LFG.HU

Maurice
novellaCimkek

Összerezzenek a telefon éles hangjára. Már megint túl sokáig meredtem az odakinti sötétségre. Mélyet sóhajtok, és a kisasztalhoz sétálok. Figyelem mozdulataimat a falat borító tükörben. Semmi kivetni valót nem találok a látványban. Az ötödik csengés után nyúlok csak a kagylóért.
- Nos? – lehelem.
- Helló bébi. – érkezik a válasz. Ahogy számítottam rá, Kevin az, a főnököm. Már megismerem a telefoncsörgésről. Kevin hangja kellemesen férfias, és általában keveset fecseg, most mégis unom a szövegét. Nem is igazán figyelek rá. Persze azt azért leveszem, hogy munkám akadt.

A kocsi hatalmas, tiszteletet parancsoló és elképesztően drága. A ház előtt parkol, ajtaja tárva nyitva. Kevin a hátsó ülésen terpeszkedik, már a kapuból látom elégedett vigyorát. Azonnal indulunk, ahogy becsukom magam mögött az ajtót.
- Csodásan festesz ma éjjel. – jegyzi meg Kevin.
- Ne hízelegj. – mordulok rá, mire felvillant egy ártatlannak tűnő mosolyt.
- Nos, mi a pálya? – kérdezem, miközben előhúzom a vaskos bőröndöt az ülésem alól.
- Bemértem egyet, alig fél órája. – mondja, és úgy dagad a büszkeségtől, mintha az ő érdeme lenne. – Persze. Odalent van, de ismerős környéken. – és mutatja a térképet. Egy pillantást vetek csak rá, de azonnal beugrik a hely. Pár hónappal korábban már volt ott egy munkám. Nem szívesen gondolok vissza rá.
- Francba. – jegyzem meg, de Kevin csak mosolyog. Biztos jó zsíros a meló.
Nem szól, míg kicsomagolom a bőrönd tartalmát – fegyvereket, álkulcsokat, adóvevőt, palmtopot, infraszemüveget, fekete bőrruhát – tudja, hogy ilyenkor nem szeretek fecsegni. A mára már gépiessé vált mozdulatok közben gondolataim azonban el- elkalandoznak.

Ma van húsz éve, hogy Kevin velem él. Nem lepne meg, ha nem jutna eszébe. Ami azt illeti én is szívesen elfelejteném, de egész nap csak erre tudtam gondolni. Szinte az egész délutánt az ablaknál töltöttem, mintha csak porrá lett életem nyomait kerestem volna Odalent.
Igazság szerint a nővérem mentette meg az életem. Vagy Kevin. Ahogy vesszük. Nancy elfelejtett bébiszittert hívni, színházba meg menni kellett, úgyhogy megint a hugicát ugrasztotta. Emlékszem, majd szétrobbantam a dühtől, de azért mentem, mert hát mégiscsak a nővérem gyerekéről volt szó. Magasan a város felett laktak, egy csodálatos, háromszintes villában. Az egyetlen dolog, amit szerettem benne, az a kilátás volt. Az egész hatalmas város úgy terült el az ablakai előtt, mint egy csodálatos, fénnyel szőtt takaró. Kevin szokatlanul csendes volt aznap éjjel, talán megérezte a közelgő katasztrófát, talán csak kifáradt az egésznapos játékban. Egy két és fél éves gyereknél sose lehet tudni. Egy darabig bámultam a tévét, aztán csak álltam az ablaknál és a város fényeiben gyönyörködtem. Így aztán mintegy páholyból néztem végig, ahogy az egészet elmossa a szökőár. Ma van húsz éve. Pezsgőt kéne bontanom

Másnap nem kelt fel a nap és még vagy három évig nem mutatkozott. És ami utána jött, na az sem volt egy esküvői menet. A csillogó estélyeken, amiket Kevin annyira szeret, körülbelül hajnali kettőkor, a sokadik pohár pezsgő után kerül elő a “vajon ki tudhatta előre?” téma. Mindig van néhány jól informált nő vagy pacák, aki előadja a feszülten figyelő társaságnak, hogy ez meg az a politikus, színész, akárki előre tudott az egész katasztrófáról, és hosszasan ecseteli az emellett szóló bizonyítékokat. Az igazi bennfentesek még azt is tudni vélik, hogy szándékosan nem tájékoztatták a lakosságot, mondván, legalább megoldódik a túlnépesedés kérdése. Ki tudja? Tán még igazuk is van. Mindenesetre nem hiszem, hogy Nancy a beavatottak közé tartozott, már ha voltak egyáltalán olyanok. Ő csak gondoskodni akart a családjáról, amikor házuk szinte minden szabad felületét konzervekkel, tartós élelmiszerrel és más hasznos holmikkal töltötte fel. Így aztán nem szűkölködtünk Kevinnel a legkegyetlenebb időben sem, és a sógorom vadász-szenvedélyének is hasznát láttuk azon -igen gyakori – alkalmakkor, amikor a kóborlók megpróbáltak betörni hozzánk. Ijesztő, milyen gyorsan megtanul célba lőni az ember.

Később, amikor kezdtek normalizálódni a körülmények, üzletet kötöttem egy gazdag emberrel, akinek még nálam is nagyobb árukészlete volt. Ő használta a házat, én meg kaptam tőle ellátmányt a kis vegyeskereskedésbe, amit egy kevésbé elegáns helyen nyitottam. Csak így maradhattunk Odafent, sőt, Kevin mai gazdagságát is ez alapozta meg, ő azonban nem tudott megbocsátani. Dühe kis híján gyűlöletté fokozódott, amikor a megállapodás lejártakor Vén Johnsson fegyveresekkel kergetett el minket szülei házából. Szerencsére volt kin levezetnie érzelmeit. Az öreg igencsak meglepődött, amikor három napra rá a pisztolycsövön megcsillanó holdfényre ébredt. Kevin mosolyogva lőtte szemközt. Most is ott él, minden éjjel abban az ágyban alszik, amiben Vén Johnsson meghalt, és a város császárának képzeli magát. Szánalmas.
Megérzi, hogy rajtafelejtettem a szemem, és tökéletesen félreérti az egészet.
- Ne most bébi. – nyafogja eltúlzott kényeskedéssel. – Előbb a munka, aztán a szórakozás.
- Hülye. – felelem. Mi mást mondhatnék? De azért felvidít egy kicsit.
Alig leplezett mohósággal figyel, ahogy levetem könnyű ruhámat, és belebújok a praktikus, ám kevéssé nőies bőrcuccba. Ma valahogy zavar a tekintete.

A kocsi hangtalanul siklik a fényárban úszó utcákon. Rajtunk kívül nem mozdul semmi, az odafentiek ilyenkor már alszanak, vagy éppen valami látványos összejövetelen vitatják meg – az órámra pillantok – igen, pont azt, hogy ki és hogyan tudhatott előre a közelgő katasztrófáról. Áthaladunk az első ellenőrző ponton, aztán a másodikon, harmadikon, és ahogy egyre lejjebb ereszkedünk, úgy fogynak a fények, a házak, a civilizáció. Az ötödik ellenőrző pont után már Odalent van. Ide épeszű ember Odafentről nem teszi be a lábát, de minket egy röpke pillantás után tovább engednek az őrök. Jól ismernek már, na meg rendesen meg is fizetjük őket.

Kevin méla undorral szemléli a kint elterülő nyomorúságosnál is nyomorúságosabb alig- világot.
- Fel kéne égetni ezt az egészet. – dünnyögi félhangosan.
- Igen? És akkor miből élnénk szerinted? – kérdezem, pedig szinte biztosan tudom, nem nekem szánta a megjegyzést.
- Jól van, na. De akkor is tiszta undor ez az egész.
Néha még mindig meglep, milyen gyerekes tud lenni.
- Téged meg mit zavar? Ki se szállsz a kocsiból. -én is hallom, mennyire nyafogósra sikerült ez a mondat, de nem érdekel. A feszültség számlájára írom.

A kocsi egy rombadőlt házakkal szegélyezett térszerűségen áll meg. Körös-körül szemét és mocsok, állati és emberi dögök (amik itt fekszenek, azokat nem lehet hullának nevezni), sokuknak hiányzik egy- két testrésze és én gondolni sem akarok rá, milyen sorsra jutottak. Emberi életnek semmi jele, de a földbe vájt alagutakban a szerkezetünk nem lát mélyre. Sebaj. Mire ők felérnek, én már itt sem leszek.
Halk kattanással nyílik, majd csukódik az ajtó, és emberi szem nem vehette észre, hogy valaki kiszállt a kocsiból. Maszk takarja arcomat, de még így is alig elviselhető a bűz. Szinte látom magam előtt Kevin fintorát, ahogy próbálja nem érezni az ajtónyitáskor beáramlott szagokat. Halkan járok, talpam alatt nem reccsen üvegcserép, nem roppan törmelék, de azért érzem, min taposok át. Leküzdöm rosszullétemet. Hamar megtalálom a lyukat, ahova igyekszem, de az odabentről megcsapó új összetételű bűz megtorpant egy pillanatra. Nem engedem meg magamnak, hogy érezzem. Alámerülök a tátongó sötétségbe.

Húsz percbe alig kerül, hogy visszaérjek a kocsihoz, karomban csomaggal.
- Hogy ment? – kérdezi Kevin az arca elé tartott zsebkendőn keresztül.
- Rutin meló. – mordulok, és ezzel lezárom a társalgást. “Rutin meló” azt jelenít a mi kis magánnyelvünkön, hogy ölnöm kellett és Kevin jobban ismer annál, hogysem most beszélgetni akarjon.
A kocsi alig érezhető zökkenéssel indul, és máris úton vagyunk vissza Odafentre. Árnyak bukkannak fel a föld alól mögöttünk, és hamarosan egy kő koppan a kocsi tetején. Mindketten megdermedünk egy pillanatra, de nem követi több. Nem mintha az autó páncélborításában kárt tudnának tenni, de ha valahol úttorlaszt emeltek, nos, az kellemetlen lehet. Ám semmi ilyesminek nem látjuk nyomát, és néhány kanyar után már a viszonylag tiszta főúton robogunk.
Szó nélkül fejtem le magamról a gúnyát, gyorsan eltüntetek mindent újra a bőröndben, aztán csak meredek ki az ablakon és próbálok szabadulni az agyamban folyamatosan ismétlődő képektől. Az apró csomag némán hever a karomban és olyan könnyű, hogy szinte félek, egyszer csak ellebeg tőlem. Szeretném meggyőzni magam, hogy ezekért a percekért csinálom a melót, de világ életemben rossz hazudozó voltam.

Kevinre téved a tekintetem. Seszínű haj, barna szemek, kisfiús báj, hanyag elegancia. Báránybőrbe bújt farkas. Szinte nevetnem kell, mennyire találó a hasonlat. Aztán nem nevetek mégse. Ő is elveszett a gondolataiban, észre se veszi, hogy bámulom. Hirtelen árnyék fut át az arcán. Jó volna tudni, mi jutott eszébe.
A munka jól fizet persze, megrendelésünk annyi van, hogy teljesíteni alig győzzük, sőt, talán még meg is lehet magyarázni, hogy miért nem bűn, amit csinálunk. Kevinnek egyik kedvenc témája ez. Néha már talán el is hiszi.
- Észrevetted, hogy mostanában gyakoribbak a kapások? – szólal meg hirtelen.
- Hmm? – kérdezem, mintha nem hallottam volna. Nem akarom elárulni, hogy őt figyeltem.
- Mondom, mostanában gyakoribbak a kapások.
Ezt magam is pontosan tudom, de felesleges volna Kevin orrára kötni. Olvastam egyszer egy cikket valami újságban, ahol valami tudós azt fejtegette, hogy néhány éven belül várható, hogy az újonnan született lányok már termékenyek legyenek. Ugyanott írtak arról is, miért pont az odalentiek közül nem lett meddő minden asszony. Valami sugárzásról meg a barlangok mélységéről volt szó. Igazság szerint nem igazán kötött le. De az a termékenyen születő lány, na az megfogta a fantáziámat.
- Tényleg? – vonom fel a szemöldökömet.
- Jaj, néni, ne add a hülyét. – csak akkor hív néninek, ha felbosszantottam. – Láttam a naptáradat, amit az ágyad melletti fiókban tartasz. Te is írod minden munkánkat, sőt, az utóbbi időben jópár mellett felkiáltójel van. És mit tesz isten? Mindegyik felkiáltójeles meló új területről van.
Meg tudnám fojtani.
- Ne merj még egyszer a holmimhoz nyúlni! – sziszegem, de nem hatja meg a felháborodásom.
- Szerinted jelent ez valamit?
- Azt jelenti, hogy legközelebb, ha ilyet művelsz…
- Jaj, meg ne harapj már nénikém! – vág a szavamba. – Nem így értettem.
Vállat vonok. Ugyanazt gondolom, amit ő. De nem teszem meg neki a szívességet, hogy kimondom helyette. Megérzi, hogy rossz témát választott, hát nem erőlködik tovább.
Újabb hosszú csend következik. Mindketten úgy teszünk, mintha teljesen lekötne az ablakon kifelé bámulás.

Lenézek az ölemben tartott csomagra. Első számú szabály: Ne nézz rá. Mégis lenézek.
A kicsi hallgat, de nem alszik. Tágra nyílt szemében inkább kíváncsiság ül, mint félelem. Ez meglepő egy kicsit, tekintve, hogy alig tíz perccel ezelőtt öltem meg az anyját. Ami azt illeti, azonnal abbahagyta a sírást, ahogy a karomba vettem. Nem ez volt az első eset. Fogalmam sincs miért, de kedvelnek a kölykök. Kevinnel is jól kijöttünk, amíg kicsi volt. Ő hasonló dolgokon rágódhat, mert megtöri egyezményes hallgatásunkat.
- Elmehetnél francos óvónőnek. – jegyzi meg vigyorogva.
Megjegyzése mélyebben sért, mint vártam volna. Valami gorombaságot fogalmazok, de felnevet, mielőtt megszólalhatnék.
- Ne húzd fel magad, csak vicc volt. – mondja, és nevet.
Izgató a nevetése. Az ágyban is mindig nevet, amikor a csúcsra ér. A gondolattól akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra. Ezt látva, mintegy véletlenül, a combomhoz simítja a térdét, de elhúzódom tőle. Épp az előbb sértett meg. Ennyire azért nem vagyok engedékeny.
Elhagyjuk az utolsó ellenőrző pontot is, és lassanként megtelik a kocsi az utcai lámpákból áradó fénnyel. Nem tudom, hova megyünk, de nem is igazán érdekel. Valahogy, de mindig is megvetettem egy kicsit a megbízóinkat. Foglalkozzon csak velük Kevin.

Sokáig kanyargunk az utcákon, sokkal tovább, mint szükséges lenne. A Rupert’s mellett például háromszor haladunk el, de legalább jól megnézhetem azt a dögös kis piros ruhát a kirakatban. Már vagy két hete kiszúrtam, de felháborítóan sokat kértek érte, hát lemondtam róla. Már éppen ott tartok, hogy megkérdezem Kevint, hogy kit akar lerázni, amikor megállunk egy nagy, ódivatú ház előtt. Így már minden világos. A polgármester nyilván nem akarja nagydobra verni, hogy velünk üzletel.
- Ideadod? – kérdezi Kevin, és nem tudja elrejteni a hangjában bujkáló feszültséget. Mindketten tudjuk, egy nap majd azt felelem: “Nem.” és ő nem tehet majd semmit. Tisztában van vele, hogy habozás nélkül megölném, ha tiltakozna. Egy napon. De nem most. Nekem lány kell.

Szó nélkül átnyújtom neki a csomagot és a kisfiú azonnal torkaszakadtából üvölteni kezd.
Kevin savanyúan elhúzza a száját, és kecsesen kilendül a kocsiból.
Maga a polgármester lép ki a ház ajtaján. Tekintélyes méretű táska van nála. Nem csukja be maga mögött az ajtót, így láthatom, amint egy karcsú sziluett jelenik meg odabent. Egy egészen apró alak kapaszkodik a köntösébe.
Megkeseredik a nyál a számban. “Rohadékok.” gondolom. “Egy nem is elég, mi?” De a másodikért Kevin biztos komoly felárat számolt el.
Az üzlet gyors és diszkrét. Az általunk szállított áru maga tanúsodik létéről és egészségéről, Kevin pedig egy villámgyors pillantással meggyőződik róla, hogy a táska nem újságpapírral van kitömve.

Három percig, ha tarthat az egész, és ismét az utcákon gurulunk. Kevin az ölébe fekteti a táskát, gyengéden végigsimítja, majd kinyitja. Takaros pénzkötegek sorakoznak benne. Kivesz néhányat és átnyújta nekem. Töredéke csak annak, amit ő visz haza, nekem mégis hónapokig kényelmes, sőt luxus életet biztosít. Nem elégedetlenkedem. Próbálok szabadulni az agyamban folyamatosan ismétlődő képektől. Már épp eltenném a részemet, amikor Kevin egy újabb köteget vesz elő.
- Az évfordulónkra. – teszi hozzá kísérőnek. Tehát mégsem felejtette el. Látom a szemében a fájdalmat, habár mindent elkövet, hogy arcára ne üljenek ki az érzelmei. Bólintok, és szótlanul elteszem az ajándékot. Újra hallgatunk egy sort.
Kevin hirtelen szólal meg. Hozzám beszél, pedig valójában magának magyarázkodik.
- Ne emészd magad. Gondolj rá, mennyivel jobb élete lesz a srácnak. – így szól Kevin Mantrája. Hah. Kíváncsi vagyok, hányszor mondja el magának naponta. Már nem is felelek rá. Persze igaza van. A kölyök hatalmas házban, szerető családban nő majd fel, soha nem fog éhezni, soha nem fog fázni és valószínűleg meg se tudja, hogy került oda. És ugyanúgy lenézi és gyűlöli majd az odalentieket, mint mi. De én nem tudok szabadulni az agyamban folyamatosan ismétlődő képektől. Hátradőlök az ülésen és behunyom a szemem. Arra a napra gondolok, amikor majd nemet mondok Kevinnek. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy meg is ölöm. De nem. Kevin nem olyan ostoba, hogy kiprovokálja. Ki tudja? Talán még segít is felnevelni.

Sokkal hamarabb érünk a házamhoz, mint gondoltam volna. A kilincsre teszem a kezem, de Kevin megállít.
- Felmenjek? – kérdezi.
- Te kis taknyos! – csattanok fel. – Talán felmehetek?
Kevin elhúzza a száját. Nem szereti, ha emlékeztetem, hogy én vagyok az öregebb.
- Felmehetek? – kérdezi újra, és talán csak képzelem a gúnyt a hanjába.
Eltöprengek egy pillanatig, de aztán mégis megrázom a fejem.
- Ne. – mondom végül. Ma nincs erőm a sírására ébredni.
Visszahúzza a kezét. Jól leplezi megbántottságát.
- Akkor jó éjt!
- Neked is. – felelem, és kiszállok a kocsiból. Az enyhe szellő belekap a ruhámba, és a ház üvegajtaján megcsillan tükörképem. Igen. Még mindig elképesztően szép vagyok. Magamhoz szorítom az apró táskát, melyben munkám fizetsége lapul és a kapu felé indulok. Hamarosan virrad. Egy apró gyógyszer és nyugodtan alszom pár órát, aztán irány a belváros. Már a gondolat is felvidít. Holnap nincs más dolgom, mint vásárolni. Holnap megveszem azt a dögös piros ruhát a Rupert’s- nél. Vagy inkább a kék virágosat a szemközti boltban. A kulcs halkan zörren a zárban, és én egy pillanatra még farkasszemet nézek magammal, mielőtt kinyitnám az ajtót. Igen. A pirosat. Az jó lesz.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához