LFG.HU

HammerTimeCafe
raud
novellaCimkek

A kopottas medve-prémet viselő férfit Sir Arthur Woolrich-nek hívták. Jelenlegi siralmas állapotát látva (beesett arc, üveges tekintet, remegő kezek, cselekvésképtelenség), ki nem hallott felőle, tán’ el se hinné, hogy ezt az embert egykor a nép az istenek kegyeltjének tartotta, s hogy életvitele, felemelkedése mindmáig férfiak százainak önt reményt a szívébe. Szíve és cselekedetei: ebben rejlett személyének igazi nagysága. Ez a két tulajdonság tette őt nagyobbá és ismertebbé számos honfitársainál. Ettől léphetett az egyszerű apród harmincas évei közepére az kleirosi lovagrend egyik nagymesterévé elő…

Háborúk, sírás, vér, verejték, menekülés, szerelem (egymást váltva villámgyors sebességgel, egy szusszanatnyi szünet nélkül) – erről szóltak az ifjú, majd később az idősebb hős életének mindennapjai, mintegy húsz éven keresztül.
Húsz év még normális életvitelhez szokva is rengeteg idő: egy harmadnyi emberélet. Csoda hát, hogy a felpörgetett életet élő Woolrich lelkében, minden igyekezete ellenére, valami lassan, nagyon lassan megváltozott?! Hogy kezdett belefásulni ebbe az örökös szélmalomharcba (mert mindig akadt igaz ügy, melyért harcolni kellett), a vég nélküli öldöklésbe, a háborúk borzalmaiba?!
Ez idő alatt egyre többször kapta magát azon, amint azt kérdezi fennhangon: “A létező istenek mégis hogyan engedhetik meg, hogy a világban ennyi szörnyűség megtörténjen? Miért hunynak szemet az emberek kegyetlenkedései felett?”. De a kérdésre válasz nem érkezett.

Évek teltek el, egy tucatnyi háború, de számottevően semmi sem változott. Egyre inkább úgy tűnt számára: az istenek onnan a felhők távlatából észre sem veszik a sok apró hangya kapálózását (“hisz’ mit törődik egy ember a hangya-világgal, az istenek az ember-világgal?”)… S ő, míg ezen merengett, lélekben egyre távolabb és távolabb került e vakok gyülekezetétől… Mígnem végül, csakúgy mint Tier Nan Gorduin, tudatosan elkezdte tagadni létezésüket – vesztére.
Most már tudja, hogy nem kellett volna; de most már minden bizonnyal késő. Jajj, miért nem hangsúlyozta neki eléggé senki, hogy Tier a Kilencek egyike? Akkor most talán nem állna itt istentelenül, magányosan, ebben a világok közti térben. Bárcsak hallgatott volna másokra, akik tudták, mi van a halál után! Bárcsak tudna szólni, hogy elmondhassa ezt másoknak, mi történt vele!
De nem jött ki hang a torkán, csak mozgásképtelenül lebegett és lebegett a térben, lélekben összetörve – és várt: hátha történik valami.
Az istenek meg ottfelejtették.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához