LFG.HU

Vincent Gavalliert
novellaCimkek

Kafur fáradtan és elcsüggedve lovagolt a Marashba vezető úton, hiszen számára ez az út nagy eséllyel Zunerr birodalmába vezet. Még egy nap és megérkezik a városba, ahol már várni fogja Vicenzo és az egész Fojtóhurok klán. A tolvajvezér nem ismert haladékot, főleg, ha sok-sok aranyról volt szó, márpedig a pénz, akármennyire is erőlködött, nem gyűlt össze. Lassan két hete, hogy útnak indult – ennyi haladékot kapott Vicenzótól -, körbejárta az összes környező falut és várost, ahol rokona, barátja, vagy üzletfele volt. De rossz idők jártak mostanság a birodalomban. Amióta felbukkant az az istenverte sárkány, Friiastihar, azóta az olyan kereskedők, mint Kafur, szinte teljesen tönkrementek. Vagy alig jutottak áruhoz, vagy nyakukon maradt az az áru, amibe utolsó pénzüket fektették, a herceg pedig, hogy fedezni tudja a kegyetlen sárkány elleni szinte reménytelen küzdelem költségeit, drasztikusan megemelte az adókat.

Kafur azonban nem adta fel, abban bízva, hogy új ötletével talán talpra tud állni, ostoba módon a tolvajvezérhez fordult anyagi segítségért. Tolvajban sose bízz! – rémlettek fel apja szavai. Mennyire igaz! Nem telt el három nap, hogy megkapta Vicenzótól a harminc arany kölcsönt, este egy szűk sikátorban néhány sötét alak megtámadta és elrabolta tőle mindazt, ami számára az újrakezdést jelentette volna. Persze tudta rögtön, hogy a tolvaj emberei voltak, ez a velejéig romlott alvilági `herceg`nem ismert lehetetlent, ha aljasságról volt szó. Kafur mégsem tehetett semmit, Vicenzót a saját emberei előtt megvádolni maga az öngyilkosság. A városőrséghez sem fordulhatott, hogy magyarázta volna el, hogy egy rablóbandától kért kölcsön és azok visszalopták saját vagyonukat. Legjobb esetben kiröhögték és hazazavarták volna, rosszabb esetben néhány tömlöcben eltöltött nap lett volna a jutalma, amiért közveszélyes bűnözőkkel állt szóba. Így hát nem tudott mit tenni, mint várt, hátha valaki felvásárolja utolsó készletét, ami a nyakán maradt, vagy adják az istenek akár a házát is eladná, csakhogy rendezni tudja kétes kölcsönét. Azonban letelt a hatvan nap, amiben Vicenzóval egyeztek meg a visszafizetés határidejére, de Kafur még csak egy bronzpetákot sem tudott felmutatni. Még most is tisztán emlékszik a beszélgetésre, ami aznap zajlott le közöttük a tolvajvezér `rezidenciáján` a Mérgezett tőr fogadóban.
-Á, itt van a mi kis kereskedőzsenink, mélyen tisztelt Kafur úr! Hogy, s mint az üzleted, mely oly meggyőző volt, hogy még én is hajlandó voltam befektetni?
- Tudod te azt nagyon jól, Vicenzo. Vagy nem hallottál róla, hogy három nappal az után, hogy megkaptam tőled az aranyat, kiraboltak? Annyi pénzem sem maradt, hogy kötelet vegyek, mellyel felakaszthatom magam.
- De hát drága barátom, honnan tudtam volna én, hogy kiraboltak, amikor nem is értesítettél róla?! A mai napig azt gondoltam, hogy ötleted, mellyel meg akartad váltani sorsodat már dúsgazdaggá tett. Én azt hittem, hogy azért jöttél el hozzám, hogy mérhetetlen vagyonodból megadhasd eme jelentéktelen kis összeget, mellyel én a bizalmamba fogadtalak! Ha tudtam volna, hogy téged megtámadtak és elvitték azt a pénzt, melyet rád bíztam, magam tűztem volna vérdíjat – itt megállt egy pillanatra, mintha hirtelen nem tudná, kit is okol valójában – ama ostoba tolvajra, ki téged megbecstelenített.

Kafur ebben a pillanatban nem tudta, minek is higgyen valójában. Meg volt róla győződve, hogy ez az aljas alak küldte rá az embereit, ám az utolsó félmondatot olyan meggyőződéssel mondta ki, hogy majdnem elhitte. Mégis úgy döntött, szívére hallgat.
- Én nem vagyok ebben olyan biztos Vicenzo. Mert mi van, ha a te embereid támadtak meg azon az éjszakán?
Kafur abban a másodpercben megbánta, hogy kimondta ezeket a szavakat. A tolvajvezér sápadt arca azonnal meggypirosra váltott, felpattant székéből, torkon ragadta, majd arcához rántotta a megrémült kereskedőt és úgy sziszegte a fülébe:
- Mit nem merészelsz, te hitvány pondró?! Gondold meg, hogy miket beszélsz, mert a puszta kezemmel tépem ki a szívedet! Engem vádolsz a kirablásoddal?! – a kéz, mely nyaka köré fonódott satuként tartotta, s a szorítás oly erős volt, hogy azt hitte, ott helyben megfullad. Ám amilyen gyorsan jött Vicenzo haragja, olyan gyorsan el is illant és tehetetlen rongybábuként dobta vissza székére a kereskedőt. Ő maga is – mintha mi sem történt volna – kényelmesen visszaült.
- Nos, kedves barátom, nagyon remélem, hogy az előbb csak az elkeseredettség beszélt belőled. Felejtsük el iménti szavaidat, és inkább a megállapodásunkról tárgyaljunk. Hatvan napja, hogy kölcsönért fordultál hozzám azzal a feltétellel, hogy azt a mai napon hiánytalanul visszaszolgáltatod. Hol van a pénz? – mondta a tolvaj egyre növekvő hangon. Kafur az előbbi rémülettől megszólalni se bírt.
- Azt kérdeztem, hol van a pénz! Válaszolj, mert Wycornra mondom, elevenen nyúzlak meg! – üvöltötte Vicenzo. A fogadóban minden épeszű ember vagy összehúzta magát az asztalnál, vagy gyorsan fizetve távozott.
A tolvajvezér emberei – akik eddig tisztes távolságból szemlélték a beszélgetést- kardjukon pihentetett kézzel közelebb húzódtak. Kafur erőt vett magán és legyőzve az egész testét átható remegést és szorongató félelmet dadogva megszólalt:
- Bo… bo… bocsáss meg Nagyuram, gya… gyarló lelkemnek. Szám nem tudja mit beszél, agyam nem tudja mit gondol – már ahhoz is nagy erő kellett, hogy valami értelmeset mondjon – Pe… persze, hogy nem téged vádollak. Adj még nekem egy kis időt, útra kelek, a környező falvakban lakik néhány rokonom, ők biztos ki tudnak segíteni. Kegyelmes vezér, adj még húsz napot és ígérem, itt lesz az összes pénz, hiánytalanul.

Vicenzo alaposan végiggondolta a hallottakat, mindeközben teljes nyugalomban ült a kereskedővel szemben, mintha csak valami eszmefuttatáson rágódna. Ennél az embernél azonban sose lehetett tudni, mikor tör ki rajta egy újabb dühroham. Kafur számára ezért e vánszorgó másodpercek a teljes idegösszeroppanás felé vezető utat jelentették.
- Rendben – a tolvaj rekedtes hangja roppanó üvegszilánkként hatott a feszült csendben. – Adok neked haladékot, de csak tizennégy napnyugtát. És amikor visszatérsz ötven aranyat raksz le az asztalomra, egy grammal sem kevesebbet!
- De hát az…- nem merte befejezni a mondatot, mert tudta, így is hálát adhat Noarrnak, hogy még életben van.
- Ötven arany, tizennégy nap múlva. És ne próbálj még egyszer átverni. Ha nem térsz vissza időben, ígérem, ha kell egész Arsalant felkutatom érted…

Még most is, tizenkét nappal később is tisztán visszhangzott ez a mondat a fejében. Az unalmas földúton lovagolva a sűrű mézként a tájra lecsordogáló szürkület közelgő vesztét jelezte. Az út néhány méterre előtte jobbra kanyarodott és furcsa hangok szűrődtek felé a fordulóból. Fájdalmas, elgyötört nyöszörgés, mely akár saját lelkének hangja is lehetett volna. De ez egy másik ember hangja volt, egy emberé, aki talán nemcsak lelke mélyén haldoklott. Leszállt a lováról és úgy indult a hang irányába. Sejtése beigazolódott, a forduló után párméternyire egy test feküdt az út mellett saját vérében. Hátasát egy közeli fához kötötte, magához vette kis csomagját és úgy indult, hogy közelebbről is szemügyre vegye a sérültet. Hosszú, aranyszőke haja világított az egyre növekvő sötétségben, elnyúlt, vékony teste megtört faágként hevert a földön. Hegyes füle és sápadt bőre elárulta, hogy egy elffel van dolga. Arca összevagdosva, mellkasán pedig – a szíve alatt nem sokkal – egy ronda, mély seb éktelenkedett. Ruházata egyszerű volt, egy kék selyeming, fekete posztó nadrág, bakancs és a derékszíján lógó két zacskó. Ezen kívül csak néhány ékszer, nyakában egy lánc valami furcsa medállal, és két-két ujján gyűrű. Rossz állapotban volt, sok vért veszített és sebe is begyulladt. A láztól, mely gyötörte öntudatlan állapotban hevert. Két okból is szerencséje volt az elfnek, az egyik, hogy Kafur még idejében érkezett és a másik, mely talán fontosabb volt, hogy értett valamelyest a sebgyógyításhoz.

Elővette csomagjából kellékeit, visszament lovához a kulacsáért és nekilátott, hogy óvatosan kitisztítsa a sebet. Miután végzett, gyógynövény-pakolást rakott a vágásra, majd bekötözte. Arcát is letisztította és borogatással fedte be homlokát. Kész is. Már csak egy hely kéne, ahol biztonságban tud pihenni a pórul járt idegen. A közeli faluban talán talál egy kocsmát, ahol befogadják egy pár napra. Óvatosan felemelte, lovához vitte és a nyereg elé helyezte a testet. Kafur is a nyeregbe pattant, s lovát gyors léptetésre ösztönözte, ám vigyázva, hogy a sérült idegen se rázkódjon túl sokat. Egy fertály órával később már fel is bukkantak a láthatáron az első házak, s a megnövekvő keleti szél frissen sült hús és égő fa illatát sodorta felé. Szeretett volna minél előbb fedél alatt lenni, ezért egy kicsit jobban megnógatta az állatot. A házak közé beérve már csak néhány embert talált az utcákon, de az egyik paraszt hamar útbaigazította, s néhány perc múlva már a Tüzes menyecske nevű fogadó előtt állt. Az állatot bevezette az épülethez tartozó istállóba, s az idegent a karjába véve belépett a mulatóba. A késő esti óra ellenére még jó néhány vendég lézengett a pult körül és az asztaloknál. Egyszerű berendezésű, ám mégis hangulatos helyiség volt, világoskék színű falai megnyugtatták a rajtuk megpihenő szemeket. A fáklya fényénél munkájuktól megfáradt parasztok és vidám fiatalok élvezték a nap utolsó óráit, az egyik sarokban pedig egy öreg bárd simogatta széphangú lantja húrjait. A fogadó igazán rászolgált a nevére, a pult mögött ugyanis egy nagydarab, jó kedélyű, pirospozsgás asszonyság tette a dolgát. Érdekes látvány lehetett egy megtört elffel a karjában, de a fogadósnén, és néhány fiatalabb vendégen kívül senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az újonnan érkezetteknek. Kafur fáradtan a pulthoz sétált, s megszólította az asszonyságot.
- Két szobát szeretnék, egyelőre a mai éjszakára. Lehetőleg valami csöndes, nyugodt helyen. A barátomnak sokat kell pihennie. Magamnak vacsorát is kérnék.
- Jöjjön Uram, hozza csak a barátját, azonnal mutatom a szobájukat. Ne hívjak esetleg orvost? Talán még ébren van és megnézhetné az urat.
- Nem, köszönöm, csak pihenésre van szüksége. – Kafur nem akarta mondani, hogy örülhet, ha a szállást és a vacsorát ki tudja fizetni.
De neki már teljesen mindegy, hogy az idegenre költi-e utolsó vagyonát. Holnapután őt úgyis kivégzik Vicenzo emberei, ha eddig nem történt csoda, most már végképp nem fog. Legalább akkor egy szerencsétlen lelket mentsen meg utolsó ezüstjeiből. Az asszonyság az emeletre vezette, majd a folyosó végén az egyik ajtót kinyitotta előtte.
- Parancsoljon, a barátja aludhat itt. Garantáltan csöndes szoba, magam fogok róla gondoskodni, hogy ne zavarják. A magáé pedig a szemközti lesz.

Kafur belépett a kis helyiségbe, s körülnézett. Berendezése egyszerű volt, egy ágy, asztal, hozzá szék és egy ruhásszekrény. Falai a lenti kocsmáéhoz hasonlóan kék színűek voltak, s az asszony által meggyújtott gyertya fényénél egy kellemes, barátságos helyiségként tündökölt. Újdonsült `barátját` lefektette az ágyra, s odaszólt a még mindig az ajtóban szobrozó fogadósnénak.
- Tegye csak le az asztalra az én kulcsomat. Még szeretném ellátni alaposan a sebeit.
- Ahogy óhajtja uraságod. A vacsorája egy fél órán belül kész lesz. – s azzal az asszony halkan betette maga mögött az ajtót. Kafur nekilátott az idegent ellátni. Miközben dolgozott, a két zacskó, mely még mindig ott lógott az idegen oldalán állandóan zavarta, így úgy döntött, lecsatolja őket. Lelkiismerete bármennyire is küzdött ellene, nem tudta megállni, hogy bele ne kukkantson. Az első zacskó könnyű volt, s valamilyen kis zörgő tárgyak lehettek benne. Szétnyitotta, s legnagyobb meglepetésére színes cukorkákat tartalmazott. Szája mosolyra görbült, s azon gondolkodott, mennyire furcsa szerzetek is ezek az elfek. A másik zacskó már jóval nehezebb és tömöttebb volt, s fémes csilingelése aranyérmékről árulkodott. Sejtése beigazolódott, jó néhány aranytallér mosolygott vissza rá a zacskóból, s a pénzhalom tetején öt kisebb zafírkő fénylett a gyertyafényben. Öt darab zafír, ez már önmagában is legalább ötven aranyat ér! Letette mindkét zacskót az asztalra, majd újra az idegenhez fordult. Sebét még egyszer kitisztította, s a kötést is kicserélte. Még mindig nagyon rosszul nézett ki, de a növényeknek hála, sebláza már kezdett leapadni. Ha minden jól megy, talán holnap délutánra már magához is tér. Még egyszer körülnézett az idegen szobájában. Az asztalon heverő zacskók közül az egyik csábítóan hívogatta. Öt zafír és még legalább harminc arany, ez méltó kárpótlás lenne segítségéért.

Ő megmentette az elf életét, most rajta a sor. Ha pénz nélkül tér vissza Marashba, az egyértelműen a halálát jelentené. Az elf pedig biztos valami nemesi család sarja lehet, különben nem tartana magánál ennyi pénzt. Tudta, hogy ez az egy lehetősége van, hogy életben maradjon, ám a lopás gondolata annyira megrémisztette, hogy pár percig tétlenül állt a szobában. Aztán hirtelen mozdulattal odanyúlt az asztalhoz, leellenőrizte, hogy jó zacskót vett-e el, – a zafírok még most is édesen mosolyogtak rá -, magához vette a másik szoba kulcsát is és sietve távozott. A folyosón megtorpant egy pillanatra, mert végül neki is szüksége lenne egy kis pihenésre, aztán mégis úgy döntött, hogy távozik a fogadóból. Ki tudja, mennyire erős a szervezete az idegennek. Lehet, hogy már holnap reggel magához tér, akkor meg hogyan magyarázná el, hogy mit keres nála a zacskója. Mire holnap felébred az elf, ő már rég Marashban lesz és – ha elég borravalót fizet a fogadósnénak – talán soha többé nem találkoznak. Gyorsan elindult, még mielőtt meggondolná magát. A földszintre leérve, odasietett a pulthoz és magához intette a fogadósnét.
-Á, uraságod! Hamarosan kész lesz a vacsora. Adhatok valamit inni?
- Nem, köszönöm és a vacsorára se tartok igényt. Sürgős dolgom akadt, amit még ma el kell intéznem – az erszényből három aranyat tett a pultra az asszony nem kis megdöbbenésére.
- A barátom még egy pár napig itt maradna, ez biztos elég lesz a szállásra és a kosztra. – újra belenyúlt az erszénybe és most öt aranyat helyezett a többi mellé – Ezzel pedig egy kis szívességet szeretnék kérni öntől. Maga itt nem látott engem, nem tudja ki vagyok és hogy hova mentem, értette?!

Az asszony furcsán nézett a kereskedőre, de szó nélkül elrakta a két pénzhalmot. Fogadósként eltöltött hosszú évei alatt megtanulta, hogy ha furcsa idegenek érkeznek, soha ne kérdezősködjön. Főleg ha arany csendül a pulton. Valamit még utána kiáltott Kafurnak – talán sok szerencsét kívánt – de a kereskedő már nem is hallotta, el akart tűnni ebből a faluból, minél messzebb attól a helytől, ahol most először ő is tolvajjá vált.

***

A napfény lágyan csordogált be a fogadó első emeleti szobájába, játékosan maga előtt kergetve az apró porszemeket. Emberek duruzsolása, szekérkerék nyikorgása és kutyák csaholása szűrődött be az ablakon, de csak olyan halkan, melytől az ébredező másik oldalára fordul és újabb mézédes álomra hajtja fejét. Grandall számára azonban e hangok a feltámadást jelentették egy fájdalomtól ittas szörnyű lázálomból. Minden egyes felszűrődő zaj egy-egy életmentő lépcsőfok volt, mellyel kiküzdhette magát ebből a mélysötét veremből. Szemét megpróbálta kinyitni, de a vakító fénytől még egy kis időre visszamenekült e sötétségbe. Nyugi Grandall, nem kell elsietni a dolgokat. Lesz még időd gyönyörködni a nappal világában – mondogatta magának, miközben lassan hozzászoktatta napok óta sötétségben úszó szemeit a külvilág fényeihez. Miután úgy érezte elég erős hozzá, újra megpróbálta kinyitni szemeit, s örömmel tapasztalta, már nem is olyan fájó ez a fény. Sőt, az előbbi végtelen semmihez képest maga volt a megváltás. A szemére telepedő homályosságtól még semmit nem látott a fényességen kívül, de néhány perc alatt a körülötte lévő tárgyak alakjai kibontakoztak a ködből.

Egy szobában feküdt, Noarr tudja, hol és mikor, de ez még mindig biztatóbb volt, mint legutóbbi emlékképe. Az az átkozott pokolkutya iszonyú erős volt, s ha nem tudta volna időben letépni a nyakából a zafírsort, most talán Zunerr birodalmában elmélkedne megbízója szavain, mellyel bizonygatta, hogy csak egy egyszerű rutinmunkáról van szó. Rutinmunka. Az a nyamvadt embervarázsló nem is jelentett neki túl nagy gondot, percek alatt végzett vele, de hát Rubadarra is, a fene se gondolta volna, hogy a lelkét egy pokolkutya őrzi. Amit végzett az öreggel megjelent ez a démoneb s, már az ő nyakában fityegett a zafírsor. Most pedig itt fekszik, az istenek – vagy legalábbis a helyiek – a megmondhatói hol is van valójában, és iszonyúan sajog az oldala. De a legfontosabb mindközül, hogy meglegyen az az átkozott ékszer, ha már ennyit szenvedett érte. Megtapogatta oldalát, úgy emlékezett, hogy utolsó erejével még rajzolt néhány rúnát a levegőbe, mellyel visszaküldte a pokolkutyát a halottak síkjára és a kezében lévő ékszert belerakta egyik zacskójába. Most azonban egyik zacskót sem találta övén, akármennyire is kereste. Idegességében felült, s azon nyomban egy hatalmasat káromkodott is a fájdalomtól. Sebe, melyet a véreb pengeéles mancsaival ejtett rajta – s mely majdnem a végzetét okozta – iszonyúan lüktetett, a fájdalom sűrű könnyeket csalt a szemébe. Miután szeme valamelyest kitisztult, s összeszedte magát körülnézett a szobában. Azonnal észrevette az asztalon a zacskót, s azt is, hogy hiányzott mellőle valami. Magához emelte, bár tudta, ez nem az, amelyik igazán kellene neki. A biztonság kedvéért belekukkantott, s fanyar mosollyal vette tudomásul, hogy kedvesétől kapott ánizscukorkái hiánytalanul megvannak. Szóval valaki volt olyan kedves és megmentette az életét, s hogy a hálára se legyen gondja, megszabadította egy kisebbfajta tehertől. Csakhogy ez a kissebfajta teher volt az, amiért életét kockáztatta.

Fáradtan belenyúlt a szütyőbe, s bár utált minden fajta édességet, most a sors iróniáján derülve mégis bekapott egy szemet. Felcsatolta övére az egyetlen megmaradt zacskót, majd miután elszopogatta a cukorkát – nem is olyan rossz, – gondolta, csak az a baj, hogy ritkán jut hozzá ilyen csemegéhez – egy pár percre mély transzba esett. Arcvonásai elsimultak, hideg kőszobor formáját vették fel. A meditáció végen már egy kicsit felszabadultabban és vidámabban állt fel. Kisétált szobájából, s lustán leballagott a lépcsőn. A barátságos kis helyiségben csak néhány vendég lézengett, átutazók lehettek, hiszen amennyire meg tudta állapítani még koradélután volt, s ilyenkor a helybéliek még valószínűleg dolgozhattak. A fogadósné, mikor észrevette vidáman kiáltott oda neki.
- Üdvözlöm uraságod, látom már jobb színben van. Talán csak a gyomrával lehet egy kis gond, mert tegnap este nem volt olyan állapotban, hogy egyen. A reggelit azonnal tálalom.
Grandall más helyzetben talán még meg is köszönte volna az asszony kedvességét, ám most jobban érdekelte, hogy mit is keres itt valójában.
- Először is, ha szabad egy kérdést. Ha tegnap este is maga volt itt, akkor talán meg tudná mondani, hogy hogy a fenébe kerültem ide, ki hozott engem ide? Meg szeretném köszönni ugyanis az illető kedvességét, hogy megmentette az életem. Azt hiszem sokkal, tartozom ennek a személynek, akárki legyen is az. Másodszor pedig hol is vagyok valójában, mert legutóbbi emlékeim szerint másfélnapi járóföldre voltam Marashtól.

Az asszonyon egy pillanatra alig látható remegés futott végig, talán valamit nem mert, vagy nem akart elmondani, majd ugyanolyan jókedvvel, mellyel üdvözölte, csodálkozva megkérdezte:
- Hát nem emlékszik uraságod? A saját lábán vánszorgott be azon az ajtón, ni. – s a bejárat felé bökött – Olyan rossz állapotban volt, hogy a pultig se jutott el, mindjárt össze is esett. Magam cipeltem fel a szobába, melyben ma felébredt, s magam kezeltem le a sebeit is. Egyébként meg, innen már csak egy félnapi járóföld uraságod által említett Marash.

Az elf egy szavát se hitte el az asszonynak, hacsak nem az utolsó mondatot, de nem akarta tovább firtatni a dolgot, biztosan jól megfizette életmentője e kis hazugságért. Inkább leült az egyik asztalhoz és megvárta a fogadósné által felajánlott reggelit. Az igazat megvallva farkaséhes volt, már két napja egy falatot sem evett. Nem is kellett túl sokáig elviselnie gyomra követelőző morgását, nemsokára megérkezett a fehérnép a jól megrakott tálcával. Egy adag sajt, meleg cipó, friss tej és néhány gyümölcs volt a mai menü. Csendben falatozni kezdett, s közben azon gondolkozott, ma még mit is kellene elintéznie. Majdnem két nap esett ki életéből, teendői azonban nem fogyatkoztak. Miután végzett még egy pár perc haladékot adott magának és gyomrának, hogy mindkettő megeméssze, amit kell, majd a pulthoz sétált.
- Asszonyom, szeretném megköszönni minden segítségét, tényleg nagyon hálás vagyok. Sajnálatos módon azonban nem élvezhetem tovább vendégszeretetét. Még ma útnak kell indulnom. Mennyivel tartozom szolgálatáért?
- Ó, Uram nekem elég fizetség magát egészségesen látni. Legyen szerencsénk máskor is!
Grandallnak egyre szimpatikusabbnak tűnt a kirablója. Még arra is volt gondja, hogy szállását és fogyasztását is kifizesse. A becsület kedvéért azért ő is otthagyott a pulton három aranytallért. Még mindig furcsa helyzetén mosolyogva elindult a bejárat felé, szinte fel sem tűnt neki, mikor összeütközött az egyik befelé tartó vendéggel, ám a fémes csilingelés együtt kuncogott vele.

***

- Minő öröm a számomra, újra egyben látni téged Kafur barátom! S talán még kedélyed is felhőtlenebb mint legutóbbi beszélgetésünkkor, nemde? Csak nem jó hírt hoztál nékem?
Vicenzo mint mindig, most is nyájas mosolygással fogadta a kereskedőt.
- Örömöd hosszú életű lesz Vicenzo, hacsak nem a közelgő rossz idő borít majd felhőket orcádra – Kafur ma tényleg jó kedvében volt, még annak ellenére is, hogy ki nem állhatta ezt a minden hájjal megkent rablóvezért.
- És mi az, ami tartósítja örömöm e hosszú időre? Csak nem a csilingelés, mely további barátságunkat megpecsételi?
- Nesze, itt a pénzed időre, ahogy kérted, se több, se kevesebb – Kafur mosolyogva hajította oda a zacskót a zsivány asztalára, melyben három zafírkövet és húsz aranytallért hagyott.

A furcsa puffanás nem is tűnt fel neki. Vicenzo magához emelte a szütyőt és óvatosan kibontotta. Mikor beletekintett, Kafur számára érthetetlen kifejezés ült ki a tolvaj arcára. Döbbenet, mely egy jókora hitetlenkedéssel társult. Vicenzo a kereskedőre tekintett, s egy percig megszólalni se bírt. Mikor újra megszólalt, hangja félelmetesebb volt a keleti vidékek suttogó szellemeinél is.
- Ez már több a soknál, Kafur! Azt még meg tudtam bocsátani, hogy aljas módon megvádoltál, afelett is szemet hunytam, hogy pénzem nem volt itt határidőre, de azt már végképp nem tűröm, hogy gúnyt űzz belőlem! Miféle aljas tréfa ez?! – üvöltötte az utolsó mondatot.

Kafur most már végképp nem értette a dolgot. Mikor elindult otthonról, háromszor is leellenőrizte a zacskó tartalmát, félve attól, hogy Vicenzo akár egy arany eltérésért is azonnal megöleti. Három zafír, mely még többet is ért harminc aranynál és húsz aranyérme. Ez kellett, hogy legyen a zacskóban is. Vicenzo is látta az értetlenkedést a kereskedő arcán, ezért a zacskó tartalmát az asztalra borította, s közben embereinek halkan utasítást adott.
- Vigyétek a szemem elől ezt a hitvány férget. Legyen rá gondotok, hogy többé ne lássam.
Az asztalon aranyérmék és zafírkövek helyett színes cukorkák gurultak szét, s a beszűrődő napfényben kajánul mosolyogtak az ájulással küszködő kereskedőre.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához