LFG.HU

Herbie
hírekCimkek

novellák a hatodkorból
(MAGUS antológia)

A kyr Császár elhagyta népét, a kristályszférák rendje megbomlott. Gyilkos naptűz perzsel és bestiák hordái dúlnak a haldokló Birodalom romjain. Elveszett az istenekbe vetett hit és a remény, hogy élni érdemes… amikor Kyria utolsó hűséges Hatalmasa megveti lábát a káosz ellenében.
Egy megkeseredett Pusztítóval és egy sötét múltú elf varázstudóval az oldalán felveszi a harcot a Birodalom árulóival – és megalapítja Ryek városát.
A Hatodkor titkait felfedő, kétkötetes novellaciklust Wayne M. Chapman, Jan van den Boomen, A. O’ Connor és új tehetségek együttműködése formálta összefüggő történetté.

Kiadó: Inomi
ára: 1490 Ft


Kattints a képre a VÉGLEGES nagyfelbontású változathoz


Thomas C. B. Muggins
Látnok (részlet)

1.

Hatalmas sereg volt. Végeláthatatlan sorokban áramlott a síkságon. Elől nehézcsontú méneken a nehézlovasság, mögöttük a gyalogság, végül az íjászok és az ostromgépek zárták a sort. A könnyűlovasság a szárnyakon, a menet közepe táján pedig varázstudók, a legjobb harcosokkal körülvéve. Gorban Lyalmur, Ryek Hadura végigpillantott a seregen. Nem látta a végét, és ez büszkeséggel töltötte el. Évszázadok teltek el azóta, hogy egy hasonló csapatban harcolhatott. A régi Birodalom utolsó csatáiban.
Komor árny suhant végig a hadúr ráncok barázdálta arcán. A vonások rezzenetlenek maradtak, ahogy lovát Enrawell felé fordította, és a menet élére ügetett, de a gondolataiban annál sötétebb előérzet kísértett. Mikor legutóbb ilyen sereggel indult csatába, az egy birodalom végét jelentette. Pedig akkor Hatalmasok és anyrok is voltak velük.

Az sem nyugtatta meg, hogy a shaddok erejét is nélkülöznie kell a csatában. Enrawellnek viszont egy Hatalmasa biztosan volt – nem is akármilyen. Gorbannak a hideg futott végig a hátán, ha arra gondolt, mire volt képes az a Hatalmas, akit utoljára tombolni látott. Bár évszázadok teltek el, azóta sem feledte Meistiner porig rombolt falait, a végeérhetetlen tűzzuhatagot, amint végigsöpör a tájon, hogy még a kövek is lángoltak nyomán.
És persze ott volt még a bizonytalan és kétes szövetség, amit Ceriak kötött Shulurral. Vajon az Árulók betartják-e adott szavukat? Vagy ugyanúgy hátba támadják majd Ryeket, mint egykor magát a Császárt?
Gorban egy percig sem bízott egyetlen árulóban sem, lett légyen az akár a Birodalom Oszlopa. Gyűlölte a politikát, s bár kénytelen-kelletlen belekeveredett alaposan, mióta nagymesterként szolgálta Ryeket, mégis igyekezett kimaradni a cselszövések és intrikák világából. Katona volt, mióta az eszét tudta. Katonaként élt és gondolkodott, s egyetlen helyet tudott elképzelni annak, aki a bajtársát hátba döfi: Tharr legmélyebb poklát.
Átvette a sereg vezetését. Ráérős pillantással mérte fel az oldalvédek helyzetét. Bár ilyen messze Enrawelltől még nem számított támadásra, az óvatosság sosem árt. Jobbra és balra halvány porfelhő látszott. Rendben.
Előre tekintett. A Szürke Kör nyitotta átjáró eddig biztosított könnyű utat. Mögöttük magasodott a Daibol-hegység utolsó nyúlványa. Erőltetett menetben négy óra múlva elérik az Enrawellt övező dombokat. Onnan támadhatnak.

2.

Amikor Jakme magához tért, az olyan érzés volt, mintha halálos álomból eszmélne, amely vonakodik elereszteni áldozatát.
Legalább három napja tartották fogva, de hogy mióta hevert itt eszméletlenül, arról fogalma sem volt. Amikor elájult, éppen az Erőddel próbált kapcsolatot teremteni, aztán hirtelen minden összekavarodott. Az emléktől is felfordult a gyomra, öklendezni kezdett.
Rosszulléte nehezen csillapodott.
Kisfiú kora óta nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. Összeszorította a száját. Aki túlélte Isshae Ianarak “tanítását”, akinek a kyr vér romlatlanul csörgedezik az ereiben, az állva hal meg, s akkor is szemébe nevet gyilkosának, ha közben a száján csordul ki az a bizonyos kyr vér.

Lebírhatatlan dac lángolt a halványkék szemekben, ahogy Jakme a falba kapaszkodva, araszról araszra bár, de talpra vergődött. Végül nekidőlt a hűvös szikláknak, és zihált, mintha a Sheralt kellett volna megmásznia. Lehunyta szemét, s összpontosítani próbált. Soha még ilyen nehéz dolga nem volt; mintha elméje helyén súlyos kő nehezedett volna, a Láthatatlan Világ vonakodva engedelmeskedett. Izzadtságcseppek ütöttek ki a homlokán, elkeveredve a rosszullét hideg, nyúlós verítékével, de sikerült. Fókuszba gyűjtötte erőit, és körültapogatózott. Nem érzékelte a sólymot, amely mindig elkísérte, a biztonság kedvéért. Jó jel, ezek szerint mégiscsak eljutott az üzenet Shulurba. Bár az is elképzelhető, gondolta, hogy elpusztították a madarat. Mély levegőt vett, és távolabbra terjesztette érzékeit.
Káosz fogadta a korábbi rend helyén. Nem, a káosz nem is jó kifejezés erre, gondolta, és elképedten bámult a torz, kifacsarodott síkra. Mintha kifordult volna a világ önmagából, a rejtett világban létezhetetlen dolgok tobzódtak. Jakme megerősítette szelleme pajzsait, ahogy azok felfedezték, és felé lendültek. Ám hiába készült fel az összecsapásra. Ahogy azok közeledtek, úgy fakultak, váltak semmivé. A sosem látott szörnyek eltűntek, s Jakme értetlenül figyelte a történéseket. Hiszen ezt ismerem, döbbent rá, mikor az egyik dolog maradványa lágyan végigsimított felvont pajzsain. Ez félelem! Az ott pedig bűntudat!

Az istenekre, mi történik itt?!

- Azt egy kicsit hosszadalmas lenne elmagyarázni, kiváltképp, hogy sietős az utam – jegyezte meg a posztóruhás férfi, aki a cella közepén állt. Jakme kizökkent a megerőltető összpontosításból, és levegő után kapkodva bámult az alakra, aki egy perce – ezt biztosan tudta – még nem volt itt.
- Ki vagy te? – kérdezte, mert jobb nem jutott eszébe, s mert időt kellett nyernie, hogy összeszedje magát. Ebben az állapotban sem a tőrének, sem egyre apadó varázshatalmának nem veszi hasznát. Persze a tőrétől megfosztották, míg ide cipelték, jutott eszébe, bárhol legyen is az az itt.
- A nevem Ashen – mondta az idegen tűnődő félmosollyal. – De ez neked semmit sem mond. Mivel, mint említettem, sietős az utam, ne vesztegesd az időmet! Velem tartasz, vagy itt maradsz?
- Nem mindegy az nekem? – Jakméban felrémlett egy hasonló találkozás és egy hasonló válasz. A helyzet is pokolian ismerős volt, a válasz mégis meglepte.
- De igen – válaszolta az idegen szomorkásan. Jadezöld szemében megcsillant valami, amivel Jakme nem sokszor találkozott. Együttérzés? Szánalom? Hát őt aztán ne sajnálja senki! – Nekem is mindegy. Csakhogy a világnak nem.
Az Ashen nevű magyarázat nélkül hagyta a mondatot. Jakme állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy ellépett a faltól, és tántorogva megtette az első lépéseket.
- Remek – mormolta Ashen, és az ajtóhoz lépett. Macskamód mozgott, mintha nem is járna, hanem osonna, minden pillanatban ugrásra készen. – A Conravin Dawa nevű pokolfajzat tanítványai a városban kóborolnak, és az erejüket próbálgatják. Egyre terjed a befolyásuk. Ha itt találnak minket, csúf kutyaszorítóba kerülünk.
- Nem tudom, meddig bírom – nyögte Jakme, akivel minden lépésnél megfordult a világ.
- Nem kell sokáig kitartanod – mondta Ashen, és résnyire nyitotta a lunírral megerősített ajtót. – De ne érj semmihez! Hidd el, amit most érzel, semmi ahhoz képest, ami akkor kapna el!
- Akkor… hogyhogy… téged… nem… zavar – minden szó nehézséget okozott, s nem azért, mert nehéz volt kiejteni őket, hanem mert nem jutottak eszébe a szavak. Mintha elvesztek volna félúton az agya és az ajka közt.
- Nos – Ashen elmosolyodott, de Jakme ezt nem vette észre, mert azon volt, hogy ne süllyedjen bele a padlóba, noha fogalma sem volt róla, honnan vette, hogy ilyesmi történhetne. – aki látja a közelgő hullámot, tudja, mikor kell levegőt venni.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2743]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához