LFG.HU

Cthulhu
VegyesCimkek

NYOLCADIK JÁTÉKÜLÉS

Warhammer logóRONTÓC / SPOILER!

Az alábbiakban a “The Enemy Within” (Az ellenség közöttünk) című Warhammer Fantasy kampány lejátszásának egy részéről számolok be. Ha dédelgetsz olyan terveket, hogy valamikor játékosként élvezd ezt a kiváló kampányt, akkor a további olvasással megfosztod magad a játékélménytől. Én szóltam.
Viszont ha mesélőként vannak terveid ezzel a kampánnyal, akkor talán olvashatsz itt pár hasznos tanácsot, figyelmeztetést és tapasztalatot a megjegyzéseim között.

Történt ugyanis, hogy kaptam egy megkeresést valakitől, aki olvasta a korábbi beszámolókat, és kedve támadt csatlakozni a kampányhoz. Imígyen került a csapatba Herwig Walthari von Wolfram, az Altdorf-i nemesi családból származó tudós és önjelölt inkvizítor és boszorkányvadász-tanonc. A Nuln-i egyetem korábbi diákjaként Herwig hasznos képességeket hozott a nyomozásba, szükség esetén pedig harcban is hasznossá tudja magát tenni – hogy mennyire, az kicsivel később ki is derült. Haladjunk azonban az eseményekkel a maguk sorrendjében.

A fesztivál csitulásával a party végre talált magának szállást egy decensnek mondható fogadóban, ahol le tudták magukról mosni a csatorna szennyét, valamint kipihenni az előző éjszaka félresikerült betöréseit. A reggeli közbeni eszmecsere aztán kissé hangosabbra sikerült a szokottnál, és felkeltette a szomszéd asztalnál üldögélő nemesi sarj – Herwig von Wolfram – figyelmét. Ő egyébként egy füles nyomán érkezett Bögenhafenbe, mely szerint itt hamarosan valami nagyobb horderejű huncutságra készülnek a káosz követői. A vásárban aztán találkozott régi ismerősével, Dr. Malthusius-szal, aki nagyjából leírta neki a játékosok karaktereit, és azt ajánlotta, hogy velük beszéljen. Az éjszaka aztán feltűnt neki, hogy a Morrslieb (Öreg Világ káosz holdja) mintha a szokottnál is furcsábban nézne ki – így már biztos volt benne, hogy itt valami nagy dolog készül. Máldírral és Cydoniával – aki maga is Nuln-ban tanult egykoron – viszonylag hamar nekiláttak az információcserének és a közös tervek kovácsolásának, Geert és Filip számára mindez azonban unalmasnak és érdektelennek hangzott. Ők ketten inkább sétálni indultak, ám alig jutottak néhány saroknyira a fogadótól, amikor az egyik utcai szónok magára vonta a kontár varázsló figyelmét. A környékbeli járókelők által csak Lökött Ulthar-nak nevezett fickó (Ulthar the Unstable) valamilyen hetekről és kilencekről beszélt, illetve hogy a körbe zárt ötágú csillag az eljövendő végzetre utaló baljós ómen. Ezután Ulthar éppen a káosz jeleiről szónokolt, amikor hirtelen Filipre mutatott azzal a felkiáltással, hogy ő is a jel hordozója, mire a kontár varázsló hirtelen összeesett és elvesztette az eszméletét. A szónok ugyanezzel a lendülettel lepattant rögtönzött emelvényéről és a kikötők felé iramodott, nehéz döntés elé állítva Gerhartot: követi a fickót, aki látszólag valamiféle rontást mondott a barátjára, vagy inkább magatehetetlen társát ápolja. A szélhámos habozás nélkül az utóbbi mellett döntött.

Mesélői megjegyzés: Mielőtt tovább haladnánk a beszámolóval, szeretnék pár dolgot megosztani az események hátteréről. Ez a jelenet lehetőség volt egy fontos nyom, és azon keresztül néhány további információ megszerzésére. Hogy ezt érzékeltessem, Filip ájulásával kicsit túl is spiláztam a helyzetet. Mivel a kontár varázsló játékosa az utolsó pillanatban lemondta a játékot, ezért a karaktert amúgy is szerettem volna ideiglenesen kivonni a forgalomból, így két legyet is ütöttem egy csapásra: kiemeltem egy fontos nyomot, és megoldottam a hiányzó játékos problémáját (azt ugyanis nem szeretem ha mások, beleértve a mesélőt is, viszik tovább a karaktert). Annak, hogy Ulthar egyből elszaladt nem igazán volt jelentősége, mivel a karakterek több szálon is viszonylag könnyen megtalálhatták volna a későbbiekben. És persze mint mindig, ez a nyom sem volt létfontosságú, az innen jövő információkat máshogy is megszerezhették volna, például a Verena templom könyv- és irattárából (Ulthar maga írta oda ezeket régebben, amikor még kevésbé volt lökött). Jegyezzük azonban meg, hogy ez megint egy lehetőség volt amit a karakterek végső soron elszalasztottak – mert bizony később sem jutott eszükbe az utcai próféta felkutatása.

Geert nagy nehezen visszacipelte a még mindig ájult Filip-et a fogadóba, ahol az orvoslásban egyaránt képzett Cydonia és Herwig konzíliumot ültek a páciens fölött. Megállapították, hogy a kontár varázslót valamiféle sokk érhette, de a behatás természetét nem tudták pontosan beazonosítani (de azért elejtettem pár megjegyzést arról, hogy misztikus eredetű). A szélhámos nagyjából elmesélte a részleteket, a Myrmidia papnőnek pedig sikerült valamelyest javítania Filip állapotán: eszméletlenség helyett egyfajta katatón állapotban feküdt az ágyán, miközben Ulthar korábban hallott szavait motyogta maga elé (igen, itt próbáltam ismét finoman sugallni, hogy ennek lehet valami jelentősége).

Mivel pillanatnyilag többet nem tudtak tenni társukért, a csapat inkább a tettek mezejére lépett: Herwig felvetésére úgy döntöttek, hogy ismét ellátogatnak a Steinhäger irodába – ezúttal azonban fényes nappal besétálnak, és megpróbálnak beszélni a fejesekkel. Herr Steinhäger természetesen rendkívül elfoglalt ember, de magamban úgy döntöttem, hogy ha mondanak egy jó indokot, vagy dobnak egy nagyon jót meggyőzésre, akkor akár kaphatnak is tőle egy azonnali időpontot. A party azt találta ki, hogy a von Wolfram nevet kihasználva üzleti ajánlattal keresik meg a kereskedőt – ez nálam működött, így néhány perc várakozás után már Franz Steinhäger dolgozószobájában ültek, a potrohos kereskedő társaságában.

A mesélői oldal: A tárgyalás részletezése helyett inkább mesélőként elemzem a történteket, avagy hogyan készültem erre a jelenetre, illetve hogyan érzékeltem én az eseményeket a virtuális paraván másik oldaláról. Kezdjük az előkészületekkel, azon belül is rögtön egy karvastag Spoilerrel (bár ha valaki már eddig olvasott, annak úgysem lesz az igazi ez a modul): Franz Steinhäger ez egyik főgonosz (a kisebbik horderejű). Emellett a város leggazdagabb embere, valamint a legnagyobb és legjelentősebb kereskedőház feje. Dörzsölt és nyakas üzletember, aki eddigi karrierje során (több mint 20 éve van a kereskedelemben) egyszer sem riadt vissza, ha a siker és a profit érdekében a törvény árnyékos oldalára kellett hogy lépjen. Fizikailag ugyan szinte nulla – lusta hájpacni, akinek a legkomolyabb erőpróbája a különböző finom falatok emelgetése a saját szájához – de fejben eléggé ott van. Ravasz és sokat tapasztalt már az üzleti élet keményebbik oldaláról – emiatt noha nem lehetetlen, de igencsak nehéz rászedni vagy tőrbe csalni. Ráadásul tisztában volt vele, hogy valakik felfedezték a rituálé nyomait a pincéjében (többek között ő takarította el a nyomokat később), és számított rá, hogy valaki(k) ezügyben még felkeresheti(k). Ezért aztán felkészültem arra, hogy a karakterek valami fantasztikus sztorival próbálkoznak nála, esetleg mézes-mázaskodnak, fenyegetőznek (akár meg is támadják), vagy konkrétan nekiszegezik a csatornában talált démonnal kapcsolatos kellemetlen kérdéseiket. Amire nem számítottam, hogy ehelyett tényleg üzletről akarnak beszélgetni vele – pláne hogy a jól sikerült dobás miatt ez még valamennyire hihetően is nézzen ki. De ami még ennél is jobban meglepett, az az volt, amikor a társalgás terén minimális érzékkel sem rendelkező Cydonia pár ügyes keresztkérdéssel és egy szempirongatóan szerencsés dobással rászedte Franz-ot, aki kvázi bevallotta, hogy a monogramos zsebkendő az övé sőt, még egyértelmű jelét adta annak is, hogy a csatornabeli szoba különös “lakójáról” is tudott.

Mindezt azért is néztem némiképpen értetlenül, mert közben Herwig zavartalanul csacsogott tovább az üzleti lehetőségekről – erre pedig még improvizálnom kellett valamit. Elsőre pedig ez jutott eszembe: Az, hogy egy altdorfi nemesi család sarja személyesen, de eléggé bizarr társaságban (egy elf és egy kigyúrt Myrmidia papnő) érkezik hozzá üzleti ajánlatot tenni finoman fogalmazva is szokatlan. Az Ordo Septenarius belső körének tagjaként ráadásul abban a tudatban fontolgatott mindenféle üzleti döntést, hogy két napon belül egy mágikus rituálénak közönhetően álomba illő gazdagság és jólét részesévé válik (a rituáléval igazából persze alaposan megvezették, de ez most mellékes). És bár ugyan elég kapzsi volt ahhoz, hogy egy jó lehetőségre bármikor rácsapjon, a hamarosan várható főnyereményt nem akarta megkockáztatni. Ezért inkább a kivárásra játszott, és igyekezett arrafelé terelni a beszélgetést, hogy majd a Schaffenfest utáni napokban konkretizálják az üzletet. Mesélőként nem is nagyon értettem, hogy hová akar vajon Herwig kilyukadni, de arra jutottam, hogy a siker kapujában álló Steinhäger biztosan nem fog egy bizonytalan üzleti vállalkozás miatt kockáztani. Ugyanakkor mivel az ifjú nemes sem bocsájtkozott igazán konkrétumokba, ezért a korpulens kalmár is igyekezett inkább udvariasan terelni, időhúzásra játszani és a beszélgetést rövidre zárni. Látni véltem némi csalódottságot a játékosok oldalán, de egyfelől rossz megközelítést választottak (oda se neki, volt még lehetőség) másfelől pedig igazából semmi sem volt a kezükben, amivel megszorongathatták volna a kereskedőt – pont arról szólt ez a fejezet, hogy össze kell kapirgálni a nyomokat.

Mindezek ellenére a látogatás korántsem volt sikertelen. Egyrészt Cyd húzásának köszönhetően nyilvánvalóvá vált, hogy Franz nyakig benne van a démonidéző buliban, másrészt pedig a beszélgetés közben Herwignek is sikerült pár sort elolvasnia egy az íróasztalon heverő levélből, mielőtt Steinhäger elsumvasztotta volna. Az elkapott sorok alapján a Schaffenfest utáni éjfélkor beteljesül valamiféle terv. Mindezt a Johannes Teugen névvel szignózták és a lap aljára még került egy pentagramma is kosfejjel.

A látogatás után a csapat két célt tűzött ki maga elé: megszerezni a teljes levelet Franz irodájából, és még többet megtudni az új gyanúsítottról, Herr Teugen-ről. Az utóbbival kezdtek és viszonylag gyorsan megtalálták az egyik legjobb tudakozási módot (mert több is volt), a Kereskedők Céhét. Itt hamar kiderült, hogy Herr Teugen egy másik nagy kereskedőház feje, emellett magas rangú tisztségviselő a városházán – az irodája is ott található. Nagyon tetszett, hogy még némi csevegésbe is elegyedtek a Céh hivatalnokával, így azt is megtudták, hogy Johannes csupán két éve tért vissza Bögenhafenbe, hogy átvegye az üzlet vezetését, mert a bátyja – Karl – egy különös és ritka betegségben váratlanul elhunyt. Annak viszont nem igazán örültem, hogy az Ordo Septenarius-ról egy szót sem ejtettek, pedig ezzel is némiképpen előrébb juthattak volna. Szerencsére a céhnél minden nap volt fogadóóra, így a karakterek később is visszatérhettek (volna) kérdezősködni.

Innen Herwig és Máldír a Gyógyászok Céhéhez (Physician’s Guild) sietett, hogy megtudják, ki kezelte annak idején Karl Teugent. Némi rábeszélésnek (és ha jól emlékszem kenőpénznek) köszönhetően egy óra múlva beléphettek Reinhold Heichtdorn rendelőjébe, aki – szintén némi rábeszélés után – szívesen beszámolt nekik a kérdéses kórtörténetről. A részletekbe most nem megyek bele, a legfontosabb információ az volt, hogy a furcsa betegség azóta sem ütötte fel fejét Bögenhafenben, egészen tegnapig, amikor is az egyik vásári bíró, egy bizonyos Heinz Richter, esett ágynak vele. Rövid gondolkodás után Máldírnak eszébe jutott, hogy ez bizony ugyanaz a Magister, aki az előző napon kidobatta őket a sátrából miután Filip eléggé alpári hangnemben beszélt vele. Furcsa módon akkor még kifejezetten életerősnek tűnt.

Ezután látogatást tettek Herr Richter otthonában, akit öregecske (és kissé már szenilis) bejárónője ápolt. Sajnos a Magister már nem volt abban az állapotban, hogy beszélni tudjon a karakterekkel. A partynak azonban így is sikerült néhány újdonságot megtudnia. A gyógyászatban is jártas Herwig diagnosztizálta a betegséget, mint egy ritka, csakis mágikusan indukálható kórságot, amelyet ha nem kezelnek megfelelően, akkor rövid időn belül az áldozat halálához vezet. A többiek mindeközben kiderítették, hogy bár Richter viszonylag módos ember, vagyonosnak azért nem lehetne mondani, ráadásul se örököse, se igazán komoly haragosa nincsen, így a halálával látszólag senki sem jár jól.

Mesélői megjegyzés: Itt többnyire elégedett voltam a csapattal: ezt a szálat egész jól végigjárták és voltak jó ötleteik. Bíztam benne, hogy a frissen szerzett információkból tudni fogják, milyen irányba lenne érdemes tovább nyomozni.

A party itt kis időre kétfelé vált: Herwig visszasietett Herr Heichtdorn rendelőjébe, hogy a lehetséges gyógymódokról egyeztessenek (a betegség néhány igencsak ritka szerrel elvileg gyógyítható), eközben pedig a papnő és az elf felkutatták Gerhartot hogy a tervezett esti betöréshez kérjék a közreműködését. A szélhámos ugyanis korábban kijelentette, hogy őt ez az egész káosz-kultusz-nyomozás nem igazán érdekli, és inkább a vásár forgatagában igyekezett hamiskártyás tudása segítségével megszedni magát. Itt sajnos elfeledkeztem róla, hogy a helyi alvilágnak már igencsak elege lett az önfejű szabadúszóból, ezért bizonyos előre eltervezett mozgósítások mégsem történtek meg. A véletlen azonban sokkal érdekesebb megoldással szolgált. Eleinte jól alakultak a dolgok – pörgött a kocka, jól jöttek a lapok, emelkedtek a tétek, Geert pedig nyert. Egészen sokat. Aztán beütött a balszerencse, és egy különösen rosszul sikerült kártyatrükk után a kaszinósátor teljes közönsége előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a szélhámos nem a disznó mázlinak, hanem egy cinkelt paklinak és némi kézügyességnek köszönheti a sikereit. Az ilyen esetekre tervezett gyors menekülés is kudarcot vallott (ebbe már némileg bejátszottak a helyi tolvajcéh ügynökei is), így a szélhámos a városi őrök kezére került. A vásári bíró sátrában (Richter helyettese, aki előtt a karakterek még “tiszták” voltak) aztán bevetésre került Gerhart negédes beszélőkéje is, melynek köszönhetően a vásári kalodát végül megúszta, de csinos pénzbírság és egy komoly figyelmeztetés azért jutott neki.

Mesélői megjegyzés: Aki most azt gondolja, hogy lágyszívű voltam a játékossal annak egyfelől igaza van, szigorúbbnak kellett volna lennem. Másfelől viszont a figyelmeztetés azzal is járt, hogy az őrség most már elkönyvelte őt hivatalos bajkeverőnek. Ehhez tudni kell ugyanis, hogy Bögenhafenben a bűnüldözés nem sok nyomozati elemet tartalmazott. A tipikus módszer leginkább az volt, hogy begyűjtik a közismert bajkeverőket (“Round up the usual suspects!”), majd addig verik őket, amíg valamelyikük be nem vall valamit. A városvezetés (ismervén az őrök képességeit és módszereit) természetesen előre utasította az őrség parancsnokát, hogy a fesztivál idején lehetőleg kesztyűs kézzel bánjanak mindenkivel – elvégre senkinek sem hiányzik hogy még a végén rossz híre menjen Bögenhafennek a brutális őrség miatt.

Akik figyelmesen olvasták az eddigieket, azoknak feltűnhetett, hogy párszor már megjegyeztem, hogy a városi őrség ezért vagy azért megjegyezte magának a csapat egyes tagjait. Nos Geert eljutott arra a szintre, hogy ha bármiféle balhé lenne a közeljövőben, akkor őt automatikusan begyűjtik, függetlenül attól, hogy volt-e bármi köze az eseményekhez. Jegyezzük ezt meg, később még fontos lesz.

Az egész hamiskártya-kajlamajkának volt még egy fontos hozadéka: Gerhart végre hajlandó volt szóba állni a helyi tolvajcéhhel, és leszervezett egy találkozót valamivel éjfél utánra. Végül is jobb későn, mint soha, azonban mesélőként szomorúan könyveltem el, hogy a szélhámosnak tervezett mellékszál beindításához így már túl késő lesz. Szerencsére volt “B” tervem is.

Nagyjából ezután futottak össze ismét a party tagjai a vásári forgatagban, és ekkor jöttek az első komolyabb belső viták is. Geert ugyanis megismételte, hogy nem érdekli ez az egész káosz-kultusz-nyomozósdi és nem tetszik neki Cydonia és Herwig túlfanatizált boszorkányüldözése. Végül a potenciális zsákmány (egy nagyon gazdag kereskedő irodájába terveztek betörni) és a papnő fogadalmának visszavonása (mely szerint többé nem gyógyítja meg a szélhámost) mégiscsak meggyőzték Gerhartot az együttműködésről.

A nap utolsó nyomozati cselekményeként a csapat még ellátogatott a városházára. Itt már csak Herwig ment be, a többiek ugyanis nem voltak szívesen látott vendégek az intézmény falai között, amióta legutóbb a goblin felkutatásáért járó fizetség elmaradása miatt reklamáltak. Kihasználván nemesi hátterét, Herwig különösebb nehézség nélkül bejutott Teugen irodájába, ahol aztán a már korábban látott üzleti szöveggel próbálkozott. Miután ez korábban sem volt egy sikertörténet, ezért némileg csodálkoztam az ismétlés miatt, de legalább már megvolt a bevált receptem erre az eshetőségre. Herr Teugen nagyjából ugyanazzal a szöveggel pattintotta le az üresbe rizsázó kisnemest, mint Steinhäger: “Térjünk vissza a dologra pár nap múlva, a fesztiváli zűrzavar elülte után!”

Mesélői megjegyzés: Mondjuk itt amúgy sem mentek volna sokra, hiszen Johannes még Franz-nál is dörzsöltebb fickó, éppen ezért viszont sokkal szórakoztatóbb lehetett volna, ha nem mint üzletembert, hanem mint a városi főtanács prominens tagját keresik fel, és próbálják rajta számonkérni például a goblin-ügy eltussolását (vagy akkor mire kellett nekik Dr. Malthusius írásos tanúsítványa?), vagy a Steinhäger iroda alatt talált “démonszoba” dolgát. Nem veszítettek ugyan semmit, de a beszélgetés érdekesebb lett volna.

A szemfüles Herwig azonban így is több érdekes felfedezést tett Teugen irodájában. A gondosan lefüggönyözött ablakok miatt gyertyákkal kellett világítani – ez egy verőfényes délután legalábbis szokatlan. Johannes emellett eléggé sápadt színben tűnt fel, szemfogai pedig kissé hangsúlyosabbak voltak az átlagnál. Ráadásul az egész beszélgetés alatt valami sűrű vörös folyadékot kortyolgatott egy díszes serlegből, amellyel a vendéget meg sem kínálta.

Mesélői megjegyzés: Most akkor lelövöm a poént: a káosz démonaival való trafikálás mellékhatásaként Teugen bőre kismértékben érzékennyé vált az erős napfényre és megnyúltak a szemfogai (ha úgy tetszik enyhe mutációk). A sápadtság igazából ennek a következménye – akik idejük nagy részét lefüggönyözött szobákban töltik, viszonylag ritkán napbarnítottak. A gyanús folyadék pedig egy testesebb vörösbor volt, amivel a tanácsos úr egyszerű udvariatlanságból nem kínálta meg vendégét. Mindez azonban elég volt az önjelölt boszorkányvadász összezavarásához: vajon egy vámpírral, vagy egy káosz varázslóval van dolga? Esetleg mindkettő egyben?

Míg Herwig ezen kétségeivel foglalatoskodott, Máldír és Geert vásárolni indultak az esti betöréshez. Vettek kötelet mászócsáklyával, kendőt az arcuk elé (elvégre jobb későn mint soha), és kutyáknak való csemegét. Dolguk végeztével még szerettek volna benézni Bögenauer és Shallya templomaiba, de az említett intézmények a késői órákra való tekintettel már zárva tartottak.

Mesélői megjegyzés: Itt talán én is elkövettem egy apró hibát: Ugyan Bögenauer szentélyében nem gyarapodhattak volna újabb információkkal, Shallya papnője (ha kellő udvariassággal kérdezik) hajlandó lett volna elárulni, hogy az Ordo Septenarius nevében személy szerint Franz Steinhäger és Friedrich Magirius (szintén prominens helyi kereskedő) szoktak adományozni. A papnő azonban az esetek nagy részében nem tartózkodik a templomban (vagy a szegénynegyedben szokott jótékonykodni, vagy az előkelő negyedben gyűjtögetni). Magirius neve fontos újdonság lett volna, de a Shallya templom egy olyan információforrás, ahová vissza kell járni a sikerért. Mivel közeledett már a játékülés vége, szerettem volna rátérni a betörésre, hogy az a jelenet lehetőleg ne maradjon félbe. A Magirius-féle információt számtalan egyéb forrásból és sokkal könnyebben is megszerezhették volna a karakterek, ráadásul akkor még (naivan) azt gondoltam, hogy ha fontos nekik a templom, akkor később visszatérnek és legközelebb majd úgy intézem, hogy összefussanak a papnővel.

Elérkeztünk az esti betörés tervezett időpontjához. Először kis híján a szívemhez kaptam, amikor a party azt kezdte latolgatni, hogy talán a városházára, azon belül is Teugen irodájába kéne bejutniuk, de aztán ezt szerencsére elvetették, mert feltehetően nem lehetett volna megúszni legalább néhány őr megölése nélkül. Ez utóbbi feltételezésük egyébként minden bizonnyal helyes volt – a kérdéses épületet láthatóan jól őrizték, az oda való betöréshez komolyabb bravúrra lett volna szükségük, és az eddigiek alapján nem igazán mondhatták volna, hogy éppen sikerszériában vannak ezen a téren.

Irány tehát a Steinhäger iroda. Útközben azonban egy csapat rosszarcú fickóba botlottak, akiknek a szószólója röviden de velősen rávilágított, hogy ha nem hagyják abba a szimatolást, és keresnek maguknak másik várost, akkor csúnya dolgok történhetnek velük. Itt készen álltam rá, hogy a csapat belemegy egy amolyan felebaráti bunyóba – az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak. A karakterek azonban haboztak, a nehézfiúk pedig némi fenyegető testbeszéd keretében levonultak.

Mesélői megjegyzés: Máldír játékosa később azt írta, hogy nem volt esélyük azonosítani őket, de ez csak részben volt így. A rosszarcúak többsége ugyanis valamilyen céh jelét viselte magán látható helyen lévő nyaklánc vagy tetoválás formájában. Mivel a játékosok nem igazán kérdezősködtek ezzel kapcsolatban, ezért én sem mentem bele a részletekbe (pedig talán lehet hogy kellett volna). Magamban letudtam a dolgot annyival, hogy ha esetleg érdekes lehet számukra, hogy mégis kik akarták őket befenyíteni, akkor vissza tudnak emlékezni rá, hogy mely céhek emblémáit látták a bajkeverőkön, és ez elegendő támpont lehet a kiinduláshoz. De valamiért ez sem volt fontos számukra. Egy újabb kihagyott ziccer – megintcsak nem létfontosságú, de mostanra már kezdett kicsit megsokasodni az elengedett lehetőségek száma. Talán a kampány egyik hátránya lehet, hogy a csapat inkább gyanakodott a Gerhartot korábban is zaklató furcsa figurákra, semmint arra, hogy valakinek itt Bögenhafenben van velük, és az Ordo Septenarius tagjai után való szimatolásukkal baja. Szerintem mondjuk pont ezért is lett volna érdemes utánajárni a dolognak, de a játékosok másként ítélték meg a dolgot.

Maga a betörés ezután majdnem terv szerint ment: Máldír és Geert a tetőn keresztül bemásztak a belső udvarra, és amíg az elf a finom falatokkal “lefizette” az őrkutyát, addig a szélhámos kinyitotta az ablakokat, így mindössze pár perc után ismét Franz Steinhäger irodájában álltak. Máldír még arról is meggyőződött, hogy az éjjeliőr mindeközben éjszakai fiatalító alvását végzi (rá is fért már), így aztán zavartalanul nekiláthattak a kutakodásnak. Megtalálták a korábban látott levelet Teugen-től sőt, még egy varázslatokkal teli könyvecskét is. A kanálisba vezető titkos járatot viszont nem sikerült meglelniük (de ennek eddigre már semmiféle jelentősége nem volt), ellenben az egyik festmény mögött egy igencsak komolynak látszó széfre bukkantak. Gerhart természetesen nem tudott ellenállni a kísértésnek (a trezorban egyébként valóban fejedelmi pénzösszeg pihent éppen), de sajnos a zárral nem boldogult. Végül addig szerencsétlenkedett, amíg az egyik tolvajszerszám hangos csörgéssel az iroda kövére esett, ami persze azonnal felriasztotta az őrt. A szélhámos csodálatos előrelátásról tett tanúbizonyságot, amikor még az iroda feltúrása előtt kinyitotta az utcára néző ablakot – így most illa-berek, kereket oldottak azelőtt, hogy az őrnek egyáltalán esélye nyílt volna megpillantani őket. Bár lehet hogy a játékosok nem így értékelték, az akció alapvetően sikeres volt. A széfben már csak egy kisebb vagyon, és a nyomozás szempontjából kvázi jelentéktelen nyomok maradtak (persze az otthagyott szajré miatt Geert-nek biztos volt pár nyugtalan éjszakája), viszont nem kellett megölni senkit, nem látta őket senki, nem hagytak maguk után árulkodó jeleket.

A party főhadiszállásaként használt fogadóban a szélhámos átadta a levelet Cydoniának, a könyvet azonban titokban becsempészte a még mindig katatón Filip zsákjába. Úgy látszik ez nála valamiféle kattanás lehet (lást a csapat Heideldorf-i kalandjait).

A frissen zsákmányolt levélből a csapat sikeresen kikövetkeztette, hogy nagyjából 24 órájuk van mielőtt Teugen és Steinhäger (és a többi, eddig ismeretlen társuk, bár nekem olybá tűnt hogy ez nem igazán jött át nekik) terve megvalósul. Ezen felbátorodva úgy döntöttek, hogy a még fiatal éjszakában tesznek egy újabb gyors kirándulást, és Johannes Teugen házát is megnézik közelebbről. Mivel a betörés és a találkozás a nehézfiúkkal gyorsabban lezajlott mint eredetileg terveztem, ezért úgy döntöttem, hogy még egy reveláció belefér. Gerhart fáradtságra hivatkozva kimentette magát, de végül lopva mégis a többiek után iramodott. Az esti séta során a party két felfedezést is tett: Egyrészt a város legelőkelőbb negyedében még éjszaka is gyakran járőröznek az őrség tagjai, másrészt a szemfüles elf egy pillanatra egy bőrszárnyas emberi alakot pillantott meg a Teugen rezidencia emeleti ablakában. Az egész csak egy másodpercig tartott, de ahhoz elég volt, hogy feltüzelje a csapat lelkesedését. Sajnos azonban a játékülés itt véget ért. Összességében úgy éreztem, hogy a játékosok elég sok mindent felderítettek és jól használták ki a lehetőségeiket. Ha ebben a szellemben folytatják a következő alkalommal, és esetleg utánajárnak még legalább egy-két dolognak azok közül, amiket most kihagytak, akkor bőven idő előtt végeznek a rejtély felgöngyölítésével. A következő játékülés azonban mindannyiunk számára meglepő, drasztikus fordulatokat tartogatott…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához