LFG.HU

HammerTimeCafe
Zékósza
novellaCimkek

1.

Mélyet szívtam a cigarettámból. Néztem, ahogyan a füst felkígyózik a sötét szoba plafonjáig, s ott szétterül. Felálltam, az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt. Hunyorogva fordultam vissza, az ágy felé. A lány kitakarózva feküdt rajta, még mindig mély álomban. A napfény még fehérebbnek mutatta sápadt bőrét, ilyen messziről is jól látszottak alatta a halványkék erek. Az arcán, a nyakán… egészen a lábfejéig.
Gyönyörködtem volna még benne, de mennem kellett, mert még nem válogattam ki a képeket az aukcióra. Elmosolyodtam. Ha minden jól megy, holnap hajnalra mocskosul gazdag leszek. Az elmúlt fél évet végig munkával töltöttem, ideje lesz elutazni valahová, és kicsit… lazítani.
Ha ugyan képes vagyok még rá.
A lány fölé hajoltam, csókot leheltem a homlokára. Drága múzsám, neked köszönhetek mindent. Te igazán mindent megtettél, hogy kihozd belőlem a művészt. Az alkotás isteni erejét. Behunytam a szemem. Beszívtam az illatát, hosszan. Felnyögött álmában, kissé oldalra fordította a fejét.
Felálltam, a szekrényhez léptem. Felhúztam a cipőmet, a ballonkabátot, zsebre vágtam a mobilomat, és kiléptem az ajtón. Nem zártam be. Nehogy fogolynak érezze magát.
Drága múzsám, most hogy a fél évnek vége, szabad vagy.

2.

Ha az ember fokozott létfelelősséggel él, előbb-utóbb felszínre törnek belőle a művészi hajlamok. Szinte kötelességének érzi az alkotást. Nem a tudatlanok művészete ez, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az az erő, ami hatalmába keríti őket, mikor festenek, faragnak, írnak, táncolnak. Ez egészen más, ez az élet lehető legtudatosabb megélése, egy teljes lángon való lobogás. Szenvedélyes, mégis minden pillanatában megtervezett álom.
Az élet fölé kerülni nem nehéz. Pénz kérdése. Az a négy alak, aki szemben ült velem az étteremben, azok közé tartozott, akik régen, talán már születésük óta felette álltak az életnek. Úgy hitték, ők tudják a legegyénibb módon elkölteni a pénzt. Emellett a legegyénibb életet élni, egy legegyénibb világban.
Rendszeres megrendelőim közé tartoztak mind a négyen.
Az egyikük magas volt, mindig fekete öltönyben járt, az arcát rizsporral dörzsölte be. Csak fekete szeme és enyhén rúzsozott ajka törte meg arcának fehérségét. Származására nézve német volt, de ősibb nép fiának hazudta magát. Kastélya volt Erdélyben, fenn a hegyek között. Körültekintően választott létmítoszt magának, s mindent megtett, hogy köreiben mindenki ennek megfelelően tisztelje.
A másik majdnem az ellentettje volt. Pirospozsgás, eleven arcú férfi, majd’ kicsattant az egészségtől. Mindig mosolygott, a kérdésekre kérdéssel felelt, és egyáltalán, igyekezett minél kevesebbet közölni, magáról és másokról egyaránt.
A harmadik aranykeretes szemüvegű, gyémánt karórás amerikai üzletember – pontosan azzal volt kirívó, hogy nem akart más lenni. Kegyetlen ragadozótekintetét nem is próbálta elrejteni holmi hamis mosolyok mögé, reszelővel hegyesített fogait gyakran villantotta asztaltársaira. A pincér majdnem elejtette a tálcát, amikor fölvette a rendelését.
Végül a negyedik, aki megvetően méregetett minket – nos, ő állt hozzám a legközelebb négyük közül. Több pénze volt, mint nekem, de kevesebb rálátása a világra. Hiába, a hatalom eltakar, ahogyan a rómaiak mondták. Ő érkezett a legmesszebbről, Ázsiából. Papnak mondta magát, és mindenki elhitte neki, bár semmi külső jegyét nem viselte magán egyetlen ázsiai vallásnak sem.
Elnézegettem őket, amíg az italokat vártuk – persze mind a négyen más aperitifet rendeltek, hosszasan magyarázva a sápadt pincérnek – s arra gondoltam közben, nehéz lenne közös vonásokat találnom e négy férfi között. Bár… azt hiszem, mind komolyan hittek Istenben, és legalább olyan komolyan a részvényeikben.
És persze rajongtak a festményeimért. Mindent megadtak volna értük.
Én pedig arról gondoskodtam, hogy meg is adják.

- Ugyan, kedves Michael… ne utasítsa el a kelet-európai vendégszeretetet, tiszteljen meg azzal, hogy kastélyomban tölt egy hónapot. Elhalmozom mindennel, amire csak szüksége lehet. Csak egyetlen festményt kérek érte cserébe, egyetlen egyet, amit ott készít majd el, a toronyszobában, ott, ahol… – Vladimir gróf már évek óta kérlelt, hogy utazzak vele Romániába. Rühellte New Yorkot, bár számtalan ismerőse volt városban, és sok időt töltött itt. Sosem vallotta volna be, de vonzotta ez a város, mint ahogy a többieket is. Anyanyelvi szinten beszélt angolul, megszólalni viszont csakis németül volt hajlandó. Ahogyan ő mondta, mindőnknek csak egy nyelve van, amin igazán ki tudja fejezni magát.
- Ne csábítgasd, Vlad – vicsorgott rá Simon, az amerikai – jól érzi itt magát, az én városomban. S nem is akar elmenni innen, igaz, Michael? – széttárta a kezét, s felemelt hangon körbeintett. – Senki sem akarja elhagyni New Yorkot, hiszen itt minden megvan, amire csak szükségünk lehet… élet, halál, izgalom, szenvedély – felnevetett, odaintett egy szomszédos asztalnál ülő nőnek, aki iszonyodva kapta félre a tekintetét.
- Nem beszélhetnénk inkább az aukcióról? – szólalt meg a köpcös, vidám arcú férfi. Simonnal érkezett, és az amerikai úgy mutatta be, mint “jó barátját”. Simont ismerve, inkább eszmei barátságról lehetett szó, semmint érzelmiről. – Egy valag pénzt hoztam magammal, csak hogy hagyományos módon, készpénzzel licitálhassak ellenetek.
Simon megcsóválta a fejét.
- Eric, a licit csak egy formaság. Azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, ki mit fog megvásárolni ma éjjel. Az éjszaka csak ráadás. Michael képei túlontúl… értékesek ahhoz, hogy licitáljunk rájuk. Hogy bárki licitálhasson rájuk.
Rám vicsorgott. Én visszamosolyogtam.
Egyszer mindegyikőtöket le foglak festeni. Megérdemlitek, mint ahogy eddig mindenki – gondoltam.

3.

Mi szeretni való van a művészetben? Én azóta festek, amióta ráébredtem a világ valódi természetére. Az “isten” nem személy, hanem fogalom. Az alkotó, a teremtő fogalma. Egy attribútum, amellyel ugyanúgy lehet rendelkezni, akár egy autóval, vagy egy nővel… Élesen elválik egymástól a művészet és a művész – de csak akkor, ha valaki tudatlanul műveli.
Sajnos túlságosan is belebonyolódunk a világba ahhoz, hogy bármit is tudatosan műveljünk, pedig semmi sem csodálatosabb a szabadságnál, amikor az ember kiszakad ebből a pszeudo-keresztény homályból, és rálátása lesz saját önvalójára.
Akkor kezdtem el festeni.
Aztán hirtelen érdeklődni kezdtek irántam, a műveim iránt, pedig senkinek sem mondtam meg, mivel foglalkozom. Egyszerre felhívogattak, társaságokba hívtak, képeket rendeltek. Ennek már sok éve, és én azóta sem emlékszem vissza, pontosan hogyan és kivel is kezdődött.
Ne, tudom, hol ejtettem az első ecsetvonást, ki volt az első múzsám, s mi lett vele. Azóta pedig már annyi volt, s én egyikük nevét sem jegyeztem meg sohasem. Aztán már a modelleket is úgy ajánlották. Lányokat, férfiakat, időseket és fiatalokat, és én lefestettem őket, vászonra vittem az arcukat, az alakjukat.
Csakis embereket festek, máshogy el sem tudnám képzelni. Hiszen csakis bennük van meg az, amit érdemes kiemelni, s az örökkévalóba kenni, a vászonba…

4.

Az aukció inkább hasonlított egy maszkabálra, mint művészeti bemutatóra, s azonos érdeklődésű emberek eszmét cserélő összejövetelére. Rajongóim és vevőim külön-külön érkeztek, a világ minden pontjáról, gazdagok és még gazdagabbak. Mind rejtőztek, csak a leghatalmasabbak jártak közöttük nyílt arccal, mosolyogva. A legtöbbjük azonnal leült a helyére, ahogyan megérkezett, s tekintetét mereven előre szegezve várta, hogy bemutassák a képeket.
Nem izgultam. Már évek óta csinálom, nap, mint nap. Mindet el fogom adni, s minél többen távoznak most, üres kézzel és csalódottan, annál többen jönnek majd fél év múlva, az újabb sorozat bemutatójára.
Az aukciókat kezdetben egy régi raktárhelyiségben tartottuk, kint a város szélén, ami úgy tűnt, tökéletesen megfelel a közönségnek. Ám egy-két éve Simon felajánlotta, hogy tartsam a bemutatókat az ő Van Gogh múzeumának alagsorában. Attól kezdve ide jártunk, minden fél évben egyszer.
És Simon mindössze egyetlen képre tartott igényt ezért a szolgálatért.
Amikor mindenki leült, intettem, hogy oltsák le a fényeket. Csak a színpad maradt megvilágítva. A vörös függönyöket széthúzták, és én felléptem az emelvényre. Mindig én konferáltam fel a festményeimet, én vezettem a licitet és én is adtam el a képet a legtöbbet adónak – természetesnek tartottam, hiszen az én műveim voltak, én hívtam életre őket, én rendelkeztem a sorsuk felett.
Rágyújtottam egy cigire. Beszívtam a füstöt, megvártam, míg a közönség elcsendesül.
- Hölgyeim és uraim – kezdtem – sokadik éve már, hogy itt találkozunk, anélkül, hogy ismernénk egymást. Ti csak annyit tudtok, hogy én vagyok a festő, s én annyit, hogy ti vagytok a vásárlóim. Ennyi elég is nekem. Ti soha nem kérdezitek meg, ki a modell, én soha nem mondom meg. És ez így a legjobb… – elgondolkoztam, vajon akarok-e még mondani valamit nekik. Úgy tűnt, nem érdekelné őket, ha kifejteném, mit is gondolok a művészetről, a képeimről, vagy róluk. A képekért jöttek, nem értem.
Ezért nem fogják megérteni sohasem, hogy a művészet engem tesz naggyá, nem őket. Kirakhatják a falra, függöny mögé rejthetik, elégethetik – de többé nem menekülhetnek a hatása alól, és el fognak jönni újra meg újra. Elmosolyodtam. A teremtés csodája mind fölött.
- Akkor, hölgyeim és uraim, következzenek a képek!
Néhányan tapsoltak, amikor betolták a képeket. Az én szememnek tűz-eleven volt mind, a vörös és fekete árnyalataiban kígyózó vonalak, egy női arc, egy női alak, szemből, hátulról, ülve, fekve, csukott szemmel, szaladva, mászva, nevetve, sírva, reggel, este, a parkban, egy szobában, autóban, szeretkezés közben, a fürdőkádban, reggelizve… ahogyan hétről-hétre láttam, az elmúlt fél év alatt.
Közel került hozzám – csakis így tudtam lefesteni. Őt magát lefesteni. Persze ahhoz, hogy a vászonba zárhassam, szükségem volt minden cseppre az erejéből, az elevenségéből, a lelkéből, a lényéből.
Minden haladónál jobban kell ismerni a világot ahhoz, hogy ez a lényeg megragadhatóvá váljék. S persze ismerni kell az eszközt, amivel megragadható.
Vérének minden cseppje, amivel örökkévalóvá teszem.

5.

Mikor hazaértem, a lány nem élt már. Álmában halhatott meg, bizonyára leállt a szíve. Nem csoda: nem sok vér keringhetett már benne. Előző éjjel két képet is festettem róla, az utolsókat. Akkor még élt, és látta, tiltakozni már nem volt ereje. Leültem az ágy szélére, megsimogattam az arcát. Gazdaggá tettél, múzsám.
Most már szabad vagy.

(Scriptórium)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához