LFG.HU

HammerTimeCafe
Mopat
novellaCimkek

- Ó, hogy az a…

Egy pillanatig nem figyel oda az ember fia ebben a telibevert erdőben, ahol évszázadok természetes és mesterséges kosza hever a hó alatt és jól meg is akadt a lába. Szerencsémre, nem tegnap óta csinálom én ezt a melót, szóval villámgyorsan aktiválom a szervocsizmák talpán a jégkarmokat és nem esek akkorát, mint a budiajtó. Egy ledőlt drótkerítés rozsdás huzaljai közül próbálom kihúzni páncélos lábbelimet, közben azért emlegetem az ismert galaxisok mindenféle istenét rakásra, hogy így meg úgy csesszék bele, szegény nagyapám biztosan büszke lenne erre a szóáradatra. Már ha tudnám, hogy pontosan ki is volt a nagyfater. Mert nem tudom. Vannak róla halvány emlékeim, meg egy régi fotó, amire ráfogtam a nagyapa szerepét, de tényleg fingom sincs róla, ki volt az öreg. Azt se tudom, hogy hívták! Nem kell lenéznetek, azt se tudom, hogy az apám meg az anyám ki volt, meg hogy én ki voltam, vagy, hogy ki volt a családom többi tagja, ha volt… Na, most már lenézhettek. Ha mertek…

crashed_heli

Nem, nem ittam el az agyamat, ki nem állhatom az alkoholt, egykor emberként sem szerethettem és ez nem változott az átalakulásom óta sem. Szóval, most csapok egyet a nagy füleimmel, és így váltok a sisakba épített kijelzőkön. Éppen hőképes üzemmódban nézek szét. Semmi gyanús mozgás. Csak néhány lebegő drón, de azok velem, velünk vannak. Illetve, még én mozgok itt, a több mázsámmal, plusz a több tonna súlyú szervopáncélzatommal… Meg lehet szokni, jó a fizikumom, végtére is bika vagyok vagy mi, plusz a szervo azért szervo, hogy segítsen… Tovább csörtetek. Na, ezt akartam megnézni, emiatt jöttem idáig az erdőbe. Tényleg egy helikopter hever beszorulva két öreg, megcsonkított fatörzs között.

- Egy Mi-24P volt valaha! – közlöm az interkomba. – Hallod, szépségem? Évtizedek óta itt heverhet!
- Hallom, lovag úr… – közli velem a szépséges hangú irányítás.

Ahogy felhúzom magam és belesek a törött üvegen, látom, hogy ebből nem igen szállt ki a legénység, legalábbis nem egyben. Az évtizedek alatt a természet egyre rémesebb kis lényei tették a dolgukat, és némi összedobált csontot hagytak a pilótákból. Csoda, hogy az is megmaradt. A festés már zömmel lepergett, az egyik szárnycsonk még a helyén, a harminc millis ikergépágyú is felismerhető, innen tudom, hogy egy Mi-24P volt valaha ez a fémkupac. Nem tudom, ki voltam, nincs semmilyen a személyemmel kapcsolatos éles emlékem, de tudom, hogyan néz ki a Mi-24P helikopter! Ilyen hülye amnéziám van. Nem csak nekem, mert a bőrváltók közt ez a természetes.

Igen, én is bőrváltó vagyok. Ember voltam valaha, a Felébredés napjáig. Akkor minden különösebb előzmény nélkül egy szép, információs korszakban járó bolygón a lakosság bizonyos tagjai elkezdtek mindenféle olyan élőlénnyé átalakulni, amilyeneket addig csak fantasy filmekben vagy antik műkincsek díszítményein láttunk. Belőlem példának okáért igen ritka jószág lett. Minotaurusz. Ha nem lenne ilyen amnéziám, illetve nem szakítottak volna ki az addigi környezetemből, hogy egy kísérleti telepre vigyenek, akkor még élveztem volna is a dolgot. Jó, hazudok, akkor sem élveztem volna. Tudjátok, mennyire fáj, amikor a fogaid elkezdenek regenerálódni és kitolják magukból a tömést? Arról nem beszélve, amikor a csontjaid változnak. Bepisálsz. Nem képletesen, effektíve elengedik magukat a záróizmaid…

Szóval, amikor az átalakulókon kívül is mindenhonnan fura manócskák kezdtek előugrálni, amikor hirtelen hatalmas erejű új lények kezdték maguknak követelni a világ fölötti hatalmat, akkor elszabadult a pokol. Mert ugye nem gondolhatták komolyan, hogy mindenféle valós és titkos hatalmi társaságok, akik évszázadokig küzdöttek a bolygó fölötti uralomért, csak úgy egy füttyentésre átadják nekik a hatalmat… Vagy ha igen, hát egy nagy villanás volt az utolsó, amit láttak. Mert az lett a vége. Atomháború, ki tudja ki ellen, de emberek, elfek, orkok, goblinok, törpök és más lények mind százmillió szám pihentek el a nukleáris hamu alatt…

Amikor kijutottunk a telep romjaiból, már egy szürreális új világ köszöntött ránk. Nem igen volt már hova hazamennem és nem tudtam, hova is kellene egyáltalán. És elindult a harc, mindenért, mindennel. Tudjátok, hogy mi lett sok bőrváltó? Stalker. Maga a szó egy orosz regényből származik asszem, a stalker a Zónát járta, aztán más regények és játékok is átvették a rommezők vándorának a nevét… Én valahol a harmincas éveim végén lehettem a Felébredéskor, ismertem a régi világot, és ahogy mondtam, minotaurusz bika vagyok. Íme, a tökéletes (?) stalker!

Rusnya képem egy ember és egy szarvasmarha keveréke (vidéki gyerek voltam, higgyétek el nekem, nem pont így néztek ki); a mozgatható füleimet (ezek később jól jöttek a szervopáncél vezérléséhez), a két szarvamat és az extra farkamat is ez az állat kölcsönözte. Ráadásul több, mint két és fél méter magas lettem! De ha azt hiszitek, hogy elég a szép új világban egy minotaurusz bika ereje, valamint az, hogy emlékszem a régi világra, tudom, hogy mire valók voltak a mindenfelé heverő eszközök, sokukat használni is tudom, akkor nagyot tévedtek… Sok hasznos tárgy maradt szétszórva a bolygón, de nemvicces élőlények is keletkeztek a csodalények, meg a mindenre és főleg mindenkire dühös emberek mellett…

Pedig mi, bőrváltók még erősebbek vagyunk és gyorsabban regenerálódunk, mint az átlag csodalény, ráadásul az életkorunk is hosszabb. Merthogy nyolcvan éve volt a Felébredés. Kábé. Viszont senki nem tudta megmondani az egész kurva Földön (ez volt a bolygó neve), hogy akkor hány évtizedig vagy évszázadig kellene még ezen a trágyagolyón szaladgálni élet címszó alatt. Vannak olyan lények, akik bizonyítottan több száz évesek, vagy még öregebbek: ezek minimum a középkor óta várták, hogy újra eljöjjön az ő idejük az emberé helyett. Hát, ezt nem így képzelték. Én sem, szóval basszák meg. Mindannyian, a sárkányok, a tündék, az amerikai elnökök, a bankárok és cégvezetők, akiknek mind viszketett az ujja azon a retkes indító gombon. Szexuáljanak egy jót az összes vallás összes istenével…

Mivel nem volt túl egészséges dolog tartósabban egy szál bermudában futkosni a bolygó jelentős részein, hát védőruhát öltöttünk. De ez nem a jó öreg katonai szimatszatyorból előhalászott VV kotonruha volt – bele sem fértem volna – hanem valami más. Én lettem Vasember. Mert már az is szervopáncél volt, félig a régi világ legmodernebb technikája, félig az új világ mágiája.

De most már nem ilyen fémruhám van. Ez itt rajtam sokkal jobb. Modernebb. Látszik, hogy rendes gyárban építették, az alkotóknak volt róla elképzelése, hogy milyen érzés egy ilyen maskarában mozogni egész nap, sőt van benne tervezési és alkalmazási filozófia is. Elhihetitek, nagy sikerem lett volna ezzel a szerkóval a régi világban a Comic Conon.

- Itt M4, a szektorban semmi különös, rajtunk kívül nincs mozgás, még az állatok is elmenekültek! – jelentek újra a komlinken.

Ez egy rendes hadsereg, komolyan veszem. Hozzájuk tartozom. Évekkel ezelőtt hagytam el a Földet, űrjáró lettem. Most pedig újra itt vagyok, mert itt van dolga a hajómnak. Jó, nem az enyém, pedig pofás kis star dreadnought, röviden: drenya. Érdekes szó ez a drenya: bolygómegnyomorító, kontinenshámozó, flottaaprító, huszonöt kilométer repülő rémálom. Elveszejt minden reményt, vagy éppen visszaadja, és ha egy drenya harcol az oldaladon, már félig győztél. Milliárdok gyilkosa, soroljam még a címeket? Ez kell minden galaxisba! Van is jó pár belőlük, államok vagy éppen zsoldos szervezetek kezében.

Igazán lelőhették volna azt az űrjáró törp hajót úgy, hogy ne ide, az istenverte Szibériába taknyoljon bele. Persze, ilyenkor aztán lehet akármennyi szervolovag a csapatban, lehet köztük akármilyen minotaurusz – mert vagyunk páran –, mégiscsak Asterios papára van szükség. Az én vagyok. Most mi van, az eredeti nemzetiségem állítólag magyar, de hogy nézne ki egy minotaurusz Pistaként? Vagy Bonyhádi Hüvelyk Egonként, én is röhögtem, hogy ilyen nevet ki adott egy bikának? Úgy se tudják, ki a tök volt az az Asterios. Az első minotaurusz valódi neve amúgy. Ha meg rájönnek, és elkezdik tolni az „ógörögök mind buzik voltak” vicceket, akkor még mindig lehetek mondjuk, Buga Jakab…

- Visszafelé tartok, szépségeim! – közlöm az irányítással és remélem, tényleg ül ott egy pár nőstény akármi is.

Azért még gyorsan szétnézek egy kicsit, szóval aktiválom a repulzort, valamint a két kis ionmotort, és felrepülök. Mondom, hogy ez modern páncél, sokkal halkabban repül, mint a régi rakétáim, és jóval nagyobb távokat lehet vele megtenni. Mondjuk, én valahogy nem érzem jól magamat magasan. Űrsiklóban ülve mégiscsak jobb. De azért figyeljük meg a terepet rendesen! Jól látom a becsapódási helyet, ahogy a sérült és össze-vissza egymásnak dőlt fák fölé emelkedem. Hát, eltrafáltuk őket egy drenyától elvárható mértékben, a hajó fele például meg sincs, csoda, hogy landolni tudott úgy-ahogy. Egy hatalmas törp mecha áll mellette, elég béna pózban maradt, amikor egy nehéz vadászűrhajónk telibeverte a fejét. Nem volt még felhúzva a pajzsa, szóval a fej tőlem távolabbi fele hiányzik, sült törp és olvadt fém moslékjával van tele. Rohadt rabszolgahajcsár űr-törp banda, agyukra ment a sújtólég és kitört náluk a sztálinizmus. Csak a döglött példányokkal nincs baj! Köpnék is, de szervopáncélban nem köpködünk.

Emlegetem itt őket, hát közeledik is két vadászűrhajónk, mellém ereszkednek és billegetnek a szárnyukkal. Viszonzom egy kétujjas szuperhős-féle tisztelgéssel és landolok, ők meg elrepesztenek.

- Ej, de éber őrposzt! – ezt muszáj megjegyeznem, ahogy a medence pereméhez közeledem. Egy fiatal félork őr áll nekem háttal, gondolom, jobban érdekli a törp hajó körüli ügyködés, mint az, hogy bármilyen ellenség közeledhet. Éppen rágyújt, szóval azt hiszem, hogy az őrposzt körül hordozható generátorral egy kis pajzsot húztak fel. Így nem zavarják sem a káros anyagok, sem a helyi mesterlövészek. Pedig a félorkok szívós fajta. Aha, a füst máris szétterül az erőtér mentén. Okos gyerek vagy, jó szagod lesz, ha az egész pajzsot telefüstölöd. Na, mindjárt megijesztelek. Felemelem az emberes méretű sugárvetőmet.
- Állj! – közli valaki rémisztően vékony hangon. Mi van? Ez ki a fene? Körülnézek, sehol senki. Fölöttem sem.
- Azonosítsa magát, maga elméretezett csikókonyha! – ez csak komolyan gondolja a keménykedést. Méghogy elméretezett? Várjunk csak!

Lefelé pillantok. Jéé, egy cuki kis droid. Bár valójában nem droid, és ha kell, nem is annyira cuki.

Ugyanis egy nem bántóan nagyméretű, lánctalpas masina áll előttem. Oda kell figyelnem, mert a végén ráléptem volna. Na, ezért olyan trehány a félork, rajta kívül is van másik őrszem. Ezek ilyen kis egérszerű rágcsálók, egy pici harckocsiban, ami azonban így is van pár tíz kiló, és helyenként centi vastagon páncélozott. Szabályos sugárvetővel van felszerelve – megfelelő terepen használva sokkal hatékonyabb egy közönséges gyalogos katonánál. A parancsnok apró gázálarccal a fején néz fel rám, úgyhogy lentebb ereszkedem, egyszerűen felemelem a szerkentyűt, majd kihúzom magam és jelentek.

- M4 felderítő járőr, Asterios szervolovag jelentkezem. Kérek engedélyt belépni a zónába! – persze az egérkék közben legalább két méterre vannak a talaj felett a mancsomban…
- Asterios, tegyél már le, elment az eszed? Én vagyok az, Jaja! Te magyartarka vadmarha, le ne ejts megint!
- A múltkor sem én ejtettem le, Jaja főtörzs, hanem az asszony verte ki a kezemből a bandát.

Mert ugye ha a Földön nem lehet megfelelő minotaurusz lányt találni, akkor pár fényévvel arrébb kell menni, ott már vannak többen. Cserébe viszont nem szeretik a gépesített egereket… Ilyenkor ezek a gépesített egerek két méterről zúgnak le a féllánctalpassal együtt. Totálkárnak hívják az esetet.

Vigyorogva visszateszem a rágcsálópáncélost a talajra, a félork ez alatt azonosít egy hirtelen előkapott képernyőn, és közben persze röhög. Az egerek még kívánnak nekem egy szépet, és visszagurulnak a fedezékükbe, egy szikla mögé. Most látom csak, hogy két tank is van itt, a másik olyan tíz méterre áll egy kicsavart fatörzs gyökereinél és tanácstalanul forgatja a tornyát. Mondom, ez rendes hadsereg, komolyan kell őket venni, mert ráfázhat a paraszt. Ráadásul vannak nekünk rendes méretű tankjaink is, és azok üzemeltetéséhez is jól értenek Grabowskyék, ahogy hívom őket így egy régi rajzfilmfigura után…

Szóval szépen átjutok az első őrposzton. Közeledek egy látszólag a semmi közepén álló kapuhoz, amit egy másik, jóval nagyobb védőpajzson nyitottak a medence felé felhúzva. Ez alatt folyik az ügyködés. Egy ócska daruval például egy kisebb darut próbálnak éppen felemelni, amelyik akkor borult fel, amikor fel akartak vele állítani egy teherszállítót… Ebből mi sül ki? Egyáltalán mit is keresünk ezen az istenverte helyen ezen az istenverte bolygón egy fél törp hajóban?

Mondom, én ugye ember voltam valaha. Szóval elég csak sokáig néznem a havat és arra gondolnom, hogy ez itt Szibéria, itt tehát kurva hideg van, hogy fázni kezdjek egy olyan páncélban, ami az űrben is használható. Pszichológia. Erről nyolcvan év alatt sem szoktam le. A fázó minotaurusz bikák pedig ilyenkor a nőjükre gondolnak.

Egy minotaurusz csajnak emberi feje és teste van. Na jó, a szarvai, a fülek és a farkinca az már egy bocitól van kölcsönözve. A bokájuk is fura, olyan pata jellegű, szemben a mi emberi, hatvankettes méretű lábunkkal. Hogy a bikáknak miért nincsenek patáik például? Na, ez a kijelentésem kisebb vihart kavart a bajtársak körében. Ugyanis a galaxisban kétféle alfaja van a tauruszoknak. Az egyik ugye mi vagyunk, a „mino”, másik meg a „ren”. A rentaur úgy néz ki, mint egy két lábra állított antropomorf marha, vastag szőrrel és hajjal, de emberi kézfejjel. A ren tehenek is ilyenek. Aha, ez a vihar oka, mert ha a két alfaj bikái jobban hasonlítanának egymásra, akkor ezek a renek a mi nőinket kezdenék el környékezni a saját teheneik helyett! Még mit nem! Érjék be a galaxis teljes gémer és furry közösségének rajongásával, meg azzal, hogy gyakran őket nézik minotaurusznak.

De most irigyelem a rentaurok vastag bundáját, mert rajtam nincs sokkal több szőr, mint egy emberen, itt fagyok meg Szibériában a rohadt pszichológia miatt. Gyorsan vissza is térek a nőmhöz gondolatban.

Szóval felrémlik előttem az én cowgirl-öm, amint a nagy boci szemeivel nézi a féllánctalpas egereket, én pedig szándékoznám közölni vele azt az egész huszonöt kilométeres űrhajón senki által említésre méltónak nem tartott dolgot, hogy az Sd Kfz.9 az körülbelül így nézett ki, és közben fentebb emelem a méltatlankodó Jaja főtörzset a masinával. És mivel nagyon nem a csajom kezét néztem, hát jött a csatt! Ezek után pedig szerelmem felmászott a szerény kétszázharminc centijével az asztalra, pedig az asztal ezt nagyon nem szerette volna. Közben két csapattársam, a Skót – minotaurusz –, meg a Herceg úr – nem tudjuk milyen állat – filmeztek, csak úgy röhögtek közben, hogy felvétel végül úgy nézett ki, mintha a süllyedő Titanicon forgatták volna. Na, mindjárt jobban érzem magam. Így utólag már vicces.

Lám, hirtelen nem is olyan hideg a tajga, és tudok a melóra koncentrálni. Tehát van a hajón valami hasznos dolog. Vagy inkább valaki hasznos? Mert a nagyobb törp hajókat úgy építik állítólag, hogy egyfajta élő hajók is, szóval a vezérlő rendszerbe valamilyen szerencsétlen élőlény van belerakva, hogy könnyebb legyen irányítani azokat a nagy dögöket. Például egy sárkány. Nem viccelek. Jó, mi? Gondolom, az élőlény kellene.

Mondjuk, halkan súgom, a mi hajónk is hasonló. Ugyanis Theresa, vagyis az Úrnő, ahogyan hívjuk, nem is élő, vagy nem egészen, valami spéci kiber…

- Riadó! – hallom a komlinken. Minden hullámhosszunkon verik blattot, még a félork is majd megfulladhat ijedtében a telefüstölt pajzsa alatt.
- Nagyszerű. – Morogva felemelem a sugárvetőt, a bal karomat – pontosabban a rajta lévő bucklert – magam elé tartom, ellenőrzöm a fegyverrendszert, például hátamra szerelt páncéltörő rakétavetőket, a repulzort, célzó módra kapcsolok és hátrálok a védőpajzs kapuja felé.
- Itt M4, jelentkezem, mi történt? – közben letérdelek, hogy ne legyek akkora célpont. A nevetséges méretű buckler persze segítene kivédeni a támadásokat, de ez nem is egy egyszerű vasdarab, hanem védőmező generátor.
- Itt M1, Magyar, hol vagy? – a parancsnokom hangját hallom a komlinken.
- A hármas kapu előtt vagyok. Mi történt, miért nem húzták még fel a pajzsot? Ki támad és honnan? És közben mit csinálnak odafönt, a drenyán?
- A roncsban van a vészhelyzet – mondja Ferdinánd parancsnok, azaz M1. – Figyelj, M5 kisebb zűrbe került…

Ez nagy bajt jelent a parancsnok szótára szerint. Mi a búbánatos francot csinált az a lökött Francia? Na, ennek mindjárt elcsatolják a kétharmadát, akkor aztán nézhet a hülyéje. A karma már csak ilyen… Ezt a viccet is csak én értem a hajón.

- Úgy tűnik, a szépség találkozott a szörnyeteggel – ez már az Úrnő hangja a komlinen. – Nem viccelek, fiúk, éppen barátkozik a hajó vezérlőjébe zárt lánnyal. Izé… lénnyel.
- Felség, akkor én most menjek nekik gyertyát tartani? Kevéssé értek a rokokó udvarlási szokásaihoz! – megkockáztatom ezt a kis beszólást, mert az Úrnő kedveli a fajtámat, illetve nem egészen értem a helyzetet.
- Várd meg M3-at és Graunt, utána menjetek be, mielőtt a haverotok halálra lesz szeretgetve! – Az Úrnő szinte soha nem mondja ki, hogy „ez parancs”, de mindenki tudja a hajón, mire gondol.
- Értettem! – minotaurusz vagyok, nem hülye. Ez jó. Kellene egy ilyen póló.
- Itt vagyunk mögötted! – hallom I. Graun hangját.

A félork fejedelemnek már a nagyapja is kalandozó volt. Három fiával és számos harcossal erősítették a csapatunkat amúgy, de most csak az öreg van itt. Természetesen a zöld fejedelmi páncéljában. Nem olyan erős cucc, mint a miénk, de az öreg tapasztalt harcos. Pár évszázad tapasztalat is van az talán. Mellette M3, azaz a Skót biccent felém és előhúz egy tényleg jelentős méretű kardot.

Rögtön csatlakozom hozzájuk, futólépésben indulunk a roncs felé. Érkezik közben egy felfegyverzett űrsikló, két vadász kíséri. A szemem sarkából, vagy inkább a kijelzőim sarkából pedig látom, néhány egér-páncélos is közeledik, köztük egy emberi, illetve, inkább embertelenül nagyméretű. Néha még mindig nehéz megsaccolnom a dolgok méretét. Ami emberként nagynak tűnt, az minotauruszként kicsi lett.

- Bemegyünk, fiúk? – I. Graun úgy teszi fel a kérdést, mintha egy remek kupiba invitálna bennünket.
- Nem várjuk meg még néhány jó pajtásunkat, hogy csatlakozzanak a bulihoz? – szól a Skót, akiről nehezen tudom eldönteni, hogy ezt most viccnek szánja, vagy tényleg várunk még valakire.
- Hé, induljatok már, amigos, mert a francia mindjárt kapitulál odabent! – M1 poénját mind értjük, így hát kuncogva bemegyünk a hajó oldalán szakított résen.

Graun félelem nélkül megy elől, látszólag lazán tartva egy díszes, hosszú bajonettel felszerelt puskát, amiről valamiféle tollcsomó lóg – talán mágikus amulett lehet. Balról én fedezem, jobbra pedig a Skót szervócsizmái csattognak a hajó padlóján, mögöttünk parányi lánctalpak csikorognak. Egy pillanatra megint a nőmre gondolok. Nagy levegő… Szemmagasságba emelem a sugárvetőmet, a másik kezemmel pedig előhúzok egy a Skóténál jóval kisebb, de így is iszonyúan hatásos pengét. Vége a nézelődésnek, a filozofálgatásnak, az emlékezésnek. Mi vár ránk idebenn? Vadul ver a szívem. Balhé? Kaland? Már megint? Ó, hogy az a…

 

- Csak gratulálni tudok! Azt szerettem volna, hogy meséld el nekem, bocsánat, nekünk, hogyan került a hajóra egy nőstény, alakváltó griffmadár, aki inkább hasonlít egy angyal macskanőre. Ehelyett előadsz egy rövidke eposzt arról, milyen fasza kölyök is vagy és hogy néz ki a barátnőd. Magyar, téged szaporítani kellene! – néz rám I. Graun középső fia vigyorogva.
- Ha csak ez a herceg úr vágya, akkor közlöm, hogy inkább vagyok az említett barátnőmmel a kimenőm alatt, mint hogy nektek meséljek a 3.sz. Tiszti Klubban! Még be akarok ugrani a kórházba a Franciához is. Felséges atyátok semmit nem mondott az eseményekről?
- Bátyó, nyugalom, először is kérem a tíz aranykreditemet! – Gnamas, a legifjabb herceg mellém áll. – Én tippeltem jól a minotaurusz nők kinézetét illetően! Magyar, te pedig hajtsd fel szépen az italodat, aztán elkísérünk a kórházba, sőt, a griffet is megnézzük. Közben, én legalább is, várom a folytatást, sőt a bátyám is várja, csak fáj neki a tíz aranykredit, amit ide kell szépen a tenyerembe számolnia. Köszönöm!
- Jól van, hol is tartottam? – felállok az üvegemmel. Az alkoholmentes nemadiai sörnek olyan az íze, mint a kólának volt a régi világban, a Földön. Gyerekkori emlék. Gyorsan meghúzom.
- Megvan! Ó, hogy az a…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához