LFG.HU

Kornya_Zsolt
RPGCimkek

Abrado – Északra néző gorviki tartomány, területének nagy része hegyvidék; a természeti gazdálkodás túlsúlya és erős feudális széttagoltság jellemzi. Ide már kevés jutott a *Raquo Amanovikkal érkező bevándorlókból, a népesség főleg az őslakó törzsek vérét őrzi az ereiben. Jelentősek ugyanakkor a lappangó kráni hagyományok, mivel itt tartja székhelyét a hírhedt *vértestvériség. Abrado alapítása óta világi vezetés alatt állt, a II. évezred első felében egymást váltó hercegi dinasztiák kormányozták, többé-kevésbé királyhű politikát folytatva.

abradon – Hagyományos, noha nem egészen szabatos fordításban báró. Gorvikban ez a cím azokat a nemesi családfőket illeti meg, akik a királyon kívül senkinek sem tartoznak hűbéresküvel, és legalább egy *pazzo fölött rendelkeznek örökjogon. Ők alkotják a gorviki társadalom vezető rétegét, a tartományi és országos gyűlésekre személyre szóló meghívót kapnak. Egymás között a kezükön lévő pazzók száma szerint alakítják ki a rangsort, ez azonban nem mindig tükrözi a tényleges hatalmi viszonyokat, lévén az egyes pazzók értéke korántsem egyforma. Mivel a pazzo nem feltétlenül jelent földbirtokot, elvétve bár, de találni olyan abradont, aki nemes ugyan, ám nem földbirtokos. A pazzókat megosztani nem lehet, a címmel együtt örökli őket a legidősebb fiú, ennek hiányában a legidősebb leány férje; máskülönben visszaháramlanak a legfőbb hűbérúrra. A többedszülöttek *siedoni jogállásba kerülnek, általában vagyontalanul, hacsak az abradon nem kárpótolja őket valamelyest a pazzókon kívüli javaiból.
Az 1300-as évektől változás állt be az abradonok státusában: egyedüli hűbéruruk továbbra is a király maradt, a hűségesküt azonban (*Kis-Gorvikot kivéve) többé nem közvetlenül tették le a kezébe, hanem a tartományi bíboroson, illetve hercegen keresztül. Akinek több tartományban voltak pazzói, azt többszörös esküre kötelezték, jóllehet ez a gyakorlat eleinte heves ellenállást váltott ki, és meghonosodása majd’ egy évszázadba telt. 1670-ben azután a központi hatalomnak a fikciója is megszűnt: az *Amanovik-dinasztiát immár semmi sem különböztette meg a többi tartományi uralkodóháztól, ki-ki legfőbb hűbérúrrá vált a maga területén. A régi állapotok emlékét azonban mindmáig őrzi néhány hatalmas és tekintélyes abradon-család (a Dardavikok, Fracastellók, Conte-Corcoranok etc.), akik több tartományban is számottevő pazzókkal rendelkeznek, és megkerülhetetlen tényezők a gorviki belpolitikában.

Akvilona – Gorvik legkisebb, központi fekvésű, erősen városiasodott tartománya. Kezdetektől fogva egyházi vezetés alatt áll, mi több, bíborosa hagyományosan az ország rangelső főpapjának számít, és hercegprímási cím illeti meg. A II. évezred első felében a méltóság a Razavik-családban öröklődött, 1495-ben azonban a *goradon származású Salanovikok vették át a helyüket. (A dinasztiaváltás még gorviki szemmel nézve is megrázó körülmények között ment végbe.) 1838-ban a Salanovik-ház magva szakadtával rövid világi intermezzo következett: az *abradói hercegek uralma, melyet népfölkelés döntött meg 1859-ben. Ettől fogva a bíborosi posztot – Gorvikban egyedülálló módon – kánoni választás útján töltik be, ami erős shadoni hatásra vall.

alabástrom tiara – A főatya hivatali fejéke, mellyel beiktatásakor ünnepélyesen földíszítik a homlokát. Az alabástrom tiara páratlan antik műremek, valószínűleg godoni munka, még a birodalom fénykorából. Értéke fölbecsülhetetlen, szakrális hatalommal azonban nem bír – szemben az egyházfői méltóság másik szimbólumával, a *biarra-trónussal, amely az Egyetlen kegyelmét közvetíti a főatya felé. A szertartás kellékei közül tehát a trónus a sarkalatos elem, a tiara csupán a hagyományt képviseli, szükség esetén elhagyható. A főatyákat nem koronázzák, hanem intronizálják.
Az “alabástrom tiara” kifejezés átvitt megfogalmazásban jelentheti magát az egyházi vezetést is, ám a biarra-trónust sokkal gyakrabban használják ilyen értelemben.

Amanovik – Gorvik királyi dinasztiája. A honalapítás óta napjainkig folytatólagos, bár a mellékágak gyakran váltották egymást a trónon. Történetének kezdetén erős központi hatalom jellemezte, ez a régibb klánháborúk korában (VII-VIII. század) lehanyatlott, a száműzött ági királyok azonban (802-től, Bosszúálló Berardo trónra léptétől) szívós munkával helyreállították. Egyenletes fejlődés következett, mely a XII-XIII. században, a gorviki nagyhatalom fénykorában tetőzött. Majd beköszöntött a tartományi széttagolódás kora, a dinasztia hatalma mind inkább névlegessé vált. Trónjukat végérvényesen a *nagy bosszúháború (1642-1664) döntötte meg. Noha az anyaország partjait sikerült megvédeni, *Shadvik elvesztését az Amanovikok már nem tudták kiheverni. 1670-ben, a kezdődő újabb klánháborúk korának zűrzavarában lemondani kényszerültek a koronáról, be kellett érniük *Kis-Gorvik örökletes bíborosi székével. E minőségükben továbbra is számos jelentős államférfit és hadvezért adtak hazájuknak, sőt a választott királyok korában (2014-2302) néhány Amanovik ismét az ország élére került – ezeknek hatalma azonban már meg sem közelítette letűnt őseikét.

Amanovik, Malbarro
– Gorvik uralkodója 1216-1235 között, melléknevén a Mantikor. A honalapító dinasztia utolsó nagy királya. Országlása alatt Gorvikban sosem látott rend és békesség uralkodott, virágzott a polgári élet és a jogbiztonság, amit drákói intézkedésekkel sikerült elérnie. *Abradóban leváltotta a hercegi családot, az *akvilonai bíborost felségárulás vádjával kivégeztette, a *Suttogó Fivéreket törvényen kívül helyezte, számos dacos *abradont sújtott fej- és jószágvesztéssel. Negyvenkilenc merényletet élt túl, többet, mint bármely más koronás fő Ynev történelmében.
Hadvezérként és hódítóként a legkiválóbbak közé tartozott. Uralkodása alatt érte el Gorvik a legnagyobb területi kiterjedését. Sohasem szenvedett vereséget, ha személyesen állt csapatai élére, és öt ízben vezette hadba a *Nagy Carridát. Győzelmesen fejezte be az atyja által megkezdett *harmadik zátonyvízi háborút, majd a *gyászháborúban elfoglalta Shadontól a Tarikamis-félszigetet, ahol megalapította *Shadvik tartományt. A Ravanói-öböl egész északi partvidékét Gorvik befolyása alá vonta, nyugaton pedig 1234-ben bevette és kifosztotta Al Abadanát. E diadala után, semmilyen érdemes kihívást nem látva immár maga előtt, jámborsági fogadalmat tett, és kráni zarándokútra indult. Néhány bizalmas híve kísérte csupán; egyikük sem tért vissza soha többé. Eltűntét követően az ország teljes anarchiába hanyatlott.

Amanovik, (Perro) Raquo, I. – Gorvik alapítója és első királya (uralkodott 428-476), aki az Úr Ranagol segedelmével nemzetet és nagyhatalmat kovácsolt maroknyi földönfutó shadoni menekültből.

Amanovik, Raquo, X. – Gorvik királya 1198-1216 között. 1201-ben, kihasználva a *vak koronázás okozta zavarokat, megindította Shadon ellen a *harmadik zátonyvízi háborút. A kezdeti impozáns sikerek után a harc váltakozó szerencsével folyt tovább, majd a tízes évek derekára egyre inkább Gorvik javára fordult. 1216-ban X. Raquót súlyos szélütés érte, fél oldalára megbénult. Fia, *Malbarro ekkor alkalmatlannak nyilvánította a további uralkodásra, államérdekből kivégeztette, és az örökébe lépett.

Amfortas – Főatya 1194-1202 között. 1201-ben megnyitotta a *Szent Város kapuit Gordoza lázadó hercege, az uralkodói hadakra ismételten vereséget mérő *III. Valdarios Bel Estesso herceg előtt, s nem várva a székesfővárosból érkező hírekre, ünnepélyes szertartással királlyá koronázta. Ez volt a *vak koronázás egyik fele, mely megvetette a *kétszáz éves belháború alapjait. Amfortas csakhamar belátta, micsoda csapást zúdított a birodalomra, lemondott a *biarra-trónusról, és magányosan elvonult a felföldi hegyekbe vezekelni. 1204-ben tisztázatlan körülmények között meggyilkolták.

andon – A király (*ortadon) után következő legrangosabb világi cím a gorviki titulatúrában, a tartományi uralkodóhercegek viselik. A II. évezred első felében, egészen 1640-ig csupán egyetlen andon működött az országban: az *abradói. A másik világi kormányzású tartományt – *Kis-Gorvikot – maguk a királyok vezették.

Angyalgárda – A legelső *leiosz thaira-rend. Megalapítását a 129. évi események ösztönözték, midőn a *Szent Városból csekély kísérettel Shadonba igyekvő Orosius főatyát meglepte egy nyugatról lezúduló *derinda lovashorda, és beszorította a kicsiny Thaiz várkastélyába. A környéken tartózkodó leiosz thairák teljesen szervezetlenül, sebtiben összeverődött kis csoportokban siettek a segítségére, és sikerült is fölmenteniük, ám közben komoly veszteségeket szenvedtek. A történtekből *Evendil Bel Corma, aki maga is ott forgatta a kardját Thaiz alatt, azt a tanulságot vonta le, hogy a főatyának szüksége van egy szüntelen harckészültségben álló, kicsiny, de fegyelmezett és ütőképes testőrgárdára, mely mindenhová elkíséri, és ügyel a biztonságára. Azon nyomban föleskette az életben maradt harcosokat, majd szabályzatért és szentesítésért folyamodott Orosiushoz, aki kérésére még a várkastélyban kiállította nekik a *thaizi kiváltságlevelet. A megtépázott kis csapat lett az Angyalgárda magja, Evendil lovag pedig a rend első nagymestere.
Az Angyalgárda a mindenkori főatya személyes testőrségét alkotja. Más leiosz thairáktól eltérően nem a *biarra-trónusra, hanem a főatya nevére tesznek esküt, és feltétlen személyes engedelmességet fogadnak neki, amíg csak hivatalát betölti. Soraikba kizárólag főnemesi ifjakat vesznek föl, így létszámuk általában alacsony szinten mozog, ritkán haladja meg a háromszáz főt. Bevethetőségüket erősen korlátozza, hogy sohasem távolodhatnak el fél mérföldnél messzebb a főatyától, még az ő kifejezett utasítására sem. (Ez egyike azon kevés aprólékosan körülírt helyzetnek a szabályzatukban, amelyben nemcsak hogy megtagadhatják a parancsát, hanem egyenesen kötelesek így tenni!)
A *kétszáz éves belháborúban az Angyalgárdának komoly meghasonlást okozott, hogy a főatyák nem voltak hajlandók nyíltan kiállni alapítójuk és első nagymesterük vér szerinti leszármazottai, a *Bel Corma-királyok mellett. (Igaz, ellenük sem.) Engedelmességi esküjüket szigorúan megtartották ugyan, ám a morál zuhanását az utánpótlás sínylette meg. A rend létszáma az 1240-es évekre ötven fő körüli mélypontra zuhant, majd évszázadokig ezen a szinten stagnált.
Újjászületését az Angyalgárda a legendás *Kalokyrios főatyának köszönheti, aki egyfajta tiszti ezredként kezelte őket, és kisegítő alakulatokat szervezett alájuk elhivatott világi harcosokból – majd személyesen állt az élükre a *nagy bosszúháborúban. Lehengerlő erejű hadigépezet lett az eredmény. A rend fölépítése mindmáig ezt a mintát követi.

anyaország – *Shadvik fennállásának ideje alatt (1222-1659) a Gályák tengerén innen és túl egyaránt ezen az összefoglaló néven emlegették Gorvik többi tartományát. (*Abrado, *Akvilona, *Kis-Gorvik, *Rokmund és *Warvik.)

armudar – Szó szerint fegyvertárs. Katonai körökben dívó megszólítás. Jobbára csak szertartásos helyzetekben – eskütételkor, díszszemlén, tanácskozáskor etc. – használatos, egyébként a kötetlenebb fordulatok járják. Elméletileg független a rangtól, de azért egy közlegény jobban teszi, ha nem szólítja így a parancsnokát. (Fordítva viszont kimondottan a megbecsülés jele.)

Artemil Bel Corma – Lásd *Bel Corma, Artemil.

arzobispo – Szó szerint érsek. Rangban a bíboros (*ranashavik) után következő méltóság a gorviki egyházszervezetben. Minden tartomány negyven-ötven *diocezóra tagolódik, ezek között három-négy érseki és egy bíborosi jogú van, a többinek püspökök (*bispók) állnak az élén. A *ranacorrák birtokai kívül esnek ezen a szervezeten, és bárhol terüljenek el helyileg, mindig közvetlenül a bíboros joghatósága alá tartoznak.

Asturion, Jámbor Szent – Lásd Bel Corma, Asturion, Jámbor Szent.

aszturiánusok – Prédikáló *faiosz-rend *Jámbor Szent Asturion király védnöksége alatt. 1228-ban alapította *Odone Gardario verionei hercegérsek. Az aszturiánusok fő feladata a *koldusszék eszméinek, mindenekelőtt a zsinati gondolatnak a népszerűsítése volt a birodalom területén. Pártfogójuk személye ehhez tökéletesen illett: a híres ékesszóló Szent Asturionról közismert volt, hogy győztesen került ki az *I. Sabazios főatyával való összetűzésből, ráadásul *Bel Corma-szent lévén, védenceit a Bel Corma-tartományokban kevésbé háborgatták. (Csupán a lányos anyák tekintettek rájuk roppant bizalmatlanul, még *Nyugatvégen is…)
Az aszturiánusok tevékenységi köréből következik, hogy más faiosz-rendektől eltérően nemigen bátorították csatlakozásra a nyugati bevándorlókat, utánpótlásukat inkább a birodalomban már meggyökeresedett népességből merítették. Idővel igen komoly befolyásra tettek szert, több rendfőnökük a *kis zsinat soraiba emelkedett. 1623-ban, a *nagy szkizma megszüntetésekor a rendet fölszámolták.

Baldusario, Baldusare (?-1456) – *Carappói szabadkapitány a Kövesormok vidékéről, csapata híresen jó kémlelőket nevelt. Valamennyi emberével együtt elesett a *montresori csatában. A Kövesormok népének ajkán mindmáig él a “sohanapján” jelentésű szólás: “majd ha Baldusario legényei hazajönnek…”

Balthus Beatus (I. század) – Az első főatya, a *Szent Város alapítója, a *Septameron összeállítója. Ez utóbbi cselekedetét – mely a Pyarron szerinti 1019. évben történt – tekinti kiinduló dátumának a shadoni időszámítás. Személyéről valójában meglehetősen keveset tudunk. A kegyes hagyomány tudni véli, hogy háromszáz esztendeig uralkodott, ám forrásaink 12-ben már I. Andurast említik főatyaként. Mind a Balthus, mind a Beatus nevet több főatya viselte a történelem folyamán, a kettőt együtt azonban soha, a nagy előd iránti tiszteletből.

Baradello – Bíborosi uradalom *Shadvikban, a Szigetfoki út mentén. Itt legeltették a nagyhírű bíborosi ménest.

Baradovik – Uralkodó bíborosi dinasztia *Shadvikban. Az első Baradovikot *Mantikor Malbarro király iktatta be méltóságába 1222-ben, a *gyászháború záróaktusaként, mielőtt visszahajózott volna a tengerentúlra. 1235 után Gorvik többi tartományi uralkodócsaládjához hasonlóan ők is függetlenítették magukat az *Amanovik-házi királyoktól, és többé-kevésbé szuverén módon kormányozták Shadvikot. Címerük ezüst bástyafokból kinövő vasököl volt vörös alapon, székhelyüket *Berranában tartották. Csillaguk a XV. század első felében tündökölt a legfényesebben, ám csupán 1650-ben hanyatlott le végleg, amikor a *nagy bosszúháborúban elszenvedett vereségek miatt kitört általános felzúdulás megbuktatta őket. A diadalmasan előrenyomuló összbirodalmi hadaknak azonban utódaik, a kérészéletű *Galasavikok sem tudtak ellenállni.

Baradovik, Rubastro – *Shadviki bíboros 1437-1456 között, a *Baradovik-dinasztia legkiemelkedőbb uralkodója, körmönfont politikus és ragyogó hadvezér, melléknevén Ronella Ostora. Országlása alatt tetőzött Shadvik területi terjeszkedése, egész Gorvik legerősebb tartományának számított. Nagy befolyással bírt az *anyaországban, ahonnan jelentős segéderőket tudott mozgósítani. Bizonyos értelemben még *Mantikor Malbarrót is fölülmúlta, mert három olyan célt tűzött ki maga elé, amit sem azelőtt, sem azóta nem sikerült elérnie senkinek, és ebből kettőt meg is valósított. (Az összevetés mégsem igazán az ő javára üt ki, hiszen Malbarro király, tőle eltérően, minden kitűzött célját megvalósította, talán élete végén a kráni zarándoklatot kivéve.)
Az 1454-es *vízparti hadjáratban a bíboros bevette *Ruminiót, ezzel a kezére került *Ronella utolsó darabja, s ő lett az első (és mindmáig az egyetlen) hadvezér a történelemben, aki el tudott hódítani Shadontól egy egész tartományt. A rákövetkező esztendőben elfoglalta *Novarcorenát, teljesen elvágva ezzel a birodalmat a Gályák tengerétől, hasonlóképpen első-egyetlenként. Művére a koronát az összbirodalmi sereg legyőzésével kívánta föltenni, ami úgyszintén példa nélkül állt volna – jól sejtette ugyanis, hogy a katasztrofális csapások egy táborba kényszerítik majd a viszálykodó shadoni pártfeleket. A döntő összecsapásra végül az általa megválasztott helyen és időben került sor, a lehető leggondosabb előkészületek után, ám az Úr Ranagol harmadízben már elfordította tőle az arcát. Az 1456. évi *montresori csatában – a század legvéresebb ütközetében – Rubastro Baradovik vereséget szenvedett, és maga is hősi halált halt a harcmezőn.

bartao – Szó szerint bátya. Idősebb férfiak tisztelettudó megszólítása, vérrokoni kapcsolatot nem szükségképpen föltételez.

Bel Cassadril – Godoni eredetű főnemesi család, 1128-1296 között gorranói hercegek. 1128-ban IX. Crusadio Bel Cassadril volt az első tartományi *szadhrapiosz, aki fölvette a hercegi címet, mely addig csak az uralkodóház ifjabb férfisarjainak első nemzedékét illette meg. A *kétszáz éves belháborúban a Bel Cassadrilok a *Bel Corma-ház szilárd szövetségesei voltak, míg Thylatestar Bel Estesso király 1296-os mocsári hadjáratában föl nem számolta hatalmukat.

Bel Corma – Shadon királyi dinasztiája, ősi godoni eredetű család. Az országalapítástól napjainkig folytatólagos, bár a mellékágak többször váltották egymást a trónon. 1201-től a *Bel Estesso-ház elvitatta tőle az uralkodói címet; a kettős királyság lényegében az 1868. évi *tavaradolai bulla kibocsátásáig fennállt, amely kölcsönös kompromisszumok árán létrehozta a *triatos kormányzati rendszerét.

Bel Corma, Adunarden, IV. – Az egységes Shadon hosszú-hosszú ideig utolsó királya, 1189-1201 között uralkodott. Szélsőségesen önkényes módszerei, melyekkel a megrendült központi hatalmat próbálta helyreállítani, a rendek körében előbb visszatetszést, majd ellenállást szültek. Az 1192. évi birodalmi gyűlésen (*a Hetedik Jogar gyűlése) Marzio udvarnagy feltehetően az ő hallgatólagos beleegyezésével adott parancsot hat tartományi herceg meggyilkolására; négyen áldozatul is estek a merényletnek, köztük a gordozai II. Valdarios Bel Estesso. Ennek még nem lett súlyosabb következménye, ám az 1200. évi *cipellős gyűlés ordítóan jogtipró határozataival betelt a pohár: a vértanú herceg fia és utóda, *III. Valdarios föllázadt a korona ellen. Adunarden király mellől sorra pártoltak el legpróbáltabb hívei, a gordozai csapatoktól 1201-ben kétszer is megalázó mértékű vereséget szenvedett. Zilált hadsorainak rendezésére a székesfővárosba vonult vissza, ahol a Marzio udvarnagy lánya által szervezett összeesküvés áldozatául esett. Gyermektelen lévén, vele kihalt a dinasztia Algadar-ága.

Bel Corma, Artemil, I. – Shadon legendás dinasztiaalapító lovagkirálya; 135. évi koronázásától számítjuk a birodalom kezdeteit. Alakja történetileg nehezen megfogható, belevész a körülötte burjánzó regék szövevényébe. Még halála évét sem tudjuk pontosan meghatározni, csak annyi bizonyos, hogy valamikor a 150-es években esett el a vad *derinda lovashordákkal vívott küzdelemben. Gyermekei, ha voltak egyáltalán, előtte hunytak el; a dinasztia öccse és utóda, I. Evendil Bel Corma ágán sarjadt tovább. Nevét napjainkig huszonkilencen viselték örökösei közül, továbbá két *Bel Estesso-király; soraikban egyaránt akadtak méltók és méltatlanok.

Bel Corma, Asturion, Jámbor Szent – Shadon királya 813-852 között, a köztudatban a sarkalatos uralkodói erények megtestesítője. Nemcsak ájtatos hitéről volt nevezetes, hanem bölcsességéről, ékesszólásáról és kiapadhatatlan férfiúi erejéről is: négy hites feleségével összesen huszonhat gyermeket nemzett, akik közül kerek egytucat túlélte őt. Asturion vetett véget a *máglyák százada néven ismeretes eretneküldözésnek, bár e törekvése kapcsán ellentétbe került *I. Sabazios főatyával. A hagyomány szerint mindketten buzgó imádkozásba merültek, hogy jobb belátásra térítsék a másikat, és az Egyetlen a király kérését hallgatta meg: visszavonta az *évek áldását a főatyáról. Holta után előbb a *phora-kroinoszok, majd a *philo-hieroszok közé emelkedett; az elsőfokú kanonizációban 859-ben, a másodfokúban 1012-ben részesült. Az *aszturiánusok prédikáló rendje védőszentül választotta.

Bel Corma, Beralduin, III. (mint zátonyvízi herceg), ill. I. (mint uralkodó) – 1287-1201 között Zátonyvíz ötödik hercege a Bel Corma-ház Belgadar-ágából, 1201-1204 között Shadon királya. Őt hívták meg 1201-ben a trónra a *IV. Adunarden hatalmát megdöntő összeesküvők. Elődjével nem kifejezetten kedvelték egymást: Beralduin is egyike volt azoknak a hercegeknek, akiket Adunarden király az 1192. évi *Hetedik Jogar gyűlésén megkísérelt meggyilkoltatni. Pozícióinak megerősítése végett a székesfővárosba érve nyomban megkoronáztatta magát. A lázadó *Valdarios Bel Estesso herceget tárgyalóasztalhoz szerette volna invitálni; fogalma sem volt róla, hogy amaz szintén a trónra aspirál (*vak koronázás). Az új helyzetben nem küldhette haza érthető óvatosságból magával hozott tartományi csapatait; ezzel alkalmat adott *X. Raquo gorviki királynak Zátonyvíz lerohanására (*harmadik zátonyvízi háború), aminek nem csupán a szigetlánc fele esett áldozatul, hanem Cormaserrát védő elsőszülöttje, ifjabb Beralduin is. Az egyházzal riválisa megkoronázása okán süllyedt mélypontra a kapcsolata, *Valiante Del Río ellán herceggel pedig a zátonyvízi fejlemények miatt. Rövid uralkodását szakadatlan hadakozásban töltötte, nehogy összecsapjanak a feje fölött a hullámok. 1204-ben esett el a ravrasi csatában.
I. Beralduinról elég kedvezőtlen kép él a köztudatban, pedig tehetséges és jó szándékú uralkodó volt – nem róható fel hibájául, hogy e kiúttalan helyzetben alulmaradt.

Bel Corma, Evendil, I. -

Bel Corma, Gallaphain – Shadoni király 523-534 között, lemondása után 549-ben hunyt el Tela-bierrában (*Szent Város). A birodalom történetének legnagyobb hódítója: ő foglalta el és szervezte Ronna-gella néven tartománnyá a Felföldet, továbbá ő küldött először flottát a Shadoni-öbölbe. Uralkodása végén ellentétbe került II. Deodatus főatyával, és ostromra vezette az összbirodalmi sereget a Szent Város ellen. Életének utolsó tizenöt évét hallgatási fogadalomban töltötte, *faioszként szolgálva a *Márványtermekben.

Bel Estesso – Godoni eredetű főnemesi család, 1132-től gordozai hercegek, 1201-től a *Bel Cormákkal vetélkednek a királyi címért, 1868-tól a *triatos harmadik tagjaként birodalmi uralkodóhercegek. Leszármazásuk az országalapítástól napjainkig folytatólagos, bár a mellékágak időnként váltották egymást. Trónigényük *Amfortas főatya révén a legmagasabb szinten nyert egyházi szentesítést, semmiképpen sem tekinthetők hát közönséges bitorlóknak vagy ellenkirályoknak. Hasztalan keresnénk mögöttük az örök mumus, Krán árnyékát is: a történelem tanúsága szerint sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak a Bel Cormáknál.

Bel Estesso, Alasandril -

Bel Estesso, Valdarios -

Bene Bossias (1382-1457) – Teljes címén canus *chon-taleiosz Bene Bossias testvér, a *biarra-trónus teljhatalmú titkos megbízottja az 1446. évi összbirodalmi hadakban. A főatya hivatalos krónikásnak álcázva nevezte ki a sereghez; ezt a munkát egyébiránt lelkiismeretesen el is végezte, mivel valóban tudós történetíró volt, az Exempla Gorviciis és más jeles munkák szerzője. Emellett már a gyülekezőtáborban szellemi befolyása alá vonta *Alasandril Bel Estessót és *Bethumabel Vil Galladrant, a királyok által küldött fővezéreket, akiknek folytonos rivalizálása a hadjárat sikerét veszélyeztette. Ő persze nem tudta volna elvezetni helyettük a sereget – ám meglepően jól sikerült együttműködnie a *koldusszék képviselőjével, *Lanzelotto Borromeo nagymesterrel, valamint a *szabadcsapatok főtábormesterével, *Dario Del Gado kapitánnyal. A *montresori csatában Bene Bossias testvér ugyanolyan bátran és keményen harcolt, mint bármely szabadlegény; s noha az ő küzdelme kevésbé volt látványos, az árát ugyanúgy meg kellett adnia. A *shadviki *hecadonokkal vívott szellempárbajban nyáladzó eszelős lett belőle; fertályesztendeig még elborult elmével tengődött egy szeretetházban, aztán megkönyörült rajta a Hetedik Jogar.

Berrana – Szó szerint Tengerkapu. A legnagyobb, legforgalmasabb és leggazdagabb kikötőváros a Gályák tengerének déli partján, a Tarikamis-félszigeten. 403-tól 1201-ig *Ronella, 1201-től 1222-ig *Ellánia, 1222-től 1659-ig *Shadvik, végül 1659-től ismét Ronella fővárosa; a *Del Río hercegek után a *Baradovik- és *Galasavik-házi bíborosok székhelye. 1659-ben az összbirodalmi hadak héthónapos kemény ostrommal fogallták vissza a *nagy bosszúháborúban, majd VIII. Beatus főatya nyilvános tisztító szertartással purgálta ki belőle Ranagol százados mocskát, és nevét Berrana-rodára, vagyis (régies szóhasználattal) a Tenger Hű Kapujára egészítette ki. A névszentelő rítus óta ellenséges sereg soha nem tudta megvetni benne a lábát.

berranai partraszállás – A *gyászháború nyitánya 1221-ben. A gorviki hajóhad, fedélzetén a *Nagy Carridával, menetből gázolta le az ellán hercegi flottát, majd horgonyt vetett *Ellánia fővárosa előtt. *Berrana lakossága az iszonyatos túlerő láttán lefegyverezte a helyőrséget, majd kaput nyitott *Mantikor Malbarro király előtt, aki széles körű kereskedelmi kiváltságokkal jutalmazta őket.

Berralmo – Magános hegyorom *Berranától keletre, csúcsán a hasonnevű várerőddel, mely a *Cormarába vezető Szigetfoki utat ellenőrzi. *Shadvik fennállásának ideje alatt (1222-1659) a *Dea Macula központi rendháza. Ma omlatag rom.

berralmói vész – A *gyászháború első szárazföldi csatája 1221-ben. A *berranai partraszállást követően *Vitorio Del Río ellán herceg *Berralmóba húzódott maradék harcosaival, és fölkészült a halálig tartó védekezésre. Az ostrom azonban igen rövidre sikerült: a *Nagy Carridában szolgáló *sacerdonok ölővarázsokkal elpusztították a fél védősereget, majd élőhalottként föltámasztva bajtársaikra uszították őket. A herceget és családját – *Mantikor Malbarro király kifejezett kívánságára – élve fogták el.

Békenagytanácsok – Az 1455-ben Irganóban a *vízparti hadjárat katasztrofális eseményeinek hírére összehívott békéltető tanácsok. Gyakorlatilag mindenki hivatalos volt rájuk a birodalomból, aki többé-kevésbé önálló hatalmi tényezőnek számított, az érdemi tárgyalófelek körét azonban a két királyi dinasztia (a *Bel Cormák és a *Bel Estessók), a két egyház (a *Szent Város és a *koldusszék), a felföldi hercegek (a *Vil Catrazok) és a *Viharvízi Liga képviselői alkották, közülük is főképp az első négy. A megbeszélések a belviszályok elsimítása, az általános fegyvernyugvás és a *Shadvik elleni föllépés körül folytak. Összesen hét Békenagytanács ült össze egymás után, mindegyik más-más összetételben. Az érdemi tárgyalófelek csupán a negyediken jelentek meg először teljes számban, és a tanácskozás még ezt követően is három ízben feloszlott a különböző súrlódások miatt. Közben szép lassan eltelt az esztendő, és *Rubastro Baradovik bevette *Novarcorenát. A hetedik és utolsó tanácsülés berekesztésekor mindenkinek az volt az érzése, hogy nem haladtak semmit – ám 1456 tavaszán valami csoda folytán mégis fölállt az összbirodalmi sereg, háromszáz év óta először…

biarra – Kivételes tisztaságú fehérmárvány, mely csupán a Testemarra-hegységben fordul elő, továbbá néhány kisebb fejtőben a carappói hágóvidéken. Már a *Septameron himnuszaiban szakrális jelleg társul hozzá: hószín ragyogása az Egyetlen felé törekvő lélek tisztaságát jelképezi. Elmaradhatatlan alkotóeleme minden épületnek, ahol Domvikot tisztelik. Valamennyi fejtő egyházi tulajdonban van, a kő profán célokra történő felhasználását csak a legritkább esetekben engedélyezik. A biarra alkalmazása világi környezetben nem csupán a szertelen fényűzés jele, hanem a kitűnő egyházi kapcsolatoké is.
Shadon keleti tartományaiban egész katedrálisokat emeltek biarrából; Nyugatvégre viszont, ahol a legtöbb új templom épült, sokkal kevesebb jutott belőle, különösen a *nagy szkizmát követően, amikor a főatyák beszüntették a kivitelt. A *koldusszék azonban szokásos prakticizmusával túltette magát a dolgon, és beérte a szimbolikus gesztussal: egy-egy kavics elhelyezésével az alapozásban.

biarra-jog – A főatya által a legtekintélyesebb kolostoroknak adományozott kiváltság, mellyel a rendes egyházszervezetből kiemelve közvetlenül a saját kánoni joghatósága alá vonja őket.

biarra-trónus – A főatya hivatali trónusa, melyen beiktatásakor ünnepélyesen helyet foglal. (Lásd még *alabástrom tiara.) Ez nem puszta formalitás: a trónszék ugyanis ősrégi ereklye, még a Hét Arc Megnyilatkozását, sőt a godoni birodalmat megelőző időkből, amelyben az Egyetlen eleven ereje lüktet, s az intronizáció pillanatában áthatja és átszellemíti a főatyát. Az így nyert hatalom pontos mibenléte egyike az egyház legnagyobb misztériumainak; számos történelmi példa tanúsítja azonban, hogy a székében ülő főatya akaratával szembeszállni nem a legbölcsebb cselekedet.
Ugyanakkor a biarra-trónus a jelek szerint egyfajta ellenőrző funkciót is ellát. Feljegyzéseink öt olyan alkalomról emlékeznek meg, amikor a hivatali szék minden vélelmezhető ok nélkül elutasította gazdáját, két ízben már a beiktatásakor, másik háromban több esztendős szolgálat után. Mindegyik incidens az érintett főatya lemondásához vezetett, és a felsőbb egyházi körök közismert titkolózó hajlamát tekintve nem elképzelhetetlen, hogy hasonló esetek máskor is előfordultak, csak nem hagytak nyomot forrásainkban.
A “biarra-trónus” kifejezés használatos továbbá átvitt értelemben is; ilyenkor magát a főatyát vagy a szűkebb egyházi vezetést értik alatta.

bispo – Szó szerint püspök. Rangban az érsek (*arzobispo) után következő méltóság a gorviki egyházszervezetben. Minden tartomány negyven-ötven *diocezóra tagolódik, ezek között három-négy érseki és egy bíborosi jogú van, a többinek bispók állnak az élén. A *ranacorrák birtokai kívül esnek ezen a szervezeten, és bárhol terüljenek el helyileg, mindig közvetlenül a bíboros joghatósága alá tartoznak.

bizalmi kvalitheiák – Azok a *kvalitheiák, amelyek fölszentelésükkor titoktartási fogadalmat tesznek, tevékenységüket a nyilvánosság kizárásával folytatják, és feladatkörük kiterjed a *nyilvános kvalitheiák felügyeletére, illetve ellenőrzésére. A nyolc kvalitheiából három tartozik ebbe a kategóriába, rangban a második, az ötödik és a hatodik. (*Mendraiosz, *taleiosz, *chon-taleiosz; boszorkányvadász, inkvizítor, belső inkvizítor.)

Borromeo, Lanzelotto, majd Vérző Szent – A *Hatodik Arc Testvériségének nagymestere 1437 és 1456 között. Aggódva figyelte *Shadvik hatalmának növekedését; minden másnál nagyobb veszélyt látott benne a birodalomra nézve, megfékezését az Egyetlentől kapott szent küldetésének tekintette. Kiváló katona volt, kőből-vasból való ember, amellett elemző szellemű stratéga – jóllehet e tulajdonok az ő posztján alapkövetelménynek számítottak. Megtetézte azonban még őket egy további erénnyel, amivel valóban kirítt a többi *koldusszéki vezető közül : szokatlanul rugalmasan gondolkodott.
Már 1440-ben a *kis zsinat elé terjesztette elképzelését a Ferrelos-hegységtől északra létesítendő missziós püspökségről, amellyel ki lehetne törni a partvidékre, így Shadvik nem tudná elvágni a Gályák tengerétől a birodalmat. Leszavazták, nem a költségek miatt, hanem mert a tervnek csak úgy lett volna értelme, ha a leendő püspökséget a főatya egyháza előtt is megnyitnák. Számtalanszor figyelmeztette társait, hogy ne becsüljék alá *Rubastro Baradovik képességeit, hasztalan. Ők vérgőzös agyú fanatikusnak véltek minden ranagolitát, aki még a józan gondolkodásra is képtelen, nemhogy a tisztességes hadvezetésre. Borromeo ekkor ideiglenesen a salmói rendházba tette át a Hatodik Arc Testvériségének székhelyét, és kapcsolatot keresett a *Carappóban állomásozó *ellán *szabadcsapatokkal, akik eretnek hazaárulóknak tartották a koldusszéket, és gyűlölték vagy jobb esetben undorodtak tőle. Eleinte durva elutasításba ütközött, ám kitartóan próbálkozott tovább – ezúttal szerencséjére.
1445-ben ismerkedtek össze a legendás *ronellai szabadkapitánnyal, *Dario Del Gadóval; kapcsolatuk csakhamar bizalommá, majd barátsággá mélyült. Del Gado, ez a hozzá hasonlóan nyitott szellem, osztozott aggodalmaiban és törekvéseiben. Kölcsönösen nekiláttak összecsiszolni az együttműködés lehetséges módozatait. Lassan haladtak, de reménykeltően. 1445-ben még tüstént háború tört volna ki Nyugatvég és az ellánok között, ha Borromeo a seregével carappói földre teszi a lábát. 1450-től már közösen vezettek kisebb vállalatokat Shadvik ellen. A két sereg egyelőre nem menetelhetett együtt – Borromeo *leiosz thairái ugyanúgy rühellték a szabadlegényeket, mint azok őket -, ám a hadmozdulataikat már gyorsan és hatékonyan összehangolták. Ki tudja, nem hozta volna-e előre két évszázaddal a *nagy bosszúháborút e két férfi közös erőfeszítése, ha Rubastro Baradovik időt hagy nekik?
Ő azonban nem hagyott. 1454-ben a *duarrei csatában nemcsak az ellán hadakat törölte el a föld színéről, hanem az egyik koldusszéki *iratos atya kolostorát is. *Duarréba már nem érhetett oda idejében a nagymester segítsége, *Rumilio felmentésére azonban küldött egy válogatott csapatot. Ő maga lóhalálában sietett a Shadlekben összehívott kis zsinatra, ahol *hadivétójával az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia azt az őrült határozatot, hogy a *nyugatvégi seregek nyomban vonuljanak egymagukban Rubastro Baradovik ellen, bosszút állni Duarréért. Oroszlánrésze volt abban, hogy a koldusszék mind a hét irganói *Békenagytanácsra küldöttséget menesztett, s nem rajta múlt, hogy a végtelenbe nyúló egyeztetések az egész 1455-ös esztendőt fölemésztették, mialatt a bíboros bevette a hősiesen védekező *Novarcorenát.
1456-ban, háromszáz év óta először, ismét táborba szállt az összbirodalmi sereg. A nyugatvégi hadak élén a nagymester állt, és ő képviselte a koldusszéket a fővezérkarban. Valójában az egész sereget ketten irányították Dario Del Gadóval, miután a főatya titkos megbízottja, *Bene Bossias belső inkvizítor segítségével feltűnés nélkül kiiktatták az uralkodóházak által delegált két főparancsnokot. Minden tudásukat és tapasztalatukat latba vetve készültek Rubastro Baradovik ellen, aki erős védelmi állásokban várt rájuk a Montresor-szorosban.
A *montresori csatában kivívott győzelemért nagy árat kellett fizetni. A Hatodik Arc Testvériségének csaknem háromezer hites lovagja maradt holtan a harcmezőn, köztük nagymesterük, Lanzelotto Borromeo is. Ő azonban hősi halála után – nem jutalom, hanem szolgálat gyanánt – a *phora-kroinoszok soraiba emelkedett. A rettenetes szenvedést, mely halandó életének utolsó perceiben gyötörte, immár az örökkévalóságig kell viselnie.

Calicus, Szőlőérlelő Szent – Igen ősi *philo-hierosz, még az Arcok Megnyilatkozása előtti korokból. Legendái utólagos konstrukciók; halandó énje, ha volt egyáltalán valaha, mára teljesen elhomályosult. Az ő jegyében áll őszközép második hava, és a birodalom valamennyi borvidékén tisztelik: szüret előtt a gazdák rendszeresen fohászkodnak a közbenjárásáért, s ha jó termést eszközöl ki számukra az Egyetlentől, must- és boralamizsnát hagynak a szobrai előtt a rászorulóknak. A *nagy szkizma fennállása alatt (1219-1623) több kisebb *faiosz-rendje volt *Nyugatvég szőlőtermő tájain.

Carappo – A három *ellán tartomány egyike. Földrajzi jellegében alaposan elüt a két másiktól (*Cormasától és *Ronellától): csupán kurtácska tengerpartja van északon, egyetlen nagy kikötővárossal (*Novarcorenával), egyébként szinte az egész területe hegyvidék, mely bővelkedik fában, vadban és különféle ásványkincsekben, mindenekelőtt az értékes *fehéraranyban. Az ilyesféle tájak munkás, szívós, zárkózott népeket szoktak nevelni, és a carappóiak valóban higgadtabb és türelmesebb hírben állnak szomszédos testvéreiknél – ami persze a közmondásos ellán vérmérsékletet tekintve még mindig nem sokat nyom a latban.
Stratégiailag nézve Carappo a Tarikamis-félsziget hátországa, és pontosan ezt a szerepet töltötte be a *Shadvik elleni háborúban. Carappói terület sohasem került shadviki kézre, eltekintve Novarcorenától és a tengerparti sávtól egy rövidke időszakban (1455-56). Ezzel szemben több mint négyszáz éven át Carappo viselte a háború csaknem teljes anyagi terhét, és ebbe mégoly gazdagon is kis híján belerokkant. Az északról be-beütő shadviki portyák pusztításai a *szabadcsapatok fenntartásának költségeivel megtetézve szinte elviselhetetlen súlyként nehezedtek a lakosságra. Mivel még aránylag a birodalmi adók alól tudtak legkönnyebben kibújni, hát főként ezzel kísérleteztek. A XIII-XVI. században Carappo valóságos csempészparadicsom volt, minden városkában virágzott a feketepiac, és ha valamelyik birtokra királyi adószedő merészkedett, úr és paraszt közös erővel tángálta el. Mindezzel persze nem lopták be magukat a fölöttes hatóságok szívébe.
Carappo hercegét 1223 óta a *Bel Corma-királyok nevezték ki, ezzel azonban a helybéliek édeskeveset törődtek. Nyaktörő gyalogösvényeivel, zegzugos szurdokaival és bérci sasfészkeivel ez a tartomány mindig is az önfejű népek melegágya volt. Már a saját vérükből való *Del Río hercegeknek is meggyűlt velük a bajuk 1201-1209 között, amikor sehogyan sem akarták megemészteni, miért kéne nekik a gorvikiakkal háborúzni holmi világvégi szigeteken (*harmadik zátonyvízi háború). Hogyan zabolázhatná meg őket akkor egy idegen? A vakmerőbb szabadkapitányok a saját szakállukra leszerződtek a *Bel Estessókkal, hogy ha elunták Shadvikot, olykor Shadonba is legyen jogalapjuk átruccanni egy kis fosztogatásra. Néha még herceggé is hagyták kineveztetni magukat; szerencsére ezt sohasem vették komolyan, különben tucatjával támadtak volna címigénylők.
A másik két tartomány a háború négyszáz éve alatt kétségkívül nagyobb véráldozatot hozott Carappónál. Ez azonban csak az arányok miatt tűnhet kevésnek; *Baldusario kapitány példája bizonyítja, hogy ők sem kímélték az életüket. Hogy miért? Kényszerűségből, dacból, virtusból… Ilyesfajta elegyből gyúrják a hősöket.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához