LFG.HU

strato
InterjúkCimkek

Krajcsovics Mártonnal egy gamer fórumon futottam először össze. Már akkor írogatott egy poszt-apokaliptikus világban játszódó történetet, amikor még mindkettőnknek friss élmény volt a Fallout 2 megannyi végigjátszása. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, a történet az évek során regénnyé formálódott, és végül Eastern címmel idén meg is fog jelenni a Twister Media gondozásában. Ennek a részleteiről faggattam Mártont.

Eastern - Yuko

– Beszélgetésünk apropója, hogy közeleg a regényed megjelenése. Hogyan válik egy kocka gamerből író?
– Régen szörnyen sokat játszottam, de bevallom, mostanra csak néhány címért tudok lelkesedni – meg persze a régi klasszikusokért. Ha mindenképpen okolnom kellene valamit, hogy írni kezdtem, a naiv optimizmusomat említeném. Amikor tizennégy évvel ezelőtt felvázoltam a regényem irányvonalait, egy olyan történetet szerettem volna, amit elégedetten fogadnának a hozzám hasonló gamerek és sorozatrajongók. Akkor még nem tudtam, hogy milyen sokat kell még ehhez tanulnom. Ezért is telt el ennyi idő.

– Valóban nem ma kezdted…
– Régebben egy kiadó szeretett volna megjelentetni, de röviddel azelőtt, hogy a könyv nyomdába került volna, csődbe mentek. Akkor pár évre félreraktam a projektet, aztán tavaly jött a hír, hogy a Twister Media pályázatot indít, és az „utcáról” is lehet nevezni.
Eddig egyedül az Aranymosáson indulhattak amatőrök, és általa évi 4-5 elsőkönyves juthatott lehetőséghez. Én is erre a megmérettetésre készültem, de közbejött a Twister [bekezdés] című pályázata, amin 145-en indultunk. Végül hat befutó lett, és szerencsémre köztük voltam. Tudod, mindig annyira vagy jó, amennyire az aktuális bíráid tartanak…

– Elég meredeken hangzik, hogy évente csupán maroknyi új író léphet porondra.
– Erre azt mondom, nem véletlenül vette be magát sokak fejébe a mítosz, hogy külsősként képtelenség bekerülni a szórakoztatóirodalom berkeibe. Valóban kicsi a piac, sok a könyv és a fantasztikummal, sci-fivel foglalkozó kiadók jobbára érdektelenséget mutatnak a magyar szerzők iránt. Biztosabb bevételt hoznak a bejáratott, világklasszis nevek. Nem okolom őket, valamiből nekik is meg kell keresniük a kenyérrevalót.
Ezzel párhuzamosan virágkorukat élik a magánkiadók. Nekik jól megfontolt anyagi érdekük, hogy a kezdő alkotók letérjenek a küzdelmesebb útról, és hozzájuk forduljanak, miután a hagyományos kiadók nem vállalják a kéziratuk gondozását. Mivel az efféle cégek jószerivel bármit megjelentetnek, nagy a szerepük abban, hogy sokan még mindig nem tudnak bizalommal tekinteni a magyar írókra.

– Talán te is ezért választottál írói álnevet, Martin Kay?
– Pontosan.

– Beszéljünk a regényedről! Miről szól dióhéjban?
– Az írásom tipikus bosszútörténetként indul. Yuko, a vadóc lány magányos törvényen kívüliként tengeti napjait, mígnem hírt kap egy régi ellenségéről, a rettegett zsoldosvezérről. Habár még kérdéses, hogy Corben, a „Veszett Kutya” miért jött vissza az országba, Yukót ez nem különösebben érdekli. Egyedül az hajtja, hogy sérelmeiért elégtételt vegyen a gyűlölt férfin. Bosszút fog állni, még „ha beledöglik is!”
Útja során nem várt társaságba botlik. Vajk, a messziről érkezett kalandor szintúgy a zsoldosvezér után szegődött, de az indokait homály fedi. Szüksége van a lány útmutatására, hogy rátaláljon Corbenre, Yuko viszont kezdetben minden követ megmozgat, hogy lerázza magáról kéretlen kísérőjét.
A helyzetet bonyolítja, hogy Vajkot gyengéd érzelmek fűzik a lány nővéréhez, Saorihoz. Yukót zavarba hozza, hogy sok év magány után ismét kötődni kezd valakihez, ezért bizonytalanságát folytonos zsörtölődés mögé rejti. Vajk próbál előtte határozott színben feltűnni, de a lelke mélyén őt is félelmek nyomasztják. Rendszerint persze sikerül élét vennie a lány kirohanásainak néhány jókor közbeszúrt egysorossal.

– Mint a zsarufilmek szereplői, akik folyton ugratják egymást?
– Azt szerettem volna elérni, hogy a hőseim között erős „kémia” alakuljon ki. Az csak természetes, hogy mindig akad egymás felé egy-egy elmés megjegyzésük, miközben kiosztják a rosszfiúkat. …Ha úgy vesszük, mindketten rosszéltű csavargók, szóval máshoz nem is igazán értenek. :)
A történet a kettőjük kapcsolatára fókuszál, de sokáig mesélhetnék még a zsoldosvezér, az ország diktátora, vagy a mellékszereplők sötét kis üzelmeiről. A való élethez hasonlóan itt is mindenki a saját gesztenyéjét kapargatja. Érdemes lesz figyelni, mert néha könnyű félreismerni egyes szereplők szándékait.

– Ha már erre kanyarodtunk, mesélhetnél a világról. Tetten érhetők benne a gamer/szerepjátékos gyökerek?
– Igen és nem egyszerre! Szükségtelen lenne bárkinek a szájába rágni a párhuzamokat. Elég, ha azok felismerik az utalásokat, akik képben vannak.
A történetem egy poszt-apokaliptikus jövőben játszódik, amit egy afféle western világként képzeltem el, nyakon öntve némi szovjet ráhatással. Vegyünk még hozzá egy kevés szamuráj romantikát, misztikus technológiát, és kész is az Eastern körítése!
A cselekmény egy elszigetelt országban bonyolódik, valahol az Ural lábánál. A helyi diktátor erőszakos iparosítás útján látja el a csatlósait tűzfegyverekkel, pedig néhány éve a lázadó nemesség még kardokkal küzdött rojalisták ellen.
Az efféle erőviszonyokat könnyen felbillentheti egy messziről érkező zsoldossereg. Persze, ha van egy óriás robotod, mindenképp feltűnő leszel, helytől és időtől függetlenül…
Apropó óriásrobot; a második kötetben számíthattok némi Metal Gear tribute-ra is. Elképzelhető ilyen jelenet:

Eastern - Metal Gear

Viszont, ha a karakterek oldaláról nézem, a zsoldosvezért is egy hasonlóan régi játék figurája ihlette, mégpedig Wild Dog a NAMCO fénypisztoly lövöldéjéből, a Time Crisisből.

Eastern - Time Crisis

Érdekes amúgy ez az inspiráció dolog; ha eléggé mögé nézünk, mindig találunk egy korábbi réteget. Például Wild Dog figuráját a játékkészítők egy John Woo film rosszfiújáról mintázták.
Az efféle utalásokat a fanboy lelkem miatt tettem bele a könyvbe. A végén majd úgy is csak az számít, hogy a történet mennyire eredeti és magával ragadó.

– Mik a terveid azok után, hogy befejezted az első könyved?
– Nekiugrok a másodiknak! *nevet* Valójában ez hazugság. Már most is írom, hogy értelmes időn belül megjelenhessen. Addig is népszerűsítem az aktuális regényt. Azon dolgozom, hogy kialakuljon egy olyan követőbázisom, akiket valóban érdekel a munkám, és örömmel veszik, ha posztolok az oldalamra. A cicasimogatós képek mellett számos érdekességet, műhelytitkot tervezek megosztani az elkövetkezőkben.
Itt helyben kijelentem, hogy bárkit meghívok egy korsó sörre, aki hajlandó a barátai közt megosztani az oldalamat: facebook.com/martinkaywrites! :) A sörözésre jó alkalmat biztosítanak majd a különféle könyves rendezvények, például a hamarosan induló Budapesti Könyvfesztivál.

– Kapunk egy részletet is a könyvedből?
– Igen, köszönöm. Próbáltam olyat keríteni, amihez minimális magyarázat szükséges: Saori, Makoto lánya, már kiskora óta tudja, hogy a húga valójában egy másik férfitól fogant. Amikor egy napon az uralkodó katonái megjelennek a falujukban, Saori előtt felrémlenek gyermekkora titkolt emlékei.


„Saori soha nem mesélt húgának a régen történtekről. Még csak négyéves volt, így amikor éjjel feleszmélt a szokatlan fényjátékra, azt gondolta, ünnepséget tartanak odakinn. Amint kikukucskált az ablakon, ismeretlen alakokat látott a kertkapujuk előtt járkálni. Vértjük sárgán csillogott a fáklyafényben.
A bejárati ajtó megnyikordult, majd sarkantyúk csattogtak végig a házuk folyosóján. Saori félelmében nyomban visszabújt a paplan alá, és onnan hallgatózott tovább. El sem merte képzelni, miféle szörnyeteg lehet, amely nem rest utcai lábbeliben átlépni a küszöbüket. A nehéz talpak dobogása eltávolodott, aztán egy időre megszűnt.
Saori összeszedte minden bátorságát, és kibújt a takaró alól. Négykézláb végigosont a gyékénypadlón, és a rizspapírkazettás tolóajtó oldalához tapasztotta a fülét. Hallani vélte az édesanyját, Aoit, ahogy suttogva, mégis indulatosan beszél. A másik hang egy férfié volt. Ő alig mondott néhány szót, aztán teljes csend ült a házra.
Saori óvatosan elhúzta az ajtót, és kikémlelt. Még a sötétben is jól látszottak a parketta lakktükrét megtörő, sáros csizmanyomok. A döngés ekkor újból felharsant, és egy zömök alak körvonalai váltak ki a folyosó homályából. A kislány ijedten visszarántotta az ajtót, aztán a szobája átellenes sarkába kuporodott.
Nehezen bírt a könnyeivel, de nem akarta elárulni magát holmi szipogással. A szörnyeteg lábdobogása folyvást erősödött, majd amikor a szoba elé ért, egyszer csak abbamaradt. Saori rettegve összeszorította a szemhéját, mire az ajtó félresiklott. Hallotta, ahogy a padló szövetrostjai sorra megreccsennek a súly alatt. Pillanatok kérdése volt, hogy a szörnyeteg elérje őt.
– Nyugodj meg, édesem, minden rendben lesz! – Saori felnyitotta a szemét, édesanyja guggolt előtte. – Holnap apa hazaér a vadászatból. Addig kérlek, várd meg őt itt, mint egy igazi nagylány!
Saori, mihelyt szólásra nyitotta a száját, akaratlanul is hüppögni kezdett. Hangja rekedten szólt a sírhatnéktól. – Hová mész, mama?
Az asszony mindössze az esti köntösét és a zokniját viselte. Nem úgy festett, mint aki messzire készül.
– Nemsokára hazajövök, addig viseld apa gondját! Hadd legyek majd büszke rád, milyen ügyes voltál!
Csókot nyomott a lány homlokára, és kifelé indult.
– Várj, anya! – kiáltott Saori utána, de benne ragadt a szó, amint észrevette a folyosón álló idegent. A férfi laposan nézett rá bozontos szemöldöke alól. Megjelenéséhez mérten egész finoman fogta kézen Aoit, és már el is tűntek mindketten a sötétben.
Saori ismét az anyja után szólt, de nem jött válasz. Mind elkeseredettebben hívogatta, mialatt a fények apránként kihunytak odakinn. Immár semmi nem maradt, csak a magány csendje, hogy körülölelje remegő tagjait.
Saori hajnalok hajnalán ébren feküdt a kihalt ház szobájában. Órákon át figyelte a tárva hagyott ajtót, míglen bánatán felülkerekedett a tettvágy. Mialatt végigsétált a folyosón, jól megnézte magának a sáros lábnyomokat. Megállt az apja egyik szekrénye előtt, majd addig szökdécselt előtte, amíg sikerült lerántania a felső fiókját.
Makoto rövid fakardja a padlón csattant.
A pirkadatnak csupán első sugarai vonták fénybe a tájat, Saori pedig ott állt a kert letaposott virágai között, kezében a gyakorlókarddal. Hosszú órákon át ismételgette vele a támadás mozdulatait egy fűzfa törzsén. Megfogadta, hogy attól a naptól kezdve mindig így tesz. Nem engedi, hogy újra elvegyék tőle az édesanyját…
Ennek lassacskán tizennégy éve, de még mindig elevenen élt benne a régi emlék. Kezét futtában a katana markolatához érintette. Ha az alkalom úgy kívánja, cselekedni fog!”

Eastern - Martin Kay

Martin Kay – Facebook-oldal


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához