LFG.HU

HammerTimeCafe
Cthulhu
VegyesCimkek

HETEDIK JÁTÉKÜLÉS

Warhammer logóRONTÓC / SPOILER!

Az alábbiakban a “The Enemy Within” (Az ellenség közöttünk) című Warhammer Fantasy kampány lejátszásának egy részéről számolok be. Ha dédelgetsz olyan terveket, hogy valamikor játékosként élvezd ezt a kiváló kampányt, akkor a további olvasással megfosztod magad a játékélménytől. Én szóltam.
Viszont ha mesélőként vannak terveid ezzel a kampánnyal, akkor talán olvashatsz itt pár hasznos tanácsot, figyelmeztetést és tapasztalatot a megjegyzéseim között.

Mesélői előszó: Magamban legutóbb azzal a kérdéssel zártam a játékot, hogy a party tagjai vajon találnak-e összefüggést a Bögenhafen csatornáiban tett felfedezéseik között. Még egyszer azok kedvéért, akik most csatlakoznak, és nincs kedvük az előző részt visszaolvasni: A csapat talált egy brutálisan meggyilkolt törpét (kitépték a szívét), egy rendkívül erős zárral védett ajtót (az amúgy igencsak elhanyagolt csatornarendszerben), az ajtó mögötti szobában pedig egy pentagrammát ami köré valaki rézből készült karikát helyezett, a körben pedig egy természetfeletti szörnyet. A törpe holttestét egyébként a fellelt szobától folyásirányban lefelé találták és szó szerint áradtak belőle a rontó erők. Ha bárki vette volna a fáradtságot hogy megvizsgálja (ehhez szinte mindegyik karakter rendelkezett valamilyen hasznos képzettséggel, egyedül Máldírnak lettek volna komolyabb nehézségei), ki lehetett volna deríteni, hogy az áldozat még élt amikor kitépték a szívét, és hogy mindenképpen az előtt halt meg, hogy a goblin beszökött a csatornába. Továbbá Gerhart és Filip felfedezhették volna, hogy a törpe valamiféle mágikus rituálé kelléke volt – a kontár varázsló akár a rituálé természetével kapcsolatban is megtudhatott volna információkat. Mivel azonban a csapat semmiféle vizsgálatot vagy logikai kapcsolást nem végzett el, így nyitott számomra a kérdés, hogy mivel kellett volna még ösztönöznöm őket.

A másik fontos pont, hogy a Shadows over Bögenhafen modul nagyjából ettől a ponttól válik igazán szabad nyomozássá. Itt jogos lehet a felvetés, hogy akkor eddig ez amolyan railroading volt. Egyfelől igen, de ezt már az előző fejezet (Mistaken Identity) végén is megírtam, ez a kampány egyszerűen ilyen. Másfelől pedig el kellett érnem, hogy a karakterek lejöjjenek a csatornába a szökött goblin után, és megtalálják ezt a szobát. Ha úgy tetszik, ez a felvezetés, amiben előtárom a bonyodalmat, és ami aztán beindítja a cselekményt. Részemről ennyi “irányított történetvezetést” elfogadhatónak tartok, hiszen valahogy el kell indítanom az eseményeket. Az idáig vezető úton pedig adtam némi teret a játékosoknak, hogy kicsit a saját fejük után is menjenek.

Miután mindenki magához tért a (feltételezett) démon által okozott sokkból, röviden méltatták Cydonia hősiességét (valóban figyelemre méltóan sikerült helytállnia), aztán nekiláttak a szoba felderítésének. A goblin vérnyomait több helyen is megtalálták, az egyik sarokban pedig egy halom csont hevert – köztük egy három lábat feltételező csípőcsont. Nem kértem különösebb szakértelmet vagy próbadobást, hogy rájöjjenek: ez valószínűleg minden, ami a zöldbőrűből megmaradt. A szobában talált rituális kellékek (4-5 méter átmérőjű rézkarika egy pentagramma körül, “Ordo Septenarius” felirat a pentagrammában, illetve néhány ezüst gyertyatartó) nem sok figyelmet nyertek, az egyik fal mellett talált, “F.S.” monogrammal ellátott zsebkendő viszont annál inkább. A karakterek érdeklődésének közepén viszont az egyik sarokban álló, fémből készült, nehéz szekrény állt, különösen amikor az azt közelebbről megvizsgáló Cydoniát erős áramütés érte (mágikus csapda), majd pedig Geert zárnyitási kísérletei vallottak kudarcot. A szélhámos zárnyitó készlet híján a goblin vékonyabb csontjaival és a tőreivel próbálkozott – utóbbiak közül egy el is tört – de a kockák nem voltak kegyesek hozzá.

Mesélői megjegyzés: Megfelelő eszközzel bőven lett volna esélye kinyitni, de anélkül sem volt reménytelen. Ráadásul megengedtem neki pár újrapróbálkozást, amit így utólag elgondolva nem kellett volna. Egyszerűen meg kellett volna mondanom neki, hogy ez a zár még az ajtóéhoz képest is sokkal erősebb (a rámondott mágia miatt), így be kell látnia, hogy nem tudja kinyitni. Egy-egy sikertelen próba után többször is említettem, hogy a zár mintha aktívan ellene dolgozna – ha valahol valamilyen alkatrészt vagy elemet elmozdít, az szinte erőszakkal viszaáll az eredeti helyzetébe. Próbáltam a jelen lévő mágikusan aktív karaktereknek (Filip és Geert) sugallni, hogy esetleg vizsgálják meg jobban is a szerkezetet, de nem vették a lapot. Végül a szélhámos játékosa ki is fakadt, hogy megint irreálisan nehéz próbák elé állítom őket, amire azt válaszoltam, hogy biztosan megvan az oka, csak jobban meg kéne nézni a dolgokat. A megoldás az lehetett volna, hogy különleges érzékeikkel (Witchsight) is rápillantanak a szekrényre, amin azonnal észrevették volna a mágiát. Ez egyrészt magyarázta volna a nehézséget, másrészt ha semlegesítik a varázst, jóval könnyebben ment volna a zárnyitás próba. Mondjuk egy tolvajszerszám sem ártott volna – de még így is tisztességes esélyük volt a sikerre.

A rendkívül jól zárt szekrény végül meghátrálásra kényszerítette a karaktereket – noha csak ideiglenesen, mert elhatározták, hogy később újabb próbát tesznek vele. Igazából nem volt benne fontos nyom (a démonidéző rituálé néhány kelléke), így aztán a party nem is veszített semmit azzal hogy nem találta meg őket. Mondjuk Gerhart elesett egy értékes ezüsttálcától – a kb. 20 arany értékű kihagyott zsákmány volt valószínűleg a legnagyobb veszteségük.

A csatornából már különösebb kajlamajka nélkül ki tudtak kászálódni, majd a számukra kijelölt szállás felé indultak. A város vezetősége jobb híján az egyik felsőkategóriás fogadóban bérelt nekik szobát – a fesztivál miatt szinte mindenhol telt ház volt, de persze az esetleges kiemelt vendégek számára azért mindig akadt valahol szoba – egy ilyen “vészmegoldást” kaptak ideiglenesen a karakterek. Emlékezzünk azonban, hogy legalább egyszer mindenki megfürdött a csatornalében, így a hajnali órákban az ágyból kirángatott fogadós megtagadta a belépést a botrányos öltözékre (és szagra) hivatkozván. Körmönfont karakterek esetleg megpróbálkozhattak volna némi rábeszéléssel (de ehhez nem volt kedvük), vagy kenőpénz felajánlásával (ez csak Geertnek állt volna módjában, ő azonban túl sóher volt), csapatunk azonban inkább a folyó felé vette az irányt, ahol sikerült a csatornakosz nagyját egy meghűlésre becserélni. Így már eléggé szalonképesek voltak ahhoz, hogy legalább Myrmidia kápolnájába beengedjék őket. Odabent aztán Cydonia ismét megpróbálta rávenni Dominikát, hogy azon nyomban ereszkedjenek alá a kanálisba, az ott minden bizonnyal hemzsegő démonok kipurgálása végett. A szolgálatot teljesítő papnő azonban (a korábban említett okok miatt sem) nem tartotta olyan jónak az ötletet.

Mesélői megjegyzés: Ez persze játékosi frusztrációhoz vezetett, hogy miért ennyire passzív az NPC, pedig az okok igencsak prózaiak:

-  Játékon belül Dominika továbbra is büntiből volt ott.
-  A metajáték-oldali ok pedig az, hogy a kalandot a játékos karaktereknek kell megoldaniuk, nem az NPC-knek.

Gerhart végül – tőle teljesen szokatlan módon – nagyvonalúan megvendégelte a csapatot egy fejedelmi reggelire, és ezzel valamicskét alábbhagyott a morgolódás. Némi pihenés után a party aztán visszavitte a goblin maradványait az előző este megismert vásári bíróhoz. Magister Heinz Richter viszont közölte velük, hogy az éjszaka folyamán az egyik raktárból érkezett bejelentés alapján az ügyet már le is zárták. Állítólag ugyanis az történt, hogy a zöldbőrű fenevad besurrant az említett raktárházba, ahol viszont egy ráeső nehéz láda agyonütötte. Így viszont, mivel nem a karakterek oldották meg a problémát, nem járt sem koszt, sem kvártély, sem fizetség – mi több, mivel a felszereléseiket a fogadós egy éjszakán át az egyik legjobb szobájában tárolta, ezért a számlát még ki kellett (volna) egyenlíteniük. A csapatnak itt még volt annyi jelenléte, hogy megérdeklődje a baleset helyszínét és a bejelentő nevét. Mint kiderült, egy bizonyos Franz Steinhäger kereste meg az őrséget, az incidens ugyanis az ő egyik raktárházában történt. Talán különös véletlen, de a korábban talált zsebkendő a monogram alapján akár a bejelentőé is lehetett – legalábbis a karakterek szerint. Viszont a pénzügyek terén még mindkét oldalon akadtak követelések, sajnos azonban az amúgy mindig sima beszédű Filip a vita során kissé elragadtatta magát, és olyasmiket talált Herr Richter fejéhez vágni amitől az érintett rövid úton az egész társaságot kidobatta a sátrából.

Mesélői adalék: Itt jegyezzük meg ismét, hogy mindez néhány városi őr szeme láttára történt – apróság ugyan, de pontosan az ilyesmik alapján alakul ki a karakterekről az a hatósági vélemény hogy “bajkeverők”.

Következő útjuk Dr. Malthusius sátrához vezetett. A showman már értesült az őrségtől a goblin sorsáról, és a party kérdéseire elmondta azt is, hogy némiképp értetlenül áll a tetem kiadásának megtagadása előtt. Ha legalább megfelelően preparálhatná a holttestet, akkor továbbra is részese lehetne a műsornak, és talán lenne belőle némi pénze. A csapat által előadott vad történetet – mely szerint a csatornában egy démon felfalta a goblint – erős kétségekkel fogadta, de az előadott csontok és Filip szavai végül meggyőzték a showmant. Fáradozásaik ellentételezéséül Dr. Malthusius 20 schillinget és némi saját készítésű brandyt ajánlott a csapatnak – utóbbi nagymértékben enyhítette a kontár varázsló nátháját (a többiek visszautasították a kínálást). Mi több, a mézes-mázos szavú Filip még azt is el tudta érni, hogy a doki írásos igazolást adjon azon szakértői véleményéről, amely szerint a csatornából visszahozott csontok valóban a háromlábú goblin földi maradványai.

Mesélői megjegyzés: Ez a húzás kifejezetten tetszett.

A showman-tól szerzett papírossal elcaplattak a városházára, ahol szintén felfokozott hangulatú vita alakult ki a csatornabeli küldetés honoráriuma kapcsán. Kőkemény alkudozás és hosszas várakozás után a karakterek végül kierőszakoltak maguknak egy jelképes pénzjutalmat és hogy a fogadóbeli számlát a város állja. Meg persze a hivatali dolgozók mélységes megvetését is elnyerték maguknak, amolyan különjutalomként.

A csapat ezután visszatért Dominika templomába, ahol a kontár varázsló (talán a brandy hatására) bepróbálkozott a szolgálatos papnőnél, ügyetlen kísérlete azonban határozott elutasításra talált. Ez, és a jótanács, hogy esetleg Verena templomában kéne próbálkozniuk a további nyomozással, valamennyire visszaállította Cydonia hitét Dominika segítőkészségében. Pedig mindössze annyi történt, hogy megoldások helyett információt és tanácsot kértek tőle.

A tanulás és igazság istennőjének temploma nem csak azért volt jó tipp, mert a főpapnő úgy ismeri a várost, mint a tenyerét, hanem mert az intézmény egyúttal Bögenhafen könyv- és irattáraként is szolgált. Utóbbi funkcióját azonban a karakterek valamiért nem vették igénybe. Ennek ezen a ponton még nincs is különösebb jelentősége, később azonban fontos nyomokat találhattak volna itt is. De nem baj, akadt itt még más lehetőség is. A főpapnő – Greta Harkbokka – készségesen válaszolt az “Ordo Septenarius” felirattal kapcsolatos kérdésekre. Elmondta, hogy ez egy helyi titkos szervezet, mely tudomása szerint a Kereskedők Céhén belül operál és nagyjából két éve jelent meg a városban. Úgy vélte, hogy a neve alapján a hetes számmal lehet valamiféle kapcsolatban de ennél több információval sajnos még ő sem rendelkezett. Azt viszont tudta, hogy a szervezet gyakran küld adományokat Shallya és Bögenauer (a város védőszentje) templomának, de időnként Verena egyháza is részesült egy-egy kisebb támogatásban.

Ezekután a csapat úgy döntött, hogy a csatornában folytatják a nyomozást. Sikerült egy viszonylag félreeső helyen észrevétlenül felnyitniuk egy lejáratot, majd ismét aláereszkedni a bűzbe és mocsokba. Először a törpe holttestét akarták tüzetesebben megvizsgálni (végre!), ám az odavezető úton beleszaladtak egy metánbuborékba, amit aztán a fáklyáikkal sikerült is belobbantani. Az eredmény: Kisebb égési sérülések, kivéve Geertet, aki elég csúnyán megpörkölődött. Ezen kívül mindenki megmártózott a csatornalében, hogy a lángoló ruháikat eloltsák. A víz pedig úgy tűnik elmosta a törpe tetemének jelentőségét is, mert a csapat inkább visszatért a felszínre. Pechjükre itt a városi őrség tagjai fogadták őket, mert a csatornába engedély nélkül tilos lemászkálni. Filip azonban ügyesen kidumálta a társaságot.

Mesélő megjegyzés: Gyorsan tegyük hozzá azt is, hogy itt ismét sikerült nem túl kedvező színben feltűnni egy csapat városi őr előtt. Meglesz még ennek a böjtje.

Rövid pihenő és egy gyors újrafelszerelkezés után a party harmadszor is alámerült a kanálisba – a törpét feledvén pedig ezúttal egyből a szoba felkutatására indultak. A legelső alkalommal zárva hagyott fémszekrény továbbra is nagyon izgatta a fantáziájukat – valljuk be, teljesen érthető módon. Gerhart végre megvillanthatta, újdonsült tolvajkészletét, így a bejutás, utána pedig a szekrény feltörése egészen simán ment. Odabent azonban valaki szó szerint makulátlanra pucolta a szobát: A pentagramma és a rézkarika eltűntek, akárcsak az ezüst gyertyatartók (Geert játékosa is majdnem elsírta magát). Mindössze némi rézpor maradt a szobában, ami arra utalt, hogy a karikát több darabra fűrészelhették a könnyebb szállítás miatt. A szekrényt is teljesen üresen hagyták hátra. Ugyanakkor egy tüzetesebb vizsgálattal sikerült kideríteniük, hogy a falrész, aminek a közelében előző este a monogramos zsepit megtalálták, titkos ajtót rejt. Ezt azonban már nem tudták kinyitni, mert a túloldalon valaki eltorlaszolta. Viszont elég jól kitalálták, hogy ha sikerülne a helyiséget a felszínen is beazonosítani, akkor az fontos nyom lehet.

És lőn, viszonylag rövid ténfergés után a csapat megtalálta a szoba felszíni helyzetét: a kereskedőnegyed-beli épület cégére szerint a Steinhäger család központi irodájaként szolgált. Ezzel bizonyítva látták az összejátszást egy démonidéző káosz-kultusz és a kereskedőház tagjai között. Úgy döntöttek, hogy az éjszaka leple alatt betörnek az irodába további bizonyítékokért. Ez végre látszólag Gerhartot is izgalomba hozta, így a party lázas készülődésbe kezdett. A “lázas készülődést” pedig szó szerint kellett érteni – Máldírnak és a szélhámosnak ugyanis még mindig taknya-nyála egybefolyt. Míg ez a csatornában inkább hasznos volt, egy prüszkölő besurranó tolvaj nem kecsegtetett túl sok jóval. Így Geert kénytelen volt a zsebébe nyúlni, hogy egy hivatalos gyógyító szolgáltatásait megfizesse (emlékezzünk, Cydonia megfogadta, hogy nem segít neki többet) úgy saját magának, mint az elfnek is – akinek ilyen szolgáltatásra nem tellett volna.

Mesélői megjegyzés: Itt egyfelől örültem, hiszen jó nyomon jártak, és a Steinhäger irodában további információkat is szerezhettek. Másfelől azonban a felkészülést látszólag letudták azzal, hogy egyszer körbejárták az épületet és megállapították, hogy nincsenek rácsok még a kevésbé forgalmas oldalon sem. Nem ártott volna például utánajárni, hogy milyen biztonsági intézkedésekre számíthatnak – elvégre az épület puccos és valószínűleg egy csomó pénz és érték van odabent, amit vélhetően nem hagynak őrizetlenül.

Mindeközben Cyd és Filip a “goblin-baleset” hivatalosan elfogadott végpontjának, a Steinhäger raktárház kivizsgálására indult. Ennek egyfelől örültem, mert szeretem, ha a játékos karakterek utánajárnak a részleteknek, ám az eufória hamar véget ért, amikor közölték velem, hogy az információszerzést betörés útján képzelték el. Annak fényében, hogy besurranó képességek terén a kontár varázslót gyenge közepesnek, Cydoniát pedig erős jóindulattal borzalmasnak mondhatnánk, nem éppen ez tűnt a leginkább kézenfekvő megoldásnak. Különösképpen azért sem, mert Filip mind játékosi, mind pedig karakter szinten nagyon komoly szociális képességekkel rendelkezik, így én mesélőként azzal számoltam, hogy inkább beszélgetni akarnak majd, a papnő pedig csak biztosíték arra az esetre, ha mégiscsak eldurvulnának a dolgok. A próbálkozásnak végül kis híján cudar vége lett: az őrkutyák ugyanis már messziről kiszagolták a karakterekből áradó csatornabűzt, ezt pedig hangos ugatással jelezték. Az így kialakult helyzetben már az őr sem bizonyult túlságosan beszédesnek, inkább a városi őrséget hívta, a karakterek pedig a távozás hímes mezejére léptek.

Mesélői megjegyzés: Mivel életszerűtlennek tartottam, hogy a zsandárok túl hamar kiérjenek, ezért eltekintettem a dokkok közötti fogócskás jelentettől. Tettem ez azért is, mert reménykedtem benne, hogy így aztán végképp semmi sem zavarja meg a csapatot abban, hogy levonják a következtetést, miszerint errefelé az ingó és ingatlan vagyont éjszakánként bizony kutyákkal (is) őrzik. A raktárból szerezhető információ amúgy sem volt kritikus a rejtély megoldásához – persze jól jött volna, de nem baj ha kimarad, van másik. Az igazán fontos lecke az őrkutyák létezése lett volna – amint azt hamarosan meg is látjuk.

A sötétség beálltával ugyanis Gerhart és az elf odalopództak a Steinhäger irodához, óvatosan kinyitották a spalettákat, majd az ablakon keresztül behatoltak az épületbe. Itt azonban zajt csaptak, amire felfigyelt az őrkutya, arra pedig az éjjeliőr. A betörők végül menekülésre fogták a dolgot, de a strázsának így is sikerült egy pillanatra meglátnia őket. Ennek – a játékosok elől rejtett – következménye pedig az lett, hogy az őrség kapott egy homályos leírást egy Geert-szerű, és egy Máldír-szerű elkövetőről. Ez önmagában még távolról sem lett volna elég ahhoz, hogy az utcán kiszúrják és letartóztassák őket, de magamban elkönyveltem, hogy még néhány hasonló akció, és meglesz az ominózus körözési plakát.

Klikk a képre a nagyobb verzióhoz

Amikor aztán az irodaház körüli felhajtás elcsendesedett, az elf még egyszer visszatért a tett színhelyére – ezúttal Cydonia társaságában. Személy szerint díjaztam a gyors újrázás ötletét, mert magamban úgy döntöttem, hogy egy ilyen hirtelen ismétlésre senki sem számít. Máldír a tetőn keresztül, a belső udvar felől próbált bejutni, ám megfelelő tolvajkészségek híján elakadt az ablakoknál. Végül sikerült addig szöszmötölnie, amíg az (amúgy már kissé öregecske) őrkutya ismét felébredt és riadót vonyított. Az erdőjáró megpróbálta bevetni a vadállatok lecsitítására használt trükkjeit, a városi eb azonban erre nem volt vevő (a kockák legalábbis így döntöttek), így aztán menekülés lett a dologból. De ezúttal legalább sikerült nyomtalanul felszívódni, így az őr csak egy kóbor macskára gyanakodott.

Az est tanulsága: Betöréshez érdemes némi kutyáknak szánt csemegét is bekészíteni. Kissé sajnálkoztam, hogy ez csak a harmadik felsülés után jutott eszükbe, pedig igazából örülhettem volna, hogy nem valami vérmesebb megoldással próbálkoztak.  Magamban minden esetre eldöntöttem, hogy a félresikerült akciók után a tolvajcéh is keményebb hangnemre fog váltani, elvégre itt valakik az ő “üzleti jóhírüket” csorbítják. A következő alkalomra azonban a csapat váratlan erősítést kapott.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához