LFG.HU

Gregory Hines
novellaCimkek

Kieth Frenett világ életében gyáva volt. Nem tehetett róla, ilyennek született. Régen rájött már, hogy pályát tévesztett, de sikerült Marco Ricci hálózatában olyan magasra küzdenie magát, hogy ne kelljen sokat félnie. Senki sem firtatta, hogyan jutott jelenlegi pozíciójába, de ennél már sokkal többen voltak azok, akik úgy gondolták, hogy nem volt oda való. Tudta, hogy a háta mögött mindenki beszarinak hívja, de ez rendben is volt, tekintve, hogy tükrözte a valóságot. Persze, ha valaki a szemébe mondta volna, azt lelövi, már csak a tekintély látszatának megőrzése végett is. Erre azonban eleddig nem került sor, ám Kieth nem tartotta ezt különösebben sajnálatosnak.

Mikor a telefont kapta, hogy baj van a Ricci háznál, már tudta, hogy ennek nem lehet jó vége. A gyomra mindig megérzi az ilyesmit. Ehhez társult még annak a gondolatmenetnek a nem éppen megnyugtató konzekvenciája, hogy ha őt hívták a balhéhoz, akkor az vagy akkora volt, hogy az őrség nem tudta elrendezni, vagy a főnök nincs a városban. Tudat alatt bízott benne, hogy a második verzióhoz lesz szerencséje, bár a főnök nem említette, hogy el akar utazni. Igaz, nála soha nem lehet biztosan tudni.
Akkor szállt el a remény utolsó szikrája is, mikor leállította Volvóját a villa kapujánál – illetve inkább azelőtt, ami megmaradt belőle. Ahogy kiszállt a kocsiból, érezte, hogy elkezd remegni a lába. Valaki mészárszéket festett a birtokra és plasztikbombák tűzijátékával csipkézte ki a szélét.

A kapu környéke gyakorlatilag eltűnt, az egyik Mercedes maradványai szétszóródva hevertek a kocsibejárón és a gyepen, a garázs ajtaja kirobbanva, a tetejét pedig csak a szentlélek tartotta vissza attól, hogy leszakadjon. És mindenütt hullák. Az egész kinti őrség ott feküdt a váltással együtt. Volt, akit a robbanások intéztek el és most egy darab terméskővel a homlokában, vagy karosszéria-részletekkel a gyomrában heverészett, éppen kihűlő félben. A többieket valamilyen nagy kaliberű puskával szedték le, valószínűleg a szemben lévő házból. Mikor meglátta a kettényílt fejű és tölcséresre horpadt mellkasú testeket, egy megriadt nyúl gyorsaságával vetette magát a fűre.
Pár perc félés és elmélkedés után ráébredt, hogy ha a mesterlövész még itt lenne, akkor lehet, hogy már a kocsijából sem jutott volna ki. Úgyhogy felállt, és elővette a pisztolyát, egy vacak kis .32-es revolvert. Amúgy is csak a lélektani hatás miatt tartotta, nem volt különösebb tehetsége a lövészethez. Sőt, ha korrektek akarunk lenni, semmilyen tehetsége nem volt hozzá. Ráadásul, ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy az, aki ezt a kis karnevált szervezte itt, valószínűleg jelentősen gyorsabb is nála.
De legalább némi bátorságot adott neki, hogy továbbmenjen. A főbejárat kétszárnyú ajtaja a pokol kapujának hű mása volt, agyvelőtől és vértől rózsaszín-piros, járdája hullákkal kikövezve. Az őrség tagjai valószínűleg szerettek volna kijönni, miközben valaki némileg erősebben akarta, hogy ezt ne tegyék meg. Ahogy elnézte, mesterlövész puskával tette mindezt.

A pokol kapuja hasonlat találóbbnak bizonyult, mint gondolta. Ahogy kilépett az előcsarnokból, be a hallba, úgy érezte magát, mint aki véletlenül betévedt a Mátrix forgatására. A hall szanaszét volt szaggatva, robbanás és lövésnyomok voltak mindenhol, hullák a fal tövében, vagy éppen a terem közepén, és persze egy komplett szőnyeg-garnitúra töltényhüvelyekből. Olyan volt, mintha egy bűntető század járt volna a villában.
Még mindig nem látott semmi mozgást, pedig már lassan 10-12 perc is eltelt azóta, hogy kiszállt a kocsiból. A zakója ujjával letörölte a homlokán csorgó verítéket, izzadt tenyerével új fogást keresett a pisztoly fabetétes agyán. Mostanra már erőteljesen begazolt. Ráadásul iszonyatosan melege volt, és bár kigombolta az ingét, valami mégis szorított a torkát. Ennek tetejébe pedig úgy izzadt, mint egy ló, a személyes auráján belül pedig már réges-rég eluralkodott a félelem-szag. Fölösleges lenne szépíteni a tényt, hogy rendkívül közel járt hozzá, hogy elfusson a picsába és otthagyja az egész bandát a legyeknek, de legalábbis a hullaszállítóknak.
Viszont a mérleg másik karján ott volt a tény, hogy az, amit a főnöktől kapna, ha lelép, sokkal jobban fájna egy esetleges lőtt sebnél, aminek a begyűjtése érzése szerint igencsak esedékes volt lassan. Persze csak akkor, ha a főnök még él.

Mikor letette a telefont, az első gondolata az volt, hogy Irvine Derringer tett látogatást Ricciéknél, de minél beljebb jutott a házba, annál kevésbé volt ebben biztos. Egy ember egyszerűen nem képes ekkora mészárlást végezni, pláne, ha ezzel az őrséggel áll szemben. Ez még a Veszett írnek is túl nagy falat lett volna. Ráadásul vagy négy hete nyomát se lehetett látni a város környékén. Akkor ölte meg az utolsó embert, akit ráküldtek (szám szerint a negyediket, ha Milest is beleveszzük).
A főnöknek nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen veszélyes alak sétálgat csak úgy az ő területén. Egyszer meg akarta venni, de Derringer meglepő választékossággal küldte el bizonyos helyekre, aminek a főnök érthető módon nem örült különösebben. Ezen helyek közül legkevésbé a kedves mamára tett célzás nyerte el a tetszését. Akkor küldte rá Milest. Részeg volt, mikor elkapták, de a rohadék még így is kicsinált egy embert és leütött másik kettőt. Aztán valami eszméletlen módon elverték, az a vadállat mégis kitört, kitudja hány emberen át és Milest is kinyírta.

A főnök ekkor kezdett még kevésbé örülni. Mikor megölte az első bérgyilkost, a főnökről már az eufémizmus határán belül is csak úgy lehetett nyilatkozni, hogy ideges volt. Két emberrel később már füstölt a feje. Aztán, mikor az ír eltűnt, még idegesebb lett. Csak akkor nyugodott le egy kicsit, mikor az ír három hét múlva sem került elő. Mindazonáltal megduplázta az őrséget. Mint utóbb kiderült, még ez is kevés volt. Viszont ehhez a munkához több ember kellett, Derringer pedig mindig egyedül dolgozott. Mindig.
A lépcső tövében talált egy átlőtt nyakú hullát. Követte fölfelé a vércsíkot, amit lefelé jövet hagyott. Az emeleten némileg jobb volt a helyzet, már nem maradt túl sok ember, akiből hullát lehetett volna gyártani. Már csak arra lett volna kíváncsi, hogy Suzy hol van. Suzy volt a főnök első számú testőre, és Kieth sejtése szerint több is volt, mint testőr. Bár fogalma sem volt, a főnök vajon hogyan tarthatta kordában az ágyban.
Benyitott a főnök irodájába. Suzy ott volt, de Kieth nem köszönt neki. Suzyn valahogy látszott, hogy nincs beszédes kedvében. Igazság szerint Suzyról nem nagyon lehetett úgy általában sem eldönteni, milyen hangulatban van, de ez most hatványozottan igaz volt. A főnök székében üldögélt, kezében a Glockjával. Meglepően csendes volt, még magához képest is.

Tulajdonképpen csak a pisztolyáról és a hajáról lehetett felismerni, az arcát ugyanis két golyó ütötte lyuk uralta, teljes egészében. Ezen kívül még vagy harmincdekányi ólom volt jelen a csaj testében, különböző pontokon. Valaki átjutott Suzyn?! Nem gondolta volna, hogy ez lehetséges. A csaj egy őrült volt, aki állandóan úgy viselkedett, mintha egyben lenyelt volna egy vadmacskát, és az tovább élt volna benne. Az életbe is, egyszer látta, ahogy a csaj puszta kézzel kitépte egy pasi gégéjét!
Egy gyilkológép volt, hideg és kiszámíthatatlan, soha nem lehetett meglepni. És most itt ült, mozdulatlanul, több lyuk volt rajta, mint egy tésztaszűrőn. Odament a testhez, kioldotta a Glock tárját, és elkezdett számolni. Csak két golyó hiányzott belőle, a picsa csak kettőt tudott lőni, mielőtt kicsinálták! És azzal se ölt meg senkit, mert idegen hullát nem látott a házban! Kezdte úgy érezni, hogy hólyagját a harmadik világháború sem tudná visszatartani attól, hogy kieressze tartalmát. Valahogy mégis megoldotta.

A hálószoba az irodából nyílt. Vett egy mély levegőt, markolt egyet a pisztolyon, aztán remegő bal kezével a kilincs után nyúlt. Benyitott. Attól sem lett vidámabb, amit odabent talált. A főnök hullája volt bent, legalábbis annak látszott elsőre. Pontosan nem lehetett megmondani, mert a hulla arcán nem volt bőr. És tele volt vágott sebekkel. Nem, ez így nem pontos. Az egész test egyetlen seb volt. Ezenkívül a szemei is hiányoztak. Ahogy ránézett, az a gyanú támadt benne, hogy a heréi sincsenek meg, de ezt már végképp nem merte megnézni. Ez már sokkal inkább vallott Derringerre, de egyedül akkor sem juthatott át az őrségen! Éppen azon kezdett gondolkodni, hogy most aztán mi a lótüdőt fog csinálni, mikor egy hangot hallott a háta mögül. Az írét.
-Kopp-kopp.

Megfordult, de annyi lélekjelenlét nem volt benne, hogy a pisztolyát is felemelje. Nem úgy Irvine-ban, aki egy Magnumot tartott a pofájába. Éppen annyi ideje volt, hogy végigmérje az írt. Valóban egyedül volt, néhol véresen, de tulajdonképpen sértetlenül. Az ingét ugyan kilyuggatták a golyók, de alatta ott feketéllett a kevlár mellény. Ennyire volt ideje, mielőtt a mordály eldördült, a hólyagja végképp engedett, és a golyó szétszaggatta a torkát. Azt már nem érezte, hogy a vizelet átáztatja a nadrágját, azt sem, hogy Derringer odamegy, és belerúg, hogy megnézze, halott-e, és azt sem, ahogy megfordul és beleveti magát az éjszakába, csupán pillanatokkal előbb, mint ahogy a kékek megérkeznek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához