LFG.HU

Coyote
novellaCimkek

Az ork csapatok komótos tempóban gázolták a havat. Vastag bőrüket durva farkas és medve prémekbe bugyolálták a metsző hideg szél és a hó ellen. Ezen felül rozsdás fénnyel csillogó páncéldarabok, keményre edzett bőrvért feszült testükön. Erős kezeikben hatalmas balták, lándzsák, szablyák villogtak, balljukra kis méretű kerek pajzsot szíjaztak. A legalább ezer fős horda nem kirándulni vágott neki az északi jégmezőknek. A menet elején a szarvakkal díszített, fekete sisakot viselő, hatalmas termetű ork vezér lovagolt prémes bundájú hátasán. Mögötte a két zászlóvivő rongyos, trófeákkal ékesített harci jeleket emeltek az ég felé. Ezek után jöttek a gyalogosok, laza alakzatban, közrefogva az ökrök vontatta társzekereket és egy furcsa, fekete prémekkel borított személyszállító kocsit.

Ekkor a fagyos kavargásból egy loholó ork bontakozott ki szemben velük. Ugyanolyan öltözetet viselt, mint fajtársai, de kisebb termetű volt azoknál. Ahogy közelebb ért, láthatóvá vált fehér bundákba csavart alakja. Kezében hatalmas íj, hátán egy tegezben gerely nagyságú nyílvesszők.
- Megjött a felderítő! * - suttogták az élen haladó katonák.
A felderítő lassított és a menet élén lovagoló hatalmas alakhoz lépett. Féltérdre ereszkedett ura előtt és jelentést tett.
- Elértem az első nomád tábort, ahogy azt meghagytad, uram! Nem lesz nehéz legyőznünk őket, úgy 40-50 harcosuk lehet, a többiek gyerekek, asszonyok. Állatokat tartanak, sok birkát és szarvasmarhát.
- Nagyszerű! Mikorra érhetjük el őket?
- Holnap reggelre ha nem pihenünk, napközépre ha pihenünk.
- Nem sürgős, éjjelre tábort verünk, de nem gyújtunk tüzeket.
Ezzel a felderítőt útjára bocsátotta és a félelmetes horda tovább folytatta útját a végtelennek tűnő hóborította tájon át.

2.

A körülbelül kétszáz főt számláló tábor lakói tették szokásos dolgaikat. Juhászok felügyelték az állatokat, amik patáikkal kaparták ki a hó alól az élelmet jelentő fagyott füvet. Bundákba, köpenyekbe öltözött asszonyok vigyáztak gyermekeikre és készítették családjaiknak az ételt. A férfiak ráérősen bontották a tábort, hogy tovább haladhassanak dél felé, ahol a tavasz közeledtével nyájaikat kövér legelők várják. A tábor egy erdőcskének is alig nevezhető facsoportosulás szélén állt, szélárnyékban. A reggeli napfény szemet bántóan verődött vissza a friss, kristálytiszta hóról. Az ideiglenes kovácsműhely mellett hatalmas termetű, bőrkötényes nomád felváltva edzette a különféle szerszámokat. Szakállas képén verejték folyt végig, amit a nehéz munka és a tűzhelyből áradó hő váltott ki.

Egy kovács nagy becsnek örvend egy-egy nomád törzs körében, a törzsfőé után az ő szava számít törvénynek. Ez a kovács történetesen egyben a törzsfő is volt. Éppen egy másik szerszámot vett kézbe, amikor az erdő felöl kiáltás ütötte meg a fülét. Kinézett a műhely nyitott oldalán. Az erdőben fura alakot pillantott meg, az elöl szaladt el pár gyerekek. Nem is vette volna észre fehér alakját, ha nem mozgott volna. Így azonban végignézhette, ahogyan egy hatalmas íjból nyílvessző röppen az egyik gyerek hátába, teljesen felnyársalva azt.
- Fegyverbe! – üvöltötte a kovács, és ő maga is, úgy ahogy volt, két kézre markolva kalapácsát, rohanva indult az ellenség felé.
Az erdőből újabb alakok léptek elő. Sötétebb, világosabb bundákba öltözött hatalmas alakok, szürke és zöld bőrű felfegyverzett szörnyetegek.
- Orkok! – kiáltotta az egyik férfi, aki kétkezes bárdot markolt a kezében.
Többen is előrontottak a jurtákból, pajzsokkal, kardokkal, szekercékkel felfegyverkezve. Volt köztük jónéhány asszony is.
A törzsfő gyorsan átlátta helyzetüket, ahogy az egyre népesebb ork hordát tanulmányozta. “Esélyünk sincs.” – erre gondolt.
- Rog! – szólított egy fiatal harcost.
- Igen, apám?
- Fogd az asszonyokat, a gyerekeket, és a nyájak felét, a szekerek felét. Meneküljetek, amíg tudtok, feltartjuk őket. Vidd magaddal a fiatal harcosokat. Ha üldöznének benneteket, fordulj bizalommal bármelyik lovagi helyőrséghez a Hercegségekben, vagy Tepestben. Siess!
- De apám…
- Ne vitatkozz! Tedd amit mondtam! Tudod, hogy nincs más esélyetek!

A fiú, aki maga is erős alkatú volt, most megremegett. Némán megölelték egymást és még egyszer utoljára, egymás szemébe néztek. Aztán Rog elszaladt, hogy teljesítse apja utolsó parancsát.
A törzsfő felvezényelte harcosait az ork hordával szemben. A harcos férfiak és nők összesen lehettek vagy nyolcvanan. Némán várták a halált.
Eközben a fiú összeszedte a szükséges dolgokat, mindenkinek elmondta a dolgát. A nomádok a hallottak alapján tudták, hogy új törzsfőjük van, és eszerint is cselekedtek. Napközépre el is indultak, gyorsan és csendben. Csak az asszonyok zokogása jelezte útjukat, de a feltámadt hófúvások azt is elnyomták.

Az ork horda rávetette magát a nomádok csatárláncára. Az orkok üvöltésére barbár, elszánt csatakiáltás volt a válasz. Az első pengeváltás után máris a földre bukott pár nomád. Az egyik törött pajzs alól bénán lógott az egyik ember szétroncsolódott karja. Szenvedését egy lesújtó csorba bárd váltotta meg. A bárd gazdája ocsmány pofájához emelte a gőzölgő vértől csöpögő fegyvert és megnyalta. Üvöltve ugrott egy másik ember felé, de annak kardja utat talált a bőrvérten át a szíve felé. Egy másik nomád csatabárddal csapott ketté egy ork fejet, majd a földre bukott egy testébe fúródó lándzsa súlya alatt. A törzsfő ádáz módon tombolt, az orkok inkább kitértek előle. Aki mégis elé került, azt iszonyatos erejű csapásokkal penderítette félre. Bezúzott koponyájú, szétroncsolt mellkasú orkok feküdtek körülötte. Mellette egy nomád bukott a földre, szívében egy hosszú nyílvesszővel. Fekete tolla rezzenetlen meredt az ég felé. Eszébe jutott a nyilazó ork, amint lelőtt egy gyereket. Hörögve fordult körbe, tekintetével az átkozottat keresve. Amerre elnézett, halott vagy harcoló alakokat látott. Aztán észrevette a nyilast. Egy újabb nyílvesszőt helyezett íja húrjára, hosszasan célozva. A kovács futásnak eredt, és az elé álló orkokat szétlökdösve rohant célja felé. A nyílvessző egy derék harcos hátába fúródott. Amíg meglepett arccal térdre rogyott, egy ork lefejezte pallosával.

Alig húsz méterre járt a fehér bundás orktól, amikor az észrevette. Gyorsan akart lőni, és ez lett a veszte: a nyílvessző csak sebet ejtett a törzsfő lábán. Az ork vinnyogva próbált elfutni, de egy jól irányzott ütés széttörte lábát és a vérmocskos hóba esett. Hátára fordult és karjaival próbálta hárítani a következő hatalmas csapást. Csontjai reccsenve engedtek, üvölteni sem volt már ideje, saját csontjai szúrták át képét és torkát. Az ez utáni ádáz ütéseket már nem érezte. A kovács viszont éppen hárítani tudta kalapácsa nyelével a rá zúduló pallos ütését. Az előtte tornyosuló hatalmas, szarvas sisakos alak fekete prémjei és páncélja még félelmetesebbé tették fajtársainál. A csapás kettétörte a kalapácsot, de ezzel is vissza tudott ütni. Az ork a gyomrát ért ütéstől összegörnyedt, de csak egy pillanatra. A rá rontó férfit felnyársalta a hosszú pengére, majd a kardot két kézre fogva, az emberrel együtt a levegőbe emelte. A megmaradt nomádok felé fordulva hatalmasat üvöltött. Az emberek maradékát az orkok gyorsan lemészárolták.

Elkezdték kifosztani a tábort, ökröket húztak nyársra elevenen, majd sütni kezdték. A fellelt értékeket és fegyvereket szétosztották. Csak másnap reggel látták meg az alig észrevehető nyomokat a hóban. A másik felderítő fedezte fel, aki a délkeleti vidékről tért vissza.
- Érdemes lenne arra vonulni, nagyuram. Újabb nomád táborok, szétszóródva, könnyen legyőzhetőek…
- Nem! –
kiáltotta a hadúr – Senki nem menekülhet el előlem! Üldözőbe vesszük a menekülőket!
- De uram, délkeleten…
- Csend, vagy a fejedet veszem! Senki nem menekülhet Ragdanaard elöl! SENKI!
Még aznap útnak indultak, hogy beérjék a menekülőket.

3.

Rog könnyei a hidegtől ráfagytak arcára. Az élen haladó szánszekér előtt baktató ökröket vezette, ugyanúgy megküzdve minden lépésért, ahogyan ők. A többi fiatal férfi is ugyanezt tette, kivéve azt a kettőt, akik felváltva loholtak előre, hogy mutassák a helyes irányt. Az asszonyok és a gyerekek a szekerek viszonylag biztonságos ponyvája alatt húzódtak meg. A juhászok pedig a magukkal hozott állatokat terelték a menekülő karaván után. Egész múlt éjjel meneteltek, a végkimerülésbe hajszolva magukat és az igavonókat egyaránt.
Az ifjú vezér, látva és érezve a kimerültséget, megálljt parancsolt.
- Itt letáborozunk éjidőre, pihennünk kell!
A szekereket körbe állítatta, hogy valamelyest szélárnyékot biztosítson maguknak. A körben helyet kaptak az állatok is, akik máris elkezdték a havat túrni, élelem után. Tüzeket raktak, de csak egészen kis tűzhelyen, hogy a fénye ne legyen túl árulkodó.
- Remélem, nem veszik észre egyhamar az eltűnésünket. – mondta egy fiatal férfi.
- Reménykedjünk abban is, hogy nem jönnek farkasok! – válaszolta erre egy idősebb asszony.
Mintha csak az istenek akarnák igazolni szavait, farkas üvöltés szállt az égre.
- Fegyverbe. – mondta Rog a körülötte állóknak.

Felállította embereit a szekerek közötti résekhez. Szerencsére a szekerek alja majdnem leért a földig, így az alatt nem férhetne át egy kisebb kutya sem, nemhogy egy farkas. Az asszonyokra bízták az állatok megnyugtatását, míg a juhászok maguk is megragadták hosszú lándzsáikat.
Sokáig nem történt semmi, ettől csak egyre idegesebbek lettek. Az áthatolhatatlan sötétségen túl nem lehetett kivenni semmit a holdtalan éjszakában. Aztán meglátták a villogó szempárt, amit még több követett. Amikor a szétosztott fáklyák fénykörébe léptek a ragadozók, a félelem hulláma söpört végig az embereken. A farkasok akkorák voltak, mint egy jól megtermett borjú. Vicsorogtak, morogtak, kaffogtak, de egyenlőre nem közelítettek. Azonban az emberek és az állatok félelme egyre közelebb csalta őket, míg egyszer csak támadás nem érte az egyik rést. Aztán sorban a többit is. Páran, a nem támadott részekről át akartak rohanni szorongatott társaik segítségére. Rog rájuk kiáltott.
- Vissza! Ha észreveszik a rést, végünk!

Máris egy farkas ugrott a szekerek közötti átjárón át az állatok felé. Azonban a két visszatérő nomád gyorsan visszapofozta, sebekkel és zúzódásokkal ellátva a vinnyogó bestiát. Rog maga is szembekerült egy farkassal, harci szekercéjével mély sebet ejtve annak koponyáján. Egyik fiatal – túlságosan is fiatal – nomád feleslegesen sietett a vezér segítségére, kardlappal csépelve a sebzett vadat. Vad támadásakor elkövette azt a hibát, hogy hátat fordított a résnek. Hatalmas fekete ordas ugrott a hátára, a lendülettől ketté repesztve a fiú gerincét. Rog iszonyodva nézte, ahogy a szörnyeteg őt figyelve lassan átharapja a még élő fiú nyakát. Aztán hatalmasat ordítva vetette magát a farkasra.
Máshol se volt jobb a helyzet, de a farkasok mégsem tudtak betörni a kétségbeesetten védekező emberek gyűrűjén. Egyre kevesebb és kevesebb próbálkozás történt, míg teljesen abba nem maradt. Egy borzalmas halálüvöltés hallatszott. Rog szekercéje mélyen felhasította az ordas oldalát, húst és csontot nem kímélve. A farkas rávetette magát, mire a vezér fegyvere teljesen bele reccsent a bestia mellkasába. Rog elesett a súly alatt, ruháját teljesen átitatta ellenfele vére. A farkasok meglepetten néztek fel, amikor meghallották a halálüvöltést. Ezután elmenekültek, beleveszve a sötétségbe.
Rogot egy juhász szabadította ki a hulla alól.
- Ez volt a vezérük. Szép nagy példány.

A vezér zihálva bólintott, majd szekercéje tompább végével lesújtott a farkas pofájára, kitörve az egyik ujjnyi tépőfogat. Ezt eltette, mint trófeát, ősi barbár szokásaikhoz híven.
A lassacskán fellélegző emberek a fáklyák fénykörében észrevették sebesült és elesett társaikat. Ketten haltak meg, öten kaptak súlyos sebet. Őket a szánszekerekre fektették, miután bekötötték sebeiket. Az egyik fiatal harcos letérdelt az egyik halott mellé – az az ifjú volt, akit a farkas vezér megölt – és keservesen zokogni kezdett. Rognak eszébe jutott a harcos neve és hogy a halott fiú az öccse volt. Odament Falkhoz és kezét a vállára tette. Az ifjú megrezdült az érintéstől, majd felnézett a vezető arcára.
- Apánk meghalt, ahogyan anyánk is. Most az öcsém is meghalt… Nekem sincs értelme…- nem tudott többet mondani, Rog pedig nem tudta, hogyan vigasztalhatná, hiszen az ő apja is meghalt.
Másnap reggel megadták a végtisztességet a két halottnak, majd megindult a karaván. Senki sem figyelt fel a lassan szállingózó hóban fekvő alakra.

4.

Falk csak arra gondolt, amikor magányosan gubbasztott a hóban, hogy meg akar halni, hogy odaát együtt lehessen a családjával. Már majdnem kivilágosodott, amikor elnyomta az álom és a hóba hanyatlott. Fehérmedve bőréből készült vastag ruházata megvédte a megfagyástól, de attól nem, hogy a hó el ne rejtse maga alatt. Amikor kezdett magához térni, a hidegtől elgémberedett tagjait meg sem bírta mozdítani. A friss hó ropogni kezdett valakinek a léptei alatt. Falk keze éppen arca előtt volt és így kis lyukat piszkált magának az őt betakaró hótakarón keresztül. A reggeli fényben a tábor hűlt helyét látta meg és egy orkot. Fehér bundái és fehérre mázolt bőre elrejtette őt a hómezőben, de most feltűnően mozgott. Hátán tegez, kezében hatalmas íj. Hatalmas termetűnek tűnt, még fél térdre ereszkedve is. Az ork felderítő megvizsgálta a tovahaladó nyomokat is, majd futásnak eredt az ellenkező irányba. Az ifjú tudta, ez mit jelent: az ork siettetni fogja társai előrenyomulását. Amint biztos volt benne, hogy az ork már nem láthatja, nyögve, fogát csikorgatva a fájdalomtól munkára bírta izmait és felkelt. Felvette a hóból jéggel borított kardját és rohanni kezdett a karaván után.

5.

Az ifjú vezér megállította a csapatot, amikor kiáltozást hallott a karaván vége felöl. Lassan hátravánszorgott, egyenként mindenkire ránézve és bátorító vállveregetéseket és szavakat osztva. Mint kiderült, egyik súlyos sebesültjük kiszenvedett. Miközben előkészítették a temetésre, arra lettek figyelmesek, hogy az állatok nem esznek. Egy-kettő közülük a hóba rogyott és nem kelt fel többé. Ezeket az állatokat gyorsan levágták a juhászok, nehogy kárba vesszen a húsuk és vastag bőrük.
Amikor végre tovább indulhattak, Rog rájött, valami nincs rendjén. Amire a vezérszekérhez ért, rögtön rájött.
- Hol van Falk? Senki nem látta?
Többen is intettek, hogy nem, majd keresni kezdték a ponyvák alatt is.
- Jön valaki mögöttünk! – kiáltott az egyik juhász.
Ekkor már tisztán látták a ziháló alakot. Amikor közelebb ért felismerték.
- Megijesztettél minket, hallod-e! – dorgálta meg megkönnyebbülten a vezér a lihegő, izzadt Falkot.
Amikor végre levegőhöz jutott, elhadarta, mit látott és mit gondol.
- Igazad lehet. Nem akarják, hogy elszökjünk előlük. Sietnünk kell!
Falkot – bár eleinte ellenkezett – felparancsolta egy szekérre, hogy kipihenje magát. Ő maga pedig újra elindította a karavánt, hogy időben elérhessék a legközelebbi erődöt. Ennek érdekében három harcost előre menesztett, hogy kifürkésszék, merre kell menniük.

6.

Két nap erőltetett menet után, fáradtan és megviselten érték el a Hercegségek határát. A föld errefelé már kilátszott a hó alól, jelezve a tavasz közeledtét. Már meglátták az erődöt is, reményt ültetve a nomádok megfáradt szívébe. Rog kijelölt maga mellé két harcost. Megtisztálkodtak és egy-egy állatot terelve maguk előtt megindultak az erőd felé. Mindezt a hagyományok diktálták nekik. A törzsfő, minél közelebb értek az építményhez, annál kissebnek és jelentéktelenebbnek vélte azt. Amikor a kapuhoz értek, már látta a cölöpvár ócska mellvédjeit, a tátongó réseket. Őr sehol, mintha teljesen elhagyatott lenne. Rog kiáltására azonban megjelent egy katona.
- Mit akartok, és kik vagytok?
- Beszélnünk kell a parancsnokoddal! Sürgős!
- Ugyan mit akarhattok a parancsnoktól, parasztok?
- Paraszt? – hápogott Rog és előrántotta szekercéjét – Azonnal szólsz az uradnak, vagy betörjük a kaput!
Az őr hevesen tiltakozni kezdett, de az udvarból egy nyugodt hang kérdőre vonta, majd parancsot adott a kapu kinyitására.

A feltáruló nyílás mögött egy páncélos alak állt, csípőre tett kézzel. Megérhetett vagy ötven tavaszt, gondosan nyírt haja és szakálla szürke volt, de tartását bármely büszke harcos megirigyelhette volna.
- Gyertek beljebb. – mondta a lovag és intett a kezével.
Rog és a két harcos belépett a kapun.
- A nevem Rog és a törzsem vezetője vagyok. Ajándékot hoztunk, ahogyan illik, uram.
- Nos, hát köszönjük. Az én nevem Sir Durak és ennek a kis előretolt állásnak vagyok a parancsnoka. Van egy olyan érzésem, hogy észak szülöttei nem azért vándoroltak ide, hogy megajándékozzanak bennünket.
Eközben egyre több férfi gyűlt össze a tágas udvaron, fiatalok középkorúak és idősödők egyaránt.
- Igazat szólsz, uram. Egyrészt védelmedet szeretném kérni magamnak és a menekülő családjainknak. Másfelől segítségünket ajánlom fel a közeledő ork hordák elleni küzdelemben.
- Ork hordák? Pár ork nem lehet ellenfele a bátor nomádoknak.
- Egy közülük hatalmas sereget toborzott és erre tart, minket üldöz.
Rog ott, az udvaron elmondta amit tudott, apja és a tapasztaltabb harcosok elestét az ő védelmükben.

7.

- Vagy ezer fős ork sereg! – mondta Sir Durak, miközben a tűz mellett belekortyolt borába – Erre nem volt példa a Káosz hadjáratok óta.
Rog csak bólintott, kezdett a fejébe szállni az erős ital. Eléggé elkeserítőnek tartotta a helyzetet. A harcképes nomádokkal együtt mindössze úgy kétszáz fegyverforgató volt a cölöpvárban, szemben a hatalmas sereggel, akik ráadásul Akrana legádázabb teremtményei. Ezért a parancsnok futárokat küldött a két legközelebbi erődbe, hogy erősítést kérjen. Ha időben cselekednek, két kétszáz, háromszáz fős csapatot tudnak megindítani a segítségükre. Három, legkésőbb négy nap, amire ideérnek. A fegyverkezést már megkezdték délután. A nomádok az udvaron felállíthatták sátraikat és az állataik elegendő élelmet fognak jelenteni a várható ostrom alatt. A nomád harcosok és a lovagok egyaránt páncélba öltöztek, éjjelre őröket állítottak a mellvédekre. Feltöltötték vízkészleteiket és beüzemelték a vár büszkeségét: egy gnóm katapultot. Az éjszaka hátralevő része viszonylagos nyugalomban telt a tüzek mellett.

Egy fiatal lovag ült az egyik ilyen tűz mellett idősebb társaival, hallgatva azok történeteit.
- Orkok. Ádázabbak a sarokba szorított patkánynál, vagy a csapdába esett farkasnál. – mondta az egyik idős lovag – Ezt is egy orktól szereztem, egy őrjárat alatt.
Megmutatta az állkapcsán és nyakán végighúzódó borzalmas heget.
- Pedig mi hárman voltunk, az meg csak egymaga. Akkora baltát forgatott fél kézzel, mint egy csikó. Két társam odaveszett a küzdelemben, jómagam majdnem elvéreztem, mire hazaértem a várba. Az az átkozott! A kezem beletört, amikor a pajzsommal kivédtem egy ütését. Aztán sikerült leszúrnom. Most majd megkapják a magukét! – és ismét nagyot húzott a boros kupából.
A fiatal lovag arcizmai megrándultak a történet hallatán. Amikor nem oly régen kivezényelték ide, nem gondolt rá, hogy hamarosan meg fog halni. Mert esélyük ezer ilyen hatalmas és erős gyilkoló szörny ellen biztosan nincs.

8.

Hajnalra megérkeztek az orkok. Komor csendben álltak fel a cölöpvártól tisztes távolságra. Hamarosan egy, öt fős delegáció indult meg feléjük, egy fekete és egy fehér zászlót tartva. Nyíllövésnyi távolságra megálltak és mély, artikulált hangon beszélni kezdett az egyik elöl haladó harcos.
- Adjátok ki a menekülteket, és a várat épségben meghagyjuk! Ha nem teszitek, földdel tesszük egyenlővé ezt a vidéket!
A beállt rövid csend után Sir Durak állt a mellvédre és megadta válaszát.
- Nem, mert a védelmünkbe fogadtuk őket! Menj vissza uradhoz és tűnjetek vissza oda, ahonnan jöttetek!

A lovagok helyeslően mormogtak. Az ork szószóló elvette a fehér zászlót hordozójától és a földre dobta. Lovát megtáncoltatta rajta, hogy a zászló bepiszkolódott, rúdja kettőbe tört. Amíg ezt figyelték, az egyik vastag köpenybe burkolózott alak kiegyenesedett lován és láthatóvá tette felajzott rövid íját. De már lőtt is, a nyílvessző süvítve szelte át a távolságot a várig. Az ork orvlövész Sir Durakot célozta meg és a gyilkos fegyver egyenesen a torka felé repült. Rog ott állt közvetlenül a parancsnok mellett és felismerte a helyzetet, felidézve egy ork mondást: “Öld meg a vezért, és a csorda szétszéled”. Rog tapasztalta, hogy ez a farkasoknál bevált. Persze, a lovagok nem széledtek volna szét, de mégis kár lenne egy ilyen nagyszerű emberért. A karjára szíjazott kerek, vassal megerősített tirafa pajzsot Durak elé tartotta. A nyílvessző ereje a karja fölött ütötte át, pár hüvelyknyire Sir Durak nyaka előtt megállítva a halálosnak szánt lövést. A lovagok átkokat szórtak a gaztettet látva, majd az íjászok visszalőttek. A szószóló lebukott lováról, majd az állat is utána hanyatlott. Mindkettő testéből fehér tollú nyílvesszők álltak ki. A többi visszafordult, elkerülve a nyílzáport. Az íjász ork azonban újabb nyilakat eresztett meg, ezúttal a tornyokat célozva, de hamarosan halálos sebet kapott.
- Mit tesz? – nézte csodálkozva Durak az értelmetlen cselekedetet.
- Az ő törvényeik szerint, aki hibázik, az meghal. – válaszolta erre az ifjú törzsfő.

A következő pár órában az orkok hevenyészett ostromeszközöket készítettek a közeli erdő fáiból. A parancsnok meg is jegyezte leleményességüket, amikor meglátta az orkokat elkészült létráikkal megindulni a falak felé.
- Még veszélyes is lehet. – ráncolta a homlokát Sir Durak – Üzenjetek az íjászoknak.
Ám ekkor látszólag a semmiből sűrű köd gomolygott elő, több ponton is az orkok előtt. A tejfehér köd ellepte a cölöpvárat és egész környékét. A lovagok meglepett kiáltásokat hallattak, egyesek gonosz, természetfeletti erőkről kezdtek motyogni. Rettegve hallgatták a ködből jövő hangokat: léptek, súrlódások, majd fának koppanó fa.
- Jönnek! – kiáltották többen is és minden katona felriadt kábultságából.
A létrákon máris vérszomjas orkok másztak fel, csatakiáltást hallatva. A köd nemcsak a lovagok látását nehezítette meg, de az övékét is. Nem sokan jutottak át a cölöpfalakon, akik mégis azokat, egyenlőre könnyedén visszaverték.

Rog szembekerült az egyik orkkal, amint az beugrott a mellvéd pallójára. Csapott egyet felé hatalmas, fából készült harci kalapácsával. A kalapács vassal volt kiverve és félelmetes hegyekben végződő feje majdnem kettétörte az ifjú vezér pajzsát. Rog gyorsan visszacsapott, sebet ejtve ellenfele combján. A jól irányzott csapás elvágta az izmokat, így az ork nekidőlt a cölöpfal alacsony tetejének. Rog következő csapása kiütötte a fegyvert mancsából, majd szekercéjével megakasztotta a sebesült lábát bokájánál, kilendítve a fal tetején. Az ork üvöltve zuhant le.

A fiatal lovag nem messze tőle ugyancsak egy orkkal küzdött. Behorpadt, szakadt szíjú pajzsa a pallón hevert, két kézre fogott lovagi kardjával hárította a hatalmas harcos támadásait. Bár vívótudománya jobb harcossá tette ellenfelénél, annak ereje lassan elzsibbasztotta karját. Kétségbeesetten szúrt előre, amikor ellenfele túl magasra emelte hatalmas szablyáját. A lovag egész súlyával rádőlt a döfésre, kardja beszorult a testbe. A halott súlya magával rántotta, amikor megpróbálta kiszabadítani a pengét. Aztán felnézett és egy bárdot látott maga előtt. Oldalra gördült, hogy majdnem leesett az udvarra. Két kézzel fogta le a nyelénél a fegyvert, de annak éle egyre közelebb került arcához. Az ork vicsorogva nehezedett rá a bárdra, és ahogy előredőlt, sisakja leesett fejéről. Egy szekerce sújtott le a védtelen koponyára. Az ork vére a lovag arcába fröccsent. Rog felsegítette és segített visszaszerezni kardját. A lovag zihálva biccentett, majd mindketten újabb ellenfelek után néztek. A köd lassan oszladozni kezdett, de a harcolók lehelete meglátszott a csípős hidegben. Késő délutánra sikerült visszaszorítani az orkokat. A lovagok véres, horpadt páncélokban, csorba kardokkal, sebesülten figyelték ellenfeleik visszavonulóját.
- Szép nap volt a mai. – jegyezte meg Sir Durak, szeméből saját vérét törölgetve. – Dobáljátok ki a hulláikat. A mieinket pedig hozzátok le az udvarra.
Rog több sebből vérzett, láncinge felszakadt az oldalán, használhatatlan pajzsát már régebben ledobta. A fiatal lovag sántikálva megállt mellette.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél. A nevem Laffet.
- Rog vagyok. – kezet ráztak, bár a lovag elfintorodott.
- Kaptam egyet a karomra. Talán nem tört el, de így is fáj.

Karján és lábán is be volt horpadva a páncélja. Elköszönt és törött végű kardjára támaszkodva lesántikált az udvarra. Rog segített a lovagoknak lecipelni a halottakat. Lent kiterítették őket. Két fehér csuhás pap mondott rövid imát minden halott felett, lefogták szemeiket, mellükön keresztbe tették karjaikat. A nomád gyerekek rémülten nézték a halottakat. Egy fiatal kisleány megrángatta az egyik pap csuháját.
- Tudtad, ha nem temetik el a halottakat, akkor azok visszatérnek bosszút állni?
Az idősödő férfi kissé meglepődött, de mosolyogva válaszolt.
- Aldron hívei nem úgy haltak meg, hogy szívüket bosszúvágy mardosta volna. Megbékéltek sorsukkal, hogy csatában estek el.

A kislányt édesanyja terelte el a halottak közeléből. A pap szeme most Rog sebeire tévedt.
- Súlyosan megsérültél, uram. Ha itt végeztünk, ellátjuk a te sebeidet is a szentélyben.
A szentély is fából épült, mint ezen a helyen minden. A papoknak a nomád asszonyok segítettek sebeket tisztítani és kötözni.
- Rosszabb, mint azt első ránézésre gondoltam. – sóhajtotta a pap – Kezd elmérgesedni és elég mély is.
A törzsfő csak bólintott, beszélni képtelen volt a sebláztól és majdnem elszédült ültében.
- Csoda, hogy életben vagy. Dőlj oldalra!
Gyorsan kitisztította, majd egy rejtett zsebéből kis bőrzacskót húzott elő, melyből fehér port szórt a sebbe.
- Astuis` et behhneen. – mormogta maga elé, köröket rajzolva a levegőbe.
A seb kezdett bezáródni, kilökve magából a vérrögöket. Amikor teljesen begyógyult, Rog még csak heget sem látott a vágás helyén. Bár szédült, láza és fájdalma elmúlt, csak fáradt volt.
- Holnap reggelre kutya bajod. Aludj egyet. – mondta a pap kedvesen és elhessegette Rogot – Sok még a dolgunk.
Az éjjeli őrség jelentette, hogy újra köd úszik a cölöpvár lábainál és hangok szűrődnek át rajta.
- Biztosan a halottaikat cipelik vissza. – vont vállat a parancsnok – Reggelig nem fognak támadni.

9.

Az orkok tényleg a halottakat cipelték vissza. Átszúrt testű, szétvert fejű testvéreik tetemeiket egyesével vonszolták vissza a táborba. Két fekete köpenybe burkolózott alak szemlélte a hullákat.
- Ez nem jó! Vigyétek innen! – mutatott egyikük egy fej nélküli orkra.
- Ez is egy hulla, ahogy kértétek! Használjátok fel! – mondta Ragdanaard, aki ugyancsak odalépett hozzájuk.
- Nincs meg a feje! Képtelen lenne mozogni. Fölösleges pazarolni rá a hatalmunkat.
Ahogy a vezérre nézett, a tűz fénye láthatóvá tette arcát. Ork volt, legalábbis annak született. De az az arc torz, kifacsarodott humanoid formájából. Egyik szeme lentebb helyezkedett el, orra feltűnően ferde. Ocsmány kelések tarkították képét, ahol éppen nem himlőhelyek voltak.
Ragdanaard önkéntelenül elfintorodott. Ez az alak soha nem felejtette el emlékeztetni őt arra, kinek – kiknek – van itt igazi hatalma. A másik fekete köpenyes is Moog (Moog, a Torz Isten. Hívei testükben lelkükben kicsavarodottak, elcsúfultak) híve és bár ember volt, teste és arca még randábban ki volt csavarodva mint társáé.
- Kezdjük, mester! – szólt az orkhoz – Hajnalra végeznünk kell.
Amaz csak bólintott, majd a vezérhez fordult.
- Jobban teszitek, ha te és az embereid félrehúzódtok. Nehogy valaki megzavarjon minket, mert baj lehet belőle.
Az ork harcosok máris távolabb mentek. Ragdanaard vicsorgott sisakja takarásában, de nem szólt semmit.

A fekete köpenyesek előkészítették a szertartást. Egész éjjel gyertyákat gyújtogattak, porokat szórtak a hullákra, vért locsoltak rájuk, rúnákat véstek a testükre, mágikus szavakat mormogva.
Még nem volt hajnal, amikor meggyújtották a hetedik kör gyertyát is. Elmormogtak pár varázsigét, majd amikor a tanítványa ájultan rogyott össze a kimerültségtől – életenergiáiból használt fel valamennyit – az ork nekromanta diadalittasan üvöltött fel.
- Kész!
Az ork vezér futva érkezett. De csak a fekete köpenyeseket és egy rakás kicicomázott hullát látott.
- Mi van kész?! Elrontottátok?
A fekete köpenyes megvetően nézett a vezérre.
- Dluatta`morrrr!
A halottak mocorogni kezdtek, majd túlvilági hangon nyögve talpra evickéltek. Sebeik már nem véreztek, levegőt nem lélegeztek. Szaguk még az orkok nem túl kényes orrának is bűzlött. A majd ötven élőhalott sorba rendeződött, újabb parancsokra várva. A vezér pedig az előkészített faltörő kos mellé rendelte őket. A hatalmas alkalmatosságot tíz ork ácsolta egész napon át. Akkora lyukat ütnek vele a vár oldalán, hogy az egész hadsereg bemasírozhatna rajta. A zombik pedig megragadták és cipelték a faltörőt, mögöttük, halálos csendben és kissé rémülten a mozgó halottak látványától az egész ork hadsereg.

10.

- Jönnek! – kiáltotta az egyik őr.
Az álmos hangulatot azonnal rémült izgalom váltotta fel. Vértes és teljes páncélos lovagok rohantak a mellvédekre. A parancsnok alig bírt magának utat törni magának.
- Mi a fene…
A faltörő kost vagy ötven ork cipelte, mögötte pedig egy hadsereg.
- A katapultot! Szükség lesz rá!
A katapulthoz azonban csak három nagyobb szikla volt a várban. A többi inkább csak törmelék, de a hajító gép kanalába ezek is jók lesznek majd. Az öt fős személyzet máris elkezdte a forgatható állványt célra tartani. A legjobb szemű kezelő a fal tetejéről célozta be a harci szerkezetet.
- Így jó lesz, de várjatok még, messze vannak!

A hadsereg előrenyomulását szemlélve Rog felfedezett egy hatalmas alakot a harcosok között. A fekete páncélos, szarvas sisakos ork hatalmas lovon poroszkált előre. A mellette álló Laffetnek is megmutatta.
- A vezérük. Ott, az a hatalmas ork a lovon.
- Szép nagy példány.
- Ha sikerülne megölni, talán szétszélednének a többiek is.
- A katapulttal le lehetne szedni, de ahhoz pontosan kellene célozni…
- LŐJ! – üvöltötte ekkor a célzó.
A katapultosok azonnal kioldották a szerkezetet. Az áttételek belekezdtek félelmetes mozgásukba, hatalmas erővel lőve ki a sziklát. A kezelők máris újra feszítették a katapultot, emelőszerkezettel újabb sziklát tettek a kanálba.
A lövedék a faltörő bal hátulját találta el, vagy egy láb mély krátert ütve a sziklás talajba. Egy élőhalottat temetett maga alá, aminek karja még mindig markolászta a levegőt. Az orkok megijedtek a becsapódás erejétől, a zombik meg csak nyomultak előre töretlenül.
- Tovább! - üvöltötte a vezér.
A célzó eközben korrigált és újabb tűzparancsot adott ki.
- Felejtsd el fiam, ahhoz nagyon pontosan kéne célozni. Talán a kőzápor majd elintézi.
A fekete köpenyes ork varázsigét mormolt. Kinyújtott karjának apró mozdulatával éppen csak annyit korrigált a szikla röppályáján, hogy az ne találhassa el a szerkezetet.
A fal tetején a célzó megrázta a fejét.
- Biztos, hogy eltalálta volna…
- Még egyszer! – kiáltott rá a parancsnok és majdnem kiesett a mellvéden, ahogy a szemét erőltette.
A katapult iránymódosítás után ismét lőtt. A szikla ismét irányt váltott a levegőben.
- Az a fekete köpenyes! Az átkozott! – csapott a cölöp tetejére tehetetlen dühében Sir Durak.

A katapultba most kisebb, fej és ököl nagyságú köveket pakoltak. A hadsereg már egészen közel járt a cölöpvárhoz, az íjászok lövöldözni kezdték a faltörő kos cipelőit.
A fekete köpenyes elégedetten vigyorgott. A bolondok ellövöldözik nyilaikat teljesen fölöslegesen.
- Eltaláltam! De csak megy tovább! Miből vannak ezek? – kiáltotta az egyik íjász.
A katapult kőzáport szórt a seregre. Az orkok közül többen ájultan, vagy holtan esett össze, ahogy a kövek bezúzták koponyájukat, arcukat. Páran ordítva, törött tagokkal buktak a földre.
Ezt látva, akinek volt pajzsa, maga fölé emelte. Ragdanaard is feje fölé emelte fémpajzsát. Azonban a következő kőzáporból egy fej nagyságú szikla úgy eltalálta a pajzsot, hogy annak ereje kiütötte lovának nyergéből az ork vezért. A nyereg tartószíjai elszakadtak súlya alatt, lova pedig riadtan elmenekült. Szitkozódva kelt fel és gyalogosan, fortyogó dühvel folytatta útját. Harcosai rémült arrcal néztek rá.
- Tovább! - hajtotta őket vezérük.
A faltörő elérte a cölöpvár kapuját. A puszta súly és lendület alatt a kapu szerkezete szalmaszálakként roppant el, utat engedve az orkoknak. A lovagok egy része már az udvaron volt, hogy felvegye a harcot az ellenséggel. Az udvaron azonban a szekerek akadályozták a mozgást. A faltörőt cipelő zombik felbuktak a kapu maradványaiban. A lovagok visszahőköltek a bűztől.
- Élőhalottak! Aldron segíts meg minket!

A halottak csak nyöszörögtek, képtelenek voltak felkászálódni. Azonban élő és nagyon is mozgékony társaik máris özönlöttek befelé a résen. Egy lovag terelte a gyerekeket és asszonyokat a szentély felé.
- Gyorsabban! – kiáltozta a rémült nomádoknak. Kardját a magasba emelte, nehogy megvágjon vele egy ártatlant. Nem vette észre azt az orkot, aki pallosát lendítve őt célozta meg. A lovag karját könyökből lecsapta. Laffet pajzsával rontott neki az orknak, hogy súlyosan sérült társától távol tartsa. Az ork a földre esett, de fel is kelt egyből. A fiatal lovag újra elsodorta és mindketten átestek a résen, legurultak a cölöpvár köré ásott mély árokba. Senki sem foglalkozott velük, az orkok vérszomjasan özönlöttek a résen át a várba.
Rog újabb orkot ölt meg. Egy oldalt állót térden vágott, kisegítve ezzel egy szorongatott idősebb lovagot. Meglátta Laffetet, amint kiesik a résen. Az élőhalottak is lassan felkeltek és a gyerekeket üldözték. A pap lépett most elő. Érthetetlen varázsigét kiáltott, és pár zombi a földre bukott. Ezt többször is megismételte. Egy ork harcos lassan, röhögve készült bárdal agyoncsapni egy sírdogáló kisgyermeket. Rog a pajzsával vágta képen, majd hasba vágta a szekercéjével. A térdre rogyott szerencsétlent még gyorsan letaglózta, majd futva indult a kapun tátongó nyíláshoz, de azon jó pár ork nyomakodott át éppen. Ő és még néhány lovag felvették velük a küzdelmet.

Ragdanaard maga is odaért a várhoz, megindult a kapu felé. Végtelenül dühös volt, mert megszöktek előle, dühös a leleményes emberekre. Ekkor meglátta a fekete köpenyest, amint egyik elesett ork harcosa fölött térdepel. Közelebb ment, hogy megnézze, mit művel. A torz ember volt az. Felnézett a vezérre, ocsmány arcát véres agyvelő mocskolta be. Ugyanis egy tőrrel felfeszítette a bezúzott koponyát és éppen lakmározott.
- Te mocskos fattyú… - nem tudván mit mondani egyszerűen lesújtott fekete pengéjű kardjával a Moog hívőre, majdnem ketté szelve azt.
A másik fekete köpenyes meglátta a vezér tettét. Azonban meglátott mást is: a síkságon több száz lovas közeledett vágtázva, csillogó páncélokban. Nem volt számára nehéz kitalálni, kik közelednek.
- Légy átkozott. – mondta, majd becserkészett egy arra szaladó lovat, megállította, felszállt a nyergébe és elvágtatott az erdő felé.
Az orkok abbahagyták a benyomulást. A védők csodálkoztak kissé, majd a kinti csatazajt is meghallották. Valaki felment a mellvédre és kinézett a vár előtti síkra.
- A mieink, matoridai lovasok! Százával!
Megkönnyebbült kiáltások harsantak és újult erővel rontottak az orkoknak.

Laffet végre levágta ellenfelét a gödörben. Felmászott az oldalán és alig hitt a szemének. Lovasok. Hallotta, amint valaki ugyanezt kiáltja. Aztán meglátta a hatalmas harcost. A rá rontó lovasok ellenében az orkok még mindig túlerőben voltak. Egyszerűen lerántották a lóról a lovagokat, ahányat csak tudtak. A vezér elszelte egy rá rontó ló lábát. A lovasával is végzett, egyetlen jól irányzott csapással. Laffet feltápászkodott, megmarkolta pajzsát és kardját. Megindult a hatalmas harcos felé. Az csak akkor vette észre, amikor valami neki csapódott és a földre lökte, kiszorítva belőle a szuszt. Felnézett, és bal alkarjára rögzített erős fémpengékkel hárította a támadást. A következő csapás előtt elgáncsolta a lovagot. Mindketten felkászálódtak. Szembe néztek egymással. Aztán egyszerre támadtak. Kardjaik szikrákat szórtak a pengeváltásban, Laffet pajzsa össze-vissza horpadt, Ragdanaard ballja zsibbadt a hárításoktól. Aztán a vezér kardja átütötte a lovag páncélját. Nem hatolt mélyre, és épp csak az oldalát érte, de eléggé fájdalmas volt, kardja kiesett kezéből. A vezér diadalmasan vigyorgott, míg Laffet jobbja arcába nem vágott. A vaskesztyűs kéz eltörte az ork orrát, a hátára esett. A lovag óvatosan megszabadult a pengétől. Iszonyatos kínok után megmarkolta saját fegyverét, és kivédte Ragdanaard pengés kezű támadását. Hátára lökte a vezért, és csépelni kezdte. Hamarosan kifulladt és rájött, egy halottat csapkod. Kimerülten összerogyott, hogy maga is meghaljon.
Pár ork látta vezérük elestét.
- Legyőzték a vezért! - kiáltozták és futásnak eredtek észak felé.
A társaik követték példájukat, a lovagok nem kis megrökönyödésére. Aztán örömujjongásban törtek ki.

11.

A lovasok még üldözték egy darabig az orkokat, aztán feladták. Nem tartották méltónak az effajta birkamészárlást, az orkoknak teljesen elszállt a harci kedve. A visszatérőket Sir Durak fogadta – mankóval bicegve. Mint kiderült a lovasok a határvidéken gyakorlatoztak, amikor beléjük botlott a küldönc. Azonnal útra keltek és most itt vannak.
Rog cipelte be az ork vezér hullája mellől Laffetet a paphoz egy másik lovag segítségével. Útközben Falkkal is találkozott, aki nagyon jól érezte magát a lovagok között, és a többiek máris elfogadták, mint társukat. Amikor meglátta a törzsfőt, gyorsan oda sietett. Lefektették a lovagot egy ágyra, és a pap kezelésbe vette. Falk elkezdte lebontani magáról a páncélt.
- Gondolom, hamarosan visszatérünk északra. – mondta.
- Igen, biztosan. De te szívesebben maradnál, nem igaz?
Az ifjú csak bólintott.
- Szerintem is maradnod kellene. Remek lovag lesz belőled, meglásd!
Falk képe felragyogott a büszkeségtől. Megszorították egymás kezét.

Amikor Laffet magához tért, már besötétedett. Sebét nem is találta, csak az emléke maradt. A várból kitolták a szekereket, kihajtották az állatokat, kivitték a halottakat, – a zombik érdekes módon elporladtak – felseperték, földdel felszórták az udvart. Most tűz égett a közepén és a lovagok hőstetteiket mesélték, megemlékeztek elesett bajtársaikról.
Rog egy fatányérban sült húst és egy kupában bort hozott a fiatal lovagnak. Laffet gyomra hatalmasat kordúlt az étel illatára.
- Megint megmentettél. – és ezzel mohón falni kezdett.
- Szóra sem érdemes. Rólad is beszélnek kint, azt tudod-e? Legyőzted az orkok vezérét.
- Ez volt az első igazi küzdelmem.
- Többünknek ez volt az első küzdelme. Ha ettél, gyere ki te is a tűz mellé.
Laffet később tényleg ki is ment a tűzhöz. Éppen egy lovag mesélt a többieknek.
- Aztán ott van ez a Laffet. Mondtam is neki, hogy egyet se félj ezektől az orkoktól, nem olyanok, mint amelyiktől ezt kaptam. – simított végig az állkapcsán és nyakán végighúzódó borzalmas hegen az idős lovag, majd jót húzott boros kupájából.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához