LFG.HU

celsior
hírekCimkek

…lectori salutem,

Lépésről lépésre teljesítjük közös vállalásunkat: Az “Anyrok Alkonya” novelláskötete és – a mai naptól – a “Homokszem csupán” című regény már kapható a könyvesboltokban. Az “Anyrok Alkonya” iker – antológiája, a Ryeki Rend további sorsával foglalkozó “Lobogók Hajnala” is kijött a nyomdából.
És még csak most kezdünk belejönni…

Celsior



A kyr Császár elhagyta bukott birodalmát. Hű varázstudója, a legendák Ismeretlen Hatalmasa azonban hátra marad és annak szenteli életét, hogy katasztrófákkal és szörnyekkel dacolva új országot emeljen a halott Kyria romjain.
Félezer évvel később, már tudja: veszített.
A Ryeki Rend élethalálharcát vívja Dawa tébolyvarázslói, Shulur Boszorkányurai és tulajdon, áruló tanítványai ellen, amikor egy új, kiismerhetetlen hatalom tűnik fel Északon.
Az első Fekete Lobogó.

Ár: 1590 Ft
320 oldal





Kattints a borítóra a nagyobb felbontású változathoz




Adrian Wilford és Sean Roberts

Viharhozó
(részlet)

3.
Leszállt az éj, de a napok óta tomboló vihar semmit nem csitult.
A keskeny, lőrésszerű ablakban ülő csatakos holló megrázta magát, majd fekete csőrével kezdte igazgatni összeborzolt, nedves tollait. Fejét néha fel-felszegte, apró gombszeme a várfokról lezúduló vízfüggönyön túli tájat fürkészte. Cikázó villám szőtt fénykévét a sötét éjszakába, pár pillanatra megvilágítva az alant elterülő, sártengerré vált, kietlen lejtőt. Falakat megremegtető dübörgés válaszolt a fellegek haragjára, mintha csak maguk az óriások üvöltöttek volna a földmély csarnokaiban. A madár rikácsolva röppent föl a levegőbe, mihelyst a moraj elült. Valamit mozdulni látott a távolban.

Lovasok jöttek.
A maroknyi feketeköpenyes, mit sem törődve a felettük zajló égiháborúval és a nyakukba zúduló esővel, eszeveszett tempóban vágtatott a völgy fölé magasodó komor torony irányába.
Egyikük felajzott számszeríjat húzott elő ruhája rejtekéből és fakótollú vesszőt illesztett a húrra. A vágtázó lovas kitűnően célzott; a gyászszínű madár röpte megtört, s szárnyaszegetten hullott alá a sárba.
Igyekeznünk kell! - robbant az ellentmondást nem tűrő hang a csuklyás férfi koponyájába – A pikkelyfattyú már észrevette, hogy a kis kedvence nincs a helyén.
Az íjász bólintott. Intett az egyik társának, hogy váljon ki a csoportból, s halk szavakat suttogva hátasa fülébe, még vadabb tempóra ösztökélte az ébenszín paripát.
A legrosszabbkor.
Rút bestiát okádott ki magából a torony sötéten ásító kapuja: az iromba lény kígyóként tekergett a levegőben, felsőteste azonban már emberibbnek tűnt – vaskos izomkötegeit a keleti barbárok hadura is megirigyelhette volna. Pikkelyes bőre áttetsző volt, a mellkasában lüktető három szív mellett a magányos torony elmosódó fényeit is látni engedte. Szarutüskés, kiugró válla fölött két ormótlan fej imbolygott – a püffedt, ráncos, kelések borította arcok leginkább a ryeki alsóváros torzszülött öregembereire hasonlítottak.
A lény combnyi vastag, erőtől duzzadó karjai hatalmas karmokban végződtek – és ez csak a kisebbik baj volt.
Négy ilyen végtag nőtt ki a förtelem oldalából.
A vicsorgó őrdhaemon velőtrázó ordítást hallatott, és fenyegetően megindult a betolakodók felé.
A két idegen fegyvert rántott. Karcsú, halálos pengék villantak a homályban. A csuklyások kinyújtott karral úgy emelték maguk elé az ikerpengéket, mint akik a járással együtt tanulták a kardforgatást.
A kétfejű teremtmény émelyítő szagú, sűrű ködfelhőket böffent föl a torkából, és a lovasok felé öklendezte.

A ködgomolyok egy szempillantás alatt elnyelődtek a kísérteties fény övezte kardok cirádás motívumaiban. Ez szemlátomást meglepte a szörnyeteget. Töprengése végzetesen rövid ideig tartott, mert az összeszokott páros kétoldalt közrefogva halálos körtáncba kezdett. Elegáns és hihetetlenül gyors volt minden mozdulatuk. Nem is tartott sokáig.
- A pikkelyfattyú halott, Shaular nagyúr – sziszegte a legvékonyabb árny – egyelőre nem érzem több őrdhaemon jelenlétét.
- Pedig biztosan jönnek még… – szűrte a szavakat a fogai között a magas, előkelő kiállású férfi, akinek arcát és testét a többiekkel ellentétben mélykék incogno rejtette el a kíváncsi tekintetek elől. A torony hatalmas bejáratát keretező boltív rajzolatait tanulmányozta. – Kinwar, te állj oda, pontosan két lábnyira tőlem. És ne feledd, minden mozdulatodnak, minden egyes szavadnak meg kell egyeznie azzal, amit Dartyr nagyúrtól tanultál.
A feketeköpönyeges engedelmeskedett.
- Jól vigyázz – suttogta kékruhás – a legapróbb tévedés is olyan pusztító erőket szabadíthat el, amihez képest a poklok kíndémonjainak haragja megváltás lesz számodra
Az elsápadó tanítvány most örült csak igazán az arcát rejtő csuklya jótékony homályának.
Erőtől sűrű varázsszavak sercegtek az éjszakában és fertályóra múlva döngve tárult fel a mágustorony masszív kapuja.
- Befelé! – parancsolta a kékruhás a tanítványoknak, majd maga is belépett.
Az előcsarnok hatalmas volt, még így is, hogy a sarkai sötétségbe burkolóztak. Ameddig a szem ellátott, különös alakú szobrok sorakoztak a kyr jegyeket valami egészen más építészeti stílussal vegyítő faragott oszlopok között.
A kékruhás tenyerén lidércláng nyúlt, fény és árnyék különös táncot járt a csuklya alól elővillanó szögletes állon.
- A démonfattyak itt vannak a közelünkben. Tartsátok fel őket addig, amíg elfojtom az élő kövek akaratát, onnantól szabad a bejárásunk a többi terembe – a lángok felröppentek a tenyeréből, majd három láb magasan megállapodtak. A két fegyveres bólintott. Egyetlen szó nélkül tűntek el a márványba faragott rémalakok emelvényei között.

A nyúlánkabb tanítvány, majd társával együtt indult az ellenkező irányba. Alig tűnt el az oszlopok mögött köpönyeges alakjuk, máris felhangzottak az első bűvigéik.
- Vigyázzatok a kígyófejes ajtóval! – kiáltott még utánuk.
A dreggise alá rejtett bőriszákot kibontva fahéjszagú, szürke porral szórta be márványpadlót. Mikor ezzel végzett, fogazott pengéjű tőrt húzott elő az övéből, s bal kezén hosszában felvágta mind a hat ujját. Hagyta, hogy a sűrű vérpatak a megfelelő helyeken bíborszínűre fesse át a bonyolult ábrát. A legbelső körben, a Kétarcú Világ szimbóluma, a Hármas Tengelyek jelképe, és a Beavatás Négyszöge alkotta alakzat közepén végül ő maga foglalt helyet.
Fertályóra sem telt bele, mikor dobhártyarepesztő üvöltés zavarta meg a rituálét.
A varázsló zavartan tápászkodott fel, mikor szertefoszlott az energiabilincs. A formula azon fázisánál járt, amikor a hátán fekve, embertelen kínok közt vergődve kellett tűrnie, hogy a csillagokon túli hatalmasságok kis híján az utolsó csepp vérétől is megfosszák őt a mellkasába hasított rajzolaton keresztül. A feje még zúgott, mikor kibotorkált a szoborcsarnokon túli folyosóra, ám homályos látása egyből kitisztult, mikor szembesült a szeme elé táruló iszonyattal.

A kétszárnyas, mázsás gránitajtó egy vérszomjas, smaragdzöld kígyót ábrázolt, amint kíméletlenül mélyeszti fogait vergődő áldozatába. Oly élethűen és művészi igénnyel volt a kőbe foglalva, hogy azt bármelyik ryeki szobrászmester megirigyelhette volna. Az áldozat kőarcára mesterien ráfagyott a halálos rémület.
Kinwar pedig, a márványá dermedt arcú, rettegő Kinwar pedig mintha öröktől fogva a gránitajtó része lett volna.
Zaj kélt a mágus háta mögött.
A sötét folyosókon elsuttogott halálos igéket robbanó kiáltássá torzította az oszlopok visszhangja, s a csörömpölő fegyverek zaját túlvilági bömbölés törte meg: a csarnokra tátotta száját a pokol.

4.
A Tanácsból hazatérő Siladyr léptei messzire visszhangzottak a torony kongó folyosóin. Az Aquirölő dühös volt még mindig – és csalódott. A falakon sorra lobbantak fel a fáklyák, ahogy a shadd fújtatva végiglépdelt a boltíves járatokon. Árnyéka vérrel festett köveken táncolt, de ő sokáig észre sem vette. Amikor azonban az élő kövek sem válaszoltak hívására, s az őrzésre megidézett dhaemonokat sem találta a helyükön, megtorpant.
Mi történt itt?
Körbefordulva máris fedezék után kutatott.
Későn.
Négy alak rajzolódott ki szemben, a kígyófejes ajtó előtt. Siladyr ekkor már érezte a kiégett varázslatok bűzét, a vér émelyítő szagát. Látta a feketére égett végtagcsonkokat, a vértől vöröslő kövezetet, a levágott őrdhaemonokat. S tudta azt is, hogy azok négyen érte jöttek.
Szóval én leszek a következő?!” – gondolta. “Csak próbáljátok meg!
A menekülés eszébe sem jutott. Nem áltatta magát: ha azok ott szemben a Hatalmasok tanítványai, akkor nem sok ideje maradt. Segítséget hívni? Ugyan.
Hiszen volt valamije, odalent, ami nem…

Érzékelte, hogy a Tornyot elvágták tőle, a kövek nem reagálnak már a parancsaira. De nem is volt rá szükség. Megragadta a nyakában lógó egyik medált, letépte, és egyetlen kézmozdulattal porrá zúzta.
- Szolgám – suttogta. – Teljesítsd utolsó parancsomat! Pusztítsd el ellenségeimet, s feloldalak a béklyó alól!
Elsuttogott szavaira válaszul, a torony mélyén vérfagyasztó bömbölés harsant. Amerre a hang dübörgött, az oszlopok repedezni kezdtek, s a behatolók csontjaiba vágott a rémület.
Noha még nem ismerték a hangot, sejtették, milyen lehet a torok melyből felfakad. Soha nem hallottak még ilyet, de rögtön tudták, hogy a legnagyobb csata még hátra van – s valószínűleg nem a shaddal kell majd megvívniuk.
Fekete köpenyük rejtekéből előkerültek a fegyverek. A nyurga alakok küzdőállásba penderültek.
Elméjükbe rettenetes halálsikoly karmolt egy pillanatra, ahogy tisztánlátó társuk mentális védelmét egyetlen csapással összezúzta az Utód. A mélyből kiszabaduló fajzat hihetetlen sebességgel közeledett felfelé. A kazamaták sötétjéből feltörve, két szemvillanás alatt már a csarnok bejáratánál járt.
Az aquir koromszín, torz teste a káosz verejtékében fürdött, három pár bíborvörös gombszeme a gyors, kíméletlen pusztítás vágyával ragyogott. Lassú léptekkel indult meg az oszlopok közé. Siladyr érezte kétembernyi szörnyeteg dühét; mint máglya, ragyogott a támadók kéken csillanó hűvös eltökéltsége előtt. Természetesen soha nem fogja elengedni az Utódot. Ha a dög most nem a betolakodókat támadná meg, nem lenne esélyem felvenni a harcot mindkét ellenféllel egyszerre. De amíg a béklyók fogva tartják…
A fekete köpenyesek és a szörnyeteg néhány hosszú pillanatig méregették egymást. Az Utód – hígabb vérű, legyengült fajzat – most nem emberi izmait hívta segítségül a harcban. A négy alak valóságos táncot lejtett körülötte. Minden támadásuk, minden vágásuk maga volt a halál – s a szörnyeteg mindet hárította hatalmas karmaival, hihetetlen reflexeivel.
Shaular és Siladyr nem vetették magukat az ütközetbe. Résnyire szűkült szemekkel méregették egymást: két sarokba szorított vad, és mindkettő a másiktól várta, hogy megtegye az utolsó lépést – s ezzel hibázzon.

A bestiával harcolók egyike hirtelen megtörte a mozdulatsort, egy váratlan mozdulattal kiperdült oldalra, majd egy gyors körkörös vágást követően beledöfött az Utód éjszín testébe. A fenevad felmordult. Egyik torz kezével megmarkolta a köpönyeges testet, és messzire elhajította az oszlopcsarnok félhomályába. A kard az oldalában maradt, de mintha meg sem érezte volna.
Az ifjúshadd védővarázst idézett meg, s a felvillanó kéve messzire hajította a másik kardforgatót: a rúnákkal áttört fegyver párává szisszent.
Shaular ezt a pillanatot választotta. Villámsebes mozdulatokkal felrántotta alkarján a dreggis ujját, s hosszában sebet ejtett saját bőrén. Előcsapó vére befröcskölte a tompán morgó Utódot és többi harcolót. Mire Siladyr visszanézett rá, a mágus már elvégezte a mágiához szükséges rituális kézmozdulatokat is – és kezéből kihullott a cirádás tőr.
Mintha csak erre vártak volna, a megmaradt három köpönyeges egyként fordított hátat Siladyrnak.

A szörnyetegtől többé nem kellett tartaniuk: Shaular rítusa megszakította a béklyót.
A legrosszabb pillanatban; a shadd elsápadt, mikor az Utód velőtrázó üvöltéssel felé fordult.
Időt kell nyernem – gondolta, de azt is tudta, hogy ez már lehetetlen. Végtelen hosszúra nyúlt az utolsó pillanat – aztán az aquir fajzat torka mélyéből felhörgött hatalomszó véres, fekete salakká zúzta.
De gyilkosai ezt már nem várták meg.
Shaular lerogyott, kábultan a tetemes vérveszteségtől. Még érezte, ahogy négy erős kéz megragadja őt a hóna alatt, ahogy végigvonszolják őt a kövezeten, ki az éjszaka tomboló viharába. Utolsó erejével megátkozta az élő kövek kötéseit.
Tudatának egy eldugott szegletében érzékelte még, ahogyan a torony remegve omladozni kezd, és messze hangzó robajjal temeti maga alá az aquirt, a shadd tetemét, és minden más mocskot.
Aztán ráborult a sötétség.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához