LFG.HU

taverna
Geisz Tamás
novella

Fölébredek. Még nem kelek fel. Mindenütt sötétség. Körülölel. Kitölti a szobát. Kicsit hallgatom a csendet. Még a szívverésemet sem hallom. Nem hallom a lélegzésem nyugodt ritmusát. Elmosolyodom. Már soha többé nem hallom ezeket. Felülök az ágyban. Koncentrálok. Erősen arra gondolok, hogy lélegzem, hogy a szívem még mindig dobog. Ismét elmosolyodom, ahogy meghallom a tompa ütéseket a mellkasomban. A bőröm már nem hideg, megtelik melegséggel. Nyomban megérzem, ha kezdek “éhes” lenni. És a mindennapi színjáték, hogy élek, lélegzem, nem vagyok hideg, mint a jég… fárasztó egy dolog nekem elhihetik! Átöltözöm. Levedlem a diszkók semmivel össze nem téveszthető szagával átitatott ruhám. A füst és izzadság szaga. A boldogság elkeseredett keresésének szaga. A vér illata…

Új éjszaka, új ruha. Fekete farmernadrág (sajnos valamiben még a nemeseknek is meg kell alkudniuk, ha a modern éjszakában járnak), fekete garbó (egyszerűen odavagyok érte), és a kis ezüstkereszt a nyakamba Krisztussal. A hajamat varkocsba fogom. Végignézek a szobán. Elismerő pillantással nyugtázom, hogy minden a helyén van. A falon 2 gyönyörű kard. Kár, hogy mára ez a fegyver kiment a divatból. A baldachinos ágy, egy eredeti velencei darab, még abból a korból, mikor az emberek tudták, hogy mi az a kényelem. Csavart mintájú oszlopaival, hatalmas méretével szilárdságot sugall, a fekete selyembaldachin és ágynemű valami megfoghatatlan gyengédséget. A hatalmas falitükör, keretét rózsák fonják körbe. Mindig a valóságot mutatja, már ha az a valóság amit látunk. A tölgyfa íróasztal, rajta hófehér papírok. Két kulcsra zárható ajtós rész és egy fiók középen. A kulcsok persze mindig nálam, és végszükség esetére a tükör hátoldalán is van egy titkos rekesz benne a másolatokkal. A titkok és rejtett dolgok nagy rajongója vagyok.

Odalépek az íróasztalhoz. Kinyitom, majd kihúzom a középső fiókot, benne banki papírok tranzakciókról és egyéb pénzügyi dolgokról. Természetesen megerősített acélzár. (Ezeket jobb, ha csak én és esetleg a könyvelőm látja.) Kezem beljebb csúszik a fiókban, és megpróbálok egy kis mélyedést kitapintani a hátsó falán. Na végre! Belenyúlok és megnyomom a kis rézgombot. A fiók hátsó fala lenyílik. Mondtam már, hogy imádom ezeket a titkos reteszeket? A lyukból előhúzom a 38-asom. Szép fegyver. Egy Colt Python különleges markolattal. Ebben a mai világban az ember, öhm akarom mondani vámpír nem lehet elég óvatos. Hallottam olyan híreket, hogy vannak betörők, akik egyszerűen lepuffantják az ember komornyikját. Szörnyű dolgok ezek én mondom! Még mielőtt elindulnék, felcsatolom a fegyvertokot, majd megnézem magam a tükörben. Egyenes arcél, kicsit kampós orr, sötét szem néz vissza rám. Az egyik szemem egy gyermekkori csetepatéban megsérült, ezért azóta egy fekete selyemkendővel elfedem. Hosszú fekete haj varkocsba kötve. Ezt már szeretem semmi ziláltság, semmi rendezetlenség. Kilépek az ajtón.

Rögtön az ajtó mellett áll Luigi a testőröm. Nem árt, ha a vámpírra vigyáz egy-két testőr, de Luigi ghoul ezért csak ő van mindig mellettem, benne teljes mértékben megbízhatok. A házam mind külsőségeit, mind belsőségeit nézve inkább hasonlít egy gótikus templomra, mint házra. Na nem mintha olyan magas lenne, és harangtornya sincs, de kedvelem a gótika ívelt formáit és nagy rózsaablakait. Azonban nem általánosíthatunk, néhol feltűnik a reneszánsz egyszerűsége és a barokk mozgékonysága is. És a kúria mögötti kis park is gyönyörű. Egy sétány, melyről egy kis ösvényen eljuthat az ember a rejtett rózsalugasba. És a gyönyörű barokk szobrok a parkban és a házban egyaránt. Szép hely nekem elhihetik.

A kastélyt az Atyámtól kaptam most már lassan 6 éve. Ez volt az ajándéka, amikor megalapítottam a cégemet, amely “Fekete Rózsa Temetkezési Vállalat” névre hallgat. Amikor a kastély a birtokomba került, eléggé leromlott állapotban volt. A némi pénz, amit a családtól kaptam alaptőkének, nem volt elég a villa felújíttatására is. Azóta persze más idők járnak. A Fekete Rózsa azóta a város legnagyobb temetkezési vállalatává nőtte ki magát, és kihasználva ezt, befolyást szereztem mind a helyi alvilági, mind a város politikai köreiben. Atyám persze mindvégig segítségemre volt, mind tanácsokkal, mind befolyásával, ha arra volt szükségem. Úgy érzem, most eljutottam arra a pontra, amikor meg tudok állni egyedül a lábamon. Don Giovanni nem fél senkitől. Igen, Lorenso Giovanni, így hívnak. Szóval ott tartottam, hogy most már lenne anyagi keretem a kúria felújítására. Ezt az elkövetkezendő pár héten el kellene rendeznem. – Jó estét Luigi. -Jó estét Lorenso.

Luigi körülbelül 180 cm magas elég jó kiállású férfiú. Fekete rövid haj és tengerkék szemek. Arcán inkább a szögletes vonalak dominálnak. Már 20 éve a testőröm. 20 év alatt megtanultunk együtt dolgozni. 15 éve tettem ghoullá, az első öt év alatt már többször is bebizonyította megbízhatóságát. Például mikor az a velencei utcakölyök nekem ugrott a sétányon, hogy megöltem a húgát és elloptam a lelkét. A kölyök ki akart belezni az utca közepén. Ha Luigi nincs ott, akkor ez a kellemetlen művelet meg is történik. A srácnak így csak egy támadásra volt ideje, de szerencsére ezt is elbaltázta. Minden a szerencsén múlott, de a kölyök a vállam felé szúrt, a bicskája meg egyszerűen lecsúszott az öltönyömről. Ebben a pillanatban Luigi előre lépett és nemes egyszerűséggel eltörte a kölyök karját, majd erőteljesen gyomorszájon rúgta. A srác rögtön embrió pózban kezdett fetrengeni a járdán. Csak a személyes biztonságom érdekében Luigi még belerúgott egyet-kettőt. Mint később egy újságból megtudtam, a szerencsétlennek három bordája eltört és egy megrepedt az incidens közben. Pedig nem én akartam őt kibelezni, hanem fordítva.

A drága húg megölése valóban az én lelkemen szárad, de soha, ismétlem soha nem raboltam el lelkeket. Legalább is még nem. A gyilkosság is baleset volt. A lány az eset előtti napon költözött hozzám, a velencei házamba. Emlékszem, hogy nagyon éhes voltam azon az éjszakán. Éppen az egyik ismerősömhöz indultam, aki szintén vértestvér volt és ő üzemeltetett egy magánklinikát Velence mellett valami kis üdülővárosban. Hozzá jártam enni. Tudják egy klinikán sok vér van, és nem kell emberből szívni. Nekünk Giovanniknak sokkal fájdalmasabb a Csókunk, mint a többi vértestvérnek, ezért nem szeretek emberekből enni, csak ha esetleg nincsenek élő állapotban. Különben sikítoznak és izegnek – mozognak. Már éppen léptem volna ki az ajtón, amikor Maria, merthogy így hívták a lányt, visszahívott, mert mondani akart valamit. Azóta sem tudom mi lehetett az a fontos dolog… Luigi már lenn volt a kocsinál, tudják én nem vezetek soha. Maria a konyhában állt és vacsorát készített magának. Elmondtam neki mindent rólunk vértestvérekről, és a Maszkabálról. Mindent tudott. Ha a herceg tudomást szerzett volna erről, nyomban porrá égettetett volna. Maria megértette és elfogadott annak aki, vagy annak ami vagyok. Értsék meg valakinek el kellett mondanom. Valakivel meg kellett osztanom a titkom. Úgy értem Luigin kívül, ő soha nem beszélget velem, ő már a részem. Ott állt a konyha kockás padlóján fekete ruhában és mosolygott.

Hirtelen fájdalom röppent át az arcán. Elvágta az ujját, kezén lassan csordogált a meleg vére. Egy pillanatig küzdöttem… Aztán vérvágy ordító fenevadként tört elő az agyam mélyéről. Ott volt minden gondolatomban, minden mozdulatomban. A mai napig sem értem. Minden olyan rohadtul gyorsan történt. A köztünk lévő távolság nem volt több három lépésnél. Önkéntelenül indultam el felé. Első lépés. Újra a szemembe nézett, szája már újra mosolyra húzódott volna, de ahogy találkozott a tekintetünk, látta, hogy valami nagyon nincs rendjén. Második lépés. Már a kezem is kinyújtottam érte. Ő csak állt és nem is sikított, a félelem szűkölő vadállat a szemeiben. Szerintem fel sem fogta teljesen mi történik. Harmadik lépés. Magamhoz rántottam. Olyan könnyű volt, olyan légies. A fejem a nyaka felé tartott. És akkor megláttam a szemeit. Azóta sem láttam ilyen szemeket soha többé. Már nem félt. Tudta mi következik. Láttam azokban a zöld szemekben valami kérlelőt, mint amikor a kisgyerek a doktorra néz az injekció beadása előtt. Csak arra kért, hogy ne fájjon. És tudtam, hogy még ezt sem tudom megadni neki. Szerencsétlen lány. Pedig az ő bűne csak annyi volt, hogy megbízott bennem és hitt egy kicsit a mesékben. Az élet vagy a halál, már én sem tudom melyik, úgy látszik nem díjazza, ha a világban jár valaki, aki bízik egy átkozottban. Sokat gondolkoztam ezen később, és arra jutottam, hogy a halál irányítja a dolgokat. Beleharaptam. Sikítani kezdett, de a vére annyira édes volt… egyszerűen nem bírtam a szenvedésére figyelni. Csak percek múltán ébredtem újra öntudatra. Olyan volt, mint amikor az ember levegő nélkül fuldoklik jéghideg víz alatt és élet-halál harc után végre feltör a felszínre. Mellettem feküdt.

Teljesen “szárazra” szívtam. Arca valami földöntúli grimaszba torzult. Valószínűleg végigsikította. Száját olyan nagyra nyitotta, mint ha valami óriási dologba akart volna harapni. Szemei üvegesen meredtek a semmibe. Elborzadva néztem rá. Ezt én tettem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy most szomorúnak kellene lennem, de nem ment. Ez volt az egészben a legrosszabb (vagy a legjobb?!): nem éreztem semmit. Az égvilágon SEMMIT! Sem haragot, sem bűntudatot, sem szomorúságot. Lebotorkáltam a kocsihoz. Luigi kérdőn nézett rám. -Nem megyünk sehová! Egy pillanatig végigmért majd szeme elidőzött a mellkasomon. Én is odanéztem. A pulóverem tiszta vér volt. Észre sem vettem, nem is értem. Kérdőn rám nézett. -Intézd el Luigi látni sem akarom! -a hangom rekedt volt, nagyon rekedt…

Akkor vettem a kis ezüstkrisztust a nyakamba. Mindig Mariara kell emlékeztetnie, és arra, hogy nem veszíthetem el a fejem. Elindulunk Luigival a dolgozószobám felé.
-Lorenso a puerto-ricoiak beszélni akarnak veled. Állítólag küldenek ma egy embert tárgyalni a Baker utca környékének ügyéről.
-Én ezt nem értem Luigi. Megmondtam nekik, hogy a Baker utca az én bandám területe, és az is marad. Na mindegy, had jöjjenek. Mennyi az idő?
- 9:20 óra Lorenso. 10-re ígérték a találkozót.
- Köszönöm Luigi.
Belépünk a dolgozószobámba. Egy hatalmas könyvespolc csontvázfaragványokkal és egy masszív tölgyfaíróasztal, mögötte szék. A szék felöli oldalon, van egy gomb az asztalba építve: azonnal zár minden bejáratot a házba és csak az én kulcsommal lehet őket ezután nyitni.
Mintha valami zajt hallanék lentről. Olyan, mint a hangtompítós géppisztolylövés.

- Behatolók! – a fegyveremért nyúlok és megnyomom a gombot.
Az ajtó kivágódik. Két puerto-ricoi lép be. Folyamatosan lőnek. Kezükben UZI- k hangtompítóval. Az egyik vézna, fekete haja rövidre nyírva simul a koponyájához. Sunyi szeme ide- oda jár. Póló és farmer van rajta. A másik kicsit nagyobb, az orra olyan mint egy bokszolóé. Láthatóan élvezik, hogy szarrá lőhetik az irodámat, a testőrömet, és nem utolsó sorban engem. Luigi egy elkeseredett mozdulatot tesz a pisztolya felé, majd hörögve csapódik a falnak, amikor a vézna a fél tárat a tüdejébe üríti. A szája szélén véres hab folyik. Ezek a szemetek kicsinálták a ghoulom. Az a dagadt állat meg engem lő szitává. Érzem, ahogy a golyók feltépik a mellkasam és a tüdőmbe hatolnak. Érzem, ahogy a szórás miatt elsuhannak mellettem és a falba csapódnak. Érzem, hogy lezuhanok a székről az ütések erejétől. Érzem a fájdalmat. Mindez olyan lassú, mintha valami filmet néznék. Egy pillanatra sötétség. Felmérem a helyzetet. A földön fekszem. A támadók az asztaltól pár lépésre cserélik a tárakat. A vézna felém indul. Gyorsan megmerevítem az arcvonásaimat. Szemem tágra nyílik, arcom grimaszba torzul. Látom, hogy fölöttem áll. Méreget. Meg sem mozdulok, szerencsére ez nem esik nehezemre. Lehajol mellém, a pulzusomat keresi. Na azt ugyan keresheti! Feláll elvigyorodik. Valamit mond a társának valami istenverte nyelven, aki erre röhögésben tör ki. Sejtésem szerint valami ilyesmi lehetett a dolog: Na ezt a digót is jól kicsináltuk! Esetleg valami egészen mást.

Elindulnak, én meg csak fekszem. Hallom az ajtócsapódást. Koncentrálok a vérre. Érzem, ahogy a sérült részekre áramlik. Felállok. A mellemnek már semmi baja a golyónyomok sorra eltűnnek, a sebekben maradt golyók kifordulnak, és a padlóra potyognak. Csak a ruhán maradt lyukak árulkodnak arról, hogy viselőjüknek egy ólomraktárnak kellene lennie. Óvatosan kinyitom az ajtót. Hallom amint a lépcsőn mennek lefelé. Csendesebben mozgom, mint egy macska. A szőnyeg elnyeli lábaim halk neszét.

A lépcsőhöz érek. Lent hatalmas csillár világít. A terem közepén a komornyikom fekszik szétlőtt mellel, vérbe fagyva. Még szerencse, hogy fent is le lehet kapcsolni a fényeket. Meg is teszem. Most teljes sötétség uralkodik a villában. Hallom a hangjukat lentről. Idegesek és félnek. Félnek és idegesek. Nagyon jó… a szobám felé lopózom. Az egyik kardot leemelem a falról. Visszamegyek a lépcsőhöz. Szemeim élesebbek az övéknél, jobban is hallok. A kapcsolót keresik. Legyen valami kis örömük, felkapcsolom a villanyt. A komornyikra esik a tekintetem, talán valahogy… tudom már. Erősen koncentrálok és a vér erejét hívom segítségül. Elmosolyodom. A komornyik hirtelen feláll, és a gyilkosaira mutat, majd megszólal: – Eljöttem értetek!

A két keményfiúnak erre persze inába száll a bátorsága. Persze, te nem ijednél meg? Mindketten egyszerre kezdenek az álló hullára lőni. Közben szinte rohanva kezdek lejönni a lépcsőn, kezemben a kard. Persze nem hallanak semmit. Két szökkenés és mögöttük vagyok. Gyorsabban mozgom, mint ahogy ember valaha is mozogni képes lesz. Először a véznát vágom le. Egy jól irányzott vágás a válla és a feje közé. Félig átvágom a torkát. Minek vágnám át egészen, így többet szenved. Nem Teréz anya vagyok, ha valakinek még nem tűnt volna föl. Már régen nem hasonlítok rá… A komornyik hullája már a földön van. A dagadt vigyorogva néz a társara felé, de rögtön lehervad a vigyor a torkáról, amikor meglát engem.

Megölhetném most rögtön, de most csak játszani van kedvem. Eldobom a kardot és felemelem a kezeimet. Hagyom, hogy mérlegelje a dolgokat. Lassú agyával felméri a helyzetet, majd rájön, hogy a fegyvere üres, azzal nem tud ártani. Így hát elhajítja. Látom a szemében a győzelem felsőbbrendűségének a fényét. Hatalmas öklével felém sújt. Meg sem próbálok kitérni. Az ütés a fejemet találja el. Az arcom helyén most valami felismerhetetlen hús és vér keveréknek kellene lennie, azonban a gigászi ököl szinte lepattan rólam. Halott hús mindent kibír! Kezeimbe pumpálom az erőt adó Vitae-t, majd megragadom a torkát. Látom, hogy még fel sem fogta, hogy mi történt aztán felemelem a levegő. Körülbelül 140 kiló lehet. Szorítom a nyakát, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából. Ennek mindjárt annyi. Meghallom a csigolyák roppanását. Zene füleimnek! A vézna még nyöszörög, az átvágott nyaki artériáját szorongatja. Mindenhol vér. Hmmmm… éhes vagyok.

Az utcán egy család sétál hazafelé az utcai lámpák neonfényében. Egy férfi, feltehetőleg az apa, egy nő, az anya és két 10 év körüli csemetéjük. Biztosan moziban voltak.
- Milyen szép ez az este! – mondja az apa.
- Valóban drágám! – teszi hozzá a felesége.
- Apu! Kik laknak az ilyen nagy házakban? – kérdezi az egyik gyermek.
- Biztosan valami gazdag öregúré. – jön a válasz.
Ekkor velőtrázó ordítás töri meg a csendet. Mintha a villából jönne. A család felgyorsítja a lépteit, a szülők pedig a gyerekeknek kezdik magyarázni, hogy biztos valakit megijesztettek bent. Hát elég nagyot tévednek…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához