LFG.HU

Antal Ádám
novellaCimkek

A hűvös reggeli szél ma sem maradt el. A fák levelei vidáman játszottak a lágy légmozdulatok ritmusára. Nyári évszakban kellemes érzést nyújtott ez a hajnali fuvallat. A nap gyönyörű volt. Európai emberek számára különleges lehet ez a csodálatos kis idő, amikor a nap felkel. Itt, a felkelő nap országában ez viszont mindennaposan egyszerű volt. Még a Heiminek számára is. A fű és a bokrok enyhén remegtek még a reggeli párában – Igazából ez is csak a szél volt – A bokrok körülölelésében egy hatalmas fa állt. Ágai vastagok és erőteljesek voltak. Levelei gyönyörű színben pompáztak. Az egyetlen szépséghibája a kötélen rálógatott kődarabok voltak. Rendes öklömnyi sziklák. Egyelőre mind mozdulatlanul. A fa tövében egy férfi térdelt. Szemei csukva, arca magasan, méltóságteljesen mutatott az ég felé. Kezei csípőjén voltak. Seizában, tradicionális meditáló ülésben helyezkedett. Előtte egy kard feküdt. Markolata égszínkék színben ragyogott a mellé kiválóan illő ezüst markolatvédővel és egyéb kellékkel. A tok szintén kék volt. A harcos ruhája sem tért el az ég színeitől. Felsője fehér, de nadrágszoknyája, hakamája világoskék. Lassan, egy hirtelen meglepő mozdulattal kardjáért nyúlt. Gíí – felsőjének oldalán ékeskedő daru megborzongott, ahogy a finom selyem is. Mire felállt -büszkén, tartással – a kardja már a kezében volt.

A legtöbb kő fejmagasságban csüngött, de akadt olyan is, ami egészen a gyomorszájáig belógott. A férfi szemei még mindig csukva maradtak. Testéhez idomuló ruhája finom kontúrokat alakított izmaival. A lombkorona közepére állt, a törzs és az ágak végétől félúton. Háttal a hatalmas fatestnek. Szemmel alig látható mozdulattal indult meg. Jobbra vágott, majd balra lépett ki. Az ezüsttel befutatott kék tokon tükröződött a felkelő nap sugara, csodálatos fényjátékot alakítva ezzel. Mivel a távolból figyelő fiú nem igazán látta a mozdulatok tiszta tökéletességét, inkább az ezüst és a fény duettjét bámulta. Egyszer talán ő is így forgatja majd a szamurájok lelkének nevezett katanát. Igazából ezt a nevet, a tudatlan okoskodók adták. Nem a szamuráj lelke a kard. Nem a harcos, az ember van a fegyverért. Az van érte. Mégis természetes tisztelet övezi a szamurájok fegyverét, minden harcos tudja, mi az az életet adó kard. Már az ifjú is sejtette, bár elég fiatal volt még. Ez a tizenharmadik nyara. Minden reggel napkeltekor kijött az edzést figyelni. Tanulni nem csak a gyakorlásból lehet. A fiú figyelmesen követte, amit apja csinál, és elraktározta fejében. A szamuráj persze tudta, hogy a fiú figyeli, és mi tagadás örült neki. Szívében érdekes érzés ébredt mikor először észrevette. Szerette a fiát, ahogy az is apját.

Csörgés és koccanás. Ilyesféle hangok adták a madarak csiripelésének, fütyülésének ritmusát, ahogy a bushi a fa körül haladt és csukott szemmel ütötte a köveket. Egy sem ért hozzá. Kardjának tökéletes használatával és kontrolljával immáron könnyen haladt végig az akadálypályán. Nem mindig volt ilyen könnyű, ő is elkezdte valamikor. Miután befejezte, mindig eszébe jutott mikor fia kilopakodott és titkon megpróbált végigmenni, nyitott szemmel. Épp megfordult minden, az apa állt a távolban és figyelte a fiát. Munkája nem volt eredménytelen. Akoru egész sokáig jutott sérülés nélkül.
A következő lépés a reggeli gyakorlásban a vágás volt. Morito minden napot 2000 vágással kezdett. Fia tudta ezt jól. Pontosan tudta mikor mi következik és hogyan. Még figyelte egy darabig apját, majd a házba ment anyjának segíteni…

Az ég kezdett kitisztulni. A felhők lassan oszladoztak a mező felett. Az eső nem esett, bár az ég beborult és elszíneződött. Lehet hogy a csata miatt, de az is lehet, hogy csak így alakult. Olyan sokat nem világosodott az égbolt a felhők eltűnésével, mivel már jócskán délután volt. A síksággal szomszédos erdőből egy alacsony kisgyermek sétált elő. Arcán bánat és szomorúság jelei. A könnyek sírásra utaltak. Némán lépett. Fekete hajához és szeméhez remekül illett fehér felsője és fekete nadrágszoknyája. Tradicionális japán férfi viselet. A fiúcska úgy 12-13 éves lehetett, mégis férfinak érezte magát. Ez így volt rendjén. Oldalán életkorának megfelelően csak bokken, fakard volt. Haját hátul copfba fogva viselte. Büszkén, egyenesen járt. Mint minden akkori gyerek, ő is szamurájnak készült. Lassan elhagyta az utolsó fákat is és a domb tetejére ért, ahonnan belátta az egész mezőt. Iszonyatosnak mondható látvány terült elé, ő mégse emiatt sírt. A látóhatára feléig holttestek feküdtek a réten. Kicsit arrébb egy tábor. A győztes csapat tábora. A fiú lassan megindult lefelé a lankán. A fűszálakat könnycseppek nedvesítették, és árulták el merre halad a fiatal fiú. Érezte, hogy kardja oldalán elmozdult. Nem állt meg, de menet közben megigazította. Eszébe jutott, hogy tanította az apja.
Érezned kell, hogy hol a legelérhetőbb a fegyvered.
Az emlékhez kép is tartozott. Ott állt egyedül a házuk kertjében apjával szemben, aki előtte térdelt és magyarázta, hogy illendő egy kardot viselni.

Megtörölte szemét. “Erősnek kell lenned, nem sírhatsz!” ismételgette magában. Mire elérte a hullákat már nem látszott rajta, hogy nemrég még zokogott. Lassan módszeresen haladt előre. A tetemeket figyelte.
Az apját kereste.
Nagy harcos volt, de az útja végetért. A fiú értette, hogy miért nem fekszik egy harcos sem a harctérnek háttal.
Egy harcos sosem futamodhat meg.
Kivételek persze voltak, de nem az emberi gyávaság miatt. A helyzet hozta különleges esetek végkimeteleként. A fiú tudta, egy valódi harc nem olyan, mint ahogy azt a filozófus – mesterek tanítják. Ahogy továbbhaladt máris találkozott egy ilyen esettel. Nem illett a csatába. Mintha valakit körbeálltak volna és az sorra vágta le őket, mígnem valaki fel nem nyársalta. A halott férfi testében még mindig ott állt a japán pallos, a no Dachi. Különleges, úgy hat és fél láb hosszú fegyver kis éllel, de annál nagyobb súllyal. A stratégiában, először ezekkel a fegyverekkel harcoló szamurájokat küldték előre. Haláluk biztos volt, de pusztításuk mérhetetlen. Tanulta a stratégiát és tudta, ha kell alkalmazni is tudni fogja, ahogy apja tanította.
E fegyver használója ott feküdt áldozata mellett – de ki tudja hányadik volt már. Miután társain segített, hátulról halálosan megsebezték. Ott feküdt a földön, de már halott volt. A csatának már órák óta vége volt, így nem volt valószínű, hogy haldoklókkal találkozik. Aki halálos sebbel szenvedett valahol, az már öngyilkos lett.
Áldozd fel az életed, de ne a becsületed. Az mindennél fontosabb.
A hullákat látva és a halálukat megállapítva fantáziája beindult. Pár pillanatra elfelejtette apját.

Az első ember szemből rontott a fehér páncélosra. Az oldalra lépett ki, majd egy hasmagasságú vágással áthatolt a gyönge fémen és kettémetszette támadóját. A következő ellenség gyorsabb volt. Combjára vágott. Alig volt ideje reagálni, de a páncélja felfogta az ütést. Rögtön ellentámadást intézett. A katanája megvillant, az ember feje a porba gurult. Ezután ketten indultak rá. Két oldalról. Megtehették, hisz a csata már a vége felé járt. Kisebb csapatokban harcoltak. A káosz csökkent. A bushi nem gondolkozott, csak érzett. Érezte, mit kell tennie. A jobb oldalira mozdult, támadást színlelve, de visszalépve kipörgött majd levágta a baloldalról belépő lábait. A másik már túl közel volt, nem volt ideje védeni. Merészet gondolt. Guggolásból felrugaszkodott, a harcos kardjába ugorva. Hangos csattanás. Majd néma hörgés. A fehér páncélos nyert. Vértezetén nem hatolt át az ellenfele pengéje. Megfordult, hogy társaihoz rohanjon, segíteni. Hirtelen megdermedt. Felé rohanó társa elé egy no – dachi szamuráj lépett. Kardja fürge volt. Mielőtt az meghalt volna átfutott az agyán, hogy élhette túl a kezdetet ez a pusztító. Maga a seb nem volt elég, hogy megölje. Rezzenetlen arccal belemarkolt a pallosba és magába húzta. A pusztítónak, nem volt ideje kirántani áldozatából a kardot. Hátulról érkező ellenfele könnyen levágta. Egy pillanatra megállt. Lehajolt társához. Jól ismerte, a testvére volt…
Az illúzió szertefoszlott és a fiú azon kapta magát, hogy megint sír.

Apa…
Tovább indult. Lassan haladt, minden tetemet megnézett. Az apja nyakában egy lánc lógott, arról felismerhette. Egy fából készült oroszlán volt rajta. A fiú faragta. Ismét látomása volt. Felidézte mikor adta apjának. Esze nyugtázta, majd mintha annyit mondott volna szívének: “Erre most nincs idő.”
Kötelességtudat.
A fiú búsan haladt a hullák között fehér páncélt viselő apját keresve. Azt a férfit, akit, mióta az eszét tudta csodálattal tisztelte, és amióta a bushido – t tanulja, minden reggel kijár megnézni, ahogyan edz. De ennek vége. Tudta jól, hogy az apja holtan fekszik itt, ezen a mezőn. Szamuráj létére köteles volt harcolni daimjója oldalán. Ez így volt rendjén. Akoru is tudta, de mégsem fogadta ezt most el. Kiskora óta erre nevelték, de szíve most ellentmond. Nem láthatta már többet apját reggel, amint a napfénnyel varázsol. Esze a bushido elvei alapján küzdött, de szíve kellően ellenállt.
Idővel a csatatér közepére ért. Úgy tűnt itt találkoztak először a csapatok. Szeme előtt felderengett, ahogy a pallosharcosok egymásnak rontanak. Vér és vér mindenhol. Üvöltés, nyögés sehol. A harcosok némán esnek el.
Büszkeség.

A káoszban a vöröspáncélosok kerekedtek felül. Jelentős emberfölénnyel végezték ki az ellenfél no – dachi századát. A lovas szamurájok következtek, de a Daimjo résen volt és felismerte a veszélyt. A hosszúkardokkal felnyársalnák a lovasrohamot. Az íjászokat rendelte. Könnyűszerrel végzett a pusztítókkal. A lovasroham következett. Az ellenséges erők valamivel kisebb, de annál elszántabb lovassággal bírtak. Az első sorokban a halál szinte biztos volt, ennek ellenére
A csatában, a tizenhat és hatvanöt év közöttiek az elsősorban álltak, a többiek pedig eltitkolták életkorukat.
A lovak ott feküdtek lovasuk mellett, felett, alatt. Mindenki halott volt. A szép fehér páncélok vörösek lettek a vértől, majd feketék. És így változik minden. A tiszta ártatlan gyermek felnő, találkozik a bűn valamely formájával és a vörösből fekete lesz.
A gyalogságnak volt a legkönnyebb dolga. De számít ez?! Aki részt vesz a csatában és harcol, az megteszi a kötelességét, nem szabad azt nézni ki mennyit tesz. Az ő feladatát maximálisan elvégzi. Így tette az összes itt fekvő, és azok is, akik a táborban tisztítják fegyvereiket.

Hirtelen valami megmozdult a fiú háta mögött. Villámgyorsan pördült és rántotta elő bokkenjét.
Nyugalom
Csak egy vakond. Mit keres itt egy vakond, ahol az élet legkisebb jele sem található – a pusztulás és elmúlás mezején. Vagy mégis?!?
Apa…
A fiú komótosan, folyamatos mozdulattal visszatette fegyverét és tovább indult. Úgy gondolta nem érdemes tovább mennie egyenesen. Az apja biztos az első sorokban harcolt. Balra indult. Figyelte, ahogy a fű szárad és pusztul. A föld beszívta a vért. Itt ma nem csak emberek pusztultak el. Nem volt egetrengetően fontos történelmi ütközet. Talán fel sem jegyezték, de volt. Több ezer ember életét változtatta meg az, ami a krónikák szerint nem volt. Érdekes.
Apa…
A fiúnak nagyon hiányzott. Egy űr keletkezett szívében, amit csak a szikla ereje képes betölteni. De ő nem volt még szikla, csak egy kavics. De a dolgok változnak. Apjával bármikor beszélhetett. Készségesen elmagyarázott mindent egyetlen fiának, tanítványának. Ő mindennél jobban számított neki, egy dolgot kivéve,
Becsület

Át akart adni neki mindent, amit tudott és megtanítani arra, hogyan tanulja meg és értse meg azt, amit neki nem sikerült teljesen befejezni. A munkát, de a sors és az élet majd megteszi helyette. Kötelességéért halt meg. Ez természetes volt. A kisfiú is egyre jobban kezdte érteni milyen is egy szamuráj, miközben anyja otthon sírt, már második napja egyfolytában. A fia próbálta vigasztalni, de sikertelenül. Legalább ő nem sírt. A külseje ezt mutatta, de belül majdnem összeomlott. Csak amikor egymagában volt és nem látta senki, csak akkor gyengült el. Tudta anyjának se lenne szabad, mivel a szamurájok földjén, a nők is mások. A becsületkódex rájuk is vonatkozik, annak megfelelő részeivel.
Akoru feje kezdett kitisztulni. Az üresség állapota felé haladt egész apja halála óta. Most mégis azt kereste, ami megakadályozhatja a továbbjutásban. Apja teteme mellett térdelni és sírni fog. Gondolta, de belül, valahol mélyen azt is tudta nem. Ebben a pillanatban – a hullák közt keresgélve – egyszercsak…

Apa!!
Pár méterre feküdt tőle. Kardja a kezében volt. A fogása nem gyengült semmit, de merev se volt. Gyönyörű vértezete már koránt sem volt tökéletes, egy hatalmas vágás roncsolta szét, majd ölte meg a szamurájt. Körülötte egy hat méter sugarú körben csak vöröspáncélosok voltak, majd ahogy a kör nőtt egy – egy fehér ruhás tetem is akadt. Arcát vér szennyezte. Még így – holtan – is büszkén, tartással feküdt.
A fiú letérdelt mellé de nem sírt. Szokatlan természetességgel hatott rá a látvány. Megértette mi az üresség. Meditációs pozícióba helyezkedett, becsukta a szemét, majd … órákig ült ott. Fejében apja halálát látta. Nem gondolta, érezte. Az üresség állapotában. Hirtelen pár percre apja helyébe lépett, de csak szemlélő volt. Az ő szeméből látta a csatát.

Egyre csak közeledett az ellenséges vonal, majd hirtelen, alig látott valamit, érzései irányították. Mire úgymond magához tért és meglátta a rendszert a káoszban, társai elhullottak mellőle, de ellenfelei is. Rá támadó utolsó ellenfél feje még gurult, mikor a harcos már társai felé futott. Nem segítségért, segíteni. Ez természetes volt. Kicsivel arrább három ellenség rohanta le két társát – Kis egységek különültek el és harcoltak. Mégis ez egy volt. – Odaért. Az első alig látta, mikor minden elsötétült. Tomboló oroszlánként rontott társai támadójára. Persze őket se kellett félteni a másik kettővel már végeztek. Morito tovább futott, rendszertelenül, kiszámíthatatlanul. Mindig ott csapott le, ahol kellett. Kaszabolt és bömbölt. Belül csak a fia járt eszébe. Haza kellett térnie. De csak a harc után. Addig is hősiesen küzdött. Jobbról egy fej, majd balról még egy. Középen is feltűnt valami, gyorsabb volt: oldalra pördült, majd a harcos mögött egyenesedett fel megint. Addigra az már kétrét a földre rogyott. Nincs megállás, és nincs pihenő, indult tovább. Az oroszlán erejével csapott le ellenfeleire. Hirtelen mindenhol csak ellenfelet látott. Ismét a vonalak találkozásánál állt. Négy vörös – vértes rontott rá szemből. Ilyenkor a legjobb a megelőzőtámadás. Először a bal szélsővel végzett. Túloldali ellenfele nem ért időben oda, hogy segítsen társainak. Azon kapta magát, hogy minden elsötétedik, Morito pedig azon, hogy mindenfelől ellenfelek rontanak rá. Fiára gondolt utoljára. Igaz ő maga nem számolta, de a fiú látta, hogy tucat ember fekszik mellette.

Hirtelen kinyitotta szemét és megint ő volt, ő, Akoru. A mokuso, meditáció alatt ismét megértett valamit: Milyen egy szamuráj.
Kivette apja kezéből a kardot, és tokjába csúsztatta, majd oldalára kötötte.
Rászolgált.
Bokkenjét a földbe szúrta és egy ütéssel kettétörte. Eddigi élete lezárásaképp. Gyengéden apjához hajolt…
…Apa…
… majd, mégis erős mozdulattal felemelte. Finoman hátára helyezte a mestere tetemét és hazaindult…
Büszkén, tartással.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához