LFG.HU

Villányi Dániel
novellaCimkek

A felkelő Nap sugaraiban megcsillantak a felhők fölé emelkedő toronyházak csúcsai. A felhőtengerből itt-ott előbukkanó beton- és fémtornyok az alant elterülő városrengeteg mérhetetlen nagyságát sejtették. S valóban, a kecses, égbe nyúló épületkolosszusok a felhők alatt egyre szélesebb, robosztusabb formákban folytatódtak, melyek alapjai összeértek valahol a földfelszínen, sok ezer méter mélyen. Lefelé haladva az egyre nagyobb homályban, előtűntek a sűrűn egymásra épülő, és az egymás fölé magasodó több száz emeletes épülettömbök, s az azokat egymással összekötő magasvasút fizika törvényeit meghazudtolóan ívelő pályái. A pirkadati Nap tompa fénye lassan elűzte a hideg sötétséget, s feltünedezett a reggeli ködbe burkolódzó végtelen üveg-, acél-, és betonrengeteg, a Város.

A Város – melynek falai már emberemlékezet óta álltak e helyen – vad, kusza álmából lassan feleszmélve ébredezett a nyirkos és ködös reggelen. A metropolisz erei ismét lüktetni kezdtek: alagútjain, hídjain, sugárútjain egyszerre milliónyi jármű kezdte meg hosszabb-rövidebb útját, s az éjszaka folyamán a még szinte teljesen kihalt járatok és utak zsúfoltságig teltek a munkába, iskolába induló mérhetetlen embersokasággal.
A Város egy távoli pontján Kay Fedeth személyi kódjával lezárta a lakásajtót, és elindult az iskolába. Nem a gyorsliftet választotta, habár azzal sok időt megspórolt volna, hanem a helyett gyalog indult el az egymásba nyíló folyosók és lépcsőházak útvesztőjén át le, a metró felé. Így, hogy nem a mocskos, zsúfolt lifttel ment, útba ejthetett egy kis parkot. A szorongások okozta, alig észrevehető ráncok egy kis időre kisimultak a tizenhat év körüli fiú arcán, miközben áthaladt az ismerős parkon: szerette a díszfák kérgének és az ujjai közt átsuhanó leveleknek a tapintását, valamint a műgyep kellemes puhaságát. A koncentrált fénnyel megvilágított, kicsiny, alig pár lépéssel átszelhető parkocskából kiérve, Kay folytatta sétáját a műmárvány burkolatú folyosón, majd jó pár emeletnyi lépcsőzés után végre leért a mélyvasúthoz.

A járat érkezését jelző, egyre erősödő huzat, majd a hírtelen széllökések összekócolták az egyébként jóképű fiú sötét haját. A fülledt, fémszagú légáramlat után maga a szerelvény is megérkezett az állomásra, s miután fékeiből hangos szisszenés kíséretében kieresztette a sűrített levegőt, széttárta önműködő ajtóit.
- Egy újabb nap. – mormogta maga elé bosszúsan a fiú, miközben a megállóban várakozó álmos utas tömeggel együtt beszállt a metrókocsiba, mely miután bezárta az ajtókat, egyre gyorsulva kigördült az állomásról, s megkezdte hosszú útját a végtelen és szövevényes alagútrendszerben.
Az ablakon kibámulva tovább zsörtölődött magában. Minden bosszantotta: a reggel egyhangúsága, a jól ismert szabvány-metrómegálló, az őt körülvevő szürke emberek, de legfőképpen a tudat, hogy holnap, holnapután, tíz év múlva is minden reggel ugyanekkor, ugyanígy fog felszállni ugyanerre a metróra, és az egész napja ugyanolyan unalomban fog lezajlani, mint a mai, vagy a tagnapi. Minden mindig ugyanúgy történt. Már évek óta a napok eseményei közt semmi különbség nem volt, folyton csak a napi program szerinti élet és semmi más, semmi változatosság. A pihenőnap nélküli hetek, évek “eseményei” emlékezetében egybemosódtak, s ha nem lettek volna a mindenütt kiépített órák, képtelen lett volna megmondani, hogy aznap hányadika is volt éppen.
Képtelen volt elfogadni a szürke hétköznapok egyhangúságát, s embertársaival ellentétben nem tudott belenyugodni a vele történő események monoton ismétlődésébe. Éppen ezért gyűlölte az év minden egyes napját, amikor minden, amit csinált, percre pontosan, kötelezően elő volt írva. Így, bár kiváló tanuló volt, az iskolát sem kedvelte különösebben, s az osztályába, ugyanúgy, ahogy az őt körülvevő társadalomba, képtelen volt beilleszkedni. Egy csöndes, magányos jellem volt, aki nem kereste a kapcsolatot a számára egyhangúnak és unalmasnak tartott embertársaival.

Egyetlen szórakozása volt csupán, az olvasás. Csak ez, a haladónak mondott környezete számára már-már elfeledett, megvetett kikapcsolódás nyújtott neki némi menedéket a mindennapok egyhangúsága elől. Esténként, miután elvégezte utálatos kötelességeit, számítógépe előtt görnyedve régi történeteket olvasott rég elfeledett íróktól. Emiatt a gyakran hajnalig tartó virrasztások utáni reggeleken az előző éjjel olvasottakon elmélkedve utazott iskolája felé, egyre kevésbé törődve az őt körülvevő világgal.
Így volt ez a mai ködös reggelen is. Meredten bámult ki az ablakon, de gondolatai a legutóbbi olvasmánya körül forogtak. Néhány nappal ezelőtt egy nagyon régi regényt olvasott, melyben gyakran szerepelt az ő, és az értelmező szótárprogram számára szintén ismeretlen “szabadság” szó. A szó szövegkörnyezetből kikövetkeztetett jelentésével némileg tisztában volt, ám azt teljesen megérteni, felfogni képtelen volt. Ráadásul az író művében egy helyen ezt a rég elfeledett fogalmat egy fehér galamb felreppenéséhez hasonlította, ezzel a fiú számára még nehezebbé téve a szó valódi jelentésének megértését. Azt tanulmányaiból tudta, hogy a galamb egy madár volt, de semmi többet. S mivel a madarak már rég kipusztultak a Földön, csak annyit tudott róluk, hogy ezek az állatok valaha az eget uralták, mígnem az egyre gyorsabban terjedő Város végleg az örök nemlétbe taszította őket. Bárhogy törte is a fejét már napok óta, a szó teljes jelentésére nem tudott rájönni.

Hogy is tudott volna, amikor amióta az eszét tudta, megmondták neki, mit, mikor és hogyan csináljon. Amikor nevelői már rég elhatározták, hogy mit tanuljon, milyen pályát válasszon, milyen hivatást töltsön be, hol éljen, hova mehet, s hogyan gondolkodhat. Ők mindent eldöntöttek helyette, neki csak meg kellett felelni az elvárásoknak. Hogy ez mért volt így, neki soha, senki nem mondta, s ő kénytelen volt belenyugodni ebbe, mivel mást nemigen tehetett.
Kay kezdett rádöbbenni, hogy valójában ő is csupán egy volt a mérnöki pontossággal megtervezett és felépített társadalom több százmilliárd tagja közül.
Miközben a szó jelentésén tűnődött, az automata vezérlésű gyorsvasút hangtalanul siklott tovább elektromágneses pályáján. Eszeveszettül gyorsan száguldott hol szövevényes alagútrendszerekben, hol pedig mélyen elterülő lakónegyedek és egyéb óriási létesítmények fölött átívelő viaduktokon át. A szemerkélő eső és a reggeli köd miatt alig lehetett ellátni pár száz méternél tovább, így egy-egy hídon áthaladva az utasokon az a nyugtalanító érzés vett erőt, hogy a semmi közepén száguldanak. A kinti ködbe burkolódzott acél és beton “táj” egyhangúságát csak a néha-néha felvillanó villámok fénye törte meg.

A menetrend szerinti út vége felé, amikor épp egy hosszú, keskeny hídon siklott ködbe vesző célja felé, a magasvasútba fülsiketítő robaj kíséretében belecsapott egy villám. Azon kívül, hogy egy-két másodpercre elment az utastér világítása, semmi különös nem történt, és a szerelvény változatlan sebességgel haladt tovább.
Fél perc múlva az utasok nagy meglepődésére azonban a vonat lassított, majd megállt a több kilométer hosszú híd közepén. A következő pillanatban a hangosbemondókból elhangzott a végállomás neve, majd halk szisszenés kíséretében kinyíltak az ajtók. Az emberek rémülten húzódtak el a robotpilóta által tévesen kinyitott ajtók közeléből, vagy görcsösen kapaszkodtak üléseikbe. Többen el is ájultak, mivel már annyira hozzászoktak a zárt termekhez, folyosókhoz, kabinokhoz, hogy elméjük megriadt attól a tudattól, hogy nem veszi körül őket a biztonságot jelentő zártság. Riadt csend lett úrrá a szerelvényen.
Az önműködő ajtók a semmibe nyíltak. Hűvös szél süvített végig az utasok közt. Ellentétben a többiekkel, a fiút nem taszította, hanem kifejezetten vonzotta a látvány. Mit sem törődve utastársai rosszalló tekintetével, lassan az egyik ajtóhoz sétált, ügyelve arra, hogy kezével mindig kapaszkodjon valamibe. Az ajtó előtt megállt és kinézett.
A híd alatt és körül irdatlan magas felhőkarcolók meredeztek. A legtöbb fölött átívelt a több kilométeres magasságban épült magasvasút pályája, s ezen épületmonstrumok műholdantennákkal telezsúfolt tetői és teraszai összemosódtak a mélységben, s végtelen, háborgó tengerként hullámoztak a fiú alatt. Pár üvegtorony kiemelkedett ebből a zavaros betontengerből, és a magasvasút fölé emelkedett, némelyik csúcsa a felhőkbe veszett. Ameddig a megdöbbent fiú ellátott, csak a Város jellegzetes óriásépületeit látta: a ködből elő-előtűnő távoli horizontot, ahol az ég nem a földdel, hanem a sokszázemeletes, irdatlan magasságú épülettömbökből álló betondzsungellel ért össze.

Kay megborzongott, de nem a hangosan süvítő, hűvös szél, hanem az elé táruló látvány miatt. Gyűlölte ezt a túlzsúfolt, százmilliós várost. Iszonyodott a fölé tornyosuló betontornyoktól, és az alatta lévő mérhetetlen sok szintnyi mélységtől. A végtelen hosszú folyosók, lépcsők és alagutak az őrületbe kergették. Elege volt az állandó bezártságból, a kocka alakú szobákból, a termekből, a szabvány parkokból, a neonfényből. Abból is elege volt, hogy a kinyithatatlan ablakokon át nappal csak a házak faláról sokszorosan visszavert napfény kis töredéke jutott be szobájába. Nem is emlékezett, látta-e valaha magát a Napot…
Hirtelen egy furcsa érzés kerítette hatalmába. És akkor végre megértette: a szabadságot érezte. Pillanatok alatt minden megvilágosodott benne. Tudta, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy válasszon: marad az unalmas, monoton, szürke hétköznapok rabságában, vagy inkább szabad lesz, mint az a fehér galamb, aki oda repült, ahová akart, ahová csak akart. Igen, most végre ő dönthetett. Szabad lesz örökre!
Hátranézett döbbent utastársaira, akik értetlenül és rémülten bámultak rá vissza. Tudta, pár perc kérdése csupán, hogy megkezdődjék a műszaki mentés. Bevontatják majd a szerelvényt a legközelebbi állomásra, és újra folytatódnak a végeláthatatlan hétköznapok…
- Nem! – üvöltötte, majd megfordult és ugrott.
Úgy rugaszkodott el a metrókocsi nyitott ajtajából, mint ahogy valamikor régen az utolsó madár röppenhetett föl az égbe.
A fiú életében először szabad volt.


Igen, életében először szabad volt, ha csak egy pár pillanatra is…
Kay két hónappal később, valahol a betonváros rengetegében, egy kórházban tért magához hosszú eszméletlenségéből. A gyors ambulanciának és a végletekig fejlesztett sebészi eljárásoknak köszönhetően maradandó sérülések nélkül élte túl a zuhanást.
A minden és mindenki felett álló örök társadalom egyik apró láncszemét sem engedte elveszni.

Gyógyulása alatt egy olyan kórteremben kapott elhelyezést, ahol rajta kívül senki más sem feküdt. Bár csontjai csak hónapokkal később forrtak össze teljesen, teste biztonsági szíjakkal folyamatosan az ágyhoz volt rögzítve. A fiú, miután megértette, mi történt vele, csak sírt kórtermi ágyában. Egyre elhalkuló sírásából az örök reményvesztettség csendült ki.

Kayt gyakran látogatták szülei és orvosai, ám még ennél is gyakrabban látogatta őt a külön hozzá kirendelt pszichológus. A vele való társalgások során Kay hangulata és életszemlélete fokozatosan javult. A fél éven át tartó orvosi és pszichológiai kezelés után teljesen felépült, s végül visszatérhetett az életbe.
Kay életében hatalmas változás következett be: végre felvette a kapcsolatot környezetével, a korábban unalmasnak és monotonnak tartott mindennapokat pedig többé nem érezte tehernek. Megtette azt, amire korábban képtelen volt: végre sikerült beilleszkednie a társadalomba. A társadalom pedig örömmel fogadta be őt.
Ám még egy nagy változás történt vele: soha többet nem olvasott.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához