LFG.HU

Samuel B. Kingstone
novellaCimkek

Első fejezet

A nyári nap moccanatlanul trónolt az ég közepén, gyilkos fény-dárdáival taszítva a nemlétbe az arénában megbúvó árnyékokat. A lelátókon tombolt a tömeg, és ahogy a porondon a küzdelem a tetőfokára hágott, a nemesek és közrendűek, bármennyire is elkülönültek egymástól ruházatok és ülőhelyeik alapján, egyaránt egyre inkább visszavedlettek vérre szomjas vadállattá.
Baris kezében megvillant a másfélkezes kard, ahogy bősz üvöltést hallatva az ellenfél csapata felé lendült. A bal karjára kötött fehér vászonszalag már mocskos volt a ráfröccsent vértől, homlokán, az ádázul villogó fekete szemek felett egy vágásból vér szivárgott.

Baris gladiátor volt. Mióta megtanult járni, arra képezték, hogy a tömeg szórakoztatására minél kegyetlenebbül és látványosan öljön, és az alig tizenkilenc esztendős fiatalember felülmúlta mesterei és gazdája legmerészebb vágyait is. Egyformán mestere volt a hajlított szablyának, a kétkezes és a másfélkezes kardnak, a rövid és a hosszúlándzsának, valamint a gladiátorok hagyományos fegyverének, a fűrészes élű shantar-kardnak is.
Tizenhetedik születésnapján lépett először a halál porondjára, és alig néhány hónap leforgása alatt az egyik legismertebb gladiátor vált belőle Inaquorban. Gazdája először csak egyéni küzdelmekben szerepeltette, de hamarosan kitűnt, hogy Baris remekül irányítja az embereket, így aztán Alnyson gróf kitalálta, hogy játszanak el az arénában különböző történeteket, melyekben természetesen a harcé volt a főszerep.

Most éppen Keron és a Nier Királyság egyik csatája volt kibontakozóban a forró, véráztatta homokon. A keroni légiók harcosait játszó csapat, melynek tagjai kék szalagot viseltek, könnyű acélsisakkal, és rövid harci dárdákkal voltak felszerelve, négyszög alakba tömörülve állt az ovális aréna egyik végében. Az alakzat szélén fehér és kék karszalagot viselő holttestek hevertek, és néhány fehér karszalagot viselő sebesült próbált meg elhúzódni saját csapattársai újabb támadása útjából.
Baris megtorpant néhány lépésnyire a dárdák vonalától, és mint egy zsákmányát becserkészni készülő nagymacska, megfeszült testtel lassan oldalra indult. Jobb kezét, melyben vértől csöpögő kardját markolta, lazán maga mellett lógatta, szeme élénken kutatta a kék szalagos keroniak védelmének legapróbb hibáit. Háta mögött üvöltés harsant, a férfi pedig anélkül, hogy megfordult volna, egy táncos eleganciájával előre és oldalt lendült.
Vállán átbucskázva tompította az esés erejét, majd felpattant, és szembe fordult az alakzatból kiváló és felé rohanó, középkorú férfival. A harcos testén régebbi hegek bizonyították, hogy számos csatában érett tökéletes gyilkossá.

Magabiztosan Baris elé lépett, jobbjában szinte szemmel követhetetlen sebességgel pörgetve meg rövid dárdáját, és lecsapott. Baris hátratáncolt, és kardját jobbra lendítette, hogy hárítsa a támadást. Ellenfele lecsapó keze azonban már üres volt, a dárda bal kezéből indult meg halálos útjára alulról felfelé. Ha a csel sikerül, Baris kiomló belekkel terült volna el a homokon, a közönség pedig éppen olyan gyorsan elfelejtette volna, mint ahogy a kegyeibe fogadta.
Baris azonban fiatal kora ellenére már jó néhány küzdelemből került ki győztesen, így aztán számított valami hasonló cselre. Még egy lépést tett hátrafelé, így aztán a felé lendülő dárda elkerülte a gyomrát, és csak a felkarját karcolta végig. A csel miatt a másik gladiátor azonban kibillent egyensúlyából, és előre kellett lépnie, hogy fel ne bukjon.

Baris a hibát észrevéve azonnal támadásba lendült, és egy felülről induló, szinte védhetetlen csapást zúdított a másikra, aki fegyverét felemelve próbálta meg kivédeni. A fiatalember azonban félúton visszarántotta a kardját, és egy egyenes mozdulattal ellenfele mellébe vágta.
Támadója erejét vesztő kezéből kicsúszott a dárda, elhomályosodó szemekkel nézett a kegyetlenül vigyorgó Barisra, aki lassan megforgatta mellében a kardját, majd egy lendületes mozdulattal kirántotta. A másik gladiátor lassan térdre roskadt, szeme szívdobbanásról szívdobbanásra fénytelenebbé vált. Baris mosolya egy fokkal még kegyetlenebbé torzult, megpördítette kardját, és egy könnyed mozdulattal lecsapta néhai ellenfele fejét, s meg sem várva, míg a megcsonkított test a homokba dőlt, már vissza is fordult a kék szalagos csapat felé.
Néhány szemvillanásig tartott csak saját küzdelme, azonban a kiugró gladiátor megbontotta a védekező csapat egységét. Két-három fehér szalagos tört be a résen, és zilálták szét az addig megbonthatatlan védelmet. Az aréna homokján mindenütt páros küzdelmek alakultak ki, és lassan egyre több kék szalagot viselő harcos bukott a homokba.
Baris végignézett a küzdőtéren. Jobbra tőle három kékszalagos keroni szorongatott egy több sebtől vérző, két rövid karddal védekező nőt. Arrafelé indult, de még két lépést sem tett, amikor a nő testét dárda járta át, és élettelenül a homokba rogyott. Baris meglóbálta a kardját, és hátulról csapott le ellenfeleire. Kettőnek közülük arra sem maradt ideje, hogy megforduljon, és szembeszálljon a támadó kobra módjára lecsapó Barissal, holtan estek össze.

A harmadik még szembe tudott fordulni vele, de esetlen mozdulata, amivel életét akarta megmenteni, arra sem volt elég, hogy irányváltoztatásra bírja Baris kardját. A férfi lecsapott, ellenfele pedig egy pillanatig megrökönyödve bámulta karja csonkját, mielőtt lefejezett teste a porba zuhant.
Baris újra körülnézett, és azt látta, hogy az utolsó kék szalagos is a porba hullik. Az inaquori gladiátorok szabályainak megfelelően a földre dobta a kardját, és lábait keresztbe téve leült a homokba. Türelmesen várta, míg az arénában dolgozó rabszolgák kivonszolták a holttesteket, és megérkeztek a fegyveres kísérők. Béklyót vetettek Baris kezére és lábára, és a tömeg üdvrivalgása közepette kivezették a férfit.
Sötét volt a folyosó, amelyen keresztül Barist visszavezették az aréna alatt lévő cellába. A falak hűs lehelete jó esett neki a fenti forróság után, bőrét csípte a rárakódott por. Miután bilincseit levették, hamarosan két újabb rabszolga érkezett, hatalmas fadézsát cipelve, amit néhány vödör hideg vízzel töltöttek fel.

Baris ledobta magáról vérmocskos tunikáját, és fejét hátrahajtva tűrte a hideg víz érintését. Tudatát tisztára söpörve hagyta, hogy fáradt izmaiból elmúljon a kimerültség fájdalma. Lemerült egy pillanatra, aztán kirázta fekete hajából a vizet, és kilépett a dézsából. Megtörölközött, majd belebújt a szolgák által hozott tiszta ruhába, melynek mellkasát Alnyson gróf címere, egy shantar-kardot markoló sasmadár díszített.
Mint ura kedvenc gladiátorának, Barisnak nem kellett a többiekkel egy cellában éjszakáznia, hanem erős őrizet mellett ugyan, de gazdája házában lakhatott. Végzett az öltözködéssel, aztán kiüvöltött a folyosóra:
- Mi van már, meddig várjak még rátok?
Ő volt az egyetlen, aki ilyen hangot mert használni a gróf testőreivel. Mindenki mást azonnal apró darabokra hasogattak volna a katonák, Barissal azonban nem bírtak. Megtörtént, hogy fárasztó, harcos nap után az egyik őr úgy vélte, itt a megfelelő alkalom arra, hogy jó modorra szoktassa a már meglehetősen elpimaszodott gladiátort. Bement Baris szobájába, és korbácsával végigvágott az éppen alvó férfin, akiben előbb ébredtek fel a harcra nevelt vadállat gyilkos ösztönei, mint a rabszolga félelme ura büntetésétől. Így aztán az őr alaposan meglepődött, amikor alig két lélegzetvételnyivel később a saját korbácsa fonódott a nyakára. Életét csak annak köszönhette, hogy társai berontottak a dulakodás zajára, s egyikük az alkalmas pillanatban leütötte a gladiátort.

Barist az eset után kegyetlenül megbüntették. Az akkor még csak tizennyolc esztendős fiatalembert két napra kikötötték az aréna homokjára étlen-szomjan, s mindennek tetejébe még ötven korbácsütésre is ítélte a feldühödött gróf.
Baris pedig megtanulta a leckét. Szótlanul tűrte az őrök piszkálódásait, viszont úgy beszélt velük, mint a legutolsó rabszolgával. Tehette, hiszen azok is tisztában voltak vele, hogy fegyveres küzdelem esetén még hárman sem lennének méltó ellenfelei a fiatal férfinak.
Léptek koppantak a folyosón, és két fáklya fénye hullott a rácstól néhány lépésnyire várakozó Barisra. A két kísérő kinyitotta az ajtót, egy grófi egyenruhát viselő testőr pedig, társai dárdáinak fedezékében vékony acélláncot kapcsolt Baris nyakára és kezére. A fáklyák fényében néhány pillanatra felvillantak a láncszemekbe vésett rúnák, Baris pedig csodálkozva nézett őreire.
Megszokta már, hogy tartanak tőle, és az igazat megvallva élvezte is ezt a fajta félelmet. Azt azonban szokatlannak tartotta, hogy rúnaláncban kísérjék ura elé, hiszen általában elégségesnek ítélték a mögötte kivont karddal ballagó testőrt. A rúnák jelentését Baris természetesen nem ismerte, de mihelyt a nyakára kapcsolták a láncot, furcsa dermedtség lett úrrá rajta. A pislogáson és a levegővételen kívül semmit nem tudott csinálni, bárhogyan is próbálkozott.
Miután társuk felkapcsolta a láncot, a másik kettő vigyorogva leengedte a lándzsáját, és egyikük a férfi elé lépett. Baris felismerte a katonában azt, aki a korbácsával akarta megnevelni. A férfi vigyorgott még néhány pillanatig, aztán nyitott tenyerével hatalmas pofont kevert le neki. A gladiátor az ütés erejétől megpördült a tengelye körül, aztán merev testtel elvágódott.

– Hónapok óta erről álmodtam! – hajolt fölé a katona ördögi vigyorral. Felegyenesedett, aztán csizmás lábával a mozdulatlanságra kárhoztatott férfi bordái közé rúgott. Baris odébb gurult, átfordult, majd a hátán fekve nézett újra a fölé hajoló katona arcába.
Pillantása végigszaladt a fáklyák fényében szinte világító szőke hajon, az alacsony homlokon, az apró, rosszindulatú szemeken, a vékony bajusz alatt megbúvó keskeny, vértelen szájon, és az apró, határozatlan állon. Bámészkodásának az őr vetett véget, aki ellépett mellőle, és ráparancsolt:
- Állj föl, büdös rabszolga!
Baris meglepve vette észre, hogy izmai szinte maguktól moccannak, és feltápászkodott, majd álló helyzetben ismét mozdulatlanná merevedett. Az iménti őr ismét közelebb lépett hozzá, és gyűlölettől eltorzult arccal az a gladiátor szeme közé hörögte:
- Szívesen eljátszadoznék még veled, de a gróf azt az utasítást adta, hogy azonnal vezessünk elé. Indulj, te dög! – üvöltött rá Barisra, aki egyik lábát a másik elé téve engedelmesen elindult.

Végigmentek a hosszú folyosón, melynek mindkét oldalán cellák sorakoztak. Néhány közülük már üresen tátongott, lakóik az arénában fejezték be életüket, az inaquoriak legnagyobb megelégedésére. A folyosó falán, szabályos közönként fáklyák lobogtak, közöttük félúton pedig nehéz fegyverzetű gladiátormesterek álltak, komoran maguk elé bámulva.
Őrei kurta parancsszavakkal irányították Barist, lépteik egyhangúan kopogtak a folyosón. Az ifjú hiába ismerte az útvonalat, az akaratát is béklyóba fogó lánc miatt csak azt tudta megcsinálni, amire az őrség vezetője, a szőke hajú férfi utasítást adott. A folyosó lassan emelkedni kezdett, Baris pedig, aki magában számolta a lépéseket, úgy saccolta, hogy most hagyják el az aréna területét.

Néhány lépéssel odébb balra kanyarodtak, és egy karnyi vastag rácsokból álló kapuhoz értek. A kapun túl már erősen délutánba hajlott az idő, az aréna felől emberek tartottak hazafelé. Baris őreinek kiáltására a rács lassan felemelkedett, ők pedig kiléptek az utcára. Érdeklődő arcok fordultak feléjük, néhányan felismerték az arányos felépítésű férfiban a gladiátort, a de többség csak azt látta, hogy katonák kísérnek egy Alnyson-címeres fiatal férfit.
Határozott léptekkel átvágtak a városon, a köztük lévő csendet csak időnként törte meg a katona parancsszava. Jobbra fordultak az arénánál, és egy kövekkel kirakott, kétkocsinyi széles úton mentek néhány száz lépést, majd egy hasonlóan széles, fákkal szegélyezett útra fordultak, amely a gazdagok által lakott városrész felé vezetett. A házak egyre nagyobbak, az emberek ruhája pedig egyre díszesebb lett. Szellő ébredt valahol északon, és némi friss levegőt csempészett a melegtől szinte fuldokló városba.

Hamarosan egy, két öl magas, fehér falhoz értek, mely a leggazdagabbak által lakott városrészt, a Villavárost választotta el közrendűektől és a szegényebb nemesektől. A falon lévő kapuban Alnyson gróf arany és zöld színű mentét viselő katonái álltak, egyértelműen jelezve mindenki számára, hogy ki az igazi úr a városban. Alabárdjaikat szétnyitották a Barist kísérő őrök előtt, így aztán ők akadálytalanul léphettek át a kapun.
A kapun belépve egyenesen továbbmentek, és mintegy száz lépés után beléptek a gróf kúriájának kapuján. Az udvaron vendégsereg nyüzsgött, így aztán Baris megértette végre, hogy miért tették rá az akaratbénító láncot. Mégis elegánsabb megoldás volt ez, mintha egy kivont pengéjű katona kíséri be a vacsorára.

A kísérők megtorpantak a kapuban, és megvárták, amíg egy talpig sötétkék bársonyba öltözött, egyenes kardot viselő belső testőr átvette tőlük a rabszolgát. Az aztán egy szó nélkül lekapcsolta Barisról a láncot, és intett, hogy kövesse. A vendégek közül néhányan kíváncsian utána fordultak a két férfinak, akik közül mindkettő ízig-vérig harcos volt, mégis egy világ helyezkedett el kettőjük között. Átvágtak a vendégek között, aztán az épületbe belépve a testőr kinyitott egy faragványokkal ékes ajtót, és az útból félreállva intett Barisnak, hogy lépjen be.
A gladiátor még egy futó pillantással végigmérte a másik férfit, aztán belépett az ajtón, ami határozott kattanással csukódott be mögötte…

(A teljes regény a szerző jóvoltából PDF formátumban letölthető a kapcsolódó link alól. Jó olvasást! – szerk.)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/download/magazin/konyvek/sarkanykard.pdf]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához