LFG.HU

Sambucus
novellaCimkek

Hat hónapja történt. Hat hónapja változott meg végérvényesen az élete. Már ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Ha Bill eddig azt hitte, hogy nincs ihlete, akkor most azt mondhatta, teljesen kiégett. A nappalokat a pincében töltötte, egy jól zárható helyiségben, heverve csak, mint egy halott. Nem is különbözött sokban a temetőkben fekvőktől, talán csak, hogy ő még mindig mozgott. Sétált, lélegzett, gondolkodott, de igazából már fél éve meghalt, akkor este, amikor elragadta az Átok. Eleinte nem is tudatosodott benne, büszkén kereste új létének korlátait, de aztán kétségbe esett, amikor már egy hónapja nem álmodott. Annak idején, amikor még pulzált az a maroknyi izomcsomó bordáinak ketrecében, majd` minden este álmodott. Nem mindig emlékezett az éjszaka látottakra, sőt, általában csak benyomásai voltak az álmairól, egy – egy kósza hangulat, ami egész napra elkísérte. Azonban a Változás óta semmit sem álmodott. A nappalokból semmire sem emlékezett, csak lehunyta pilláit mikor pirkadni kezdett, s az első hűvösebb esti szellőre felpattantak szemei. A közben eltelt órákból semmi sem maradt meg, mintha soha nem is lettek volna. Pedig szüksége volt arra képlékeny, könnyed birodalomra, mi ott húzódott valahol a csukott szemek sötétjén túl, mindenkinek, csak épp neki nem. El se tudta képzelni a létezést álmok nélkül, hiszen az éjszaka látottak adtak neki ihletet a műveihez, azokból merített elég energiát az élethez.

Amikor mindennek tudatára ébredt, először megpróbálkozott mindenfélével, de az a pár röpke éjszakai óra, amíg tevékenykedhetett hamar elszállt, s valahányszor a pincébe menekült a hajnal elől, soha egy lépéssel sem jutott közelebb ahhoz, mit elvesztett. Néha már arra gondolt, jobb lett volna akkor este szép csöndben megdögleni a mocsokban. Egyik ébredése után besokallt, fölrohant a páncélszekrényéhez, kinyitotta, elővette a kilencmilliméteresét, ráharapott a csövére, s csak állt. Megpróbálta meghúzni a ravaszt, de nem ment. Valami odabent, legbelül nem engedte. Hiába akarta megtenni, nem volt rá képes. Egyre erősebben szorította a pisztoly markolatát, egyre nagyobb elszántsággal próbálta meg elsütni , egész addig, míg megroppant odabent valami. Messzire hajította a vasdarabot, fölpattant, és elkezdett tombolni. Körberohangált a lakásban, s mindent össze – vissza zúzott, ami csak a keze ügyébe került. A ház mind a tizenhárom szobáját szétverte, ahogy az annak a rendje. Leszaggatta az ajtókat, kettétörte őket, betörte az ablakokat, oda sem hederítve az ökléből szivárgó vérre. Közben nem volt egészen magánál, legalábbis nem úgy, ahogy normális körülmények közt szokott. Lényének legsötétebb része, elfojtott ösztönei, félelmei, vágyai kerültek felszínre, s törtek ki elemi erővel. Tombolt, minden gátlás nélkül, s mikor odabent már nem maradt semmi, kirohant a karámhoz, ahol a marhákat tartotta, amikből táplálkozott. Az első háromnak még kiitta a vérét, de a többinél nem vesződött ilyesmivel, csak egyszerűen széttépte őket egy rohamkéssel. Mire végzett, el is párolgott a dühe. Térdre rogyott a sárban, s zokogni kezdett. Először azt hitte, véres kezei miatt látszik úgy, mintha vért könnyezne, de aztán rájött, hogy ez az igazság.

Miután megmosdott, bevágta magát a kocsijába, s kigördült a városba. Céltalanul, őrült sebességgel vágtatott az utakon, sorra előzte meg a többi arra haladót. Szinte érezte, hogy süvít a szél a külső fényezés fölött, s mintha fölülről látta volna magát, ahogy a lámpák fényfoltjai egyre gyorsabban zúgtak végig a motorháztetőn. Meg akart előzni egy kamiont, de amikor kivágódott balra, észrevette, hogy szemből egy másik jön, veszélyesen közel. Nem akarta elrántani a kormányt, de az a valami odabent megint megmozdult, és megmentette. Öntudatlanul besorolt a kamion mögé, és csak akkor ocsúdott föl, amikor a szemből jövő monstrum menetszele a lehúzott ablakon át az arcába robbant.
Egy kis erdei útra kanyarodott, s pár száz méterre az elágazástól megállt, egy olyan helyen, ahova már nem hallatszott oda az autópálya zaja. A kormányra hajtotta fejét, s megpróbált gondolkodni. Hirtelen valaki megkopogtatta a szélvédőt. Fölkapta a fejét, és egy nőt látott. Mélyen kivágott , vörös ruhában, tűsarkúban az erdőben. – Prosti. – Gondolta Bill.
-Hé! Nem vinnél be a városba? Adnék érte egy húszast, vagy egy ingyenmenetet.
-Nem, nem arra megyek.
-Mindegy, hova mész, csak valami telefonközelbe, mert onnan már tudok taxit hívni.
-Nem megyek sehova, ahonnan telefonálni lehet.
-Ne legyél már bunkó! Oké, hogy nem akarsz egy utcalányt vinni, de elvihetnél egy embert.
-Tényleg azt akarod, hogy én vigyelek el?
-Igen. Nem hiszem, hogy ma este még valaki erre tévedne, és innen még egy jó fél óra az autóútig.
-Jól van, szállj be! – A csaj kinyitotta a jobb oldali ajtót, és behuppant az anyósülésre. Bill beindította a motort, megfordult, és elindultak visszafelé. Már az autópályán jártak, amikor a férfi orrát megcsapta valami. Valami édes, vonzó, semmihez sem hasonlítható aroma. Valami, amire összefutott a nyál a szájában, s amitől úgy érezte magát, mintha sosemvolt gyönyörök várnának rá. Körülnézett a kocsiban, minek lehet ilyen illata.
-Mit nézel? Csak föltörte a lábamat a cipő, azért veszem le. Bár, ha nagyon zavar, visszavehetem.
-Nem, nem zavar egyáltalán. – Szinte látta, hogy száll fel a földöntúli illat a dörzsölt sebből, pedig épp csak pár csepp, szövetnedvvel higított vér szennyezte a lány harisnyáját. Hirtelen érezni kezdte, hogy megint elborítja tudatát az az őrület, amit már egyszer megtapasztalt. Gyorsan leállt az út szélére, és berohant az erdőbe. A lány a döbbenettől szólni se volt képes.

Kicsit messzebb, ahol már nem érezte a vér illatát, lerogyott egy fa tövébe, és megpróbálta lecsillapítani magát. Hirtelen megzörrent az avar, és kisvártatva a lány tűnt elő.
-Rosszul vagy? Olyan hirtelen ugrottál ki a kocsiból, hogy azt hittem legalább is szívrohamod van.
Kicsit messzebb, ahol már nem érezte a vér illatát, lerogyott egy fa tövébe, és megpróbálta lecsillapítani magát. Hirtelen megzörrent az avar, és kisvártatva a lány tűnt elő.
-Rosszul vagy? Olyan hirtelen ugrottál ki a kocsiból, hogy azt hittem legalább is szívrohamod van.

Ahogy közelebb hajolt, Bill meglátta a lány arcán az őszinte aggodalmat, ahogy alig észrevehetően elsápadt, ahogy összébb húzta pirosra rúzsozott ajkait. Igen, a lány ajkai lángolni látszottak egy kóbor tócsa holdsugárban, ami épp az arcára vetődött a lombkorona egy résén át. “Vörös, mint a vér” Futott át Bill agyán, de rögtön meg is bánta, mert érezte, hogy ezzel valami visszafordíthatatlant indított el. Mintha csak álmában, lassítva, kívülről látná magát, úgy tudatosodott benne, hogy fölugrott, elkapta a lány csuklóját, magához rántotta, átkarolta, s szemfogait nyaki verőerébe mélyesztette. Mintha füldugón át hallaná, úgy jutott el hozzá a hirtelen fölhangzó, majd ugyanolyan gyorsan kéjes nyögésekbe fulladó sikoly, minek visszhangja még percekig rezgett a fülében. Mire felocsúdott, a lány már a földön hevert, vörös ruháján bordó foltot hagyott a kicsorgó vér. Megvizsgálta, és látta, hogy már nem lehet rajta segíteni. Lehajolt, karjaiba vette a lassan kihűlő testet, magához szorította, és vérkönnyeket sírt, néma áldozatként az éppen elröppent léleknek.

Ismeretlen telefonáló riasztotta a rendőrséget egy női holttesthez, a város határában, egy erdei tisztáson. Tisztán látszott, hogy brutális gyilkosság történt, de a tettest mégsem találták meg soha. Egy hétig nyomoztak félszívvel, aztán a megoldatlan ügyek közé tették az aktát, s többet nem is foglalkoztak az esettel. Senkit sem érdekel túlzottan egy sáros angyalka halála. A temetés egy névtelen adományozó jóvoltából középkori pompával zajlott. A legjobb sminkesek tüntették el a halottról a szörnyű sebek nyomait, s varázsoltak a halálban is királynői szépséget vonásaira. A legfinomabb selyemmel bélelt diófa koporsóban eresztették le a testet földanyánk méhébe, s a feledés ellen egy hatalmas alabástrom sírkő óvta a törékeny testet. Nem szerepelt rajta sem név, sem évszámok – a lány személyazonosságát ugyanis nem sikerült kideríteni, valószínűleg illegális bevándorló volt – csak ennyi: “Egy tiszta ember” , s fölötte egy kiterjesztett szárnyú angyal szobra, kinek vonásai a sírban fekvőét idézték.

Másnap este a Vénusszal együtt ébredt, mikor még látszott a napfény halvány kísértete a közeli hegycsúcsok fölött. Maga is meglepődött, mennyi mindent álmodott éjszaka, s egy pillanatig azt hitte, az a másik, a sötétebbik lét volt csak lidércnyomás, de a feldúlt lakás hamarosan rádöbbentette az igazságra. Visszagondolt álmaira, egy elmúlt élet hazajáró darabkáira, majd azonnal számítógépéhez ugrott. Csalódottan vette észre, hogy előző esti tombolásában a gépet is pozdorjává zúzta. Visszarohant a pincébe, előkeresett egy köteg fénymásolópapírt, a romok közül bányászott egy tollat, majd leült a romhalmaz közepére, és írni kezdett, szaporán töltve az oldalakat, míg a hajnal vissza nem űzte pincéjébe.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához