LFG.HU

HammerTimeCafe
Graum
novellaCimkek

“Különösnek rémlett a gondolat,
hogy a fenevad olyasvalami,
amire vadászhatnak és elpusztíthatják.”

Csend. Szinte már fájt ez a furcsa idegen csend. Az őrület szakadéka ott örvénylett előttem, pattanásig feszült idegekkel próbáltam elkerülni a teljes feloldódást. A halál illata lengte be a csarnokot. Már várt rám ott a mélyben valami, és én elébe siettem. Nem mintha kívántam volna a halált, de amit akartam elkerülhetetlenné tette a találkozást. Elindultam. A fényesre kopott lépcsőfokokon megcsillant fáklyám idegesítő fénye.
Heten voltunk, mostanra egyedül maradtam. A napok múlásával egyre fásultabbak lettünk. A borzalom aminek nyomára akadtunk nem ismerte a fáradtságot. Öt társammal azonnal végzett abban a különös szurdokban, ahol végül sikerült utolérnünk. Ajkáról úgy peregtek egy ősi faj elfeledett mágiájának szavai, mint homok a sivatagi dűnék tetejéről. Még a büszke bércek is üvöltöttek fájdalmukban. Az őrület hangjai voltak, ott benn az őrület hegyei között. A hatodikat az utolsó tábortűz mellé temettem, arcán az iszonyat ült halotti tort.

A hetedik nap reggelén elértem a szurdok mélyén lévő hasadékot. Ereszkedni kezdtem egy isteneket nem ismerő világ felé, amelynek mélyén talán újra megtalálom a szörnyet, végzek vele, vagy megtudom végre az igazságot. Az igazságot amiért végül is elindultam.
A fáklya fénye ovális termet világított meg, a lépcsők elfogytak, a falak halvány idegen fényt árasztottak, vibrált a levegő valami belső feszültségtől. Két világ határán álltam. A valóság szétfolyt körülöttem, éreztem ahogy feloldódok az örvényben. Engedtem magam. Tudatom apró tűheggyé zsugorodott össze, úgy száguldottam keresztül a kapun.
Csend. A tér kitágult, újra én voltam. Csak álltam a halál oszlopcsarnokában, istenem oly végtelenül idegen volt. Mint a csillagok közti űr. Ott volt ő, akire vadásztam. Mintha mosolygott volna. Szépnek láttam. A halál szép is lehet. Hívott, és én követtem. Végül elmondta az igazságot, a végső, kegyetlen, gyönyörű igazságot.
Én lettem a fenevad, ő pedig szomorúan nézett rám, szemei helyén a végtelen űr szikrázott, majd feloldódott a semmiben.

Úgy tartja a legenda, hogy lenn délen a világ legősibb hegyei között él egy fenevad, aki egyidős a csillagok porával. Itt volt már a világ teremtésénél, sőt talán még segített is az első isteneknek.
Azt mondják, aki legyőzi, birtokába jut az összes létező tudásnak, istenné válik maga is, akár új világot teremthet.
Sokan keresik őt, de az őrület hegyei közül még nem jött vissza senki sem…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához