LFG.HU

HammerTimeCafe
Jámbor Attila
novellaCimkek

“The sky has frozen to a wall
We die we all”
Katatonia: Wealth

Sokáig nem volt otthonom és Gazdám, de most újra tartozom valahová. Örülnöm kéne, mégsem vagyok boldog, mivel valami borzasztóan megváltozott. Ebből a változásból nem érzékelhettem semmit, míg az átmenet tartott: körbe voltam véve más régi Társakkal, együtt bámultunk le a terembe, figyeltük a Gazdákat, ahogy válogattak közöttünk, egyeseket csak megnéztek, másokat meg is tapogattak, némelyikünket pedig magukkal vitték. Hogy sóvárogtunk az új Gazdák után, repesve vártuk, hogy újra az életük része legyünk, egy kicsit birtokba vehessük mi is az Ő birodalmukat! Engem sokáig elkerült a szerencse, mivel egy homályos sarokban rejtőztem. A Gyűjtő akarta, hogy ott legyek, mivel szerinte nem érdemeltem kiemeltebb szerepet Nála. Nem haragudtam Rá, hiszen külsőmön nyomot hagytak a centúriák, arcom horpadt, ruhám foszlott és koszos volt. Sőt, egy ideig nem is bántam a mellőzést, hiszen nehezen felejthettem azokat az embereket, akikkel előzőleg megosztottam hosszú évtizedeket, de később már én is üresnek éreztem létemet Gazdák nélkül. De eljött az a nap, és egyből megéreztem, hogy akkor engem választani fognak és újra bekerülök egy családba. Még nem mozdulhattam, szavam sem hallhatta senki, hiszen nappal volt, de miközben a Gazda vitt hazafelé, magamban ujjongtam és alig vártam, hogy éjszaka megismerhessem új otthonom lakóit: Gazdám szűkebb családját, a Túloldaliakat és a hozzám hasonló Társakat.

Szomorú a szívem, és félek: féltem mindannyiunkat. Most visszagondolva, már úton hazafelé is éreztem valamit a változásból, de akkor még az örömöm túl nagy volt ahhoz, hogy hallgassak a világ megváltozott morajára. Igen, minden morajlott körülöttem, furcsa, élettelen zajok ostromoltak, de lelkem még süket volt otromba zenéjükre. És ott voltak azok a másféle hangok, közel sem durvák, mégis oly panaszosak és kétségbeesettek: az emberek kebléből feltörő sóhajokat hallottam, de balga módon nem figyeltem semmire akkor igazán, csak sorsom vélt jobbra fordulásán örvendeztem. Talán már túl idős vagyok ehhez a világhoz és azért nem értek semmit. Talán csak én magyarázom rosszként a változásokat és igazából semmi káros nem történik velünk. Talán a Gazdáknak most így jó, csak én vagyok aggodalmaskodó. Nem tudom. Mindenestre mikor hazaérkeztem, megdöbbentett új otthonom. Fekete szemem látszólag üresen bámult egy irányba, karjaimat mereven magam előtt tartottam, nem mozdultam – hiszen tiszteletben tartottam a régi szabályokat és a mozgással vártam az éj eljöttéig, – de ennek ellenére sokat láttam, és még többet éreztem az engem körül vevő otthonból. Szemlélődni pedig volt alkalmam bőven, hisz amint megérkeztünk, Gazdám csak hanyagul félredobott az egyik szoba szögletébe, aztán napokig rám sem tekintett. Már ez is megsebezte a szívem, és keresni kezdtem a többi Társat, hogy elpanaszoljam nekik a mostoha bánásmódot, azonban… megéreztem, hogy az új otthonban semmi hozzám hasonló nem élt!
Dideregtem a hirtelen rám törő magánytól!

Nem értettem, miként lehetséges ez, hogyan élhet Gazdám teljesen egyes-egyedül. Éreztem, hogy vannak még itt más dolgok is, majdnem hasonlatosak hozzánk, de még is annyira különbözőek: halott volt mindahány. Hideg, szürke dolgok, hallgatag, puszta nehezékek csak e világban, az Igazság Világában pedig még ennyit sem jelentettek: tátongó fekete üresség mind a szivárvány színeihez képest. Néhány nap elteltével arra is rádöbbentem, hogy e dolgok is felelősek azért a sivárságért, amivel itt szembesülni kényszerültem. Igaz, hogy a nap nagy részében süketen és némán strázsáltak az otthon különböző részein, de alkalmanként, ha a Gazda úgy akarta tombolni kezdett némelyik: az a nagy szögletes láda kaotikus képeket és hangokat ontott Gazdámra, beszélt hozzá, de mégsem mondott neki semmit. A Gazda pedig, mintha csak a süket magány elől menekülne, előtte ülve órákig bámulta a dobozból előtörő őrjítő kavalkádot, de a lelke ugyanolyan élettelen maradt. Az a kisebbik pedig e kornak muzsikájával űzte el a nyugalmat az otthonból. De miféle zene volt az! És hol voltak mellőle a zenészek! Sehol. Az ördögi muzsika pedig dübörgött, hazug és felszínes módon szerelmekről szólt, holott a korcs harmóniák színtelenül hömpölyögtek elő abból a dologból. Ilyen körülmények között fojtogatott a létezés! Akárhogy figyeltem, lelkem bárhogy szomjazta őket, alig leltem nyomára a színeknek, melyek az Igazság fényében az érzelmek szövevényes erdejében kalauzolnak minket. Mindenbe beleivódott ezekből a halott dolgokból áradó szürkeség.

Azok közé a ritka alkalmak közé tartozott más emberek látogatása, mikor is érezhettem az otthonban néhány halvány színt. De beteg és taszító színek voltak ezek is. Amikor a látogatók itt voltak, sokszor éreztem némelyiküknél epeszín irigységet, másoknál a gőg és lenézés sárszínű hullámai fodrozódtak szívük körül. És néha egy-egy fiatal nő, akik ideig-óráig megfordultak itt! Mikor Gazdám és valamelyik nő teste eggyé lett, akkor sem örvénylett köröttük bíborszínű, vagy vérvörös vágy, mely valódi, mély érzelmekről tanúskodott volna, inkább csak a hamuszínt alig-alig elnyomó rózsaszín, amely a szétváláskor gyorsan vissza is szürkült. Mint partra vetett hal, úgy vergődtem e sivár pusztaságban. Kétségbeesésem pedig a hetek múlásával tetőzött, amikorra a néha idelátogató vendégeket Gazdámmal összevetvén már tudtam: nem én kerültem egy kivételesen szerencsétlen helyre; az egész világ ilyen lett: lelkileg megnyomorodott emberek lakta börtön.

És egyik éjjel sem volt már olyan, mint rég! Eleinte még mozdultam, felkeltem, szavaltam, táncoltam, vagy énekeltem: minden éjjel hívtam a Társak Karneváljába a többieket, de a dolgok körülöttem kegyetlenül némák és mozdulatlan maradtak. Már csak a Túloldaliakban bíztam, azonban Ők csak ritkán jöttek és akkor is szavak nélkül, s bánatosan figyelték egyre gyengülő kísérleteimet. “Ez már nem a mi időnk; itt az idő és tér halott, végtelenül halottabb, mint mi” – mondta egyikük az egyetlen alkalommal, amikor megszólítottak. De én nem hittem nekik, az elmentek szelleminek, és még hetekig minden éjjel egyre nagyobb fájdalommal a lelkemben próbáltam álmot szőni dalommal Gazdám köré. Én, akinek porcelán arca horpadt, harlekin-ruhája ráncai között hosszú évtizedek pora és több centúria emléke rejtőzik. Mire mentem volna egyedül? Az utolsó alkalmakkor már remegő hangon, könnyeimet nyelve dúdoltam régmúlt esztendők emlékezetes eseményeiről szóló dalom.

Húzott vissza minden a múltba, emlékek kavargó sokasága, a csodálatos és igaz emberi érzelmek, és álmok végtelen sora, melyekkel mi, a Társak éjjelente ajándékoztuk meg Gazdáinkat. Álmaikat a saját emlékeinkből szőttük nekik, hogy teremtő képzeletük mesés képekké – vagy éppen fenyegető torzókká – egészítse ki azokat. A múltunkból, mely az ő múltjuk is volt, jelent alkottunk az álmok földjén, s abból ők tovább formálták mindannyiunk közös jövőét; mert lelkük legmélyebb részéből, az álmokból származott minden később eljövendő emberi dolog: boldogság, szerelem, remény, megvilágosodás, forradalom, de ármány, háború és szenvedés is! Mi, régről itt maradt Társak magunkkal vittük múltjukat, melyet álmaikban adtunk át nekik, a gyökerek voltunk, melyből az eljövendő gyümölcsei szívták az éltető erőt!

De ennek örökre vége. Nem táncolok, nem énekelek, nem mozdulok már. Ebben a világban haldokló dolgokkal veszik körül magukat az emberek, és mi, igaz régi Társak, mint végtelen vizeken kis szigetek, már csak itt-ott létezünk, elzárva minden varázstól. Az erőm a végét járja, és ezt nézni sincs kedvem, mert látom, hogy haldokolnak az emberek. Ők még nem tudják, de mi már igen. S nem tehetünk semmit értük: így akarják. Most is éjszaka van, a Gazda nyugtalan – és mily sekély! – álmot alszik, és én, testem szerint Pietro, a háromszáz éves porcelán baba a kintről beszűrődő kékes fényben mozdulatlanul ülök a polcon, szemben az ággyal. A szemem sarkába már örökre odadermedt egy könnycsepp, de Te, Gazda ezt sem vetted észre. Az ágyad mellett két Túloldali, és azokról sincs tudomásod. Keserűen néznek le Rád, néha rám pillantanak, fátyolszerű testük körvonalai remegve folynak egybe a homállyal. Nem fognak jönni többé: nincs miért. És ha a Teremtő engedi, én is elhagyom ezt a testet. Nem köt ide már semmi. Vége a varázslatnak, és vége az álmoknak. Az ürességnek van itt az ideje, meg sivatagnak, és színek elhervadásának. Minden Emberi elmúlik most. Az otthonokat az agónia hamuja borítja. Haldoklás jön. Aztán gyász.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához