LFG.HU

Angel_of_Mercy
novellaCimkek

A kis városkában megélénkült az élet, hiszen piacnap van. Az áruval megrakodott szekerek, kordék által felvert portól szinte alig lehet néhány lábnál messzebb látni a főutcán és a piactéren. Az emberek eltakarják arcukat mindenféle kendővel, vagy egyszerűen a kezükkel. A lovak prüszkölését elnyomják a kereskedők kiáltozásai és az utcára kivonult muzsikusok legkülönbözőbb dallamai. A város soha sem tudott rendesen felkészülni a piacnapra érkező vásártömeg és árusok ellátásáról – most sem. A piactéren a vásárosok sátrait és kirakodóhelyeit megerősített városőrség vigyázza, de a néptömeget is csak alig-alig tudja kordában tartani. A fogadók mind tele vannak, a piactéren egy tűt sem lehet leejteni az óriási tömegben. Pedig még csak fertályórája kezdték sütni a nap első sugarai az egymás mellett álló két templom tornyának tetejét. A Dreina-templom árnyékában megbújó kisebb templomnak legmagasabban lévő sokszínű ablakán már behatol a fény, hogy az egyetlen, hatalmasnak tűnő belső teréből kiűzze a sötétséget. Pirosas, zöldes és sárgás színbe öltözteti az amúgy fehér márványfalakat és oszlopokat, varázslatos hangulatot kölcsönözve a bent tartózkodó idegen számára. A sarkokban és az eldugottabb zugokban azonban még az elmúlt éj sötétje honol. A jó felépítésű, magas idegen azonban nem vesz tudomást sem a színek pompás játékáról, sem az egyre jobban visszahúzódó sötétről. Csak térdepel az oltárnál felállított óriási méretű, fensőbbséget sugárzó szobor előtt – elmélyülten imádkozik. Térdei mellett egy-egy gyertya pislákol. A két lángocska bizonytalan fényében zöldes ingje és okkersárga nadrágja piszkosnak, kissé átizzadtnak tűnik, talán azért, mert már akkor is ugyanígy itt fohászkodott a hideg földön, mikor még nem vonult vissza az éji sötét a templom rejtett zugaiba. Arcán a fáradtság jelei, tagjai elgémberedtek, csak ő nem érzi – vagy nem akarja érezni. Kissé sápadt ajkai már sokadjára formálják meg ugyanazt a fohászt imádkozása során.

A piaci tömegen alig-alig tud átvágni a templom köztiszteletnek örvendő, kissé őszülő papja. A lökdösődő szolgák és polgárok közt végül sikerül átjutnia a téren, s végre eljut a kis templom dísztelen kétszárnyú kapujához. Fáradtan leporolja magát, és ekkor észreveszi, hogy nincs meg a pénzes zacskója. A piaci tömegben meglopták. Duzzog magában, és szemrehányóan rápillant a gazdagon díszített Dreina-templomra.
- Ilyet azokkal a papokkal biztos nem mertek volna csinálni – gondolja magában. Fejcsóválva sétál fel a bejárathoz vezető lépcsőn, nem dühös, mert csak néhány réz volt benne. Tényleg! Valamire el akarta költeni azt a pénzt. De mire? Ezen töprengve tolja meg a résnyire nyitva hagyott kapuszárnyat. Mikor belép saját, kellemes világába, melegségérzet tölti el, és már meg is feledkezik a gondjáról. Noir szobra előtt egy gubbasztó alakot pillant meg. A fohászkodó csuklyája természetesen nincs a fején – enyhén szólva tiszteletlenség lenne – barna, hullámos, vállig leomló fürtjei ismerősek a pap számára. Lassú léptekkel felé indul, miközben vegyes érzelmek támadnak benne. Büszkeséggel tölti el a szép látvány – a pompázó színek, ahogy mindig átfestik a falakat és képeket -, ugyanakkor szomorúság költözik szívébe, melynek hangot is ad, mikor odaér az ismerőshöz:
- Még mindig fohászkodsz a lelkének nyugalmáért? Rendes dolog, főleg tőled, aki nem tisztel egy istent sem… – A térdelő férfi kelletlenül abbahagyja az imát, és erőteljes hangján a pap szavába vág:
- Ezt inkább ne itt beszéljük meg, ha lehet! – kék szemeit továbbra is csukva tartja, tartásán mit sem változtat, csak izmos kezeit engedi le, bízván benne, hogy a pap hagyja tovább imádkozni.
- Elmondásod alapján biztos kedveltem volna a lányt, hidd el. Szép teremtés volt, és tényleg hozzád való lett volna, kivéve persze a vallásotokat. Nem is értem, hogy lehet egy Noir hitű ártatlan lány bárkinek is az útjában. Én is igazán sajnálom a történteket… – a pap beszél, beszél, ontja a szót, de a barnahajú férfi már rég nem figyel rá.

Gondolatai elkalandoznak a múlt homályában: ülnek a lánnyal kettesben a tábortűz körül, fejük fölött a tiszta éjszakai égbolt, alattuk a dús füvű erdei tisztás. Beszélgetnek egymással, majd ajkuk összeér, szívük egyre hevesebben ver, lelkük és testük eggyé fonódik a forró éjszaka alatt. Ekkor kapott a lánytól egy gyűrűt örök szerelmük zálogaként. Eszébe jutnak az izgalmas pillanatok is, mint például amikor a lány leesett a lóról, lába beakadt a kengyelbe, a ló pedig megvadult. Neki kellett megmentenie, hogy aztán egymás ölében folytassák az utazást – ugyanis a lovat úgy állította meg, hogy lelőtte az íjával. Akaratlanul is elmosolyodik, mikor mulatságosabb események jutnak eszébe. Aztán elkomorul, mert az előző nap estéje vetül sötét árnyékként elé – elhomályosítva az összes eddigi szép emléket: ebben a városban szálltak meg, egy átlagos, tiszta fogadóban az egyik emeleti szobában. Kedvese készülődött az alváshoz, ő maga lement még egy alváshoz elengedhetetlen sörért, de a lány azt szerette volna, hogy ne hagyja egyedül. Már eddig is kiderült, hogy valamitől fél a lány, de nem volt hajlandó elárulni. Nem értette, és gondolván, mi baj történhet, csak lement az italért. Engesztelésül vitt egy korsóval a lánynak is. Miközben lépkedett felfelé az emeletre, ügyelve arra, hogy ne menjen mellé egy csöpp se a kedvesének szánt nedűből, sikítást hallott a szobájuk felől. Ijedtében elejtette a sört, és rohant a szoba felé teljes erejéből. Másfélkezes kardja az oldalára volt csatolva, azzal a kezében lépett be az immár sötét szobába – a lámpást valaki széttörte. A félhomályban annyit látott, hogy egy vékony test fekszik a padlón, és fölé két alak tornyosul, neki háttal. Az egyik éppen elkezdte átkutatni. Azonnal rájuk támadt, és az egyik hátát átszúrta a kardjával, ami a fejvadász hastájékán bukkant ki rengeteg vérrel egyetemben. Meglepte őket az érkezése (pedig egy valamire való fejvadászt nem lehet meglepni), de felvették vele a harcot. A szeme lassan úgy-ahogy megszokta a fényviszonyokat, és megpillantotta ellenfelei fegyvereit: fejvadászkardok. Mind a négy. Néhány szerencsésebb fordulat után végül megfutamította az orvgyilkosokat, akik az immár nyitott ablakon távoztak, ugyanis érkezésükkor betörték a spalettákat. Nem lett volna képes követni őket, egyrészt a nagy vérveszteség miatt, másrészt hamar elnyelte őket az éjszaka sötétje. Fáklyagyújtás után lekuporodott a mozdulatlan test mellé, és kitört belőle a zokogás…

A pap befejezi a beszédet, miután látja, hogy nem figyel rá a kékszemű. A zokogásra azonban lehajol hozzá, és magához szorítja, tudja, hogy miért sír. Az éjszaka a harcos beállított a templomba fáradtan, véresen, s a meggyógyítása után elmesélte a harcos a papnak a lánnyal kapcsolatos dolgokat. A csuhás azért is gyógyította meg, mert már régebbről is ismerték egymást, két éve még együtt kalandoztak, de a pap kiöregedett a vad életből – legalábbis ő maga így érzi.

Mikor nagy nehezen abbamarad az önkéntelen zokogás, a harcos lassan ismét ura lesz saját tudatának, habár testének még egy ideig nem – néha hirtelen fel-felhorkant, ahogy egy kiadós sírás után illik. Egy erőtlen mosollyal megköszöni a pap segítő szándékát, és újra fohászba kezd. A csuhás feláll és odébb lép az imádkozótól, majd eszébe jut, hogy mire is akarta költeni az előbb magával vitt pénzt: füstölőket akart venni a ma esti miséhez, hogy jó illat legyen a templomban. E helyett végigjárta a piacot, és mint aki jól végezte dolgát, visszatért. Így tehát bosszúsan magához vesz némi pénzt a templom perselyéből, és kelletlenül kilép a poros, galád világba…

Az “Alvó dög”-nek keresztelt kis, egyszintes fogadó szintúgy telve van, mint az összes többi, habár nem éppen előkelőnek nevezhető vendégekkel. Talán épp ezért választotta a kis csapat ezt a fogadót, szeretnék elkerülni a feltűnést. A hátsó mellékutcára nyíló sarki szoba ablakán juthatna be a délelőtti napfény a szobájukba, de a belülre felakasztott függönynek kikiáltott rongy és a csukva levő spaletták tökéletesen megakadályozzák ebben. Teljes bent a sötétség, nem mozdul senki és semmi a szobában. A levegő viszont szinte vibrál a feszültségtől. Az egyik ágy és utazóláda között gubbasztó alak izmai pattanásig feszülnek, ugrásra készen fürkészi környezetét. Lélegzetét visszafojtva megpróbál minél észrevétlenebb maradni, miközben a lehető legtöbbet szeretne kivenni a körülötte levő vaksötétből – mindhiába. Fekete, vágott szemei hiába olyan éjsötétek, mint a körülötte örvénylő feketeség, nem képes valós képeket látni, csak valótlan árnyakat és táncoló alakokat, amiket már oly sokszor látott, ha huzamosabb ideig vaksötétben erőlteti a szemét. Lehunyja hát, mivel úgysem válik hasznára. Egyik kezében tartott rövid, kétmarkolatú fegyverének pengéjét alkarjához szorítja, a másikat pedig támadóállásban tartja. Homlokán megjelenik az első izzadtságcsepp, ahogy a kényszeredett tartásban koncentrálni kezd. Hallása megélesedik, hallja, amint a szú kapar a láda fenekén, és hallja az egy szinttel lejjebb levő pincében cincogó egér utolsó visítását, amint elkapja a macska. Ellenfelét azonban még így sem érzékeli, pedig ő is itt van a szobában.

Az izzadtságcsepp végiggördül csontos, éles metszésű arcán, majd csúcsos, frissen borotvált álláról lecsöppen a fapadlóra. A normál fül számára kivehetetlenül halk koppanás számára villámcsapásként hasít a néma csöndbe. A csepp gazdája tudja, hogy hibázott, s a következő pillanatban egyetlen halk csosszanást hall. Akaratlanul is maga elé kapja alkarjához szorított kardját, s a másikkal pedig vele egyidőben előre szúr. Hangos csattanással találkoznak a fejvadászkardok egymással. Mind a négy. Az eddig gubbasztó most felsóhajt, hogy sikeresen védte magát, de már vetődik is a láda fölött a túlsó falhoz a következő villámgyors szúrás elől – sikeresen. Egy gurulással segít magát lendületben tartani, és a következő pillanatban így már talpon is van. Egyetlen szempillantásnyi ideig ismét néma csönd borul a szobára, majd mindkét fél támadásba lendül: két fejvadászkard elcsúszik egymáson, a másik kettő közül pedig az egyik felszakítja a vékony, testőrszerű ruházatot, áthatol a kiváló minőségű abbitacél sodronyingen és felsérti a kidolgozott izmokat eltakaró bőrt úgy gyomortájékon – azért nem túl mélyen. Mintha a fejvadász visszafogta volna támadását. Persze, hogy visszafogta, hiszen társak, és nem akarják megölni egymást.

Ekkor kinyílik a szoba ajtaja. Az ablaktalan folyosón félhomályt biztosító falra felaggatott gyertyák közül egyet leakaszt a szobába lépő kopasz férfi. A tökéletes sötétség helyébe kíméletlenül önlik be a – fejvadászok számára vakító világosságnak tűnő – félhomály. A két előbb még harcoló alak leengedi fegyvereit, és tisztelettudóan köszöntik a rangban fölöttük állót. Ő becsukja maga mögött az ajtót, és viszonzásképp haragos arccal rájuk mered. A halványan táncoló gyertyafény felismerhetetlenné torzítja a kopasz fején a kosfej-tetoválást. A fejvadászokat kiveri a víz, ahogy a pap néz rájuk. Miközben a gyertyával meggyújt néhány másikat, megszólal:
- Mit műveltek itt, ti átokfajzatok? Tudtommal azt az utasítást adtam, hogy pihenjetek! – arcán enyhe düh látszik, de hangja hideg, mint a jég.
- Csak gyakorolunk – siet a válasszal a harcban sértetlen maradt fejvadász.
- Pontosabban okítom őt a sötétben való harc fortélyaira. – szól közbe a felkarcolt hasfalú – Habár úgy látom fejlődőképes – mosolyodik el sejtelmesen.
- Már megint nagyobb a szád, mint kellene! Attól, még hogy idősebb vagy, nem vagy jobb nálam! – vág vissza a fiatalabb.
- Csak szerencséd volt – zárja le a vitát az idősebb, és egy röpke meditációval megszünteti a sebéből sugárzó enyhe fájdalmat.
Az egyszerű díszítésű, de drága, fekete színű ruhát viselő Ranagol-pap gondolataiban megfordul, hogy majd visszatéréskor felkoncoltassa a szavát semmibe vevő taknyosokat, de végül elveti az ötletet, mondván gorvikiak ők is, hadd kapjanak még egy esélyt. Nyugodt hangon megszólal:
- Tudom, hogy forró véretek nem hagy nyugodni titeket egy percre sem, főleg, mert még nem vagytok elég képzettek (erre mindkettőnek megrezzen egy-két ideg az arcában), de ha nem engedelmeskedtek szó szerint az utasításaimnak, teszek róla, hogy ez legyen utolsó küldetésetek. – leül az ágyra, miközben elégedetten fürkészi két embere ijedt tekintetét – A tegnap éjjeli akció is majdnem sikertelenül zárult. És miért? Mert nem figyeltetek eléggé. Mindig mással törődtök, mint kellene.
- De nagyúr, – próbálja békíteni az idősebb – nem a mi hibánk volt, feltűnt az a veszett kékszemű harcos, és nem volt időnk visszavenni a tolvajlánytól azt, ami Abrado hercegét illeti. Nem tudhattunk előre, mi fog következni.
- Beszélhetek én nektek akármennyit. Én szégyellem magam, hogy a Kosfejes Urat tisztelitek. Nem érdemlitek meg, hogy a nevét szátokra vegyétek! – kissé kipirosodott az arca a papnak, s ezt észre is veszi, megnyugszik – Na jó. Nem hagyom, hogy felbosszantsatok. Haladjunk a terv szerint. A nőnél volt az előző éjszakáig Abrado hercegének kincse. Mivel meghalt, valószínűleg a nyamvadt testőre, vagy akárki is volt az az idegen, elvitte. Megtaláljuk hát – gúnyos mosoly látszik szája sarkában – és szépen visszakérjük tőle…

A templomban már mindenhol világosság honol, de ezt néha megzavarja egy-egy nagyobb felhő, hogy aztán nem sokára tovább álljon, és ismét helyet adjon a nap sugarainak. A pap békésen rakosgatja a füstölőket a megfelelő helyekre, miközben a tanítványa a szobrokat tisztítgatja valami ronggyal. Nem lehet idősebb 20 évnél, eléggé álmodozó típus. Máshol nem találna megbecsülést, de itt annál inkább. Szállingóznak befelé a hívők, akik egy-egy ima elmondása után visszatérnek megszokott munkájukhoz. Mikor az utolsó hívő – egy külvárosban éldegélő szegényes ruházatú paraszt – készül elhagyni a szent helyet, és félretolja a reteszt, a kapu nekicsapódik és erősen hátrataszítja úgy, hogy hanyatt vágódik. A szél süvít befelé a templomon keletkezett résen, és hordja be a port. A csuhás felsegíti a szerencsétlenül járt parasztot, és ekkor belép egy szürke, poros köpenybe burkolózó magas férfi, aki könnyedén behúzza maga mögött a kapuszárnyat. Leporolja köpenyét, és kék, vékony nadrágját. Hosszú, barna haja is elég rendezetlenné vált, de most nem törődik ezzel. Köpenyét a szegre akasztja, és odasétál a paphoz, miközben megigazgatja fehér, viszonylag tisztán maradt ingét. Mielőtt köszöntenék egymást, bizalmatlanul rápillant a parasztra. Ért az belőle, hogyne értene: megjárta már kalandozókkal, tudja, hogy nem szabad ujjat húzni velük. A harcos segítségével ki is jut a templomból de annak díszes kardhüvelye – benne hosszú markolatú kardjával – a két kapuszárny közé szorul, mikor hangos dördüléssel becsapódik a hatalmas ajtó. A csapás valószínűleg egy kősziklát is porrá zúzott volna. A hüvely azonnal két darabra is törik, és az alsó fele lecsúszik a pengéről a földre. A kardon azonban egy karcolás sem esik. A markolat tövében virító sejtelmes fényű rúnák megóvták. A harcos fintorogva felmarkolja a hüvelyből letört darabot és táskájába süllyeszti. A pap elismerően jegyzi meg:
- Látom, sok minden változott, mióta elszakadtak útjaink. Erre a csecsebecsére nem emlékszem. Viszont ez a ruhád már akkor is meg volt. Nagy feladatok előtt mindig ebbe öltöztél.
- Én is üdvözöllek, csuhás – szólal meg a harcos, de aztán előveszi megnyerőbb stílusát – Remélem nem vagy túl elfoglalt, beszélni jöttem veled.
- Nincs különösebb dolgom. Mondd, mi járatban vagy?
- Segítséget jöttem kérni egy régi ismerősömtől – kezd bele beszédébe a kékszemű, s a pap szürke szemeibe néz – Tudom jól, hogy akkor nem kedveltük egymást, mikor még együtt róttuk az utakat, de azt mondtad tegnap, te is sajnálod a lányt. Hát segíts! – A pap csöndben marad, várva, hogy a harcos bővebben elmagyarázza.
- Gyere velem! – fejti ki bővebben a hosszúhajú. A pap nem épp ilyesfajta magyarázatra számított, de hát mit is várhat egy harcostól. A lényeget így is érti.
- Nem mehetek veled, én már öreg vagyok a kalandokhoz – ellenkezik a pap. – Én itt megtaláltam, amit kerestem: nyugalmat, rendes tanítványt és békét.
- Segíts elintézni ezeket az aljas férgeket! Hát nem él benned már a régi tűz? – és a harcos feleleveníti a papnak a kalandos eseteiket, mire az láthatóan egy pillanatra elréved a régi szép időkbe, mikor még a veszély éltette őket, és kalandok nélkül nem múlt el nap. Akaratlanul is enyhe mosoly ül ki arcára, mikor így emlékezik. Kis idő elteltével gondolatai hirtelen visszatérnek a jelenbe, kellemetlen érzés megint öreg papnak lennie, s gondterhelt arccal megszólal:
- Nézd, fiam. Nem mehetek. Kedvellek, de nem rám hárul a bosszú feladata. Ha Noir jónak látja, megbünteti az ellene vétkezőket – e közben elővesz bő ruhája alól egy kis üvegcsét valami folyadékkal tele. – Fogd ezt a gyógyitalt, ha megsérülsz, ez segíthet. Ennyit tehetek érted, sajnálom.
- Ha nem jössz, egyedül ölöm meg az összes gorviki fattyút! – elveszi az üvegcsét, felölti poros köpenyét, felkapja batyuját, és bosszúsan kiront a templomból. A törött kardhüvely észrevétlenül kiesik közben a zsákjából. A pap felveszi, és bámulja a díszes darabot. Kétségek között őrlődik, de végül komor, kifejezéstelen arccal behajítja a sarokba a csorba tokot, s folytatja a füstölők rakosgatását a gyertyatartókba. Kész kell lennie az esti misére.

A harcos a piactérről a város másik felében lévő fogadó felé veszi az irányt, ahol megszállt. Egy elhagyatott kis utcára fordul be, hogy elkerülje a tömeget. A talajra szegezve tekintetét igyekszik minél kevesebb port nyelni. Elég erős szél süvít még a szűk sikátorban is. Egyszer csak egy árnyék vetül rá, de mire felpillant, már ismét elérik a nap sugarai. Biztos csak egy felhő volt – gondolja magában. A fejvadász pedig, akié volt az árnyék, tovább követi a férfit.

Vihar készülődik…

A keleti városfal belső oldala mentén kisebb, szegényes felszerelésű árusok bódéi és szakadt sátrai sorakoznak. Nem sokan járnak erre, de hát minek is jönnének ide, mikor a város belsejében pezseg az élet. Az utca közepe táján, az egyik viszonylag tűrhető állapotban lévő, szemből nyitott sátorral szemben egy zsúpfedeles fogadó áll. Egyik, a bazársorra nyíló emeleti ablakában könyököl egy sötét szemű és hajú férfi, épp az eget kémleli. Arcán elégedettség látszik, amint sötét viharfelhők takarják el a napot szeme elől. Szereti a vihart. Hazájára emlékezteti, ahol viszonylag ritkán esik, de ha rákezd, az után nem sok minden marad épen. Lepillant az utcára, ahol a vele szemközti sátorhoz odasétál egy kopott ruházatú vékony alak. A sötéthajú rögtön felfedezi az elrejtett pengét a “vásárló” alkarjára szorítva. Nem hallani, mit beszélnek egymással, de látni, amint az árus a legjobb portékákat veszi elő: néhány ezüstnyaklánc és gyűrű. Nem éppen mesteri munkák, de együttvéve érhetnek néhány aranyat. A tolvaj csillogó szemekkel körbesandít: az utca végén most fordul be egy négy fős, katonákból álló csoport, de még messze vannak. A sátor mellett egy őr ácsorog, elég méla ábrázattal szopogat egy fűszálat, övében egy kard. Az ablakból jól ki lehet venni, amint a tolvaj “véletlenül” lelöki az egyik értéktelenebb darabot a kereskedő lábai közé, mire az kelletlenül lehajol érte. Éppen káromkodásra formálódnának ajkai, miközben a pult alatt keresi a gyűrűt, mikor a vevő előrántja tőrét…

Ebben a pillanatban kopogás hallatszik a szoba ajtaján, mire az ablakban könyöklő összerezzen, nem tud tovább figyelni az utcán zajló eseményre. Két halk ugrással átszeli a szobát és behúzódik az ajtó mellé, miközben azon morfondírozik, hogy melyik vendég érkezhetett. Készenlétbe helyezi görbe kardját, és vár. A kopogás még egyszer elhangzik, majd egy ismerős hangú kiáltás érkezik:
- Én vagyok az, te átokfajzat, nyisd már ki!
Megkönnyebbülve kitárja az ajtót és belép az idősebb társa.
- Jól van na, honnan tudhattam volna, hogy te vagy az. Akár a harcos is lehetett volna – válaszol a fiatalabb fejvadász.
- Épp a megfigyeléséről jövök. Nemsokára ideér. Majdnem észrevett, mikor át kellett ugranom a feje fölött az utca túloldalára. Készüljünk…

Az égre már mindenhova sűrű, szürke palástot szőtt a kitörni készülődő vihar. A napot már nem látni sehol, és egyszeriben teljesen eláll a szélfúvás. A kékszemű örül is neki, meg nem is. Jól tudja, a vihar előtti csend után már nincs esély arra, hogy ne törjön ki. Viszont így kitisztul a levegő, és végre meg is pillantja a zsúpfedeles fogadót, melyben szobát vett ki. Jól fog esni megmosakodni, enni és megpihenni a szobájában kicsit, mielőtt elkezdene gondolkodni azon, hogy is találja meg majd a gyilkosokat. Nehezére esett már elviselni ezt a porvihart, és csípős szelet, nem ehhez az éghajlathoz szokott, elvégre Pyarronból származik. Belép a fogadóba, és a fogadóshoz sétál, aki a pult mögött egy fatányért helyez vissza az egyik polcra, majd a harcos felé fordul, és nyájasan átadja neki a kulcsait.
- Érdekes – vetődik fel az érkezőben -, mintha kicsit világosabbak lettek volna a szemei, mikor legutóbb láttam, és kissé magasabbnak is tűnt. És honnan tudja, melyik szoba kulcsát kell odaadnia? – Az utóbbi gondolatát szóban is kifejti, mire a fogadós kissé elbizonytalanodik, de ezt a harcos nem veszi észre.
- Nehéz lett volna nem megjegyezni, hogy a híres harcos uraság nálunk szállt meg, arra is emlékszem, melyik szobát vette ki – mire a kékszemű pislant egyet, és ráhagyja. Gondolja magában, egy meleg fürdő és az ágy majd helyre teszi. A fogadós megkönnyebbült, fölényes mosollyal néz a neki hátat fordító ellenségre…

A kékszemű nehézkesen felcammog a szobájába, miközben elkiáltja magát, hogy hozzanak neki fürdővizet, ropogós sült húst és bort. Mindet a szobájába. Az ajtajánál megállva fülel egy kicsit, mintha távoli mennydörgés moraját hallotta volna. A kulcs a zárba kerül, lassan, nagyot kattanva fordul el. Egy pillanattal ez után iszonyatos erővel vág bele egy vakító villám az utca valamely távolabbi fájába, az egész városban jelezve: kitört az égiháború. A harcos sajnálkozva tárja ki az ajtót, gondolván: talán ma már nem fogja elkezdeni a keresést.

És milyen jól gondolta…

A szobában a vékony függöny elhúzva, ahogy hagyta, de némileg beszűrődik így is a fény. Belépve azonnal becsapódik mögötte az ajtó, és a két elrejtőzött fejvadász azonnal ráront. Még megijedni sincs ideje, nemhogy fegyverét előkapnia, így jobb híján nagy, durva szövésű zsákját markolja meg szorosabban, és szerencsésen hárítja vele a jobbról érkező fekete hajú démon első csapását. A bal oldala azonban védtelen marad és a legalsó bordája fölött belemélyed a testébe a könnyű, kissé görbe kard. A jó acélsodronyon keresztül úgy hatol át a fegyver, mintha finom szövésű pyarroni selyem lenne. Szisszenni sincs ereje, ahogy tüdejébe hatol a penge. Térdre esik, zsákját elejti, feje kissé előre csuklik, s bal keze ösztönösen a sebre tapad. Minden erejét összeszedni készül, hogy kitérjen a következő, mostmár bizonyosan halálos csapás elől. A jobbról érkező éppen újabb szúrást vinne be, de kissé elkönnyelműsködi a támadást, bízván abban, hogy ellenfele úgyse mozog már. Pedig a harcos lábával ellöki magát az ajtótól, gurul egyet a földön, és talpon terem. A fejvadász kihúzza a padlóból kardját, a harcos pedig előkapja a sajátját, de bal kezével továbbra sem képes elengedni a sebét, a fájdalom szinte odatapasztja. Éktelen düh lángja csap fel mindkét fejvadász szemében, és egyszerre támadnak rá. A harcos érzi, amint kissé elbágyad, mozdulatai darabossá válnak. A gorvikiak mérge megkezdte munkáját.

A harcos szeme előtt azonnal lepereg az élete, de eszébe jut a szerelmétől kapott ajándék. Azt mondta, ez a kis gyűrű megvédi a legnagyobb bajtól is, csak mutassa fel a gyűrűt és mondja ki gorvikiul a védelem szavát. Mivel a harcos nem tudott gorvikiul egy kukkot se, a lány megtanította erre a szóra.

A fejvadászok kardja már a feje és szíve felé lendül, mikor iszonyatos kínok közt sikerül a sebről leszakítania bal kezét, kinyújtja karját a magasba, és elkiáltja magát. Végtelenül lassúnak tetsző mozdulat ez a fejvadászok villámgyors csapása ellen, mégis valahogy előbb sikerül aktiválni a gyűrűt, mely felfénylik sejtelmes ezüst színnel. A kardok olyan könnyedén pattannak le a férfi testéről, mintha gránitból lenne. A fegyverek ki is esnek a támadók kezéből, az egyik el is reped. A fejvadászok felismerik Abrado hercegének ellopott kincsét, a varázsgyűrűt. Meghökkenve hátrébb tántorodnak a saját csapásuk erejétől, majd mire feleszmélnének, a harcos meglendíti kardját, koncentrál egy pillanatig, majd mély, torokhangú ordítás kíséretében az egyikük gyomrát átszúrja, mire az hátrabukik, neki a falnak. Nagyot koppan a feje, majd összecsuklik, és csak egy nagy vérfolt mutatja a falon, hol dobbant utoljára a szíve. A másik orvgyilkos a bal kezében tartott eddig védekező állású pengéjét most támadóba lendíti, és ismét csak egy karcolást ér el a harcost körülvevő láthatatlan aurán. Ekkor újabb villám lobbantja lángra most az egyik szomszédos ház istállóját, fájóan hangos dördülés, és vakító villanás kíséretében. Az ajtó ebben a pillanatban kivágódik, és a fogadós lép be rajta. Azonnal felméri a helyzetet, és baljóslatú mormolás közepette bal karját lassan a harcosra emeli. A paróka lecsúszik fejéről, és a harcos megpillantja a kosfejes tetoválást rajta. Megpróbál rátámadni, de a fejvadász útját állja és mentális energiáit a hárításra felhasználva könnyedén meghiúsítja a próbálkozást, még hátrébb is taszítja a harcost. A pap göcsörtös ujját a kékszemű felé irányozza, mire az megpróbál kitérni, de mozgása már lassú. Nyakán hirtelen szétnyílik a bőr, és vére patakban ömlik ki belőle. A fejvadász védekező tartásban vár egy kicsit a pap éles hangú parancsának hatására, s végül a harcos elterül a földön.

A vérzés alábbhagy, és már csak alig-alig csordogál. Ráfektetik az ágyra, és minden felszerelését elveszik tőle, kivéve a véráztatta ruháját. A gyűrűt is levennék az ujjáról, de nem akar lejönni. A pap előveszi áldozótőrét, amikor a fejvadász halkan odasúgja a papnak, hogy baj van, és egy halk ugrással az ablaknál terem, s lehetséges veszélyforrást keresve kipillant a függöny mellől…

Ebben a pillanatban betoppan egy szürke csuhás, feje búbján kopasz öregember, bal kezében egy egyszerű, dísztelen rövidkard, jobb markában egy kis méretű csavart botot tart, melynek végén egy félig lehunyt szem látszik. A bot körvonalai nem vehetők ki rendesen, sőt maga az egész bot olyan valószerűtlennek tetszik. A pillanatnyi zavart kihasználva istene erejét felhasználva ráordít a fejvadászra:
- Ugorj ki az ablakon ! – mire ő azonnal félrehúzza a függönyt, és már zuhan is a talaj felé, hogy ott egy csontrepesztő földetérés után valahogy feltápászkodjon, majd visszanyerve eszét elbicegjen a fogadó bejárata felé. Reméli, még idejében visszaér.

A Ranagol-pap levágja a gyűrűsujjat, és zsebébe süllyeszti, majd kétségek közt örlődve szembefordul az újabb ellenséggel. Gondolatban az összecsapás esélyeit latolgatja, elvégre most használt el az idegen némi varázserőt, igaz neki is már alig van. Undorodik a nyelvtől, de megszólítja pyarroniul:
- Te öreg! Ne állj az utamba, nem akarlak bántani! Távozz békével, és megkímélem értelmetlen életed!
- Nem állok szóba a Sötét Úr alávaló szolgáival, ne is reménykedj, hogy kígyónyelved hasznát veheted ellenem! – A feketeruhás válasz helyett kaotikus jeleket ró ujjaival a levegőbe, és egyre hangosabb mormolása nyomán egy fekete, egyenes pengéjű, keresztvas nélküli kétélű kard anyagiasul a kezében. Két marokra fogva a kiismerhetetlen mintázatú isteni fegyvert Ranagol nevében a Noir-papra ront. Szeme vérben forog, de gondolatai hűvösek, csak a támadásra összpontosít. Az őszülő öregnek még van annyi ideje, hogy maradék energiáit felhasználva egy segélykérő varázslatot hadarjon el. Az öreg karjai megduzzadnak az izmoktól, kicsit talán magasabb is lesz, nyakán kidagadnak az erek és a rövidkardot mostmár úgy fogja bal kezében, mintha az valami piszkafa lenne.

A szürkecsuhás valami (isteni?) csoda folytán sikeresen félreüti a feje felé tartó fekete pengét, majd visszaszúrva átüti a sötét leplet, és a még sötétebb lelket borító bronzszínű bőrt úgy deréktájékon. A kifröccsenő vér mit sem számít a szinte azonnal újból lendületet vevő Ranagol-papnak, s a védekezésre egy cseppet sem gondolva ismét ellefele homlokát megcélozva csap. A megdöbbent öreg maga elé tartott kardjáról ugyan lepattan a gonosz penge, de a jobb karját a könyökénél ketté szeli az irdatlan erejű csapás. A pap felordít kibírhatatlan fájdalmában, de még van ereje egy utolsó támadásra. Megpördül maga körül, és kardjával vízszintesen vágva a feketeruhás nyakán egy vastag, hosszú vércsíkot hasít. Ellenfele lassan leereszti fegyverét, és megáll egy pillanatra. Bambán rámered az öregre, mintha nem értené, hogy mi történt. A sebből kicsordul az első vércsepp, és ezután a tetovált fej lecsúszik a nyakról a fogadó vérben úszó padlójára. Nem sokkal utána követi a test is. A fekete kard eltűnik.

A félkarú pap felkapja a harcos elalélt, több sebből vérző testét, és minden erejét összeszedve kifut a folyosóra, majd be a legközelebbi szoba ajtaján. Mivel még mindig bivalyerejű, így a zárt ajtó sem akadályozza meg a bejutásban. Visszacsukja maga mögött az ajtót, és csendre inti az épp sikítani készülő asszonyt, akit felébresztett. A félig lehunyt szemet felismerve az csendben is marad, és segít a papnak bekötözni a harcos és a csuhás sebeit. A harcos övéről leszedi a pap a gyógyitalt, és mindet megitatja vele, majd a sebek gyors ellátása után istenéhez kezd fohászkodni.

A fejvadász épp akkor ér vissza a szobába, mikor a szomszéd ajtó halkan becsukódik. Megpillantja a lefejezett holttestet, s gyűlölettel vegyes kétségbeesés vesz rajta erőt. Nem is tudja miért, talán az ösztön vezérletével átkutatja a papot, és megtalálja nála a gyűrűt. Megnyugvást hoz neki, amint halvány ezüst fénnyel feldereng véres tenyerében. A küldetés bevégeztetett. Ekkor belép a szoba ajtaján az érkező osztagból az első városőr, s borzongva pillant körül a mészárlás helyszínén. A fejvadász nehézkesen sóhajt egyet, és tudván, hogy semmi értelme nem lenne harcba keveredni, mint akinek ez a mindennapos dolga: kivetődik az ablakon, bele a jótékonyan leplező viharba. Mikor az őr odafut és lenéz az utcára, már sehol sem látja a feketeruhás alakot, csak egy négy fős őrjáratot, amint egy megkéselt kereskedőt helyeznek be egy hullazsákba…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.