LFG.HU

Kornya_Zsolt
RPGCimkek

forrás: Kornya Zsolt honlapja

http://member.rpg.hu/renier/

Sokféleképpen írhatjuk körül a lovag fogalmát, ám legalapvetőbb sajátossága, hogy hivatásos harcost jelent. A római császárságban az ókor régi polgárseregeinek helyébe fokozatosan a hivatásos katonaság lépett. Ezt a tendenciát erősítette a VIII. században a kengyel elterjedése, ami ütőképesebbé tette a lovas harcmodort, és a lovasságot a középkori hadseregek legfontosabb elemévé emelte. Lovon katonáskodni azonban nem volt olcsó mulatság. Csak az engedhette meg magának, aki elegendő jövedelemmel rendelkezett a hátasló és a hadifelszerelés (páncél, fegyverek) beszerzésére, illetve fenntartására. Aki nem tudta viselni ezeket az anyagi terheket, az – a gyalogság háttérbe szorulásával párhuzamosan – lesüllyedt a földjükhöz kötött parasztok közé.
A X. századra alakot öltő feudális társadalomban mindenki hűbéri jogon birtokolta a földjét, azaz valamiféle ellenszolgáltatással tartozott érte a hűbérurának. A személyi szabadságukat elvesztett emberek esetében ez termény- és munkajáradék formájában jelentkezett. A szabadok katonai szolgálattal tartoztak, amit vagy személyesen láttak el, vagy – ha elég gazdagok voltak hozzá – helyettest fogadtak. Aki tehát lovagi jogon bírta földjét, az köteles volt lóháton, fegyverrel szolgálni ura kíséretében. A tekintélyesebb vazallusok, ha hadba szólították őket, összehívták a maguk lovagjait, és saját zászlajuk alatt vonultak be hűbéruruk seregébe.
A lovagság eredetileg foglalkozási kategória volt. Azok a személyek tartoztak ide, akik önállóan fedezni tudták a lovas hadviselés borsos költségeit. Kialakulása a XI. századra tehető állományát részben nemesek alkották (a nagy földesúri családok tagjai), részben pedig kisbirtokosok, független szabadok, kézművesek és más hasonlók. (Spanyolországban a caballeros villanos – a közrendű lovagok – egészen a XIV. századig sűrűn előfordulnak forrásainkban.) Hangsúlyozni kell, hogy a hűbéres korszakban a lovagság határai meglehetősen elmosódottak voltak. Előbb-utóbb gyakorlatilag bárki bekerülhetett ebbe a rétegbe, ha – szerencsével vagy tudatos erőfeszítéssel – sikerült szert tennie a nehézlovas harcmodorhoz szükséges kiképzésre és felszerelésre. Flandriából ismerjük annak a szervilis (azaz nem-szabad, szolgarendű) eredetű családnak a híres esetét, akik a lovagok közé emelkedve a XII. században grófi kasztellánusokká váltak.

Semmiképp sem szabad azonban abba a hibába esnünk, hogy eltúlozzuk a korai lovagrétegek társadalmi nyitottságát! Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a fegyveres lovagi szolgálat cseppet sem volt olcsó mulatság. Már a hátasló is méregdrága volt, Angliában például kilenc fontot kértek érte. (Az emberéletet olcsóbban megszámították íjászt már évi hét fontért lehetett fogadni.) Ráadásul a lovag mellé fegyvernök is kellett, és egy ilyen páros fenntartásának éves költségei a XIV. század elején ötvenöt fontra rúgtak. Viszonyítás végett: ugyanezen forrásunk tanúsága szerint ötszáz fontért az ember már egy szerényebb kastélyt is vásárolhatott.
A lovag általában saját fegyverzetében vonult hadba. A XIII. század első felében egy jó genovai sisak ára 16 és 32 shilling között mozgott, egy páncélingé pedig 120 és 152 között. Az egyéb tartozékokkal együtt a számla végösszege körülbelül 200 shilinget tett ki, ami 800 gramm arany értékének felelt meg. Egy teljes rend fegyverzet beszerzése tehát fölemésztette egy átlagos lovagi birtok egész évi bevételét. Az első keresztes hadjárat résztvevőiről olvashatjuk, hogy amikor “az 1097-ik év pokoli forróságú nyarán át kellett kelniük a szörnyű Antitaurosz-hegyláncon”, olyan rémisztő nyomorúságra jutottak, hogy “pár dénárért vesztegették el a drága felszerelésüket, vagy amennyit éppen kaptak érte”, és később kénytelenek voltak helyette “mindenféle szemétre való ócskaságot vásárolni, amit ők maguk javítgattak ki úgy-ahogy, a tulajdon két kezükkel”. Ez elég kockázatos lehetett, hiszen egy lovag harcértéke jórészt a minőségi fegyverzetén múlt.
Másrészt viszont a lovagokat sohasem alkalmazták tucatszámra. 1295-ben egész Essexben – Anglia egyik erősen feudalizált grófságában – csupán huszonnégy lovagot írtak össze ráadásul ezek közül tizenegy túl öreg vagy beteges volt a hadi szolgálathoz. A lovagok harcba vetése abból a szempontból is kockázatos volt, hogy ha élve estek fogságba, az ellenség váltságdíjat követelhetett értük. A templomosoknak a fogadalmuk tiltotta, hogy bárkiért váltságot fizessenek, más lovagokért azonban igencsak borsos summákat izzadt ki a családjuk vagy a hűbéruruk. III. Edward angol király például 1372-ben 130 ezer fontért váltotta ki Pembroke earljét. (A dologból később kisebb jogvita kerekedett, mert az earl meghalt a fogságban de végül Edward mégis kifizette a teljes összeget.)
Figyelembe kell venni azt is, hogy a lovagoknak mindenki másnál nagyobb esélyük volt egy-egy ütközet túlélésére. Értékesek és nehezen pótolhatók lévén, minden hűbérúr vigyázott rájuk, és nem szívesen mészároltatta le őket az ellenfél is inkább a foglyul ejtésükre, mint a megölésükre törekedett, a várható váltságdíj miatt. 1271-ben a lincolni csatában nyolcszáz angol lovag vett részt az egyik, hatszáz a másik oldalon. A harcban csupán egyetlenegy esett el közülük, s utóbb mindkét fél megrendülten nyilatkozott az emberélet ezen értelmetlen pazarlásáról.

A lovagság alapvetően foglalkozási jellege a XII. század során társadalmi és morális dimenziókkal bővült. Ez a Cluny kolostorából kiinduló szerzetesi mozgalom befolyásának volt köszönhető, amely megkísérelte morális tartalommal felruházni a kor öldöklő háborúit. Így alakult ki fokozatosan az igazi miles Christi képe, Krisztus katonájáé, aki mindennapos életében bizonyos erkölcsi elveket követ ezek összességét hívjuk ma lovagiasságnak. A XII. század második felétől kezdve a világi irodalom (a geszták és az Arthur-mondakör) nemcsak modellt kínált a lovagi élethez, hanem egyúttal széles körben népszerűsítette is.
Mint a fentiekből már kitűnt, kezdetben nem minden lovag volt nemes, és nem minden nemes lovag. A nemesség és a lovagság lassú egybeolvadása csak a késő XII. században vette kezdetét. Ettől fogva egyre több lovaggá lett nemesről olvashatunk. A francia trónörököst (a későbbi VI. Lajos királyt) az apja tudta nélkül ütötték lovaggá, aki utóbb nem is leplezte rosszallását: bizalmatlan volt e meglehetősen heterogén katonaréteggel szemben. Ezután azonban minden francia király elnyerte a lovagi címet.
Az örökletesség elve a XIII. században jelent meg a lovagi hagyományban. A lovagok fiúgyermekei automatikusan apródokká váltak, vagyis felnövekedve születésük jogán emelhettek igényt a lovagi rangra. Ugyanakkor egyre érezhetőbbé vált a törekvés, hogy a lovagság utánpótlásából törvényi szabályozással kirekesszék a kívülállókat, s az érintettek körét a lovagok leszármazottaira korlátozzák. A XIII. század végén a párizsi parlament megtiltotta Artois grófjának, hogy szolgarendű személyeket a király engedélye nélkül lovaggá emeljen mindazonáltal az a két ember, aki már részesült ebben a megtiszteltetésben, váltság lefizetése ellenében megtarthatta a rangját. Az esemény nemcsak a lovagi réteg bezárkózását jelzi, hanem a címszerzés egy új módszerének – a pénzen történő vásárlásnak – a kezdeteit is.
Angliában a fejlődés más irányt vett: akik lovagi jogon bírták a földjüket, de nem kívántak hadba vonulni, bizonyos adóösszeg lerovásával megválthatták magukat. A szigetországban a lovagság nem vált örökletes kiváltságokkal rendelkező társadalmi réteggé a cím elnyerésére jogosultak a vidéki kisbirtokos nemesség magját alkották.

A címerek, a nemesség és a lovagság egymáshoz való viszonyát napjainkban sokszor teljesen félreértelmezik. Röviden összefoglalva: a címerhasználat a XII. században terjedt el Nyugat-Európában, előbb a nagybirtokos arisztokrácia, majd a lovagság körében – tehát egy olyan időszakban, amikor a “lovag” és a “nemes” még teljesen más fogalmakat takart! A XIII. század folyamán a lovagság lassan összeolvadt a nemességgel, a címerek pedig széles körben divatba jöttek, úgyszólván a társadalom minden rétege használta őket. A heraldika tudománya tehát távolról sem kötődik olyan szorosan a nemességhez, ahogy a közhit tartja. Igaz, a nemesi címerekről sokkal több adatunk van, mint a többiről ennek azonban egyszerűen az az oka, hogy a középkorban a nemesség volt a társadalom vezető rétege.
A címertan kibontakozására persze kétségkívül ösztönzőleg hatott a lovagi kultúra, főként a népszerű tornajátékok révén, melyek a XIII. század folyamán – a katonai hanyatlással párhuzamosan – egyre jobban divatba jöttek. A lovagi tornák látványos alkalmat kínáltak a pompás címerdíszekkel való hivalkodásra rendszerezésük feladata a heroldokra hárult, akik eredetileg udvari dalnokok voltak. Címertani ismereteik a harcmezőn is kapóra jöttek, a csatázó lovagok és az elesettek azonosításakor. A heroldok ezért hivatalból jelen voltak minden ütközetben, békekötésnél és hadüzenetnél, s időnként kisebb horderejű diplomáciai megbízatásokat is kaptak.
Katonai intézményként a lovagság a késő XIII. századtól hanyatlásnak indult. A feudális korszak alkonyán a háborúk monopóliumát az uralkodók sajátították ki maguknak, s a hadi szolgálat régi formája, amelyben mindenki a közvetlen hűbérurának tartozott engedelmességgel, mind jobban idejét múlta. A királyok továbbra is hadba hívták ugyan lovagjaikat, ám egyre nagyobb mértékben támaszkodtak más katonai erőforrásokra – nevezetesen a XIV. században elszaporodó zsoldoskompániákra. V. Henrik hadi előkészületeiről számos korabeli forrás megemlékezik ezekből kiderül, hogyan toborozta seregét az angol király. Több tucat magánszeméllyel lépett szerződésre (vagy ahogy akkor hívták, kontraktusra), akik mind kötelezték magukat, hogy a kijelölt gyülekezési határidőre meghatározott számú gyalogost és íjászt bocsátanak a rendelkezésére. (Általában úgy kalkuláltak, hogy minden gyalogosra három íjász jutott.)
Az íjászat rohamos fejlődése, majd a lőpor elterjedése mind jobban megingatta a hagyományos lovagi harcmodort. Már nem lehetett arra számítani, hogy az elsöprő erejű lovasroham szétzilálja az ellenséges sorokat és gyors győzelemhez vezet. A nehézlovasság dominanciája véget ért.

A változásokat mi sem példázza ékesebben, mint az 1415-ös azincourt-i ütközet. A francia lovagok kedvezőtlen terepen, összezsúfolódva indultak rohamra, s az ellenséges nyílzápor alaposan megtépázta őket. Mikor elérték az angol csatasorokat, nem maradt terük a manőverezésre néhány ló eleste úgyszólván teljes mozgásképtelenségre kárhoztatta őket. A csata fél órán belül eldőlt, a francia lovagok ezrével estek fogságba. Az újabb támadástól tartó angolok riadalmukban lemészárolták őket, így a francia nemesség egyetlen nap leforgása alatt megtizedelődött. A franciák okultak a leckéből: VII. Károly, akinek végül sikerült kiűznie országából az angolokat, szervezte meg Európa első állandó zsoldoshadseregét.

A lovagság harci dicsősége tehát lehanyatlott, a lovagi ideálok azonban tovább éltek – talán éppen azért, mert elszakadhattak a valóságtól, s így tág tere nyílt az eszményítésüknek. I. Ferenc francia király 1515-ben Marignanónál, első győztes csatája után ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben lovaggá üttesse magát. Az ünnepélyes lovagi tornák – pas d’armes – a XVI. századi francia udvar kedvenc szórakozásának számítottak. Ezekre az alkalmakra egyre díszesebb páncélokat készítettek, barokkosan túlcifrázva a régebbi modelleket, immár pusztán reprezentációs célzattal. Ariosto hőskölteményei a keresztes hadjáratokról széles körben népszerűvé tették Orlando és Ruggiero alakját, s újabb kétszáz esztendeig éltették a lovagság mítoszát. A XIX. században, amikor Ariostót már senki sem olvasta, Sir Walter Scott és a romantikusok vitték tovább a fáklyát. Az Ivanhoe nemcsak a félelem és gáncs nélküli, magányos bajnok alakját emelte át a modern köztudatba, hanem a kevély, titokzatos templomos lovagokét is.

A lovagrendek eredete a keresztes hadjáratokra vezethető vissza. Az újfajta intézmény Outrémerben alakult ki, ahol egyes lovagok szigorú, szerzetesi regula szerint élő közösségekbe tömörültek, a zarándokok és a szentföldi keresztény hódítások védelmére. Ezek a harcoló lovagrendek a XIV. században kiszorultak az iszlám által visszafoglalt Szentföldről, és kénytelenek voltak új feladatok után nézni. Nagyjából ugyanebben az időben kezdtek az uralkodók saját lovagrendeket alapítani, részben az eredeti szervezeteket utánozva, de egészen más célzattal: ők az országaik arisztokráciáját igyekeztek ily módon magukhoz kötni. Ezek mintájára születtek később, a XVI. század végétől a különféle lovagi érdemrendek, amelyek aztán szerte Európában elterjedtek.

Hangsúlyozni kell, hogy itt lényegében három egymást követő intézményfajtáról van szó, melyek céljaikat és felépítésüket tekintve gyökeresen mások, csak azért igyekeznek hasonulni az elődeikhez, hogy kisajátíthassák a presztízsüket. A modern “lovagrendek” túlnyomórészt egyszerű kitüntetések: viselőik nem tömörülnek rendi testületekbe, és a lovagokhoz sincs sok közük. Az eredeti szervezetek közül nagyon kevés maradt fenn a keresztes háborúktól napjainkig. A különféle kormányok és uralkodók által adományzott lovagi érdemrendek (mint az angol Térdszalagrend vagy a spanyol Aranygyapjas Rend) voltaképpen nem egyebek nagy történelmi múltú kitüntetéseknél.

Rúna V./3., 1999. július
kézirat kelte: 1999. április


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://member.rpg.hu/renier/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához