted már úgy, hogy kidobtál az ablakon három évet?
- Hármat? – horkant fel Zsolt. – Hetet! És örülök, hogy csak ennyit!
- Valahol én is örülök. Valahol.
- Rendszerhiba, a rohadt életbe! – tűzőgép csattant a falon.
- Leállt a londoni gép – hajolt előre Lecsó is. Zsolt lassú, kimért mozdulatokkal tépte a haját.
- Félórát várunk, aztán elmegyünk inni! – káromkodott hangosan.
Lecsó hátradőlt a széken, és feltette a lábát az asztalra. Behunyta a szemét, aludt pár taktust. A londoni gép leállt, és kidobta őket az utolsó számítás kellős közepén – máskor is megesett már. Néha nem értette, miért nem tölthetik le az adatbázist, de ha nem, hát nem. A cég informatikai politikája nem rá tartozott. Még ha neki kellett hajnali négyig benn ülnie miatta, akkor sem. Sóhajtott egyet, és jobban elfészkelte magát a széken. Nem ezt volt a legnagyobb baja. Zsolt palmtopja halkan felpittyegett, és a lemmingek újabb generációi vesztek el a hosszú út során. Minél többen. Minél hamarabb. Állítólag az még ilyenkor is megnyugtatta.

Nem kellett sokáig várniuk.
- Ó srácok – rontott be az ügyeletes informatikus, és a szemüvege mögül eksztatikus pillantást vetett feléjük -, feltörték a londoni rendszert! Persze nem jutottak messze, blokkolt, de most minden leállt, és…
Zsolt elkínzottan horkant fel. Nem érdekelték a hackerek hőstettei.
- Szóval holnap reggelig nem lesz háló – nézett rájuk sértetten a srác. – Akár haza is mehettek! Tőlünk mindenkit berendeltek, és a nyakamat rá, hogy a management is fél órán belül itt lesz, de nektek most már semmi dolgotok!
Zsolt már tárcsázott is.
- Halló, John? – kérdezte rosszul palástolt örömmel.
- Persze, hazamehettek! – nyögött a telefonba a főnökük. – Persze, tudom, hogy mi történt! Ha valaha megtalálom a cipőmet ebben az istenverte… bocs, Connie! A fenébe is, hát nem elszakadt? Szóval egy óra múlva ott vagyok! De nem kell megvárnotok! Sőt, tudjátok mit? – tette hozzá hosszú hallgatás után; Zsolt nem tudta, hogy most vajon kettészakadt cipőfűzőjét méregeti, vagy elszunyókált. – London szerint délig nem lesz rendszer. Aludjátok ki magatokat. Majd ebéd után találkozunk!

Végül is a Szigeten kötöttek ki. Végül is. Elvégre nem aludhat mindig az ember. Néha akkor sem, ha kellene. Két vodkával és másfél pulttal később már azt is elfelejtették, kik ők, és mi dolguk erre: nem létezett, csak az ordító zene, a villogó fények, a hideg, augusztusi esőben is gőzölgő tömeg.
- Ó, Istenem, szeretem a világot, szeretem a világot! – ordította Lecsó, és ököllel verte az asztalt. Zsolt behúzta a nyakát, és igyekezett elhajolni a felfreccsenő bor elől. A mellettük ülő, foghíjas punk érdeklődve az arcukba vigyorgott.
- Király vagy, öcsi! – löttyintette feléjük a sörét, aztán sietve leitta a kezéről a kiloccsant habot. Zsolt elmerengve bekapta a harmadik felest.
- Ott, nézd! – kapta el hirtelen Lecsó a kezét, és a füvön táncoló lányokra mutatott. – Ő az!
Zsolt megborzongott, és köpött egy vodkaízűt. Szép volt, nem vitás, bár azt hitte, hogy Lecsónak a magas lányok tetszenek; ez meg itt vastag talpú bakanccsal sem érhette fel a kilincset. És hát olyan Szigetlakónak tűnt. A rosszabbik fajtából. Lecsót eddig nem vonzották a koszos nők.
Felkecmergett, és megpróbált a barátja mellé lépni, de aztán meggondolta magát, és visszaült. Lecsó láthatóan egymaga is boldogult. Máris hevesen bólogatva, nevetve beszélgetett a kis szőkével, és egyiküket sem zavarta, hogy a társaik elmaradtak mellőlük.
- Zsoló! – borult a nyakába valaki, még mielőtt kezdte volna vészesen egyedül érezni magát. A gimnáziumi brancs. Honnan? Miért? Kit érdekelt? Döme kezében takaros kis joint füstölgött, és Zsolt egy pillanat alatt kiverte a fejéből Lecsót.

És táncoltunk, és nevettünk, és ittunk – és táncoltunk, és nevettünk, és ittunk. Elolvadt a világ, és semminek sem volt már határa, fél kézzel fel tudtam volna emelni a szigetet, elsüllyedtem a hajában, és úgy öleltem, hogy majdnem belefulladt. Rikoltott a zene, hullámzott, táncolt minden. Mi is. Éreztem az esőcseppeket a tócsa felszínén, együtt remegtem a lilával, a kékkel, az arcom belefolyt a fénybe, és nem tudtam ki vagyok, hogy vagyok-e egyáltalán, vagy ez csak egy újabb álom, egy rémálom, a menny, a pokol, mi van, és hol vagyok… Gitárok sikoltottak az esőbe, és felordítottam én is, mert még soha nem éreztem ilyen elevenen az életet, és soha nem feszített még így az öröm. Eldobtam magam a földön, a sarat markoltam kínomban – és elengedtem. Elengedtem.

Lassan szürkült. Másnaposan hunyorgott az augusztusi hajnal. Zsolt és Döme a parti fák tövében ültek, és halkan beszélgetve osztoztak meg az utolsó szálon. A dübörgés lassan elhalkult a hátuk mögött. Fázós, álmos volt a reggel, messze tűnt már az éjszaka láza.
- Csupa idióta – horkant fel megvetően Döme. – Bár persze az ember nem akarja elhinni, hogy lemming. Az egyik a pénzt kergeti, a másik a mámort, ami ugye ugyanaz, de… Figyelsz te rám egyáltalán?
- Ja – mormolta Zsolt, és igyekezett száműzni a fejéből a hirtelen felderengett képet, hogy ő csak egy ügyesen animált, édes-tündér lemming, akit épp egy ideges management accountant próbál minél hamarabb és minél csúfosabban kiirtani, mert a londoni gép már megint bedöglött, és megint hajnali négyig ülhet az irodában, és… Nem sikerült. Egy pillanatra megremegett a valóság, és már nem tudta, hogy hol van, vajon a gép mellett aludt el, vagy otthon, netán még csak gimnazista, és mindez lidérces álom volt, amit az első Szigetre becsempészett ócska kétdekás rum hozott ki belőle, vagy már öreg, és az emlékeibe révedt…
- Azt a marhát nézd! Mi a fészkes fenét csinál ez a Dunában?
Zsolt felkapta a fejét, egy pillanatig döbben nézte a szakadt, koszos, erősen dülöngélő figurát a vízben, aztán felpattant, és rohant, mint az őrült.
- Lecsó! Te istenverte barom! – ordított tele torokból, és elkapta a kollégája karját, mielőtt az még mélyebbre gázolhatott volna. – Mi a rohadt életet csinálsz, te szerencsétlen?

A legszívesebben maga fojtotta volna bele a vízbe ezt az elmebeteget! És te jó ég, hogy nézett ki! Mit csinált ez…? Nem, nem akarta tudni! Csak rázta, rázta, és ordított vele. A másik üres tekintettel meredt a túlparton derengő semmibe, aztán türelmesen elmosolyodott.
- A folyó – mondta magyarázólag. – Víz. Megtisztít, tudod. Szimbolikus. Ugyanaz, mint a…
Megbillent, és előredőlt: ha Zsolt nem fogta volna olyan erősen, arccal belezuhan a vízbe.
- Magzatvíz – bökte ki aztán végül, és megpróbálta lerázni magáról Zsolt kezét. – Hagyjál már, a dolgokat illik szépen, kereken befejezni!
Zsolt elkezdte kifelé vonszolni.

Nem éreztem semmit. Fáztam. Kisgyermek koromban, mikor egész délután hóembert építettünk a kertben, a hideg úgy elzsibbasztott, hogy nem éreztem a kezemet. Mikor aztán bementünk a melegbe, iszonyatosan fájt, ahogy lassan visszatért belé a vér és az élet. Ha én is filozofikus hajlamú kisgyerek lettem volna, mint Ari, levontam volna belőle a következtetést, hogy a germánoknak és a buddhistáknak volt igazuk, és a halál fagyos, az élet meg szenvedés. De én nem a Niebelung-ének harminc legkommerszebb változatán nőttem fel, és nem akartam elhinni most sem, soha, soha sem, hogy az élet tényleg kettétörhet.
Ari. Keserűség. Elvitte azt a rohadt fonalat, és most itt ülök a labirintus kellős közepén, a Dunaparton, csöpög belőlem a víz meg az ipari szenny, Zsolt hangosan ordít a hátam mögött egy mobiltelefonba, és már azt sem tudom, hol az a rohadt Minotaurusz, és nem evett-e meg már régen. Nem hogy merre van a kiút…! Zsolt kellemes dél-alföldi kiejtéssel beszéli az angolt. John igazán örülhet. Kora hajnalban én is ezt hallgatnám a legszívesebben.
Pest felett lilán villódzik az ég. A felhők már szétfoszlottak, és lustán, kábán felvillannak az első fénysugarak. Az ölembe ejtem a kezem. Csupa sár. És csupa seb. Egy arany hajszál villan át az ujjaim között. Tudom, hogy az ő sápadt, túlvilági arcával kel fel majd a Nap.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához