LFG.HU

R. Duck
novellaCimkek

- Meghoztad, amit kértem?
Wenayr hangja nem ígért sok jót. Az aszott alkimista nagyon érzékeny ízlésű megrendelő hírében állt, és csak a legjobb alapanyagokkal volt hajlandó dolgozni – az átverési kísérletekre pedig bosszúszomjasan reagált. Olyasvalakivel nem jó haragban lenni, akinek egy idegszálakat izzító kínméreg könnyed ujjgyakorlat csupán. A Kalandorok Álmoskönyve igen egyértelműen fogalmaz a kérdésben.

Sachter a vállát markolászta, és fájdalomüvöltés helyett bólintott csupán. Ujjai közül baljósan sziszegő folyadék csorgott végig a bőrvértjén – amerre folyt, felhólyagzott a mágikusan megerősített páncél.
- Tudod, hogy nem így értettem, amikor azt mondtam, hogy szerezz nekem savdémon-karmot.
- Mit csináljak? Belém törte. Nem volt sok értelme maradnom, pláne, mert amúgy sem álltam kimondottan győzelemre.
- Ahhoz képest elég jól nézel ki – méregette gyanakodva a karóvékony alkimista.
- A kardom – csapott az övére Sachter. – Egy elhagyott kazamatában zsákmányoltam, ahogy az lenni szokott. Amióta megvan, jobban bírom a gyűrődést, bár a pap azt mondja, jobb lenne megszabadulnom tőle, mert nem tesz jót az ízületeimnek. De ez egyelőre nem probléma – a vállam sokkal jobban fáj annál, hogy egy kis ízületi gyulladás feltűnjön.
- Micsoda hős – fintorgott Wenayr. – Lenyűgöző munkabírás. Na, hadd szedjem ki belőled azt a töreket, mielőtt kásává olvadnak a csontjaid.

Sachter üvöltött, rángott és vért köpött, amikor a vén alkimista nekikezdett – sosem pazarolta a fájdalomcsillapítót méltatlanokra.
- Ami azt illeti, ez a démon elég furcsának tűnik – közölte késsel a kezében az öreg. – Az utóbbi időkből származó leírások szerint legfeljebb egy kis seblázzal kell számolni, már ha túléled, hogy péppé verik a fejedet. De ez… mar, mint a veszedelem. Hm, hová is tettem az üveglombikomat?
- Áuáááá – vélte Sachter.
- Akárki is mondta neked, hogy az a kard árt neked, fiam, mondd meg neki, hogy csókoltatom a szakértelmét. Ha nem áramoltatta volna beléd az folyamatosan az életerőt, mostanra már áttetsző kocsonyává mart volna ez a kis… idegesítő… menekülő… vonagló… azanyád… törek. Kiváló darab, ami azt illeti, kétszeres árat fizetek érte.
A hüvelykujjnyi, sercegő démonkarom undorodva pattogott a lombikban.
- Nézd már. Elájult. Hová züllik a fiatalság.

Sachter fájdalomra ébredt. A vállsebe sajgott, és amikor fel akart könyökölni – a sértetlen oldalára támaszkodva, természetesen -, majd’ kiborult az ágyból, amelyben feküdt.
Úgy érezte, valaki elmetélte a nyakizmait – a feje ide-oda nyaklott, és halványan emlékezett rá, hogy mielőtt kicserélték volna, majdnem belefulladt a saját párnájába. Nem igazán értette az egészet: az ágynemű szaga alapján már legalább három napja henyélt az ágyban – és lehet, hogy meg is döglött mellette valaki, ami azt illeti.
Ennyi idő alatt viszont minden sebnek illett volna begyógyulnia, beleértve azt a harapást is a nyelvén, amit az érzéstelenítés nélküli műtét alatt gyűjtött be.
Ez elmaradt. A kard – akármilyen messzire került is tőle – ki kellett volna, hogy fejtse ellentmondásos hatását. Három nap. Túl sok.
Ilyen sebességgel gyógyulnak a… természetes sebek.
A felismeréstől felnyögött.

Valamelyik csodaműves “megszabadította” az elátkozott fegyvertől, amíg aludt, és megtörte a kötést kettejük között. Majdnem belehalt. És utána jönnek az adomány kérdésével, múlhatatlan szolgálataik javadalmazásaképpen… Sachter a fogát csikorgatta, aztán rájött, hogy az egyik már így is meglazult, és abbahagyta.
Hol vannak már? Ideje az imának, a fizetésnek, és újra nyakába veheti a várost, hogy találjon valami tisztességes munkát. Az aréna legyen, vagy csak kószáljon a kocsmák között, egyre részegebben? Nem is tudta eldönteni, melyiket unta jobban. Hol marad a hősiesség? Hol maradnak az embert próbáló feladatok, amelyeknek – a változatosság kedvéért – valami súlya is van, nem csak annyi, hogy egy meszes agyú alkimistának sikerül-e összeállítania forradalmi észműködés-serkentő elixírjét?
- Eh… jobb lett volna, ha asztalosnak állok.

Az álom és az ébrenlét között ingadozott, ki tudja, mennyi ideig – az álom emléke épp elég kellemetlen volt ahhoz, hogy elriassza az előbbitől -, amikor nyikordult végre az ispotályba vezető zár, és Gerart atya takarta el az ajtónyílás jelentékenyebbik részét. A némileg túlsúlyos egyházfi arca komor volt – kialvatlan, táskás szeme csupa aggodalom.
- Látom, jobban vagy, fiam – dörmögte, és nehézkesen lezöttyent a lócára.
- Kicsit átértelmezi a “jobban” fogalmát – köpött az ágy melletti tálkába Sachter. – Majdnem megölt, amikor leoldotta rólam a kötést. Néha kívánom, bár lenne hol panaszt tennem.
- Nem mi voltunk – sóhajtott Gerart, és ritkuló hajába túrt. Az összetapadó tincsek alapján ma legalább ötvenedszerre. – A kardod… eltűnt.
- Ellopták?
Az is bolond, aki átkozott pengét lop, de hadd legyen neki.
- Nem. Eltűnt. Nyoma veszett. A hüvely megmaradt, de csak por volt benne, semmi más. A kötelék közted és a penge között… megszűnt. Minden, amit helyetted nyelt el, egyszerre zúdult le rád. Alig tudtunk megmenteni.

Valóban, sokkal több vágás volt a testén, mint amennyit a savdémon számlájára írhatott volna.
- A kénköves pokolba.
- Úgy bizony, fiam, úgy bizony. Ha még egyedi eset lennél, nem is aggódnék túlzottan, de a helyzet az, hogy az összes átkozott fegyver eltűnt – volt, aki nem is tudott róla, hogy a kardja nem egészen az, aminek látszik. Az ispotály úgy néz ki, mintha egy pestisjárvány és egy közepes háború túlélői adnának benne találkát. A város fele önkínzó tolvajokról beszél, a másik fele kétségbeesetten ötli ki az egymásnak ellentmondó magyarázatokat.
Ez aztán a felbolydulás.
- És maguk, atyám, tudják, mi a valódi indok? – Sachert hangja akarata ellenére könyörgő színezetet kapott. Az átkozott fegyverek eltűnése miatt kevesen hullatnak majd könnyeket, de egy ilyen horderejű esemény aligha történik véletlenül. És kit tudja, milyen formában ismétlődik meg legközelebb?
- Nem tudom, Sachert. Nem tudom. És ez az, ami megrémít.

A negyvenes éveiben járó, elkötelezett egyházfi nagyon vénnek és nagyon keserűnek tűnt hirtelen, ahogy a festett ablak előtt ült.
- Úgy fest, megkapom a fontos feladatot – jegyezte meg a súlyosan sérült kardforgató. – Az istenek valóban azzal büntetik az ostoba halandót, hogy teljesítik egy elhamarkodott kívánságát…

Sachter mérhetetlen rosszkedvvel hagyta el a várost, vállában a fájdalom, agyában a vén pap szavainak emléke lüktetett. A bőrvért, amely annyi csatában mentette meg az életét, a szemétdombon végezte: a páncélmester olyan arcátlan árat kért a javításért, amennyiből két újat vehetett volna.
Ha az alkimista fizetsége nem lett volna, korgó gyomorral róhatta volna a várost, így legalább volt néhány napra betevő. Méla undorral méregette új fegyverét- a hosszú markolatú, vaskos pengéjű, veszedelmes kinézetű jószágnak tűnt, de hűséges kardjának elvesztése érzékenyen érintette. Tőre ugyan tisztességes kovácsmunka volt, afféle családi örökség, mégsem versenyezhetett a varázspenge gyógyerejével.
Bármerre nézett, kialvatlan, a hosszú betegségből kilábalók letörtségétől petyhüdt arcok bámultak vissza rá. A maradék életkedvét is elvették.
- Nyámnyila alakok – morogta maga elé a pórul járt kardforgató, és csak remélni merte, hogy ő nem így néz ki. – Öt napja még tele volt világverő, nagy hősökkel az összes kocsma, most meg… a vert had fáklyásmenet hozzájuk képest.

Tudta, ha pénzt akar látni a dologból, a lehető leghamarabb ki kell derítenie, mi áll a rejtélyesen elillant fegyverek mögött. A klánosok – kemény fickók egytől egyig – alighanem már nekiálltak átböngészni a könyvesházakat, feleleveníteni a régi ismeretségeket. Sachter tudta, van ő olyan jó, mint bármelyikük, és még a csapatmunka jelentette előnyért sem kívánta feladni döntései szabadságát.
A magafajta szabadúszók vagy meglapultak, vagy a maguk módján igyekeztek hasznot húzni a történtekből. Erősen remélte, hogy az Erdei Szellemtáncos, ahogy magában nevezte, ugyanolyan féltékenyen őrzi magányát, mint azelőtt – és hogy jövőlátó képességét nem égette ki még belőle a mértéktelenül nyakalt szesz.
Nem volt valami nagy remény, de neki most ez jutott.

Az erdő épp olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá – élettel teli és érdektelen. A mérhetetlenül ingerlékeny vadállatok, a zavartalanul tenyésző orkok, gnollok és más egyszerű gondolkodású ocsmányságok épp elégszer látták már győztesen továbbügetni egy alkalmi csetepaté színhelyéről ahhoz, hogy békén hagyják.
A Szellemtáncos nem rejtőzött túlságosan, épp ez volt a módszere – a környék éppolyan jellegtelen volt, mint egy üzleti elszámolás. Jellemzően olyan hely, ahol a Teremtés óta semmi érdekes nem történt, s mint ilyen, minden csapdánál, rémhírnél hatékonyabban tartotta távol a kalandkeresőket.
Sachter is csak véletlenül keveredett ide, és ha tehette, nemigen zaklatta a pokróc modorú remetét. Ha akkor nem futamítja meg a csapatnyi elkóborolt gnollt, akik a Szellemtáncos nyáját fosztogatták, a vénember bizonyára az árnyékszékhez szögezte volna valamelyik jobban sikerült rontásvarázslatával. Így azonban szívesen látta, már ha tartotta magát a ki nem mondott szabályokhoz, és legfeljebb félévenként látogatta meg.
Nagyon úgy tűnt, hogy valaki elég elszánt, netán elég ostoba volt ahhoz, hogy letapossa a remete kiskertjét. A félig háziasított állatokból, gyengécske értelemmel felruházott, halmozottan idegengyűlölő növényekből álló védvonalat mindenfajta taktikai tervezés nélkül, amúgy nyers erőből törték át a támadók.

Ez nem egy egyszerű kecsketolvajlás.
Nagy erő kellett ahhoz, hogy ilyen gyorsan – és veszteség nélkül – átrobogjanak az erdőből font védelmen, miközben a várható haszon legfeljebb egy pár göthös kecske, némi ványadt zöldség és némi gombapálinka…
Összeszorította a fogát és futólépésre váltott. A gyengeség bizonytalanná tette a lépteit, de a kardot úgy markolta, mint azelőtt.
- Ott egyen meg benneteket az összes emésztőszellem – morogta, és a látómezeje szélén kacérkodó homályt figyelmen kívül hagyva bevágódott az élő fákból épített kunyhó roskatag ajtaján.
Az acél szisszenésre legalább negyvenen néztek rá: két minotaurusz, egy vékony, magas alak, ápolt körszakállal – keze a magasban, ujjai végén haragvó láng -, a több sebből vérző Szellemtáncos, a többi sebtében idézett szellemlény. Óvó függönyt alkotva hullámzottak-rángtak az idegesen toporgó minotauruszok és megidézőjük között. Az Orákulum vicsorát elnézve támadtak is volna, ha erre lehetőségük adódik: a varázsló azonban csillámló fallal tartotta őket távol magától.
Sachter nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a megdöbbenés – ha most megáll gondolkozni, az a két túlnőtt izomhalom úgy szétszabja, hogy az idők végezetéig nem rakja össze senki. Alábukott egy erőtlenül emelt, durva harci bárdnak, és gyomron szúrta az egyiket. A bikafejű szörnyszülött hangos nyögéssel roskadt bele saját vérének tócsájába.
A másik már közel sem volt ilyen könnyű eset: módszeresen suhogtatta idomtalan csatabárdját, széles ívekből rántotta vissza hirtelen.

Sachter érezte, hogy ha ez sokáig folyik így tovább, biztosan alulmarad – a tüdeje sípolni kezdett, a karja bizsergett, és a fogása is bizonytalanná vált. A minotaurusz megérezte a változást, és vigyorgott: ronda látvány volt a töredezett, ujjnyi agyaraival. Ha elér, végem. Sachter nem is sokat teketóriázott, gyorsan térden rúgta inkább – a szétmozduló csontocskák szívmelengető recsegését elnyomta az izomkolosszus bődülése. Aztán az is hörgésbe fúlt, amikor az éhesen villanó kard átmetszette a nyelőcsövét.
A köpenyes paszulykaró megdöbbenten meredt rá, és eközben elfeledkezett a védszellemek tömegéről, amelyeket eddig csak az ő mágikus gátja tartott kordában. A törékeny egyensúly azonnal felborult, és az elszabadult lelkek azelőtt széttépték, hogy sikoltani tudott volna.
- Jó, hogy jössz, fiam – nézett fel a cserzett bőrtől szagló, gubancszakállú vénember, miután útjára bocsátotta az elégedetten morgó szellemeket. – Van itt némi romlott marhahús. Ki kéne hordani.

-… és most mindenki azon gyötri magát, hogy pótolja a fegyvereit, és nagy jódolgában szóbeszédeket gyárt. A híres pálinkád nem mondott valamit az ügyről?
Sachter izzadt volt és büdös, ezenfelül fáradt is. A remete iszonyú teái egyikével kívánta talpra állítani a megerőltetés után – ezzel az erővel kardja élét is nyalogathatta volna. Kiköpni azonban nem mert.
- Elég nyugtalanító híreket hoztál, kölyök. Ez legalább megmagyarázza a rémálmaimat… nem mintha ettől boldogabb lennék. Az elmúlt fél évben nehezen alszom. Mintha figyelnének a hátam mögül. A szellemek is nyugtalanok, és aligha hiszem, hogy egyedül lennék az aggodalmammal. Még a város vak és süket papjai is felbolydultak, ahogy hallom.
Fakupába löttyintett hírhedt gondűzőjéből, és a reszkető inú zsoldos keze ügyébe tette.
- Ha szükségét érzed, hajtsd fel nyugodtan. Akad még ott, ahonnan ez jött.
Sachter gyanakodva ráncolta a homlokát. Nem tetszett neki ez a hirtelen támadt vendégszeretet.
- Thoz-Luth. Mond ez a név valamit?
- Legenda.
- Mást?
- Rémmesék és hősi énekek állandó jellegű főgonosza. Száműzött úr-démon, aki isteni hatalomra tört, a mérhetetlen háborúk kirobbantásával, vérontással, árulással és intrikával egyaránt vádolták – állítólag az így nyert hatalommal kívánta táplálni a lelkét, hogy végül felülemelkedjen önmagán. Aztán, ha a meséknek hinni lehet, még a thrillioni varázslókkal is tengelyt akasztott – bele is bukott annak rendje és módja szerint.
- Remek összefoglaló, bár az átélés hiányzik belőle. A mesék mögött gyakrabban van valós háttér, mint azt elsőre gondolná az ember – ezt éppen a magadfajtának kellett volna megtanulnia. Ami Thoz-Luth-ot illeti, el persze nem pusztult, az túl szép is lett volna – kortyolt a maga poharából a kérges arcú remete. – A régi történetek szerint nyomot hagyott a világban, hogy a megfelelő időben visszatérhessen. Megrontott méhű asszonyokról beszéltek, torzszülött gyerekekről, kétfejű állatokról, amelyeket az ősi szokás szerint háromszoros halálnak adtak, éppen emiatt.

Mélyet sóhajtott, és úgy forgatta a kupáját, mint aki a földhöz készül csapni, aztán mást gondolt, és teletöltötte inkább.
- Milyen ostobák voltak, ostoba, gyilkos csőcselék. Mind. A lényeg épp csak ki nem verte a szemüket. Thoz-Luth szerette a nyilvánvalóságukban körmönfont terveket. Valóban, horgonyt vetett a világra, és kivárta az idejét. És hiába pusztítottak a szent gyilkosok, nem azt ütötték, akasztották, égették, amit kellett volna.
A látomás erejétől kifordult szemmel meredt Sachterre, aki erre jókorát nyelt a nyers ízű pálinkából.
- Elkéstünk. Thoz-Luth megtalálta a visszafelé vezető utat. És az irányfény, amely idecsábította a Külső Végtelenből, a halott vidékekről, nem volt más, mint a te hűséges kardod. Ez, és a többi átkozott fegyver. A papok el tudták választani a hordozótól, de megsemmisíteni sosem voltak képesek… és mindig új áldozatot találtak maguknak, előbb vagy utóbb. És táplálták a lángot. Már ránk talált. Hónapokba telhet, netán évekbe, de most már semmi sem térítheti el.
- Nyakunkon a háború.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.thrillion.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához