LFG.HU

HammerTimeCafe
Tiaro
novellaCimkek

A hadvezér némán ült a nyeregben. Hófehér lova igazi büszke tartású, nemes állat volt, szoborként állva tűrte a lovasa, és a rajta csillogó nehéz vértezet súlyát. A vezér méltó gazdája volt a ménnek: díszes, ezüstfehér páncélzatára aranyból verték az ősi címereket, tokjában nyugvó hosszú kardjának markolatgombján egy egész uradalmat vehetett volna bárki, aki kiszedi belőle a beléfoglalt tündöklő zafírt. Vörös palástja a lova térdéig ért, csak a fején nem viselt semmit: ősz haja, mélyen barázdált ábrázata, kemény tekintete sok kemény harcot megjárt veteránhoz méltóak voltak: a hadvezér olyan volt, amilyennek lennie kellett. Amilyennek mindenki látni szerette volna. Főleg a katonái, akik belőle merítették bátorságukat, akik akár a halálba is követték volna, ha kell.

A hadvezér eszme volt. Legenda.
Senki nem tudta, milyen öreg lehet, de nem is merte megkérdezni. Akadtak, akik emberöltőnyire tették évei számát, mások szerint már a 10. zászlóháborúban is szolgált, és nem is ember: angyal, vagy démon talán, akit az istenek küldtek a Vörös Hadurak, és az embernép segítségére. Akár így, akár úgy: aki látta már az ősz férfit küzdeni, az képes volt a legrémisztőbb mendemondákat is elhinni. A táborban azt mesélték, az öreg egy ősi, kyr pusztító reinkarnációja, mások szerint ő maga az utolsó a fajtájából.
Pedig tévedtek. S hogy mekkorát, azt csak egy valaki tudta volna megmondani.
A fehér lovon ülő öregember.
Tekintete zord, és komor maradt, amilyennek illik, hiszen tudta, most is tucatnyi szempár lesi minden mozdulatát. Nemtörődöm volt hát, és sziklaszilárd: csak ő tudta, hogy milyen nehéz hősnek látszani. Bátornak, amikor a félelem mardossa a lelkét. Furcsa, hideg barna szemei az előttük elterülő, fehér völgyet pásztázták. Kicsi volt, de meglehetősen mély: az alján kis patak csordogált nyáron, most csak az ezüstösen csillogó jég mutatta a folyását. A szürke fellegekből nagy, lassú pelyhekben szálldogált a hó, szép, tiszta lepedővel elfedve a domboldalakat.
A hadvezér nem fázott, és ezt nem is kellett megjátszania: a küzdelem közelsége lassan megváltoztatta, már nem törődött a hideggel, vagy a tagjait lehúzó fáradtsággal. Csak a hópelyhek játékát figyelte, mintha abból várna útmutatást az istenektől. Gyermekkori képek tűntek elő a semmiből,

Lassú hóesés az ablak túloldalán jégvirágok a drága üvegtáblán a fák hófehéren csupaszon bólogatnak bent halkan, kedvesen ropog a tűz az anyja a kandalló mellett ül, és nézi, csak nézi a tüzet, meg sem mozdulva, szeméből peregnek a könnyek, és a fiú nem érti hogy miért, hiszen apa nem ment el örökre, az nem lehet, visszajön, mint mindig, hiszen nagy hadvezér, erős, hatalmas, és mindenkit legyőz, a harcos bácsik hazudtak, mert nem halt meg, hiszen a hősök nem hallhatnak meg, mert ezt az apja mondta neki, aki mindent tud, és sose hazudna: a hősök örökké élnek, mint a történetekben, amiket mesélt neki…

de az öreg hamar elhessegette magától őket: azzal az élettel rég leszámolt már, és elég lesz csak akkor törődni vele, ha végre odaát jár majd.
Addig is…
A túloldal nyugodt volt. Túlságosan is. Szinte idilli.
Az öreg kiköpött, majd elvicsorodott a túloldal felé, hogy megmutassa, nem ijed meg semmitől, és senkitől. Egy kis patak nem állíthatja meg.
– Uram!
A férfinak beletelt egy kis időbe, míg észbe kapott: mellette egyik kedvenc embere, egy fiatal nemes várakozott türelmesen, barna, kimerült lova a földet kapálta.
– Hallgatlak. – emelte rá hideg tekintetét.
– Visszatértek a felderítők. – hajolt közelebb a fiú. – Legalábbis egy részük.
– És?
A fiú habozott, hangját igyekezett minél halkabbra fogni.
– Uram, ha megjegyezhetem, a felderítők valószínűleg tévednek. Elmondásuk alapján egy igen jelentős toroni sereg állomásozik nem messze előttünk.
A hadvezér nem kérdezett, néma tekintete azonban minden szónál ékesebben beszélt.
– Azt mondták, legalább hatezer lovassal kell számolnunk, és négyennyi gyalogossal. Ez persze képtelenség, hiszen ez egy teljes légiót jelentene, ami itt, mélyen a védvonalunk mögött nem lehetséges… ugye? – a hangja bizonytalanná vált, nem sokáig állta az idősebb tekintetét.
– Egy teljes toroni légió itt, a szövetségi erők hátában? – vonta fel a szemöldökét. – Hát persze, hogy lehetetlen. Sosem jutnának át. Valószínűleg csak egy kisebb portyázó csapat. Még ma megütközünk velük, és irány tovább délnek.
– Portyázó csapat. – biccentett a fiú. – Értem Uram. Világos. – azzal meghajolt, és eltáncoltatta a lovát a férfitól. A hadvezér arca kifejezéstelen maradt, senki sem vette volna észre a lelkében dúló vihart.

Tudtad, ugye? Azt mondtad, nem hiszel a félholt kalandornak, aki a légióról beszélt. Pedig tudtad, hogy igazat mond. Meg akartál velük küzdeni. Kérhettél volna segítséget. Ne hazudj magadnak. Kérhettél volna, ha akarsz. Te akartad megtenni, egyedül. Csúnyán elszámoltad magad. Ezerötszáz lovassal semmi esélyed ellenük. Halott vagy az összes embereddel együtt. Ezt akartad, igaz? Hősi halált, amilyet apád halt. És ők? Velük mi lesz? A biztos halálba viszed mindet, csak hogy egy halottnak bizonyíts???

A hadvezér összerezzent, de tekintete kemény maradt. Mégsem mert egyetlen emberére sem nézni. Nem akart a szemükbe pillantani. Sejtik a lelkük mélyén úgy is az igazat. Miatta fognak meghalni.
Szörnyeteg vagy, szörnyeteg!
A férfi tagadólag rázta a fejét.
Én északért küzdök! Hősöket csinálok belőlük, hogy győzhessünk!
A belső hang nem válaszolt, a válasz mégis hosszan visszhangzott a fejében.
Nem hősöket. Hősi halottakat.
Mint az apád.
Újra összerezzent, ahogy az újabb alak mellé lépett. A kahrei volt az, a technokrata varázsló. Az egyetlen ember, akit valaha is tisztelt annyira, hogy a barátjaként nézzen rá.
– Jól vagy?
A hadvezér némán biccentett, úgy érezte, szája teljesen kiszáradt.
– Szép időnk van, nem?
– Az.
A kahrei felvonta a szemöldökét, és barátjára nézett.
– Rossz híreket kaptál?
– Nézőpont kérdése. – mormogta a férfi. – mondjuk úgy, hogy beigazolódtak a feltevéseink.
A varázsló komoran biccentett.
– Nem sok mindenen változtat a dolog. Mennyi ember…?
– Sok. Több, mint amennyivel elbírnánk.
A kahrei vállat vont.
– Végül is mindegy… – közelebb hajolt, és mélyen a szemébe nézett, úgy tűnt, ő állja a barna tekintetet. – A kis csapatunk célhoz ért. Csak a jelemre várnak, és a toroniakra zúdítják az istenek haragját. De ahhoz ide kell őket hozni.
– A felderítők biztos nyomra vezették őket. Olyan hangosak voltunk, hogy a Sápadt légió is ránk bukkanna.
A varázsló bólogatott.
– És hogy akarod itt tartani őket?
A hadvezér félrenézett. Nem válaszolt, ismerte annyira a barátját, hogy tudja: magától is rájön a válaszra.
– Meg akarsz velük küzdeni. – nevetett fel. – Miért? Lenne más mód is…
– Nincs más mód. – szisszent fel a férfi. – Biztosra kell mennünk. Ha ez a légió túléli a mai napot, hátba támadhatja a délen harcoló seregeinket, vagy végigdúlhatja a szövetséget innen Ilanorig! Pusztulniuk kell!
A kahrei biccentett. Nem ellenkezett: a férfi szemeiben lángoló tűz tisztán mutatta a sorsukat.
– Akkor így kell lennie.
A katona sokáig nem szólt, hagyta, hogy a csend elmélyüljön közöttük.
– Miért tartasz velünk? Te még elmenekülhetnél. – hangja csendesen szólt, szinte lágyan, nem vallott a parancsolgatáshoz szokott torokra.
A varázsló vállat vont.
– Kíváncsi vagyok az istenek haragjára. -felelte halkan. – Amúgy meg… talán elkél itt is egy magamfajta segítsége.
A hadvezér felé fordult, szeme furcsán csillogott.
– Köszönöm, hogy velem maradsz, barátom. – majd megköszörülte a torkát, és elfordult tőle. – De ha nem működik a híres varázsszered, a fátyolon túl is megtalálom a lelkedet…
A kahrei hosszan, élesen kacagott, a hang sokáig visszhangzott a kis völgyben.
– Működni fog, meglásd… megemlegetik még ezek a férgek Kahre hatalmát!

A havazás erősödött: a felhők nem engedték át a téli, hideg nap fényét, az egész völgy komor félhomályba borult. Minden szín megfakult, a fekete, és fehér színét a szürke vette át… csak az ezüstfehér hópelyhek maradtak a régiek. Táncukba beleszédült a szem, és lassan rétegesen rakódtak a vértek vállvasára, sisakokra, palástokra. A neszeket is letompította, a hadvezér úgy érezte, mintha egy álmot nézne. Lova halkan fújtatott, a havat kapálta: a tejfehér pára gejzírként tört elő orrlyukaiból.
Ő érezte meg leghamarabb az ellenfelet.
A szemközti, magasabb dombon vetették meg a lábukat. Sokan voltak. Vészjósló csendben sorakoztak fel, sötétlő arcvonaluk szélesen elhúzódott. Túl szélesen. Parancsszavaikat túlharsogta a metsző szél, körvonaluk bizonytalan volt, mégis, a lovasok közül mindegyik tudta, kifélék, mifélék. Rúnákkal átszőtt sötét lobogóik – értéktelen kacatok csupán az igaziakhoz képest – fennen hirdették dicsőségüket, s a jelvények is egyértelművé tették az ellenfeleik számára, kikkel van dolguk.
Az ötödik birodalmi légió.
A mozgolódás hirtelen maradt abba: a sereg felvette a támadó alakzatot. Halk dobszó hallatszott a szélben: tompa, monoton, lusta… ám a hadvezér tudta, hamar változik a ritmus. A sorfalból megtermett, sötét alak vált ki, és előrébb léptetett lovával. Végignéz az északiakon, majd némán felemeli a kardját.
A férfi csak ekkor döbbent rá: a másik vezér tiszteleg nekik. Ő is tudja, hogy esélytelenek. A támadás nem más, mint öngyilkosság.
Badr’cyah.

A hadvezér is megemeli fegyverét: a kürtösöknek jelez vele. Érces dallam riad a völgy felett, és a lovasok is felsorakoznak. Most már nyilvánvalóvá válik számbeli hátrányuk is, a vezér látja, amint több katonája szemében is feltűnik a kétség, néhányan mintha imádkoznának. Már tudják, hogy soha többé nem látják az otthon maradtakat. Hiába is tagadják, mindannyijuk tekintetéből süt a bizonyosság. Ma mind meg fognak halni.
De nem hátrálnak meg. Nem hagyják cserben a hőst.
Az öreg szinte szánakozva nézi őket, de erőt vesz magán. A kahrei keserű mosolya azonban többet mond el mellette minden szónál.
Végtelennek tűnő perc múlik el lassan.
A hadvezér felveti tekintetét, és hagyja, hogy a gyűlölet, és düh felülkerekedjen rajta. Szemében rég kihunyt lángok lobbannak fel, ahogy lesújt a karddal.
– A Szövetség nevében! – ordít fel, és megugrasztja a lovát.
Elsőként indul rohamra.
A varázsló nem sokkal lemaradva követi, majd a kürtszó a fellegekbe vág – aztán félelmetes diadalüvöltés nyomja el a hangját. Ezerötszáz torokból felharsanó, kétségbeesett, dühödt, vagy elszánt kiáltás. Hosszan visszhangzik a kis völgyben. A kardokon tompa fény villan, és a sereg nekilendül.
Mint egy álom.

A hadvezér lehunyja a szemét. Lelassul számára az idő: a hópelyhek szinte állni látszanak a levegőben, lova szuszogása a szél mély süvöltésébe veszik, ahogy a meredek lejtőn lefelé vágtázik. A kard súlytalannak tetszik a kezében, mellette a kahrei varázsló kapaszkodik a nyeregbe. Lassan fordítja felé az arcát, tekintetében eszelős villódzás, baljában tartott, acélból kovácsolt botja halvány fénnyel izzik. A szemközti dombon is mozgolódás támad: a fekete sorok úgy buknak alá a domboldalon, mintha sötét folyam csurranna alá a lejtőkön. A másik a lovasokat küldte előre, hogy kihasználva a lejtőt, szemből rohanjanak nekik, a gyalogosok kissé arrébb indulnak neki, hogy közrekerítsék a völgy alján megrekedő sereget. A sorok közt újra, és újra rések támadnak: annak, aki megcsúszik a roham közben, nem adatik lehetőség, hogy többé felálljon.
Nevethetnékje támad, ahogy arra gondol, mit szólnának ehhez a manőverhez: többszörös túlerő ellen támad, ráadásul alacsonyabbról…
De most nem ez volt a fontos.
Igazából… semmi nem volt fontos. Az egész különös volt… és érdektelen.
Mint egy álom.

Egy embere elé vágott, de szinte azonnal fel is bukott egy hó által eltakart gödörben: a lova kétségbeesetten nyerített fel, ő maga furcsa értetlenséggel az arcán zuhant a hóba. A gerince halk reccsenéssel adta meg magát, a többiről több száz vasalt pata gondoskodott. A hadvezér nem gondolkozott, és nem mérlegelt. Rekedt hörgéssel markolta a kardot: a lova elérte a völgy alját, a szemközti sereg kőhajításnyira ért.
Még tíz szívdobbanás.
Maga mellett kurta kiáltást hallott: a varázsló szemei fennakadtak, jobbja görcsösen markolta a nyereg szélét, alakja körül halvány aura éledt. A dühödt energiák körbenyalták a testét, sisteregve gőzölve el a hópelyheket, majd amint formát, és irányt nyertek, nekilódultak: pusztító erővel csapódtak a sötét lovasok sorfalába, törve, zúzva állatot, embert egyaránt. Több tucatnyian hullottak el egy szempillantás alatt, veszett nyerítés, és halálsikolyok hangján süvített a szél. A kahrei vérfagyasztó vigyorral szemlélte a pusztítást. Ősi nyelven kiált valamit: senki sincs, aki értené.
Még öt.
A halált hozó felhő halk surrogással, a fehér pelyhek falán áttörve csapott le rájuk. Karmos, szélnél sebesebb acélfejek téptek a sorokba, nem kímélve sem állatot, sem embert. A hadvezérnek a vállvasáról pattant le az egyik, a másik a halántékát tépte fel: a vér elhomályosította a bal szemét, de a fájdalom csak arra volt elég, hogy tovább bőszítse, mit sem törődve a körülötte elhullottak kiáltásaival.
Kettő.
Egy…

Az északi sereg úgy robbant bele az ellenséges arcvonalba, mint a tenger pusztító hullámai dagálykor. A hadvezér magasra emelt kardját két marokra fogva sújtott le, s az majdnem kicsavarodott a kezéből. Áldozata furcsa szusszanással dőlt oldalra, tőből lemetszett vállából a friss hóra fröcskölt a vér. Az öreg korát meghazudtoló sebességgel tört tovább, a szép kidolgozású kard újra megemelkedett. Körülötte tombolt a halál: bajtársai, emberei küzdöttek, és elbuktak egymás után. Nem a győzelem éltette őket, hanem hogy minél többet magukkal vigyenek. A kahrei újabb kiáltása tisztára söpörte az utat előttük, többre azonban nem maradt ereje: furcsa botját emelte inkább meg, mint valami kopját. A lendületük rohamosan fogyott, a végeláthatatlanul özönlő lovasokkal szemben, de ez nem is számított immár. Nem kitörni akartak, hanem minél tovább itt tartani az ellenséget. A két oldalon lassan körbefogta őket a gyalogság, hogy a visszavezető utat is elzárják. Az acélos satu lassan összezárul, és egyenként morzsolja fel őket. A hadvezér néma biccentéssel adózott az ellenséges tiszteknek: maga is így csinálná, semmit sem bízva a véletlenre.
Éppen erre számított ő is.
A nehéz kard a semmiből termett előtte, íve egyenesen a mellkasának tartott. Elkerülni nem volt helye, kivédeni pedig ideje: bár a vértezet kitartott, a csapás ereje oly könnyedén emelte ki a nyeregből, mintha egy gyerek lenne. Egy pillanatra fejre állt a világ, s olyan furcsa volt így a csatamező. Mint egy látomás. A zászlók a ég felé zuhantak el, a hópelyhek felfelé szállingóztak.
Mint a vér, ami az arcára freccsent.
Aztán a repülés véget ért. A hadvezér súlyosan csapódott a földnek, a vértezet súlya minden levegőt kipréselt belőle. A világ elsötétült előtte, s míg levegőért kapkodva próbált felülni, valaki fölé állt. Hasztalan kereste a kardot, ami messzire szállt kezéből, két kezét emelte védekezésre a megemelt buzogány ellen. A toroni vicsorogva huzakodott neki, hogy megölje, ám nem volt rá esélye. A renegát kezében fülsiketítő hangon dörrent meg az acél bot, a légiós mellkasa pedig egyszerűen szétrobbant, vér, csont, és fém darabokkal szórva be a környéket.

Az öreg nehezen tápászkodott fel, mint aki nem tudja, hol van. A varázsló tekintete kérdőn villant rá.
Lassan biccentett.
Látta, amint a kahrei lehunyja a szemét, majd ki is nyitja azonnal: nyakába fekete tollú, hosszú nyílvessző csapódott. Lehetetlenül lassan hullt a földre, arcán a győztesek mosolyával.
Elkéstetek.
A hadvezér lassan próbált felállni. Körülötte mindenütt lángolt a harc: vezényszavak, kardcsattogás, halálsikolyok harsantak a hideg levegőben. Csak ő állt ott, egyedül a véres, megolvadt hóban. Hallotta a távoli, mennydörgés szerű robajt, és azt is tudta, mit jelent. Győztek.
Leült a széttúrt hóba. A hópelyheket nézte: nem volt már több dolga.
Csak nézte a fehér kristályok szeszélyes játékát, és emlékezett. Újra emlékezett, torkát valami furcsa érzés szorongatta.
Most büszke lennél rám, igaz?
A jégkék, fagyos tajték dübörögve zúdult előre. Már távolról hallatszódott baljós robaja. Ezer tűéles foggal, hófehér tajtékkal csapott le a két seregre. A bilincseitől megszabadított folyó dühöngve követelte vissza a régi jussát, és nem kegyelmezett senkinek, akit a völgyben talált.
A hadvezér a pusztító árra emelte a tekintetét, és felnevetett: hosszan, és önfeledten.
Hát mégis működött a csodaszered, te szélhámos!
A toroni sereg ijedt állatként, ezer hangon kiáltott fel, és ellenfeleit hátrahagyva próbált kijutni a völgyből: a meredek, fagyott lejtők azonban nem adtak esélyt nekik. A tajték játékszerekként söpörte el őket, jéghideg vize győzhetetlenül morzsolt fel mindent, amit ért. Nem kímélte az északiakat sem: elvesztek mind egy szálig.
Az öreg dacosan nézett a fölé magasodó árra.

Gyere!
A szemei előtt furcsa mintákat rajzolt ki a vízfal,
…lassú hóesés az ablak túloldalán jégvirágok a drága üvegtáblán a fák hófehéren csupaszon bólogatnak bent halkan kedvesen ropog a tűz az anyja a kandalló mellett ül mellette pedig valaki, akit régen nem látott már, büszkén, elismerően mosolyog, a karját nyújtja felé, a kisfiú pedig boldog, nagyon is boldog…
aztán, ahogy lecsapott rá, már nem látott, és nem érzett semmit.

Perceken belül a folyam elcsitult, a fagyos folyó szintje lehúzódott, elmosva vért, és halottakat, győzteseket, és legyőzötteket egyaránt. Megtisztította a völgyet, mintha sosem dúlt volna ütközet benne. A toroni seregből egy íjász zászlóalj élte túl azt a napot, de nem sokkal: ereni kékköpenyesek portyázói ütöttek rajtuk, elpusztítva az egész csapatot. Az északi lovasokból hírmondó sem maradt.
Senki nem tudta, mikor, és hol tűnt el ezerötszáz harcos, és legendás hadvezérük, de a bölcsek tudni vélték, hogy mélyen az ellenséges határ mögött küzdöttek, és néhányan látni vélték őket Cantal Corr ütközetében is. A legendák szerint még most is Yneven kóborolnak valahol, hogy az embernépet segítsék, és akkor bukkannak fel, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.
A legbölcsebbek azonban tudják, mi az igazság, de nem hangoztatják.
Hiszen az az ezerötszáz ember egytől egyig hős volt.
A hősök pedig örökké élnek. Ez mindig is így volt, és így is lesz, amíg csak világnak szükség lesz rájuk…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához