LFG.HU

Petrus
novellaCimkek

betaHátranézett üres tekintettel. Nem volt mögötte senki, az egész utca üres volt. Visszafordult, arca kigyúlt, szemei felcsillantak, szája széles mosolyra húzódott.

- Te látsz engem?!

Ahogy előrehajolt, az orrunk hegye szinte összeért. Furcsa szag terjengett körülötte. Mustár?…

- …H-hé, hé! – emeltem magam elé a táskámat zavarodottan és ijedten hátrahőköltem. Az iskolába menet olvasott könyv kicsúszott a kezemből és koppanva a járdára esett.

- Ha! Te látsz engem!

- Persze, hogy látlak. Miért, nem kellene?

Mit akar ez tőlem? A legkevésbé sem akarom, hogy közöm legyen egy ilyen… holdkóroshoz! A kiejtése is idegennek tűnt.

Arca elkomorodott, tenyere a magasba emelkedett, aztán lesújtott rám.

- Ahh! – sikoltottam fel rémülten és összehúzódtam. Valami meglibbentette a hajszálaimat, de a csattanás elmaradt.

Kisvártatva pislogva körülnéztem. A lány továbbra is ott állt velem szemben karba font kézzel. Kibomlott, sötét haja kócosan borult a vállára. Csak egy hosszú, piszkossárga inget viselt, ami majdnem a térdéig ért. Valószínűleg egy óriásé lehetett korábban, mert a lány nem tűnt alacsonynak, még az én langaléta termetemhez képest is majdnem szemmagasságban fixírozott.

Meglehetősen csalódottnak tűnt. Még az ajkait is lebiggyesztette.

- …Khmm – köszörültem meg a torkom, felvettem a könyvet, lesöpörtem róla a porszemeket, és megigazítottam a szemüvegem. – További szép napot! – biccentettem felé, aztán tisztes távolságot tartva megkerültem.

Mik vannak?!

 

“A mellékutca csendes és kihalt volt. A fák halkan sustorogtak a reggelente az öböl felől feltámadó tavaszi szélben, ami a hegyoldal virágzó fáinak illatát sodorta le a völgybe. A néma házacskák egymás mellett sorakoztak rendezett portáikkal és leeresztett redőnyökkel, csak az elhagyatott, dudva felverte Kísértetkastély körül volt szürkés a reggel, mint mindig. Még a legmelegebb nyári napokon sem távozott a közeléből az a hűvös, ködös érzés, ami állandóan körülvette. De ugyanúgy hozzátartozott a Lapillus köz képéhez már évszázadok óta, mint a sarkon nyílt pékség az ínycsiklandó friss kenyérillattal, vagy mint az évtizedes múltú virágbolt kicsit feljebb, ahol egy idős házaspár gondozta csodakert terményeit lehetett megvásárolni.”

Ezt úgy mondtam magamban, mintha az évtizedekkel későbbi memoárjaimból olvasnám…

Sóhajtva becsúsztattam a könyvet a zsebembe. A sorok csak összefolytak a szemem előtt, még Wendelin, a hős inas és Yvonne hercegnő kalandjainak következő összecsapása sem tudott lekötni. A táskát a vállamra vetettem és zsebredugott kézzel bandukoltam tovább a macskaköves, kanyargós úton.

A fejem üres volt és könnyű. Megálltam egy repkénnyel benőtt magas téglakerítés előtt, hogy futólag szemügyre vegyem a címerpajzsot, amit az oszlopfőbe véstek. Megvártam, míg egy foltos cicamama és csaknem teljesen fekete kölyke átsuhannak előttem és eltűnnek egy kerítés alatti résben. A kölyök kíváncsian felemelt mellső manccsal visszanézett még rám, de az anyja halk kurrogására gyorsan eltűnt az ápolt bokrok között. Odaköszöntem a háza előtti padon ücsörgő, fejkendős nénének, aki a beköltözésem óta mosolyogva integetett, ha meglátott. Sosem köszönt vissza, csak intett és mosolygott, mint egy robot.

A pékséghez közeledve lehajtottam a fejem és megszaporáztam a lépteimet. Mivel kora reggel óta dolgoztak, a friss pékáruk illata néha egészen a nyitott ablakomig elhatolt. Tekintetem gondterheltté vált és zavartan megérintettem az állam.

Csak a szemem sarkából pillantottam be, elsietve az üzlet nyitott ajtaja előtt. A nagy, címeres üvegtáblák mögött ott sorakoztak a mindenféle földi jóval megtelt pultok, és ott volt Ő is. Hosszú, vörösesszőke haját copfba fonta, a fehér fejkendő és kötény igazán nagyszerűen állt karcsú termetén. Kedves, enyhén szeplős arca nevetésre nyílt, mikor a becsomagolt árut átnyújtotta egy vásárlónak, aki talán valami kedvességet, vagy viccet mondott neki.

Keménykötésű, frissen borotvált képű, kötényes férfi lépett az ajtóba kezébe seprűvel és eltakarta a fiatal lányt. Tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott, zord, sebhelyes arca megfeszült. Értettük egymást, mint felnőtt férfiak közt szokás. Töredékmásodpercek alatt kiolvastuk egymás szeméből a titkos jeleket, a testtartások szimbolikáját, az arc apró izmainak rándulását, ahogy összeszűkült a szeme és megszorultak szőrös öklei a nyélen.

“Jobban megy a bolt, ha a lányod áll a pultnál”, láthatta az enyémben. “Feláldozod az atyai tisztséget az érvényesüléséért és magad végzed az alantas munkákat. Elismerésem, öreg harcos!”

“Te bohóc, ne meresztgesd a szemed a lányomra, mert kitolom mindkettőt!”, üzente az övé.

 

- …Hé! Figyu’, várj már!

Rezzenéstelen arccal továbbsiettem és bekanyarodtam a középiskolához vezető, fasorral szegélyezett útra.

- Állj már meg! Nem bírom tartani veled a lépést!

Ügyet sem vetettem rá, lépteimet a többi egyenruhás tanulóhoz igazítottam. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy már az első találkozásunk óta követ és próbálja felhívni magára a figyelmet, de egyszerűen nem foglalkoztam vele. Semmi szükségét nem láttam annak, hogy szóba elegyedjek egy kísérteties jelenséggel, aki(?) a föld felett lebeg, a haját és ruháját nem evilági szelek fújják, és olyan hangja van, mint az éjfélkor a temetőben a sírok közt kelő suttogásszerű szélnek.

- Csak egy szívességet szeretnék kérni, aztán békén hagylak! Eskü’!

Persze, hogyne! Elég könnyű fantasyt olvastam már ahhoz, hogy tudjam, az alvilági jelenésekkel kötött alkuk mindig becsapósak és a hősök különleges erejére, vagy isteni beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy megszabaduljanak a kényelmetlen helyzetből. Mivel nem voltam hős – erős pláne nem -, és racionális mélymaterialista gondolkozásom miatt az istenek létével is eléggé hadilábon álltam, egy porcikám sem kívánta a velük történő találkozást.

De a szellem-lány egész az iskoláig követett fenyegetőzve, sírva, esdekelve, vagy csak káromkodva, és kezdett már az idegeimre menni.

Az évnyitót végigbohóckodta, szamárfüleket állított az ujjaival a pódiumon ülő tanárok feje fölé, cigánykereket hányt a színpadon közel száz ember szeme láttára (szerencsére viselt szellem-bugyit is), a diáktanács képviselőjének beszéde közben áriákat üvöltözött hamisan a mikrofonba, és tényleg mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet.

Jeges verejték kúszott le a hátamon, miközben igyekeztem a padló egy résére összpontosítani. Hihetetlennek tűnt, hogy senki sem veszi észre, nem látja és nem hallja őt. Kezdtem azt hinni, megbolondultam.

 

Az első óra természetesen az osztályfőnöki volt.

Természetesen elkéstem róla, mivel sehol sem találtam a termet, amit a papírlapra írtak nekem, és mire észbe kaptam, hogy rossz emeleten vagyok, a folyosók már kiürültek, nem tudtam megkérdezni senkit.

- Nem ez az? – bökött rá egy táblára a soktucatnyi egyforma ajtó mellett.

Nekem ekkor már mindegy volt.

A kimerültségtől lihegve téptem fel az ajtót. Mintegy hatvan szempár meredt rám rémülten és kíváncsian. Néhányan halkan felnevettek. A táblánál egy középkorú, kissé testes hölgy dermedt magyarázó mozdulatba. Rikító virágmintás kosztüm volt rajta.

- Ez itt a “2-B” osztály? – hörögtem.

Hát, ezt eléggé elbaltáztam. Amikor kifújtam magam a bekopogás előtt, megbotlottam a saját cipőm orrában, így gyakorlatilag bezuhantam a terembe, a hirtelen levegővételtől meg nyálgöb csúszott a torkomra és köhögni, krákogni kezdtem tőle.

- Maga… kicsoda?

Tényleg megremegett a hangja? Vagy csak bebeszélem magamnak? Ennyire ijesztő volna a megjelenésem? Igyekeztem összeszedni magam, bár a fejem vörösen izzott, mint egy lámpa.

- Fukuda Akisue… Elnézést, ma vagyok itt először.

Összeráncolta a homlokát, ahogy a fejében végigfutott az osztálynévsor, aztán felderült az arca. Azért volt még benne egy kis bizonytalanság. Ember, legalább az idegeneket jegyezd meg először!

- Á, igen. Fukuda… óh, bocsánat, a szokatlan névsorrend megtévesztő. Akisue-… szan?

- A Fukuda is megteszi – bólintottam. Alig volt fogalmam arról, mit beszél. Sosem éltem a családom őshazájában, japánul sem tudok egy szót sem.

- Rendben… Nos, khm… – fordult az osztály felé – …elfelejtettem említeni, hogy idén egy új osztálytársat köszönthetünk. Fukuda… tanuló egy másik iskolából érkezett és nemrég költözött a városba a… családjával? – nézett rám kérdőn és bíztatóan mosolyogva.

- Fukuda vagyok – biccentettem az osztály felé és megigazítottam a szemüvegem. – A családom munkája miatt kellett költöznünk, de valójában egyedül élek…

Suttogás kélt a teremben és néhány, az iskolai normákon még éppen belül maradóan öltözködő lány máris előredőlt a padján, hogy rám mosolyogjon és a haját csavargassa az ujjai között. Hűvös tekintettel néztem végig rajtuk.

- Tisztában vagyok azzal, hogy az osztály nagyja már talán általános iskola óta együtt van és új emberként érkezve maximum látványosság lehetek, de közlöm, hogy meggyőződéses kocka vagyok, és ha elkerüljük egymást az órai muszáj-témákon kívül, akkor senki köreit nem fogjuk zavarni. Köszönöm – zártam le a mondandómat és karjaimat az oldalam mellé szorítva futólag meghajoltam. Egy szamurájfilmben láttam és hatásosnak tűnt.

Mindenesetre az óvatos érdeklődést rögtön érezhető jeges sivárság váltotta fel. Pont, ahogy terveztem.

- …Ahm… – tért magához kisvártatva az osztályfőnöknő és zavartan körülpillantott a termen. – A legközelebbi üres hely… Franklin, odébb költöznél?

A megszólított, szőke üstökű fiú abbahagyta előtte ülő osztálytársa piszkálását a vonalzóval és felnézett.

- Ezer örömmel… – vágott savanyú képet és a táskáját felkapva átült egy másik üres padba.

- Nos, szóval itt jobbra, az ablak melletti utolsó pad már üres, ott helyet foglalhat, kedves… Fukuda.

Csak az arca mosolygott, a szemei üresen néztek át rajtam.

Az undorodó tekintetek kereszttüzében hátramentem a kijelölt padhoz és leültem. A szellem-lány követett, helyet foglalt az ablakpárkányon és végignézett a termen.

- A következő két évet tényleg ezen a trágyadombon akarod lehúzni?

Nem feleltem. Felkönyököltem, államat a tenyerembe támasztottam és látványosan kinéztem az ablakon.

A tanárnő újra magyarázni kezdett valamit, de nem is figyeltem oda.

Az előttem ülő, vörösesszőke, befont hajú lány kötötte le minden gondolatomat. Ő volt az egyetlen, aki talán őszintén mosolygott az egészen.

 

A tanár úr lapozott egyet.

- A francba is, még nem értem a végére!

A teremben szinte teljes csend honolt, csak a papírzörgés, elterelő orrfújás, kapkodó lélegzetvételek, és a tollak a papíron keltett halk, sercegő zaja hallatszott. Elől a tanár úr egy könyvbe temetkezett, kitűnő lehetőséget nyújtva a puskázással próbálkozók, az ujjal elmutogatott megoldások, és a papírgalacsinos üzenet továbbítások számára.

És egy szellemnek, hogy beleolvasson a tanári padon hagyott megoldókulcsba.

- El tudom olvasni neked a megoldásokat – mondta nem sokkal ezelőtt és előre lebegett.

Mindezt roppant lealacsonyítónak tartottam. A dolgozatírás az oktatás kihívása a tanulók számára, hogy újabb és újabb akadályokat legyőzve végül méltó és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. “Ha nem vagy képes önállóan megoldani egy problémát csak azzal, hogy elégséges mértékben odafigyelsz az órán, nem vagy méltó a kenyérre, amit megkeresel”, vallottam, és ennek megfelelően mindig az élre törtem. Eddig mindenhol én voltam a piramis, a tápláléklánc csúcsa. Ha elsőként szakítod át a képzeletbeli célszalagot, a mögötted jövők már csak a felvert port nyelhetik.

Képletesen, persze, mert a testnevelést egy ügyesen megszerkesztett állandó felmentésivel mindig megúsztam. Izzadjon más a nap alatt, engem más kalandok várnak majd az életben!

Szinte az egész osztály debilekből állt, már az én szintemhez képest. Egy vidéki középiskola eldugott porfészek külső kerületbe kihelyezett tagozata nem sok jóra számíthatott az országos tanulmányi felméréseken, ezért még a tanárok is igyekeztek mindent megtenni a maguk lehetőségei között, hogy legalább egy elfogadható minimális szintet teljesítsenek az ide járó diákok. A megoldásokat persze nem adhatták ki, az túl feltűnő lett volna, és a nyílt könyvhasználatot is büntették, de egyébként meglehetősen lazán kezelték a vizsgák és évközi felmérők óráit.

- “Az élet számos lehetőséget tartogat a számotokra. Ha elétek kerül egy, ne hagyjátok elfutni, ragadjátok grabancon és kapaszkodjatok fel rá, mert lehet, hogy soká kell várnotok a következőre. De ne csüggedjetek, ne lustuljatok el, eddzétek az elméteket, úgy mint a testeteket, hogy egészséges tudással és kitartással felvértezve lépjetek majd be az élet kapuján…”

Az igazgató évnyitó beszéde még mindig a fejemben zsongott. Fura egy alak, még furább beszéddel, köpcös termetéhez nehezen illeszthető, ezerfelé álló bajusszal. De legalább a szálkás öltönye és bordó nyakkendője rendben volt.

- Nem érdekel? Hát jó!…

Átlebegett a termen, nagyot sóhajtva végighevert a padomon, és duzzogva felfújta az arcát.

- Tűnj már el! – sziszegtem és megpróbáltam néhányszor megbökni a tollal, persze hasztalanul. Az írószerszám akadálytalanul áthatolt rajta. A betűk összefolytak a szemem előtt a papíron, teste szürke ködszerűsége eltakarta a nyomtatványt.

- Ó, megszólaltál végre! – derült fel az arca és felkönyökölt. Ügyet sem vetett a próbálkozásaimra, a válla felett nézett vissza rám és játékosan megemelte csupasz bokáit.

- Szerinted is jó a seggem?…

A vörös hajú lány furcsálkodva hátranézett a válla felett, de csak a szemüvegemben tükröződő ablakok csillanását láthatta. A mestere voltam ennek a technikának is.

Valószínűleg roppant lenyűgözőnek találhatta, mert csak egy bizarr félmosoly villant a szája sarkában, aztán visszafordult a saját feladatsorához.

Vajon rá tudnám venni a szellemet, hogy előreadja neki a megoldássort?, töprengtem el egy pillanatra.

Aztán felálltam, kivittem a papírlapot a tanári asztalhoz, lehajolva gyorsan beikszeltem még az elmaradt válaszokat, visszasétáltam a padomhoz és a táskámat felkapva, a döbbent tekintetek kereszttüzében távoztam a teremből.

 

- AHHAHahahaha!

Sértődötten felfújta az arcát.

- Nem hiszel nekem?

- Ahaha!… Bocsáss meg… – röhigcséltem lassan megnyugodva és a szememet törölgetve. – Csak… Csak úgy hallottam, azt mondod: csak én menthetem meg a királyságodat.

- Csak te mentheted meg a királyságomat – ismételte meg komoly arccal rám mutatva, kihangsúlyozva a “te”-t.

- Ne viccelj… Haa! Megfájdult az oldalam…

- Nem viccelek. Odaát egy varázslatos királyság vár a hazatérésemre és a hősre, akit majd magammal viszek. A vidéket démonok dúlják és…

- Stop! – emeltem fel a tenyerem. – Nem akarom hallani. Ennek semmi értelme.

A lány dühösen felém csapott és ijedten elrántottam a fejem, bár semmi kárt nem tudott volna okozni bennem. Valószínűleg. De azért jobb a békesség és a távolságtartás.

- Hahaha!… – most rajta volt a nevetés sora, de inkább volt ez gúnykacaj, ami aztán lemondó sóhajba fúlt. – Te “hős”…

Meg tudtam érteni.

Felálltam a fűből és leporoltam a nadrágom. Franklin és a csicskásai nemrég távoztak. Nem volt szó nagy verésről, inkább csak egy kis lökdösődés és verbális inzultus, ahogy az szokásos egy új fiú esetén, hogy tudja, hol a helye. Különc látványosság voltam és nem kívántam meghunyászkodni a helyi nagymenők előtt, inkább a félreállás taktikáját választottam. Az erkölcsi fölény – mint mindig – természetesen így is az enyém volt, elvégre erőszakhoz kellett folyamodniuk, hogy elérjenek valami hatást. De igazából alig éreztem meg a dolgot, az izmaim alig sajogtak már ott, ahol megütöttek, vagy megböktek az előbb.

Pár lehullott levelet félresöpörve leültem egy padra, egy megdőlt fa árnyékába. Kivert az izzadtság a nevetéstől és az őszi rekkenő melegtől, ami a nyugati hegyek felé ereszkedő napból ömlött a világra.

Az iskola egy oldalsó, elhagyatott parkjában voltunk, ahová elcibáltak és ahol végre hagytam, hogy a szellem elmondja, miért akaszkodott rám egész nap. Rajtunk kívül senki más nem tartózkodott itt. A tanulók többsége már kifelé tódult a főkapun boldogan cseverészve, az első napon még a szakkörök, sportfoglalkozások sem indultak el. Én természetesen sehová sem jelentkeztem, felesleges időtöltésnek tartottam az egészet.

- Szerinted nem furcsa, hogy csak te látsz engem? – kérdezte csípőre tett kezekkel.

- Bizonyára, de ez lehet az új hely okozta feszültség is – töprengtem. – Hallucináció, kultúrális pszichosokk, beilleszkedési zavarok…

- A fejedre nem kaptál néhányat?

- Ugyan, az túl látványos lett volna, a tanárok észreveszik. De mi ez a “hős” dolog akkor?

- Kérlek, könyörgök, hallgass végig! – A kezeit összekulcsolva, térden kúszott elém a fűben. – A véredben ősi mágikus erők keringenek, talán valami ősöd…

- Most valójában a tudatalatti énem egy gyerekkori kivetülésével társalgok. A fenébe is… – dörzsöltem meg az orrnyergemet a szemüveg alatt. – Túl sok “Megidéztek egy másik világra, ahol minden képességem csalás és 9999 szörnyet kell megölnöm, hogy kiszabadítsam a leendő háremem tagjait!” olvasok.

- Áhh! – omlott össze a lábaim előtt kétségbeesetten. – Háromszáz éve kóborolok ideát és pont te, pont TE, egy ilyen nyámnyila alak kellett, hogy a kiválasztott legyél?!

- Háromszáz? Az szép szám! – intettem a fejemmel elismerően, látszólag belemenve a játékba.

- Kérlek, gyere el velem, megmutatom azt a helyet, ahol át tudunk lépni az én világomba és újra testet ölthetek! Be tudom bizonyítani, hogy igazat mondok! Odaát kincsek és gazdagság vár, ami-

- Messze van innen? Mert nem ismerem még a környéket és nem szeretném, ha a pszichotikus kivetülésem miatt tévednék el valahol az erdőben. És amúgy is, hamarosan besötétedik.

- Dehogy, dehogy! – pattant fel. – Reggel pont eljöttél mellette! Ott vettél észre!

- Hm… Hadd találgassak: a Kísértetkastély az?

- Igen! – élénkült fel.

- Milyen… konvencionális… – nevettem el magam, aztán felsóhajtottam. – Rendben, menjünk! – álltam talpra és megmozgattam a jobb vállamat. Franklin bokszolt bele az előbb kicsit durvábban a kelleténél, bár alig éreztem. Talán köze lehetett a dolognak ahhoz a vörös hajú lányhoz is?

- Hát akkor végre hiszel nekem? – tört fel belőle a hála néhány könnycsepp képében, amelyek füstölögve párologtak el az arcáról.

- Peeersze… – túloztam szándékosan. – Nem lehet véletlen, hogy pont útba esik hazafelé, nem igaz? – kacsintottam rá vigyorogva.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem…

 

A hatalmas kard dögnehéz volt, de nem akartam elengedni, ha már ennyit küzdöttem érte. A vállamon cipeltem, lelógó hegye kopogva, fémesen zörögve sercegett végig a macskaköveken, vékony, fehér csíkot húzva maga után, ahol a páratlanul éles fém(?) karistolva belevágott a kőkemény vulkáni bazaltba. Késő éjjel volt már, egy teremtett lélek sem mutatkozott a csendes, félsötét utcán. Hűvös szellő fújdogált az öböl felől sós szagot hozva. A fák halkan sustorogtak és titkokat regéltek.

Hullafáradt voltam, farkaséhes, az iskolai ruhám maradványai cafatokban lógtak le rólam és mindenemet sötétvörösre festette a leölt démonok vére és a máglyák füstje.

Befordultam a sarkon a Lapillus köznél és megtorpantam.

A pékség sötét ablakai mögött valami fénylés himbálódzott, akár egy hajólámpa a viharban, és megvilágított egy nagydarab alakot fehér ruhában.

Egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem. Ugye nem a kísértet-hercegnő tért vissza, hogy tovább kínozzon és újabb “kalandokba” rángasson a “királysága” föld alatti labirintusaiban?! Kitöröltem a homlokomból a szemembe szivárgó vért, vagyis inkább csak elmázgáltam az arcomat és a szemüvegemet borító mocsokban.

A fény közelebb jött az ajtóhoz és az álmos képű, pizsamás péket pillantottam meg, kezében egy régimódi lámpással és egy félig elfogyasztott cipóval.

A holdat takaró felhők ekkor úgy döntöttek, odébb húzódnak a sötétbe és a leömlő fehér fény végigvágott az útkanyarulaton. Úgy álltam ott, az ezüst holdfényben fürödve, mint riadt őz a közelgő kamion fényszóróitól megbabonázva.

Egy pillanatra megtámaszkodtam a kardon. Egy egész élet fáradtsága nehezedett a vállaimra. Pedig még csak pár órát töltöttem odaát és a 18. szintet éppen csak elértem.

A biztonság kedvéért felé intettem barátian egy gyenge mosoly kíséretében. A lámpásban egy kis, zöld sipkás manó pipázott kedélyesen a szakállát csavargatva szórakozottan és visszaintegetett.

A pék kigúvadt szemekkel bámult rám, még rágni is elfelejtett. A szájában lévő falat bizarr fogdaganatnak tűnt.

A gyér, éles árnyékokkal megszórt fényben is kiolvastuk a gondolatokat egymás tekintetéből. Értettük egymást, mint felnőtt férfiak közt szokás. Töredékmásodpercek alatt kiolvastuk egymás szeméből a titkos jeleket, a testtartások szimbolikáját, az arc apró izmainak rándulását, ahogy kitágult a szeme és ádámcsutkája fel-alá járt.

“Igen, én vigyázom a várost éjjelente. De ne félj, nincs már semmi ártó szándék a közelben, ami a sötétben átszivároghatna erre a világra, nyugodtan alhatsz, pék uraság.”

“…!” volt a válasza.

Másnap ő állt be a pult mögé és a lányát küldte ki sepregetni, aki tágra nyílt szemekkel pirult el, ahogy egy friss csokor virággal letérdeltem előtte…

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához