LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Phone Booth; 2002

A Fülke egy újabb film, ami áldozatául esett a barátságtalan valóságnak: bemutatója nagyjából egybeesett volna a tavaly őszi, Washington környéki mesterlövész(ek) ámokfutásának. Az események túlzott hasonlósága miatt a stúdió úgy ítélte meg, az időpont nem alkalmas a film bemutatására, ezért áttolták 2003 év elejére… nagyjából az iraki háború kezdete környékére. Manapság nagyon problémásnak tűnik megfelelő időpontot találni egy komolyabb film bemutatójára.

A film főhőse, Stu Shepard (Colin Farrell), nagy dumás, laza New York-i “publicista” (ügynök), aki szokásos napi körútja során teledumálja néhány felkapaszkodó sztár, ügynökség, szerkesztőség és ügyfél fejét, mielőtt Manhattan utolsó telefonfülkéjéből felhívná a szende, fiatal színésznőcskét (Katie Holmes), akire már kivetette a hálóját, de még nem sikerült elcsábítania. A mobiltelefonok korában fülkéből telefonálni? A kérdés jogos. Így azonban a hívás nem tűnik föl a mobilszámláján, amit Stu gyanakvó felesége (Radha Mitchell) mindig tüzetesen megvizsgál.

Egy újabb sikertelen megfűzési kísérlet után megcsörren a telefon és Stu, engedve az ősi reflexnek, fölveszi. “Ha csöng a telefon, akkor föl kell venni, nem?” jegyzi meg a hívó hosszú beszélgetésük kezdetén. A vonal másik végén az intelligens, veszélyt sugalló, szinte hipnotikus mély hangon túl azonban egy tekintélyt parancsoló mesterlövész-puska is található, gazdájának pedig eltökélt szándéka, hogy Stu megfizet az “embertársai ellen elkövetett bűnökért”. Stu-nak épp elég van a rovásán, de csak akkor kezdi komolyan venni a Hangot, mikor az utca túloldalán tanyázó stricit, aki a baseballütővel bevert ablakon keresztül próbálja meg végre kirángatni hősünket a fülkéből, egy hangtalan lövéssel leteríti. Stu egyetlen reménye a túlélésre, ha sikerül kidumálnia magát ebből a helyzetből – avagy bevallja bűneit az áldozatainak. A fülke a gyóntatószék, a mesterlövész pedig talán maga Isten, aki nem adja olcsón a megváltást… avagy egyesek szerint a filmkészítők haragja, akik így akarnak bosszút állni a publicistákon.

Az ötlet nem fiatal, sőt, lassan már legendává vált hollywoodi körökben: Larry Cohen forgatókönyvíró még a hatvanas években vetette föl Alfred Hitchcock-nak. Mindkettőjüknek tetszett az elképzelés, hogy olyan filmet csináljanak, ami szinte teljesen egy telefonfülkében játszódik, csak azt nem tudták kitalálni, mi legyen az indok, ami a fülkében tartja a főszereplőt. Mikor Cohen a ’90-es években úgy találta, egy forgalmas helyen elrejtőző mesterlövész már hitelesnek hatna, röpke egy hónap alatt megírta a forgatókönyvet. A legendát tovább szőtte az a számos rendező és főszereplő (pl. Jim Carrey, Will Smith, Mel Gibson), akinek a neve fölmerült a film kapcsán.

Maga az elképzelés egy másik korszakból való, amikor a filmkészítők még bíztak annyira a közönségben, hogy egy ilyen visszafogottnak tűnő, egyszerű ötlettel leköthetik a nézőt. Ahogy az egyre nőtt az igény a pörgősebb történetekre és ahogy a közönség ingerküszöbe is egyre magasabbra tolódott, a stúdiók elveszítették a hitüket és bizalmukat az efféle történetekben. Nem csoda, hogy a Fülke kisebbfajta legendaként keringett Hollywoodban és csoda, hogy egyáltalán elkészült. Az efféle kamaradarabok ideje sajnos lejárt, tanmesének pedig nem igazán látványos, már ami a kor igényeit illeti.

Joel Schumacher rendező nagy költségvetésű bukásait és botlásait maga mögött hagyva úgy tűnik, végre visszatért az 1993-as Összeomlást idéző stílusához. Nem könnyű – sőt, megkockáztatom kifejezetten vakmerőség – egy egész történetet szőni egyetlen telefonfülke köré úgy, hogy az végig fönt tartsa a figyelmet és a feszültséget, és izgalmas is legyen. A feszültség ráadásul már egészen korán magasra szökik a filmben és a végéig meg is marad. Schumacher és operatőre, a nagyszerű Matthew Libatique tizenkét nap alatt(!), időrendi sorrendben(!) forgatta le a jeleneteket. A dinamikus kameramozgások, gyakran videoklipszerű beállítások, formabontó osztott képes, remekül megkomponált jelenetek, a következetes képi stílus segít a kellő atmoszféra megteremtésében és fenntartásában. Mivel elméletileg egyetlen (igaz, másfél órás) jelenetről van szó, egy helyszínnel, féltucatnyi szereplővel, ez igazi technikai bravúr az alkotók részéről.

Phone Booth; 2002
rendezte: Joel Schumacher
írta: Larry Cohen
zene: Harry Gregson-Williams és Nathan Larson
operatőr: Matthew Libatique
vágó: Mark Stevens

szereplők:
Colin Farrell …. Stu Shepard
Kiefer Sutherland …. A Hívó
Forest Whitaker …. Ramey százados
Radha Mitchell …. Kelly Shepard
Katie Holmes …. Pamela McFadden

Az ifjú, ír titánt, Colin Farrellt Schumacher felfedezettjének tartják, Tigerland c. közös filmjük hozta meg számára azt az áttörést, ami az egyik legígéretesebb és legfoglalkoztatottabb színészek közé emelte. Azóta Steven Spielberggel és Tom Cruise-zal, Al Pacinóval, legújabban pedig Samuel L. Jacksonnal dolgozott együtt. Legértékesebb tulajdonsága talán az a fojtott vadság és komiszság, ami minden karakteréből sugárzik, bármilyen szerepben tűnjön is föl. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy sok múlik rajta ebben a filmben is, hiszen a néző szinte össze van zárva vele, közvetlen közelről látja és hinnie kell az alakításában. A teljességhez hozzátartozik, hogy Farrell alakítása mit sem érne, ha Kiefer Sutherland “testetlen” hangja nem tudná sugallni azt a fenyegetést, agressziót és cinikus humorérzéket, ami elhiteti a nézővel, hogy ez az alak tényleg veszélyes. Bár Sutherland a hangjával “színészkedik”, kettőjük közös alakítása az, ami igazán az év egyik legkellemesebb, egyedi hangvételű, ínyencségévé teszi a Fülkét.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/nezoter/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához