LFG.HU

Scorba
novellaCimkek

Jogosan gondolhatják, hogy ha egy történetben a főhős két alvás között különböző szokatlan kalandokat él át, utóbb ki fog derülni, hogy az egész álom volt csupán, és csak a második ébredés volt valóságos.
Ebben az esetben erről szó sincs. Amit itt leírok, az szóról szóra megtörtént. Én aztán igazán nem szoktam csak úgy kitalálni ilyesmit.
Szóval az egész azzal kezdődött, hogy egy hosszúra nyúlt nap után a hazafelé vezető úton az üres, zötykölődő villamos álomba ringatott. Késő este volt, szerencsémre még éppen sikerült elcsípnem az utolsó járatot. Egy ideig félárbocra eresztett szemhéjak alól bambultam az ablak előtt elrobogó, gyéren kivilágított mellékutcákra, aztán elszenderedtem.
Úgy éreztem, a következő pillanatban már ki is nyitottam a szemem, de el kellett telnie valamennyi időnek közben, mert ahogy álmosan pislogva az ablak felé fordultam, ráeszméltem, hogy bár a villamos még mindig mozog, odakint olyan teljes a sötétség, mintha nem is a városon belül jártunk volna.
Kissé kábultan felpattantam, és az üvegnek nyomtam arcom és kezem, hogy elárnyékolva a benti fényeket, megállapíthassam, hol is vagyunk éppen. A sínek mellett azonban csak a messzeségbe húzódó, sötét fákkal tarkított füves puszta látványa fogadott.
Mialatt meggyőztem magam arról, hogy valóban azt látom, amit látok, a rémület befészkelte magát minden porcikámba. Riadtan kapkodtam a fejem a vészcsengőt keresve, amikor a hangszórón keresztül megszólított a villamos.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte recsegve.
Namármost, eddig még azt hittem, tulajdonképpen a sofőr hangját hallom, de kétségbeesésemben válaszomat csak úgy a levegőbe kiabáltam.
– Elaludtam! Le akartam szállni korábban, de elaludtam!
Éppen ráeszméltem, hogy mivel a hátsó kocsiban tartózkodom, mit sem ér az egyszerű kiabálás, ha a sofőrrel akarok kommunikálni, amikor mély sóhaj tört elő a hangszóróból.
– Sajnálom – mondta a villamos (mert ekkorra már egészen biztos voltam benne, hogy magával a járművel beszélgetek). – Nem fordulhatok vissza. Kész csoda, hogy nem vettem észre, hogy még van egy utasom.
Megálltam a kocsi közepén a pániktól és a rázkódó padlótól remegő lábakon.
– Hová megyünk? – tudakoltam.
– Hová, hová – dörmögte a villamos. – Ahová minden villamos megy, ha leszáll az éjszaka. A Föld másik oldalára, ahol világos van, ahol csak ilyenkor kezdődik igazán a forgalom.
Lehuppantam egy ülésre. Ezt jól meg kellett emésztenem.
– Most, hogy jobban meggondolom – folytatta a villamos – tulajdonképpen nem is olyan különös, hogy itt maradtál. Tudod, ott, ahova megyünk, nem olyan változatosak az emberek, mint a Föld általad ismert felén. Alig néhány száz különböző arcuk van. A tied pedig pontosan úgy néz ki, mintha ezek közül lenne az egyik. Nem is tudnám megmondani, hová tartozol, ha el nem árultad volna.
– Csakugyan? – kérdeztem lemondóan. Kezdtem beletörődni abba, hogy el kell látogatnom a Föld másik oldalára.
A villamos nem válaszolt, és mi csakhamar meg is érkeztünk egy furcsa városba, éppen amikor a horizont mögött felragyogtak a Nap első sugarai. Csikorogva bevettünk néhány kanyart, majd megálltunk. Az ajtók kinyíltak, és én megkapaszkodtam az ablak mellett futó fémcsőben, hogy biztosan a kocsiban maradjak, bármi történjen is.
Azonban semmi szokatlan nem következett be. Egyszerűen felszállt néhány elegáns és kevésbé elegáns hölgy és úr, akik közül némelyek helyet foglaltak, mások inkább állva maradtak, majd berregve bezáródtak az ajtók, és indultunk tovább. Velem szemben is leült egy férfi, aki kiköpött hasonmásom volt. Szemmel láthatólag nem lepődött meg ezen, és ahogy félénken körbepillantottam, megfigyelhettem, hogy elég gyakori jelenség, hogy két vagy több ember annyira hasonlít egymásra, mintha ikrek lennének.
Elengedtem a kapaszkodót, nem akartam, hogy gyengeelméjűnek nézzenek. Idegességem lassan feloldódott, csakhamar olyan közönyösen ültem a helyemen, mint általában bármelyik tömegközlekedési járművön.
Szemben ülő hasonmásom vidám, beszédes embernek bizonyult. Nem vesztegette az idejét, még a következő megálló előtt megszólított.
– Ön hová utazik? – érdeklődött derűsen.
Nem akartam megsérteni, inkább úgy döntöttem, beszédbe elegyedek vele.
– A végállomásra – rögtönöztem, egyéb terv híján.
Erre szemlátomást felderült.
– Csak nem az új művészeti kiállításra utazik? Jómagam is oda igyekszem – lelkendezett.
– Művészek! – legyintettem. – Szánalmas bohócok.
– Nocsak? – arca őszinte megrőkönyödésről tanúskodott. Furdalni kezdett a lelkiismeret, amiért ilyen váratlanul a lelkébe gázoltam.
– Valójában – engeszteltem – még ha ezt mondom is, nem ez ám az igazi véleményem.
Kíváncsian várta a magyarázatot, pedig én ennyiben akartam hagyni a dolgot. De ha egyszer elkezdtem, muszáj volt folytatnom.
– Tudja, szegény, egyszerű családból származom – merengtem. – Nyoma sem volt művészi hajlamnak felmenőimben, de ha volt is, a nélkülözés és a kemény munka hamar kiégette belőlük. Én magam sosem tudtam megfelelni anyámnak, aki azt várta tőlem, a modern idők lehetőségeit megragadva végre egyenesbe hozom a családot. Nem nézte jó szemmel haszontalan időtöltéseimet, amikről annak idején neki is le kellett mondania, én pedig csakhamar hálátlannak éreztem magam. Így hát elhatároztam, hogy felhagyok a művészet minden formájával, helyettük minden erőmmel azon leszek, hogy tisztességes, jól fizető szakmát tanuljak. Valahányszor megkörnyékezett a művészi ihlet, átkozódva elhessegettem, el ne terelhesse a figyelmem a fontosabb dolgokról. Nem csoda hát, hogy meggyűlöltem a művészeket, akik szabadon ihatják a múzsa szavait. De ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, tulajdonképpen csak irígykedek.
Hasonmásom kifejezéstelen arccal nézett rám, s már kezdtem azt hinni, kár volt ezzel untatnom, úgysem bocsátja meg durvaságom, amikor végül megszólalt.
– Értem – mondta egyszerűen.
Elég volt az arcára néznem, hogy tudjam: tényleg érti.

Végül aztán elérkeztünk a végállomásra. Mindenki leszállt, hasonmásom is elköszönt tőlem, nekem azonban eszem ágában sem volt megmozdulni.
– Végállomás – nógatott a villamos. – Csak nem akarsz egész nap oda-vissza furikázni ebben a városban?
– Na és hogyan jutok haza? – firtattam. – Úgy vélem, itteni időszámítás szerint késő este visszaviszel oda, hogy aztán ott rójad a síneket egész nap.
– Pontosan – erősítette meg elméletemet a villamos. – De ezt nem kell idebenn megvárnod. Innen fog indulni az utolsó járat, addig nyugodtan bóklászhatsz a városban.
– Na és mihez kezdjek? – Nem volt ínyemre a céltalan kóborlás ezeken a furcsa, idegen utcákon.
– Foglald el magad valamivel – felelt a villamos. – Errefelé mindenki kap munkát. Használd ki, hogy hasznos lehetsz.

Beláttam, hogy ha időben visszatérek, semmi bajom nem eshet abból, ha egy kicsit szétnézek odakint. Egy kisebb park mellett álltunk meg, a fák között a kaviccsal felszórt ösvényeken mindenfelé emberek sétáltak. Korábbi félelmeim alaptalannak bizonyultak. Semmi különlegeset nem tudtam megállapítani a növényeken és az épületeken, a gyakran ismétlődő arcoktól eltekintve minden olyan volt, mint otthon.
Alaposan áttanulmányoztam a jelzőtáblára erősített menetrendet, hogy tudjam, mikorra kell visszajönnöm. Ezalatt a villamos megtelt utasokkal, és búgva elindult arra, amerről érkeztünk. Reméltem, beváltja majd ígéretét, és hazavisz, bár nem tudtam elképzelni, miért hazudna egy villamos.
A tér egyik oldalán egy díszes, egész háztömböt elfoglaló épület magasodott. Mivel nem volt jobb dolgom, úgy döntöttem, megnézem, mi folyik odabenn.
A tágas, boltíves aulában egy öltönyös férfi téblábolt. Azonnal felém sietett, és már-már megfordultam, annyira biztos voltam benne, hogy ki akarja tenni a szűrömet. Ennek ellentmondott azonban széles mosolya, és kézfogásra nyújtott karja.
– Á, üdvözlöm – köszöntött. – Erre tessék – intett barátságosan egy folyosó felé. Mit sem sejtve elindultam arra, ő pedig mellettem lépdelt.
A végtelennek tetsző folyosó mindkét oldalán hatalmas ablakok nyíltak, jobbra egy roppant belső udvarra, melyen teherautók ezrei parkoltak, balra óriási termekre, amelyekben csak úgy hemzsegtek a szorgoskodó emberek. Nem tudtam rájönni, miféle munka zajlik itt. Az egyik teremben apróbb tárgyakat szereltek össze, a másikban könyveket nyomtattak, a harmadikban szobrokat, festményeket és egyéb művészi alkotásokat készítettek.
– Melyik csarnokban kíván közreműködni? – szegezte nekem hirtelen a kérdést kísérőm.
– Tulajdonképpen azt sem tudom, min munkálkodnak – vallottam be zavartan.
– Ó? – vonta fel a szemöldökét sokkal kevésbé meglepetten, mint amire számítottam. – Itt írjuk újra a történelmet.
– Mármint, valami forradalmi újdonságon dolgoznak? – találgattam.
– Dehogy, dehogy – rázta a fejét az öltönyös, kezét elutasítóan maga elé emelve. – Hagyjuk az átvitt értelmet. Ha azt mondom, korszakot alkotunk, azt szó szerint értem. Nem is egyet. Az összes eddigit. Háromszáz évenként újraírjuk az egész történelmet.
– Hogyan? – tátottam döbbenten a számat.
– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát szerényen. – Kitalálunk régen halott nagyszerű hadvezéreket, politikusokat, művészeket. Teljesen újraírt történelemkönyveket adunk ki, a régieket pedig bevonjuk. Kicseréljük a múzeumokban kiállított tárgyakat, meg efféle – Megállt, és szembefordult velem, pedig a folyosónak még most sem látszott a vége. – Onnantól kezdve persze az lesz a hivatalosan elfogadott történelem. Azt fogják tanítani az iskolákban. Csak azoknak okoz ez átmeneti problémát, akik átélik a változtatást, de ők is mindent újratanulnak, így képesek lesznek ellentmondások nélkül beépíteni a régi-új elemeket személyes történetükbe. Az új generáció pedig már nem is fog emlékezni az eggyel korábbi történelemre – mosolygott büszkén.
Megvárta, amíg feldolgozom magamban a hallottakat. Nem is kellett sok idő, mire átláttam, hogyan működhet, amit felvázolt.
– Az egész történelmet? – csodálkoztam.
– Csak néhány ezer évet – pontosított. – A közelmúlt eseményein sem változtatunk különösebben, hiszen azok még éreztetik hatásukat az élet egyéb területein is.
– No és a hamissá váló történelmi regények? A kosztümös filmek? Ezek azért többet érdemelnek annál, hogy csak úgy likvidálják őket – mutattam rá.
– Szó sincs likvidálásról – nyugtatott meg vezetőm. – Nem vagyunk barbárok. Ez a probléma megoldódik teljesen magától. Egyszerűen átkerülnek az üzletek “sci-fi & fantasy” polcaira.

Az igazat megvallva, szívesen részt vettem volna ebben a nagyszabású munkában, de nem akartam a szükségesnél tovább a Földnek ezen a felén maradni, egy nap alatt pedig még csak bele se tudtam volna melegedni igazán. Ezért hálásan megköszöntem az úriembernek a rámfordított idejét, és sajnálkozva elutasítottam ajánlatát. Nem vette a szívére, teljesen megértette helyzetemet. Kikísért az épületből, s elbúcsúztunk egymástól.
Hanem még mindig kora reggel volt. Nem akartam nagyon eltávolodni a megállótól, de gondoltam, az csak nem árthat, ha felderítem a környéket.
Elindultam egy árnyékos fasor mentén, és a fejemet forgatva fürkésztem, hol tudnám estig agyonütni az időt. Egy csupa üveg, egyszerű tégla formájú üzem előtt vezetett el a járda. Egyet gondoltam, s befordultam a főbejáraton.
Már szinte vártam, hogy itt is fogadjon valaki, de rám se hederítettek. Az a néhány ember, aki keresztülsietett a kicsiny előtéren, fehér orvosi köpenyt viselt. Homlokom ráncolva egyikük nyomába szegődtem. Szűk folyosókon, visszhangos lépcsőházakon át követtem, s még csak fel se tűnt neki, hogy a sarkában loholok. Már épp kezdtem élvezni a helyzetet, amikor egy nagyobb csarnok ajtajához érkeztünk, és az alak, akit orvosnak véltem, megtorpant, és sarkon perdült.
– Ide igyekszik? – kíváncsiskodott. Gondosan ügyelt rá, hogy úgy álljon meg, ne láthassam, mi van mögötte a csarnokban. Bentről gépek zúgása hallatszott.
– Nem is tudom – adtam meg neki magam. – Épp csak valami elfoglaltságot keresek mára.
– Jól van – nézett a szemembe az orvos. – Csak kövessen tovább.
Beléptünk a terembe, de lábam azonnal a földbe gyökerezett. Odabent lassan mozgó, hosszú futószalagon alvó csecsemők sorakoztak. A szalag mellett elvétve fehér köpenyes férfiak és nők álltak, mindannyian ugyanolyan, embermagas állványon elhelyezkedő, bonyolultnak tűnő szerkezeten keresztül figyelték az előttük elvonuló gyermekeket.
– Mi ez az egész? – követeltem.
Az orvos jámbor mosollyal fordult felém.
– Ne aggódjon – csitítgatott. – Nem olyan ördöngős feladat ez, mint első hallásra gondolná az ember.
– Én még az első halláson sem estem túl – mordultam rá ingerülten.
– Vagy úgy? – Megigazította a szemüvegét. – Nos, jöjjön csak, nézze.
Az egyik köpenyeshez vezetett, aki le sem vette a szemét a szerkezet lencséi előtt sorjázó gyermekekről. Végignéztem a csecsemők során, és észrevettem, hogy már ilyen korban is fel lehet fedezni feltűnő hasonlóságot némelyikük között.
– Újszülöttek? – kérdeztem halkan.
– Még nem – felelte az orvos. – Nem is mindegyikük fog itt megszületni.
Ezen nem akartam feleslegesen rágódni, inkább máshonnan próbáltam megközelíteni a dolgot.
– Ez mire szolgál? – mutattam a gépre óvatosan, hogy meg ne zavarjam az előtte állót.
– A masina segítségével állapítjuk meg, mit tartogat a végzet az egyes csecsemők számára.
– Nahát – hümmögtem. Elhatároztam, hogy ezen a vonalon puhatolózom tovább.
– És a hasonló külsejű gyerekeknek a személyisége is hasonló lesz? – Ennyire tellett.
– Ugyan. A személyiséget a körülmények határozzák meg – vont vállat oktatóm. – Mi a sorsot vizsgáljuk, nem a személyiséget. Figyeljen csak!
A szerkezet előtt álló férfi hirtelen megragadott egy csecsemőt, levette a fő szalagról, s egy amellett futó kisebb szalagra helyezte, amely a falnak egy másik pontján tűnt el.
– Huszonnyolc éves korára nyomorékká válik – magyarázta, de közben le nem vette a szemét a sorsfürkésző masináról. – Egészen addig kiváló sportoló, így a baleset után elmegy minden életkedve. Kiállhatatlanul mogorva lesz, megkeseríti mellette maradó családtagjai életét.
– Tragikus – értett vele egyet újdonsült ismerősöm.
– Nem lehetne egyszerűen figyelmeztetni erre valahogy? – tűnődtem, miközben pillantásom a magányosan távolodó csecsemőt követte.
– Mindenképp megtörténik – vont vállat amaz. – A sors már csak ilyen.
– És most mi lesz? – riadtam meg hirtelen. – Csak nem ölik inkább meg? – Már a feltételezéstől is elsápadtam.
– Persze, hogy nem – szólt egykedvűen az orvos, mintha már várta volna a kérdést. – A Föld másik oldalán fog megszületni.
Megkönnyebbülten emeltem fel a fejem, de elfogott a bizonytalanság.
– És ott milyen sors vár rá? – kockáztattam meg a kérdést bátortalanul.
Kísérőm ezúttal csakugyan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Fogalmam sincs – válaszolta.

Nem mondom, nagyon érdekesnek találtam ezt a munkát is, hanem a vele járó felelősség elriasztott attól, hogy beálljak az egyik sorsfürkésző gép mögé. Mert mi van akkor, ha figyelmetlenségből továbbengedek egy csecsemőt, akire a Földnek ezen az oldalán tragédia vár? Belegondolni is rossz. Így hát miután kifejeztem hálámat a tanulságos beszélgetésért, gyorsan odébbálltam.
Gondolataim még mindig a történelem-újraírók és a sorsfürkészők körül forogtak, nem is nagyon figyeltem, merre megyek. Egy nagyobb füves térségre kiérve aztán észbekaptam és megtorpantam. Még csak az hiányzik, hogy eltévedjek, gondoltam. Visszanéztem arra, amerről jöttem, és fellélegezve vettem észre a házak és a fák fölé magasodó csupa üveg épületet, ahol az imént jártam.
Miután ilyen jól betájoltam magam, végigpillantottam a mezőn, ahová keveredtem. Elég furcsán hatott egy ilyen rét a város közepén. Nem is nagyon járt erre senki rajtam kívül.
Úgy láttam, a távolban folytatódnak a háztömbök, de odáig már semmiképp nem akartam elmenni. Azonban megakadt a szemem egy magas, karcsú gyárkéményen a jobbomon, mely sűrű, hófehér füstöt eregetett. A felhős ég háttere előtt nem is tudtam igazán kivenni, hol oszlik szét a levegőben a füst, úgy egybeolvadt vele.
Megtetszett nekem ez a kémény, és elindultam felé. Ha közelről nem is találom végül érdekesnek, gondoltam, tájékozódási pontnak kitűnő, ha tovább akarok bolyongani.
A gyár, amihez tartozott, kívülről egyhangú, szürke kis épületnek látszott, a nagy, díszes felirat a kapu felett azonban legott jókedvre derített, s elhatároztam, hogy ide mindenképp betérek. Az állt rajta: “Állami Felleggyár”.
Odabent egy jókora csarnokban körös-körül tervezőasztalok álltak, mellettük mérnöknek tetsző emberek rajzoltak gondosan különböző méretű fehér lapokra. Az egyik sarokban egy hatalmas gép állt, bádogcsövek vezettek belőle a fal, s gondolom, a kémény felé. Amikor valamelyik mérnök úgy találta, elkészült egy-egy felleggel, odament a géphez, és egy kis résen át belécsúsztatta a tervrajzot.
A gép folyamatosan pöfögött és puffogott, de ezt is elnyomta az emberek állandó csevegése, tréfálkozása és nevetése, ahogy a fellegekről, s más egyébről konzultáltak. Egyikük végül, miután becsúsztatta rajzát a gép résén, ahelyett, hogy visszament volna asztalához, felém indult.
– Ne csak álldogáljon ott azzal a bárgyú mosollyal az arcán – kiáltotta félúton. Amikor látta, hogy ezzel zavarba hoz, jóindulata jeleként rámkacsintott, és intett, hogy bújjak bátran beljebb.
– Szeretne fellegeket gyártani? – kérdezte aztán komolyan, mikor mellé értem.
– Minden vágyam – feleltem, és ez így is volt.
– Akkor nosza, álljon az egyik üres asztal mellé, és lásson munkához – invitált, én pedig szót fogadtam.
Nem is volt ám olyan könnyű fellegeket tervezni, mint azt korábban gondoltam, de ez nem szegte kedvemet. Igyekeztem minél változatosabb formákat kiötleni. Megfontolt vonásokkal alakítgattam a fellegek képét: ide egy fodor, oda egy bodor… Végül is itt töltöttem az egész napot.
Talán az itt töltött munkám csúcspontja a krokodil alakú felleg volt, amivel késő délutánra lettem kész. Miután odaadtam a gépnek, hívtam a közelemben dolgozókat, akikkel időközben jó barátságba keveredtem, menjünk ki és nézzük meg, amint előbukkan a kéményből. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy méltóságteljesen felkúszott a sötétedő égboltra. Cimboráim megveregették a vállam és megdícsérték a munkám, s bár némelyikük szerint inkább tevére hasonlított, én azért rettenetesen büszke voltam rá.

Néhányan még akkor is ott maradtak a gyárban éjszakázni, amikor nekem eszembe jutott, hogy nem ártana sietnem, ha el akarom érni az utolsó járatot. Sietősen elbúcsúztam a kollegáktól, majd kiviharzottam az épületből. Végigszaladtam a fekete éjszakában a kivilágítatlan mezőn, s remélve, hogy az utcai lámpák fényében is megtalálom a visszafele vezető utat, beértem a házak közé.
Elloholtam az üvegfalú üzem előtt, ahol a még meg sem születettek sorsát vizsgálták, s már tudtam, hogy jó irányba haladok, amikor megpillantottam a korszakalkotók munkahelyének díszes tornyát.
Befordultam a sarkon, s szemben a park mellett megláttam a villamost. Lélekszakadva rohantam felé, s éppen amikor felpattantam rá, megszólaltak a csengők, az ajtók a helyükre csusszantak, s elindultunk. A futástól kimerülten lerogytam egy ülésre. Mivel egyedül voltam a kocsiban, szégyenkezés nélkül liheghettem és fújtathattam, amíg jólesett.
– Késtél – szólalt meg a villamos.
Összerezzentem. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy néhány perccel tényleg később érkeztem a kelleténél.
– Ne haragudj – mondtam. Aztán rájöttem, hogy akár itt is hagyhatott volna, és kicsit kétségbeestem, mikor arra gondoltam, mihez kezdtem volna itt éjszaka. De szerencsére már itt ülök, és hazafelé tartok, gondoltam, és végtelenül megkönnyebbültem. – Köszönöm, hogy megvártál.
– Nem tesz semmit – mondta a villamos. – Tulajdonképpen kezdtem azt hinni, hogy itt akarsz maradni.
– Eszembe se jutott ilyesmi! – kiáltottam meglepetten.
– Nem olyan szörnyű hely ez – vélekedett a villamos, és én hosszas töprengés után igazat adtam neki.
– Semmiképp nem maradnék itt – mondtam végül, amikor már a város fényeit messze magunk mögött hagytuk. – Hiszen alighanem azért hasonlítok annyira az itteni emberekre, mert születésem előtt engem is innen küldtek a sorsfürkészek a Földnek arra az oldalára, ahol aztán felnőttem. Ki tudja, milyen szörnyűség várna rám itt? Milyen baleset, betegség, szerencsétlenség?
– Lehet, hogy otthon is az vár – mondta szórakozottan a villamos, logikusan rámutatva a lehetőségre.
– Lehet – bólintottam. – De ott legalább ugyanúgy megvan az esély arra is, hogy gondtalanul érjem meg az öregkort.

Az út hátralévő részét némán tettük meg. Alig győztem úrrá lenni izgatottságomon, amikor megérkeztünk szülővárosom kacskaringós külvárosi utcái közé, és megpillantottam a megállót, ahol minden este le szoktam szállni.
Az ajtó előtt állva vártam, hogy odaérjünk. Mikor megálltunk, a villamos még így szólt hozzám, mielőtt kiengedett volna:
– Viszlát! És további kellemes utazást.
– Bár ne kellene többet sehova utaznom! – kiáltottam, és a lépcsőfokokat figyelmen kívül hagyva leugrottam a járdára. – Örülök, hogy itthon lehetek – tettem hozzá, ennek ellenére persze tudtam, hogy úgysem bírom ki sokáig egy helyben.
A villamos sziszegve becsukta az ajtókat, és tovaindult. Utánaintegettem, az meg búcsúzásképpen még csilingelt néhányat, aztán elkanyarodott, s eltűnt a házak között.
Én pedig hazasiettem, és mindent, ami történt velem a Föld másik oldalán, gyorsan papírra vetettem. Nem akartam kipihenni magam előtte, mert féltem, ha elalszom, soha meg nem győzök senkit arról, nem csak álmodtam mindezt.
Aki mégis kételkedik a történet igazságában, az csak figyelje az eget! Előbb-utóbb fel fog tűnni rajta egy krokodil-forma felleg. No, azt én készítettem. De az is lehet, hogy inkább egy tevére fog hasonlítani.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához