LFG.HU

Gica
novella

- Ha jól értem, nem tudod, hogyan tartsd vissza szeretett fivéredet az úttól – a szomorúszemű, valaha-sudár öregasszony mélyet szívott pipájából. – Az úttól, ami szerinted felesleges és a semmibe visz.
Felszálló füstbodrokat követő göcögés. Az ifjú lehajtotta fejét, keze ökölbe szorult a kardhüvely mellett. A fertályóra, míg bezörgetett a korhadt fájú, koszlott viskó ajtaján, s a koromtól sötétlő, vadkanbőrrel teleaggatott falak közé lépett, ezerszer is megbánta, hogy a falubeliek által oly nagyra tartott remeteasszonyhoz fordult segítségért. Ahelyett, hogy felkapott volna nehézcsontú ménje nyergébe és ugyanazon az úton indult volna hazafelé. Időpocsékolás az egész. Thorkall elindul, és én nem tehetek semmit.
Az öregasszony előre hajolt. Pipája szárával a fiatal harcos álla alá nyúlt, és addig emelte fejét, míg mélyen a szemébe nem nézhetett. A vénségében is egyenes tartású asszony tekintetében elégedettség fénye bujkált. A falnak dőlt és elrévedve folytatta.
– Fiatal vagy és próbálsz előre tekinteni. Tán azt hiszed, kifürkészheted a jövő útjait?! – Újabb füstbodrok táncoltak a durván ácsolt mennyezet felé. – Szemed még nem lel rájuk a múlt erdejétől. A régiek nagy tettei és a dicsőség utáni vágy elvakítja tekinteted – ahelyett, hogy csak hinnél és élnél, ahogy eddig. Minden elrendeltetett. Még Thorkall sorsa is. Ahogy a tiéd is és mindenki másé.
Az öregasszony kiköpött. A szoba közepén vígan ropogó tűzben sisteregve bújtak össze a lángok. Az ifjú letérdelt a remeteasszony kecskelábú széke mellé. Némán figyelte, amint a nő megtisztítja és újratölti pipáját, ujjai közé csippent egy parázsló végű ágat, majd némi elégedett pöfékelés után visszahajítja a lángok közé. Jó pár, lábat zsibbasztó perc után szólalt meg újra.
– Elmondok neked egy történetet… s azután tégy belátásod szerint. Ha jól figyelsz, tudni fogod, hogy cselekedj. – Csupán a fiatal, vörös üstökű férfi bólintására várt. A tűzbe meredve idézte fel a történetet. A falakra feszített bőrök még láthatták a szeme köré rebbenő ráncokat, ahogy keserédes mosolyt táncolnak.
– Élt valaha rég egy harcos. Hősök, neves törzsfők leszármazottja, népünk megbecsült kardforgatója. Örökölte mindazt az erőt, bátorságot és kitartást, amivel egyedül családja férfitagjai büszkélkedhettek. Magas volt és erős, karja sokat bírt a harcban. Az a fajta ember volt, kinek haját idő előtt hatja át a gleccserek hófehérje. Őszhajú Szkíharrnak hívták, ki Joküll fia volt.
– Egy reggel különös álomból ébredt. Attól a naptól kezdve nem járt vadászni, nem kereste a havas erdők nyugalmát, nem szállt vízre hegyes orrú bárkáján. Nem kereste többé kedvese ölelését sem. S ha addig a törzs harcosainak legjobbjai közé tartozott is, nem tartott velük: a vajákos kunyhója felé járkált inkább, s napestig faggatta a faluba térő szkaldokat. Olyankor nem tűrt meg senkit a közelében, s mézsörbe is csak akkor kortyolt, ha kedvére vált az énekes története. Mire bárki észbe kaphatott volna, vagy komolyan vette volna Szkíharr változását, az ifjú felöltötte fegyvereit, s halk búcsúszóval köszönt el apjától. Felkapva éjfekete ménjére északnak tartott az örök hó birodalmába, a legmagasabb hegyek közé.
– Egyedül kedvese nem hagyta annyiban, s lóra ült ő is. Pár napra rá, gyorslábú kancájával beérte Szkíharrt. A harcos szép szóval fogadta Hókarú Keningalát, és kérte, hogy maradjon. A fiatal lány megörült, s még aznap éjjel, kibontakozva Szkíharr öleléséből, kifaggatta az ifjút, merre, s miért indult el olyan hirtelen. Az csak a távolba révedt és egy mesébe kezdett Ódin istenről, kecskebakos szekeréről, mely a fjordok mentén, hegyhátakon keresztül viszi az arra érdemeseket. Egy mesés helyre, melynek falai napfényben hószikrát szórnak a tájra, s csatakiáltástól, fegyvercsörgéstől hangos. Éjszaka viszont körös-körül lámpák gyúlnak, s mézsör csobogása, megrészegült kacajok elegye hallik. A Csaták Csarnoka az, a nagy Valhall, hová csak a legdicsőbb harcosok jutnak. Nappal egymással harcolnak, újra meghalnak mind, és ha beköszönt a csillagos éj, együtt kelnek életre. A csarnok megtelik kupakoccantással és nevetéssel, zenével és lábdobogással: együtt mulatják az éjszakát. Köztük járnak a Valkyriák, mézsört töltögetve, és ott ül maga Ódin is, ki elé ha ételt raknak, kedves farkasai kapják. – Ily hévvel szólt Szkíharr a Csaták Csarnokáról, mely mellett lassú folyó hömpölyög, s mely fölött a Hold őrködik mindig a maga teljében addig a napig, mikor a harcosok felkerekednek, s Ódin vezetésével végső csatába indulnak, ahol a világgal együtt égnek el.
– Keningala szívét szerelem emésztette, s nem akarta engedni kedvesét, hisz jól tudta, mi az ára, hogy Szkíharr Ódin kecskés kocsijára léphessen. Sírt és könyörgött a harcosnak ne folytassa útját, ám ő hajthatatlan volt. Így Keningala nem tehetett mást, követte kedvesét, s nap mint nap próbálta eltéríteni őt hízelgésével, odaadásával. Szkíharr mindannyiszor elutasította felkínálkozásait, hárította fenyegetéseit és konokul folytatta útját a hegyhátakon túlra.
– Aztán egy reggel, mikor Keningala arra ébredt, hogy Szkíharr könnyezve az arcát simítja és utána homlokon csókolja, megértette végre. Lehunyta szemét. Nem akarta látni, hogy Őszhajú Szkíharr újabb ágakat dob a tűzre, majd megigazítva fegyvereit, kilép a sebtében állított sátorból; hogy megveregeti ménje marját, majd felkapva a nyergébe, vágtába rúgja; s nem akarta látni azt sem, ahogy lassan eltűnik a sűrűn eső hópelyhek mögött. Mert megértette végre. Minden elrendeltetett. Az, hogy ők erre a világra szülessenek és találkozzanak, az is, hogy Szkíharr végül ráleljen az igazi életére, a céljára, s az útra, amit végig kell járnia érte. És végül az is, hogy neki el kell engednie, mert nem térítheti el őt csak azért, hogy élete végéig azt mesélhesse magának: igen, ő boldog volt. Boldog volt, hogy megtette ezt kettejükért, hisz eltérítette őt a hosszú élet felé. És Szkíharr boldog lett volna? Netán hálás? Aligha.
Hosszú csend követte a tűzropogásba vesző szavakat.
– Ennyi? – A vörös üstökű harcos az öregasszony arcát fürkészte. A bólintásra elmosolyodott. – És mi lett azután?
– Azután? – A remeteasszony elkomorodott. – Azután minden más lett. A vidéket ellepték a térítők és onnantól kezdve tilossá vált a varázs, a bűbáj, és Thór kalapácsa. Az istenek hősökké lettek, mélyen… nagyon mélyen eltemetve az idő porában.
– De kaptunk helyette egy újat… igazat és jót – az ifjú szemei gyermeki szelídséggel tekintettek az idős asszonyra. Az csak halvány mosollyal végigsimított arcán az alig sarjadó szakáll mentén, majd kora minden komolyságával nézett rá.
– Remélem egyszer majd megérted a régiek igazát. Nagy és erős harcos válik majd belőled, már most érzem. De hogy belülről hogy formálod magad, az csak rajtad áll. A lényeg, hogy nem a szándékod és a gondolataid határozzák meg, ki vagy, hanem a döntéseid.
Hosszú hallgatás volt rá a válasz. Az ifjú nehezen állt fel az öreg, kecskelábú szék mellől. Csendesen köszönt az idős asszonynak és egy szarvast ígért a segítségért. Megilletődött, halk léptekkel ment az ajtóhoz. Még egyszer végigfuttatta tekintetét a füstös falakon, a vadkan- és medvebőrökön, majd elgondolkozva visszafordult.
– Mi lett Keningalával?
Az öregasszony elmosolyodott, de amikor megszólalt, hangjában zúzmarák hűvöse érzett.
– Még mindig nem érted?

(Scriptórium)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához