LFG.HU

taverna
Sambucus
novella

Majd a hetedik napon az Úr megpihent, mivel látta, hogy a földön bevégezte a teremtés művét. Gyönyörködött gyermekeiben, akiket saját képére alkotott, akikbe saját lényegének egy szikráját zárta, hogy az hajtsa őket a tökéletesség felé. Hasonlítottak is rá, nem csak külsőkben, hanem lelkükben is, ők is folyton valami jobbat, nagyszerűbbet akartak alkotni. Még egyszer átgondolta művét a Teremtő, és megnyugodott. Ez a világ tökéletesre sikerült, nem fog pár száz év alatt meghalni, mint az eddigi próbálkozások. A növények, az állatok, az emberek, minden úgy illeszkedett egymáshoz, hogy akármeddig el tudtak volna működni, még ha magára hagyta volna a Földet, akkor is. Kedvtelve nézegette a sok – sok nyüzsgő kis lényt, majd megállapította, hogy mégsem volt hiába ez a hatalmas munka. Kicsit talán a fejébe is szállhatott a dicsőség, mivel így kiáltott a végtelen sötétbe:

-Ki olyan hatalmas, mint én!? Ki mérhető hozzám!? – maga is meglepődött, amikor a feneketlen űrből válasz érkezett:
-Én.
-Ki vagy te?
-Senki. Mindenki. Nevezz, ahogy akarsz, én a te sötétebbik oldalad vagyok. Amikor létrejöttél, kivetettél magadból, de én visszataláltam hozzád.
-Miért mondtad, hogy hatalmasabb vagy nálam?
-Nem vagyok. Pontosan egyforma erősek vagyunk.
-Te!? Hisz nem csináltál semmit. Én élőlényeket teremtettem.
-Én halált adtam nekik.
-Én értelmet adtam a teremtményeimnek!
-Én önzést adok nekik.
-Lakhelyet adtam nekik, ahol élhetnek.
-Agresziót adok nekik, hogy folyton a földért háborúzzanak.
-Nem fognak, békésnek alkottam őket!
-Igen, de saját lényed egy részét adtad nekik, te pedig ilyen vagy. Ádázak lesznek, folyton a másik romlására fognak törni. Egyforma erősek vagyunk, mivel nem is vagyunk külön lények. Gyakran nem veszel rólam tudomást, de attól még ott vagyok benned. Nekem nincs hatalmam, csak amit te adsz nekem.

Az Úr megharagudott, hallva ezeket a szavakat, és elhatározta, megvédi a Földet a romlástól. Csillogó villám – vértet idézett magára, aranyos sisakot fejére, hatalmas, erős pajzsot a baljára, csillagok szívéből olvasztott, fehéren izzó kardot a jobbjába, majd ellenfele, és a Föld közé ugrott, saját testével védve azt. Lecsapott kardjával, de az csak az űr hidegét szántotta. A sötét figura nyomtalanul eltűnt, csak hangos, átható, csengő hangú kacagás lengte be a teret, egyedüli jeleként, hogy egyáltalán itt volt. Aztán szép lassan az is elhalkult, és az Úr magára maradt a fiatal bolygó mellett.

A Teremtő értetlenül állt pár pillanatig, majd leeresztette fegyvereit. Végignézett magán, és hirtelen könnyekben tört ki. Könnycseppjei csillogó kristálygömbökként szelték a vákuumot, majd a Földre hullottak. Ahogy talajt értek, mindegyikből valami hihetetlen szép dolog lett. Egy hatalmas folyó, egy cseppkőbarlang, egy drágakő, és még sok ezernyi más, emberi ésszel fel sem fogható gyönyörűség. Az Úr elgyönyörködött bennük egy pillanatig, de ezek sem vidíthatták már fel, hisz tudta, hogy vesztett.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához