LFG.HU

garw
novellaCimkek

1 – második találkozás

- Nem hittem volna, hogy valaha ismét találkozunk! – lépett oda Tomi a lányhoz, aki szintén a metróra várt. Közben úgy érezte, hogy bár ezzel a szófordulattal sikerült megragadni a pillanat esszenciáját, talán egy egyszerű “szia” is megtette volna. De rögtön ezután félre is tette ezirányú kétségeit, mert valahonnan régről úgy rémlett, hogy ilyen helyzetben az első négy mondatban kell lennie valami ilyesminek.
- Ezzel nem vagy egyedül, örülök hogy így történt.
- Hogy? – emelte fel hangját Tomi, hogy túlharsogja az érkező metrószerelvény zúgását.
- Örülök, hogy így történt! – kiabálta vissza a lány.
Tomi bólintott. Kezdeti zavarát félretéve úgy döntött, hogy a továbbiakban közvetlen lesz és kész. Legfeljebb tolakodó tahónak nézik, és nem beszélgetnek vele. Aminek amúgy is nagy a valószínűsége, BKV-s ismerkedés esetén. Arra a rövid időre meg minek mellébeszélni.
Ezen a felvilágosult gondolaton fellelkesülve Tomi nekiszegezte az első közvetlen kérdést, ami eszébe jutott – Végigolvastad már a regényt?
- Igen. De csak az ötödiket a hatból – mondta még mindig hangosan a lány. – Nem is értem hogy miért kell ilyen hosszú sorozatokat kiadni. Ha mindet meg akarod venni, hát…
- Én is be akarok szerezni egy-kettőt. Aki játszik annak annyi is elég, a világ és a hangulat miatt.
- Á, szerepjáték!
- Igen, world of darkness, magyarul vod. Szóval ilyesmit játszunk – mondta Tomi és a szerelvény felé indult.
- Ennyire sietsz?
- Nem. Beszélgethetünk – mosolyodott el Tomi. És még ő akart közvetlen lenni, gondolta. Elhátráltak a leszálló emberek útjából.
- Ne haragudj, hogy ilyen hülye vagyok, igazából én is arra gondoltam, hogy beszélgessünk, de már a múltkor is… meg azóta figyelem az embereket, hátha megint összefutunk…
- És tessék!
- Csak nem akartam tolakodónak tűnni.

2 – a Játékosok

A szoba végében egy sokfiókos íróasztal állt, ezen foglalt helyet Eszter, mellette Tomi, a barátja ücsörgött egy forgószékben, jegyzeteit olvasgatva. A nyitott ablakon beáramló kellemes nyáresti levegő rendületlenül lapozgatta Tomi jegyzeteit és a haját is állandóan a szemébe fújta. Tomi olyankor mindig megfogadta, hogy ha ez a nyüves szellő még egyszer hozzányúl a hajához, becsukja az ablakot.
A szoba túloldalán, a bejárati ajtó egyik oldalán egy kinyitható kanapé, a másikon szekrények. A legnépszerűbb ez a régió volt, különösen a könyvespolcok, ahol Dani és Andris mélyült el a frissen kinyomtatott Hunter kiegészítők rejtelmeiben.
Eszter a rádióból hallatszó zenét hallgatta, valami furcsán ismerős dzsesszes vagy szvinges téma. Lehetetlen volt többet megállapítani. Annyira háttérzenének volt szánva, hogy a rádióból egyenest a kárpit mögé kúszott, gondolta. (Ezt a hasonlatot egy filmben hallotta.) Közben haját igazgatta, és arra várt, hogy valamelyik fiú szóvá tegye, vagy legalább egy pillantásra méltassa új frizuráját. Dani volt az első számú jelölt, ő észre szokta venni az ilyesmit. Bizonyos dolgokban nagyonis felnőtt volt már, és ismerte annyira a nőket, hogy tudja, mire kell figyelni. Aztán jött az irományaiba temetkezett szerelmes, Tomi, akinek nagyon szoktak tetszeni az ilyen dolgok, új frizu, új pulcsi, új szemfesték, új akármi, de csak miután Eszter felhívta rájuk a figyelmet. Andristól nem várt semmi ilyesmit, ő fiatalabb volt.
Tomi nagy lendülettel becsapta az ablakot. – Hát, emberek! Olyan csajt szedtem fel, hogy íííj! – Erre a többiek furcsán nagyra nyitották szemeiket, különösen Eszter. – Na, nyugi, csak viccelek. Félig. Ez az a csaj, tudjátok, akivel a múltkor találkoztam…
- Tudjuk? – kérdezte Eszter szúrós tekintettel. Gondolta, hogy Tomi viccel, de azért nem árt tisztázni az ilyen dolgokat.
- Na, szóval a múltkor ott ücsörgött a metrón, olvasott és.. nem rajta akadt meg a szemem, hanem a könyvön, amit olvasott…
- És jól néz ki? – firtatta Eszter.
- Igen. Narancssárgán lángoló borító egy ballonkabátos, lobogó hajú, nagyorrú mystic fucking pasassal.
- Csend legyen, nagyorrú! – Vihogott össze Dani és Andris.
- Folytathatom? – kérdezte Tomi, mire a “Dobjátok a padlóla!” és a “Dobjuk megint a padlóla?” szlogeneket dobálgató srácok vállvonással jelezték, hogy részükről teljesen rendben van.
- Mindegy, szóval Hunter regényt olvasott.
- Királyos – mondta elnyújtva Dani.
- És ez még semmi! Emiatt még nem szólítok meg senkit. Ráadásul walkman-t is hallgatott, szóval pláne nem. Nem szeretem azt, aki úgy olvas, hogy közben zenét is hallgat.
- Te hülye vagy. Jobb, ha a metró dübörög a füledbe? Akkor már inkább Anathema – fordult oda Andris. Sértve érezte magát, mert ő is így szokta. Méghozzá nagyon is fémes darabokra.
- Szóval én nem csipázom őket. De ez a csaj LevellerZ-t hallgatott – mondta Tomi jól megnyomva a szóvégi betűt.
- Nem pogúZ-t vagy mit? – nevetett fel Dani és összecsapta az Avengers forráskönyvet tartalmazó mappát, mert már őt is érdekelni kezdte a történet. Valamint minden fontos dolgot megjegyzett már belőle, például, hogy karakterének nem kell feltétlenül pszichopatának lennie és, hogy nem fog többé lelkiismeret-furdalást érezni, amikor Tomi, mesélőként ingatja a fejét, és azt mondja; “Oké, bár szerintem nem mindig a politikailag korrekt megoldásokra kellene törekedned.”.
- Nem, de ez is tök jó. Egyébként hallottam kimondva, “phoúgz”-nak ejtették…
- Hú-ha! Miért is olyan nagy dolog, hogy hallottad? – firtatta Dani.
- Mert… szóval nekik már annyi, se új lemez, se interjú, se semmi. Csak a régi albumok, azon meg nem beszélnek magukról.
- Nem? Hát ezt hihetetlen – viccelődött Andris.
- Illetve az egyik nótában van egy plusz versszak, ami nincs is benne a szövegkönyvben… – Tomi itt elhallgatott egy pillanatra. Felnézett, majd folytatta – De letöltöttem egy klipet. Élő fellépés valami műsorban. És ott konferálják fel őket… egyébként egy Rob Lowe nevű pasas, aki mindenféle B-múviban szokott feltűnni. De az igazi nagy arc, a fafogú…
- Az a ronda pasas? – kérdezte Andris.
- Igen. Ő még nyomja, egy másik bandával…

Esztert a lány miatt érdekelte volna a történet, nem féltékenységből, illetve egy kicsit talán abból is, hanem egyáltalán, úgy önmagában. De Tomi nagyon büszke volt a kedvenc zenéire és mindig nagyon lelkesen beszélt róluk. Jó volt hallgatni olyankor, de így már megint elkanyarodtak a témától. Mindig ez történik, ha a többiek is itt vannak. Valaki elkezd mondani valamit, és csak huszonhat kitérő után tudja befejezni, már ha emlékszik még rá egyáltalán.

- Mi történt? Mi a nagy sztori? – kérdezte Eszter.
- Ja, szóval megkérdeztem tőle, hogy mi… basszus… Halljátok mi ez? – mutatott a rádióra. – Ez a Mrs. Robinson swing-es feldolgozásban!

Fél órával később sikerült kifejteni a nagy tervet, miszerint jöjjön játszani Ági, a Levellers-es csaj is. A jövő heti játék tehát, ami amúgy is elmaradna, mert Andris hazautazik hétvégére, valamiféle intuitív happening lesz, ahol ki kell fejteni, hogyan is játszanak ők. Ez így unalmasnak hangzik, játszani sem igazán lehet mellette, de mint logikai feladat érdekesnek tűnik. Dani és Eszter is megígérték, hogy eljönnek.
Unalmas pedig nem lesz, valami kaland mindig akad, gondolta Tomi. A szomszédok elutaznak síelni, és rábízzák a karakterekre, pontosabban Eszter karakterére a darkofób gyerekeiket. A végére pedig kiderül, hogy a gyerekek félelmei nem alaptalanok. Hőseink kinyírják a gonosz álomkoboldot, vagy akármit, így a gyerekek is meggyógyulnak. Mindenki hepi. (A darkofób álszó latin nevére nem emlékezett, csak annyira, hogy nem olyan szó az első tag, amire a közepes angoltudással rendelkező csak úgy rájöhet, az valami igazzy latájn szó. Majd megnézi a CoC alapkönyvben.)

3 – a Hunter

- Szia! Eszter vagyok. – Elvileg Tominak kellett volna bemutatnia, de Eszter nem akart kínos csöndben várni, amíg Tomin kiütközik az udvariasság.
- Halmy Ági – mondta halkan az új lány és kezet nyújtott.
- Helló, Dani vagyok. – Önbizalom és … és önbizalom. Ezzel a két dologgal jellemezhető legjobban Dániel. Röviden és frappánsan csak Dani.
- Ági – mondta Ági ezúttal hangosabban és próbált határozottnak tűnni, egyenesen Dani szemébe nézett. Nem tudhatta, hogy ezzel csak a srác egóját fényezi.
Váltottak pár udvarias szót, aztán a konyhába vonultak ellátmányért.

- A Hunter ott tűnik nehezebbnek, hogy neki egész élete a vadászat, nincs kettős élete. A külvilág felé lehet persze, de saját maga előtt nem. Nem érezheti magát biztonságban, még annyi időre sem, amíg beül egy színdarabra, mint például egy vámpír. A vámpír ismeri a vod logikáját. Tudja, hogy mi az, ami számára még biztonságos. A vérfarkasoknál meg vannak törzsi, illetve intertribunális – ezt a szót vigyorogva mondta ki – happening-ek.
- A Hunter meg állandóan parázik.
- Pontosan. Nem tud elvonatkoztatni, mert nem ismeri a természetfeletti lények valódi természetét, a hátterüket, csak annyit, amennyi messziről látható. Az pedig csak a gyűlölethez meg a parához elég. Tudja, hogy nem csak ebből kellene állnia az életek, de mégsem tud kilépni belőle. Kétségek közt él és nincs hová bújnia. Minden más játékban van valami más választási lehetőség… Kivéve a coc. Ott…
- Coc? Az mi? – vetette közbe a kérdést Ági, bár sejtette, ez a rész nem esszenciális a magyarázat szempontjából, de úgy tűnt, Tomi hagyott annyi szünetet, hogy ne legyen zavaró a keresztkérdés.
- Cé, ó, cé – betűzte. – Call Of Cthulhu – ejtette hangsúlyos angolsággal Tomi, bár a Cthulhu kulcsszón lehetne vitatkozni.
- Egy mítoszfüggő prof nem mehet nyugdíjba. Azazhogy nem tud! Úgyis megtalálja valami. Vagy véletlenül botlik bele valamibe. Részint ennyire áthatja a játék valóságát a Mítosz, részint nem ismeri annyira, hogy el tudja kerülni.
- Pont, mint a cyberpunk – szúrta közbe Dani a magyar cépé kifejezés helyett az angol szót, hogy Ági is egyből vegye. Amúgy meg az zavarta, hogy Tomi mindig kihagy lényeges témaköröket, és úgy von le átfogó következtetéseket. A cépét speciel direkt szokta kihagyni, mert nem szereti.
- Oké, kivéve a cépét meg a cocot
- Na meg az utakat! – kiáltott Andris.
- És az oktatást, a vízvezetéket! – tódította Dani.
- Oké. Leszámítva a cépét, a cocot, az utakat, az oktatást és a vízvezetéket, a Hunter nem megy nyugdíjba. És előbb kerül a pszichiátriára, mint a hullaházba, mert… mert legtöbbjüknek sosem adatik meg, hogy szembenézzen a gonosszal. Nem jut el odáig. A gonosz meg szarik rájuk. Végülis ők csak emberek.

Tomi a saját hunter-elméletét fejtegette több-kevesebb sikerrel. Mivel nem létezik kijegecesedett fogalom, ez nem egyszerű, mindig újból és újból össze kell raknia. Az állandó parázással és a pszichiátria hasonlattal arra utalt, hogy a legtöbben nem is képzelik, hogy félelmeik beigazolódhatnak. Félnek, nyomoznak, közben jelentős dolgokat visznek véghez, de sosem szereznek egyértelmű bizonyítékokat, sosem bukkannak nagy összeesküvésekre. Megrekednek egy olyan szinten, melyről ép elmével nincs kiút. Mások pedig még csak nem is sejtik, hogy a közelébe jutottak valaminek. Mint a vodos rpg-sek, amikor újsághírek alapján raknak össze hátteret a kalandjuknak. Itt hagyta abba az idétlen gondolatok csavargatását és folytatta a vod-elméletével.

- Igyekszünk figyelemmel kísérni a híreket, a magyar és külföldi közéletet, és ez alapján rájönni, ki kicsoda a Sötétség Világában. Így mellesleg olyan tájékozottak leszünk, hogy nyugodtan elmondhatjuk magunkról, nem csak a szerepjátékkal foglalkozunk.
- Pedig pontosan ez a helyzet? – kérdezte a vicc kedvéért Ági, aki próbált ráhangolódni a társaságra.
- És lesz jó hátterünk a kalandjainkhoz.
- Miért nem jók a hivatalos kiegészítők?
- Mert azok is csak ugyanilyen haknik. Akkor meg jobb a saját – fejezte be büszkén Tomi. Eszter és Dani csak kényszeredetten vigyorogtak. Tudták, hogy ez Tomi mániája, és mivel ő mesél, hagyták, hogy az ő logikája érvényesüljön. Nekik személy szerint semmi bajuk nem volt a hivatalos kiegészítőkkel. De Tomi mindig azt mondta, hogy a kiegészítők túl koncepció-specifikusak. Ők pedig másképp játszanak. Így gördülékeny építőelemek helyett átkonvertálandó logikai gubancokat kapnának.

- Tehát főleg közismert NJK-kal nyomultok? – Kérdezte Ági
- Közismert? – kérdezett vissza Dani.
- Ha a médiából szeditek az ötleteket. Ott általában ismert emberekről van szó. Illetve halottakról – tette hozzá fanyar humorral Ági.
- Az úgy elég valószínűtlennek tűnne. A szemünket is nyitva tartjuk. Ha látok valakit az utcán, akin van valami számomra érdekes, akkor megjegyzem és megpróbálom beilleszteni valahová. Ezek a figyelemfelkeltő jelek általában elég nevetségesek. Például Levellers-t hallgat, Hunter-t olvas – nézett Ágira -, vagy hasonlít egy kategóriás színészre, akinek talán még a neve is beugrik. Vagy a zipzáras nyakú pulcsija ilyen… – tétova mozdulatot tett a kezével, mintha a kezében tartana valamit és azt tapogatná, hogy további információt szerezzen. – Tudjátok, az az “u” alakú fém bigyó az öngyújtó tetején… – a többiek bólogattak. – Szóval azzal van összefogatva. Ehhez persze bakancs, szakadt farmer, bőrkabát és egy nihil-punk banda reklámpólója tartozik.
- Meg filctollal összeirkált katonai tarisznya – vigyorgott Dani.
- Azaz… – nevetett fel Tomi. – Ma délelőtt pedig láttam a buszon három tök egyforma fazont. Nem egymás mellett álltak, hanem szépen elszórva, minden ajtónál egy. A ruhájuk meg a stílusuk is különbözött, a hajuk, az arcszőrzetük, minden. De ezalatt ugyanolyanok voltak. Mint a Klónok. Ez a mai termés kalandilag, majd találkoztok velük – mondta, és vigyorgott tovább.
- Miért nem találtok ki csak úgy valamit?
- Jó kérdés. Abból tudunk építkezni, amit ismerünk. Te sem tudsz elképzelni olyan gusztustalan ocsmány férget, ami ne létezne…
- Hoho… hogyne! – bólogatott Dani, akinek filozófiájából adódott, hogy “igen, bizony amúgy is minden létezik”.
- Azt tudod felhasználni, amit korábban már láttál, olvastál, illetve amit gondoltál közben. De ehhez kapcsolódnia kell valami személyes élménynek. Ott van például a média.
- A méd birodalom?!? – kérdezte viccesen hitetlenkedve Eszter.
- Jó – legyintett Tomi. – Szóval úgy tudják csűrni-csavarni a dolgokat, ahogyan te sosem.
- De ez csak a médiaiskolák hamis világképéből adódik – mondta nagy bölcsen Eszter. A többieken látszott, hogy ők most hirtelen nem tudnak mit mondani erre, várták, hogy folytassa. – Azt tanítják, hogy csak a gyilkosságnak, földrengésnek… a mindenféle katasztrófának, a háborúknak van hírértéke. Ha ez nincs, akkor az nem hír, csak ismeretterjesztés.
- Ennek a kérdésnek azért van egy másik oldala is. Mi a hír és mi az, ami csak a részvényeseket izgatja. – Vetette fel Dani. Szeretett volna valamit mondani, amivel megcáfolhatja Eszter hatásos és vicces definícióját, mert azon valahogy érződött, hogy egy beszélgetős rádióműsor végkövetkeztetése. Azokra pedig az a jellemző, hogy annyira ledegradálják a problémát és az érintetteket, hogy azok nem is tudnak mit reagálni az elfogultságtól ordító véleményre. Mert erre a rádióműsorra csak azért ültek össze a félhivatalos médiaszakértők, hogy ezt deklarálhassák. De ezt nem tudta megfogalmazni. Illetve nem is lett volna fair, mert Eszter, aki bár elfogult a médiaiskolákkal szemben, nagyon jól tudta, hogy Dani viszont a frappáns álokosokkal szemben az.
- Mire gondolsz ezzel? – kérdezte Eszter.
- Nem árt szeparálni a dolgokat. Azért van, ami messziről nem sokat számít. És itt nem csak a földrajzi távolságra gondolok…

4 – Odaát

Halmy György és lánya, Ágnes egy irodában beszélgettek.
- Apa, nem igaz, amit eddig hittünk. Ahhoz, hogy egy ember Vadász legyen, ahhoz elég lehet pusztán az információ és a lehetőség. Nem kell pszichopatának lennie. Nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy az egyszerű szerepjátékosok nem válhatnak gyilkossá. Meg kell ismernünk őket.
- Ismerjük őket. A White Wolf remek munkát végzett. Tökéletesen feltérképeztük a pszichéjüket. Nem okozhatnak meglepetést.
- Az emberek változnak.
- Minden könyvben van poloska. Tudjuk, mit és hogyan játszanak. Azt is, amit csak gondolnak.
- A számítógép…
- Igen, a nagy probléma a számítógépes formátumokkal van. De az internet terjedésével ez is megoldódik. Le tudjuk szedni a leveleiket, az írásaikat, a fotóikat, a programjaikat, mindent.
- És mindezt az NWO át is látja, mi? Azt leshetjük.
- Pontosan. Ahelyett, hogy a dolgukat végeznék, próbálnak kiütni minket a nyeregből – mondta mérgesen az öreg Halmy, mert pontosan ez volt a dühítő helyzet. Sem jogilag sem technikailag nem támogatták a régi, jól bevált módszereket. – Fontos tárgyalások előtt állunk. Nem akarok semmi meglepetést. Itt van szükségem rád!
- De a Hunter…
- A Hunter alapkönyv arra kellett, hogy ennek a mítosznak is elvegye az élét.
- Ezeknek a srácoknak egy könyvük sincs! – mondta mérgesen Ági. – Az alapkönyv tökéletesen szétválasztja a játékot és a valóságot, de ezek még csak nem is látták! Ha nem akarsz meglepetést, akkor küldj vissza! Teljes felhatalmazással…
- Olyanok, mint a többi. Alvók.
- Otthagytam nekik egy regényt. Levédték. Ott ácsorog a polcon és teljesen vak. Küldj vissza! Teljes felhatalmazással. Még egyszer tesztelnünk kell őket, mert nem biztos, hogy veszélytelenek.
- A veszélyességük átlagon felüli, de az elfogadható tartományon belül van.
- Ami azt jelenti, hogy újabb teszt szükséges. Tőled tanultam, hogy ezekkel az eredményekkel nem szabad könnyelműsködni. Minden alany különböző…
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy átlagoljunk – folytatta az öreg Halmy a litániaszerű alapelvet. – Jól megtanultad – bólogatott csukott szemmel, majd újra lányára nézett. – Rendben. Maradj rajtuk! Teljes felhatalmazással – mondta és kisétált.

5 – a Vadász

- Dani, rád ketten tüzelnek – mondta Tomi, a mesélő.
- Még jó, hogy én nem vagyok ott, csak Eldée – mondta Dani.
Tomi ezt a szokásos poént nem szerette, mert így olyan, mintha ő tévesztette volna el. Pedig direkt mondja így, ha vissza akarja rángatni a játékosokat a játékba. – Tehát?
- Hát Eldée természetesen dodge-ol.
- Többiek?
- Én ki nem mozdulok innen! – mondta Andris, karaktere szerint az alvilág oszlopos tagja, de nem lövöldözés idején.
- Mit mond az izomfiú, akiért épp készülünk lelövetni magunkat? – kérdezte Eszter.
- “Segíteniük kell! Ezek el akarnak kapni.” Ezt mondja.
- Kik?
- Azt nem tudom. De öltönyben járnak, és belügyes igazolványuk van.
- Gondolkodjunk egy kicsit – mondta Dani, megszakítva a játékot.
- Csak tessék – intett Tomi és a jegyzeteibe mélyedt.
- Mit lehet még tudni erről a focistáról? – kérdezte Ági Tomitól.
- Amit a hírekben hallottatok. Hogy Zelkó Gergely pár évig a szegedi börtönválogatottat erősíti.
- Vagyis?
- Ez csak kamu. Más miatt akart eltűnni. De ti beletenyereltetek.
- Érdekes – mosolygott Ági.
- Egyébként ez tényleg a hírekben volt. IRL. Erre azt gondoltam, hogy legyen ez a kamu. Ha félretették a valóságban, akkor játékban segítsetek neki ti eltűnni.
- Tartsunk egy kis szünetet! – javasolta hirtelen Ági és felállt.
- Persze, ha már úgy is áll a játék. Tudod, mi merre van? – kérdezte az ajtó felé induló Ágitól.
- Persze – felelte a lány és kiment.
- Addig mutatok valamit. – Mondta Tomi a többieknek és belökte a számítógépet. Bootolás, satöbbi, aztán háttérkép gyanánt egy öltönyös csoportkép, talán valami banda. – Na, szóval a Molly! – Indított egy windows commander-t, ugrált egy kicsit a könyvtárak között. – A zene nem fog tetszeni – fordult Danihoz. – De nem ez a lényeg, hanem a pasas, aki énekel – mondta nagy büszkén. Ráállt egy videó-fájlra, aminek a neve nem látszott végig, csak annyi, hogy “Flogging Molly – what’s left on the…”. Entert ütött. A képernyőn egy Fábry-szerű színpad volt látható, hat zenész ácsorgott rajta, mögöttük egy dobos, aki valahogy túlságosan is kimagaslott a dobok közül. A dobosok nem így szokták.
Halk ritmusgitár hallatszott, a kamera ráközelített a középen álló negyvenes vakondfejű pasasra, aki kellemes négynegyedes lüktető ütemet állított elő fürgén pergő nyolcadokból és tizenhatodokból.
- A szemét nézzétek. Körülötte a ráncokat. Alatta a táskákat. Na ki ez? – kérdezte Tomi.
A felismerendő pasas furcsa volt. Széles homlok, széles arc, a feje búbja pedig lapos. Rövid, vörös, fejre simuló haj, ráncokba temetkezett sötét szemek és magasan ülő vékony szemöldök. Ettől nézett ki negyvenesnek, alaposabban szemügyre véve pedig talán csak harmincötnek. De erős, átlagosnál magasabb hangja huszonéves trágár, gúnyos punk-énekesre utalt. Mindez meghatározhatatlan életkort eredményezett. Eszter hallotta már ezt a zenekart kazettáról, és valóban fiatalabbnak gondolta a jellegzetes hang tulajdonosát.
A kamera megint váltott, baloldalról mutatta az éneklő férfit, akinek a száját és a punkos kis szakállkáját így teljesen eltakarta a mikrofon.
- Most, na most nézzétek – a férfi arcára húzta a kurzort. – Ahogy éneklés közben mozog az arca, meg a szeme alatti ráncok. Milliméterről milliméterre stimmel.
Ekkor visszajött Ági, ő is a monitorra nézett. Michael Caine énekelt rajta.

- Oké hasonlít Michael Caine-re – mondta Andris. – Gondolom őt akartad kihozni belőle.
- Nem kihozni akartam! Tényleg ő az! Illetve tudom, hogy nem ő az, az életkor sem stimmel. Meg egyáltalán… képtelenség az egész. Csak itt már nem egyszerű “hasonlítás”-ról van szó.
- Mindig olyan hihetetlen párhuzamokat tudsz vonni! – mondta lenéző hanghordozásban Dani.
- De most mi van? Nem látod?
- De. Csak engem nagyon zavar, hogy ez egy másik ember.
- Nem igaz, hogy ennyire nem tudsz elvonatkoztatni! – morgott mérgesen Tomi. – És szerinted? – kérdezte Esztert.
- Igen hasonlít. Csak én nem szeretem Michael Caine-t.
- Na és? Szemed az van.
- Jól van na, akkor ő az!
- Bocs. Ne csináld már! Nem úgy gondoltam. De – folytatta Tomi az előző gondolatmenetet, mert úgy gondolta elég ennyi mentegetőzésképpen – fényképeken nem így néz ki a pasas! – mondta Tomi és “lesöpörte” az asztalt, hogy valamennyi task eltűnjön és látni lehessen a háttérképet. Ott van középen – mutatott az öltönyösökre. – Hasonlít, de mégsem olyan.
- Mert ezek fotók… – kezdte volna Dani.
- És a többi fényképen sem. Tessék! – mondta Tomi és újból a windows commander-ben száguldott, “Down”, “myDownloads”, “music”, “Flogging Molly”, “pics” könyvtárakon keresztül – Itt egy csomó kép, amit négy koncertfelvételből szedtem ki és…
- A beállított kép és a mozgás közben felvett kép dinamikája egész más – mondta Ági.
- Igen de vannak klipek is. Ott a fényképeken látható pasas szerepel. Fotó és videó, más dinamika – bólintott Ági felé. – De összehasonlítható, és látszik, hogy ugyanarról az emberről van szó. De a koncertfelvételeken nem.
- Tehát arra utalsz – kezdte Andris -, hogy létezik egy amerikai folk-punk zenekar, akiknek az Élet szférával megfiatalított Michael Caine az énekesük, és… És?
- És van egy kirakatemberük, akit prezentációs anyagokban, klipekben, lemezborítókon, sajtótájékoztatókon használnak. A live performanszokon és a lemezen pedig Michael Caine énekel. A lemezben nem vagyok biztos, azt csak gondolom. Az még biztonságos.
- Biztonságos?
- Az ő embereik vannak a stúdióban. A koncertet is lehet biztosítani. De a klip, a lemezborító és a sajtófotó mindenhol ugyanúgy fog megjelenni.
- És ez veszélyes? – kérdezte Andris.
- Azt nem tudom, de ez következik a feltevésemből – bólintott Tomi. – De egyébként nem fontos az egész, csak gondoltam elmondom.
- Ha ez ilyen körülményes, akkor vajon miért akar Michael Caine szerepelni? Miért nem énekel otthon a fürdőkádban? – kérdezte Ági. Kíváncsi volt rá, hogy Tomi erre is rájött-e már.
- Mert művész. A zenészek, színészek, költők, festők, akármi… így szereznek Kvintesszenciát. Ha foglalkoznak velük, szeretik őket. Vagy nem szeretik, az is valamiféle kapcsolat, mondván “tudatában vagyok a művészetednek”.
- Itt Megveszed a Guano Apes CD-t, azok meg otthon pancsikolnak a Kvintesszenciában – vigyorgott Dani.
- Pontosan.
- De ha nem tudják, hogy ő Michael Caine?
- Koncerten mindegy. Ő áll ott. Nem kell tudnod a nevét, hogy kapjon utánad Kvintesszenciát. A freeware programok is erre vannak kitalálva. Hogy sokan használják őket.
- Kattintásonként egy pontnyi Kvintesszencia? Nem rossz – nevetett Andris, ahogy átérezte a dolog jelentőségét.
- Nem hiszem, hogy abban mérik. Ha már számszerűsíteni kell, mondjuk compiler-ek esetében…
- Csak vicceltem. Van még valami jó zenéd gépen? – kérdezte Dani.
- Húha, ott van a Rancid.
Ági szemei elkerekedtek. – Mi… mi van vele?
- Baj van? Olyan… – kezdte volna Dani.
- Csak fázom – hazudta Ági mélyeket lélegezve.
- Adjak takarót? – Kérdezte készségesen Tomi és a gardrób felé indult.
- Nem. Csak mondd el mi van a Rancid-del.
- Ismered? Most jönnek koncertezni.
- Csak mondd már! – Kiáltotta hangosan Ági.
- Jó, jó, bocs! Szóval velük semmi nyilvánvaló dolog nincs…
Andris felröhögött, szinte fuldoklott, alig tudta kinyögni a kérdést. – Miért a Caine-es dolog nyilvánvaló volt?

Ági nem nevetett velük, ő még mindig rettegett. El akart menni innen. Hagyni ezeket az eszelősöket a fenébe, de nem tehette. Úgy érezte, tennie kell valamit. A joga is megvan hozzá, a “teljes felhatalmazás”, az pedig nagy hatalom. Milyen könnyelműen kérte, az apja nem is habozott megadni neki. És most egyedül rajta áll a döntés. Hívhatná Roniékat, akik csak erre várnak a szomszéd utcában. Vagy ő maga végezhetné el a neutralizálást. Nem, az nem működne. Tominak nagyon erős intuíciói vannak, még veszekedni is képes értük, ami azt jelenti, hogy nagyon komolyan veszi. Tomit biztos Felébresztené, ha közvetlenül próbálkozna valamivel.
“Mi van veszélyben?” tette fel magában az első számú kérdést. A Zelkó-ügy, Michael Caine, a freeware-elmélet, a Rancid! Ez együtt túl sok volt Áginak. Nem csak az Európai NWO érdekeltségei voltak veszélyben. Ez nemzetközi probléma, ami azért aggasztó, mert a területi igazgatók, mind azt hiszik, hogy a problémák jellemzésére a “nemzetközi” kulcsszót csak az emberek használják. A magasabb tudomány képviselői pedig nem.

- Szóval az énekes, ahogy kinéz. Az jelent valamit – mondta Tomi és közben Rancid videóklipek után kutatott a winchester-en. – A többiek tök átlagos arcok… szóval… Vannak jellegzetes vonások egy ember arcán. A homloka formája, a szemöldöke, az orra.
- Mindenkinek van orra.
- De van, amikor ez az orr az átlagostól eltérő.
- Csend legyen nagyorrú! – súgta Andris Daninak. Nevettek.
- Aztán az arc és az áll vonalvezetése, a fülei… Mind olyan dolog, amiből van átlagos és van sajátos, ezek a jellegzetességek. De itt minden sajátos! – Eddigre talált pár képet, enter-rel be is hozta a böngészőt, lapozni kezdett a képek között. Mindegyiken egy vagány, kedves, őszinte arc volt látható. – Az orra is hegyes, a szemöldökcsontja pedig, bár nem tudom van-e ilyen szó, szóval ez a rész… – mondta, és két ujjal megfogta a szemöldökét -, ez is jobban kiáll. Az arca is keskeny. Az álla sem lekerekített végű, ahogyan az orra sem. A füle hosszúkás. Profilból pedig – itt abbahagyta a lapozgatás és megállt egy bal profilú képen -, itt ezen a csukott szájú képen látszik, hogy az álla és a felső ajka egy vonalban van,… mintha meg lenne szerkesztve.
- Mit fizetne egy skinhead zenekar egy ilyen énekesért.
- Igen, a White Power is egy külön műsor.
- Jók az ötletek, de nem értem mit akarsz kihozni belőlük? – kérdezte Dani. – Amúgy meg az a pasas tök átlagos.
- Dehogyis!
- Nem furcsa csak pasiknál veszed észre ezeket? Nincs ebben valami hu-hu-huncutság? – Huhogott Andris.
- Ezen már én is gondolkodtam, talán több férfi arcot látok, mint nőit.
- Na, mert nem a nőket nézed!
- Te agy! Nem hiszem, hogy mindez azért lenne, mert látens homoszexuális vagyok. Ha mindenáron magyarázat kell, akkor azt mondom, hogy nálunk majdnem minden helyiségben van tükör. Emiatt naponta legalább harmincszor látom az arcomat. Azonkívül minden apróság után mániásan kezet mosok, az még plusz valamennyi tükörbenézés. Nade! A Rancid-es pasas mage. És oka van annak, hogy idejönnek. Nem Budapesten szállnak meg, hanem Dobogókőn…
- Na és akkor mi van?
- Hogyhogy mi van? Amikor a Dalai Láma idejött, az első szava az volt, hogy “Dobogókő” – mondta komolyan Tomi. Persze a szituációt ő maga sem nem szó szerint így képzelte, de a lényeg ez, és így még vicces is, a dolog jelentőségét pedig nem csökkenti. Tomi felugrott és folytatta az elképzelt párbeszédet. – “De a köztársasági elnök úr…”, “Nem! Előbb Dobogókő!”.

- Hol van Ági? – kérdezte Eszter rémülten.
- Az előbb még be… itt volt. És ki sem ment – mondta Andris.
Tomi felemelte a fejét és félig nyitott szájjal hallgatózni kezdett. Valahol úgy olvasta, hogy így kell. De most nem hallott semmi különöset lakásból. Az utcán persze volt zaj, egy autó állt a ház előtt, aminek olyan motorhangja volt, mintha a Mad Max-ből szalajtották volna. De ez nyílván nem fontos. Vagy mégis? Mit jelenthet egy MadMax hangú autó a ház előtt? Ezektől a hülye képzettársításoktól nincs egy összeszedett pillanatom sem, gondolta Tomi.
Ekkor nyílt az ajtó, egy nagyon magas, öltönyös férfi nézett be a szobába. Mögötte Ági állt és remegve szorította a férfi bal kezét. Egy fegyver csöve meredt a rémült társaságra.
- De… – nyögte Tomi.
- Kifelé! – kezdte a magas öltönyös.
- Ez most valami vicc, ugye? – Kérdezte hitetlenkedve Eszter.
- Persze. Kifelé!
A Játékosok összenéztek, felálltak és az ajtó felé indultak. Kezüket nem emelték fel, de valamennyire eltartották a törzsüktől, ahogyan azt a filmekben látták. Dani maga elé tuszkolta Andrist, így majdnem teljesen betöltötték az ajtót. A férfi hátrébb lépett. Dani a háta mögött intett Tominak és Eszternek, akik még csak az asztalnál jártak.
Dani az erkélyajtó felé mutogatott. Tomi megragadta Eszter kezét, a szemébe nézett és maga elé kapva a lányt, az erkély felé lódult. Halk szisszenésszerű lövéseket hallottak, ahogy hasravágódtak az erkélyen. Az ablak betört és egy műanyag tollvégű lövedék fúródott a korlátba. Kábítópisztoly, mint a moziban, gondolta Tomi. De a hasravágódást még gyakorolni kell.

Az erkély korlátja “n” alakú vasakból állt, melyek alatt hasalva ki lehetett bújni.
- Megyek előre – mondta Tomi. – Lógj egy pillanatig, mielőtt ugrassz! Úgy nem esel akkorát. Menni fog?
- Igen – mondta határozottan Eszter.
Szerencsére az ugrás jobban sikerült, mint a hasravágódás. Nem tudták, mire számítsanak, jópáran rejtőzhettek volna a sötétben az erkély alatt, de nem volt ott senki. Az utca felé indultak, hátha látnak egy rendőrkocsit, vagy valakit, aki segíthet.
- Ott vannak kint! – Suttogta szipogva Eszter.
- De ez zsákutca.
Kióvakodtak a sarokig. Tomi óvatosan kinézett. A magas férfit látta és még egyet, akik sakkban tartották Andrist és Danit, amint éppen egy furgon oldalajtaján szálltak befelé. Ági is kilépett a házból és feléjük indult.
- Andrisék jól vannak, de van ott még két pasas – súgta.
- Menjünk vissza! – mondta Eszter és szorosan Tomihoz bújt.
- Jó. – Azzal megfordultak és egy újabb öltönyössel találták szemben magukat.
Tomi lendületből a férfi arcába öklözött, inkább ijedtségből, mint reflexből. Az elvágódott, és elejtette pisztolyát. Mindketten előrevetődtek, az öltönyös oldalba rúgta Tomit, majd felvette a fegyvert. Tomi a falnak vágódott. Eszter vadul kapálózott, ahogy a férfi kirángatta a főútra. A fegyver megint a földre került, Eszter Tomi felé rúgta.
Tomi felvette a pisztolyt, de Eszter és a gorilla ekkor már a sarok mögött voltak, és a kocsi felé tarthattak. Célzásra emelt fegyverrel kiugrott a keresztutcából. Nagyjából az történt, amire számított, Eszterék három méterre voltak, de mellettük ott állt még két fegyveres, akik viszont Tomira céloztak. Tomi visszaugrott. Lövések dördültek. Egy golyó kitépett egy darabot a falból, egy tűlövedék pedig Tomi cipője előtt pattant el.

Tomi reszketett. Hogy bátorságot merítsen, a fegyverre nézett, és azon gondolkodott, vajon ez kábító vagy éles. Visszalőhetnék, gondolta, de nem mert volna még egyszer kilépni az útra. Persze, háromnegyedes fedezék, meg minden, az előbb pedig tökéletesen beállt nekik és úgy nem találták el. De a dobáskód az egy dolog, a tűzharc pedig egész más.
A furgon elhúzott, amennyire Tomi látta ketten is ültek elöl, de a raktérbe nem látott be. Érezte, hogy ott bent vannak a barátai.
Ezután Ági fordult be a mellékutcába, kezében fegyvert tartott. Minden bátorságát összeszedte, hogy szembenézzen Tomival, akinek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mekkora bajba kerültek mindketten.
- Add meg magad, csak így segíthetsz a barátaidon! – mondta Ági. – Gondolj rájuk!
Tomi ebben a pillanatban rájött, hogy mi választja el a Vadászt az emberektől. – Rájuk gondolok – mondta, és meghúzta a ravaszt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához