LFG.HU

Cthulhu
VegyesCimkek

KILENCEDIK JÁTÉKÜLÉS

Warhammer logóRONTÓC / SPOILER!

Az alábbiakban a “The Enemy Within” (Az ellenség közöttünk) című Warhammer Fantasy kampány lejátszásának egy részéről számolok be. Ha dédelgetsz olyan terveket, hogy valamikor játékosként élvezd ezt a kiváló kampányt, akkor a további olvasással megfosztod magad a játékélménytől. Én szóltam.
Viszont ha mesélőként vannak terveid ezzel a kampánnyal, akkor talán olvashatsz itt pár hasznos tanácsot, figyelmeztetést és tapasztalatot a megjegyzéseim között.

A két játékalkalom között többször is hosszabban beszélgettünk a játékosokkal, és hangsúlyoztam nekik, hogy ha ügyesen használják a rendelkezésükre álló időt, akkor simán felderíthetik a háttérben zajló gonosz machinációkat. Próbáltam rámutatni, hogy eddigi Bögenhafenbeli tevékenységük során elmentek néhány részlet mellett, amik fontosak lehetnek. Elég lenne esetleg még egyszer átnézni, mi az amit tudnak, és hol vannak még elvarratlan szálak, hogy a még hiányzó részleteket megtudják. Tartok tőle, hogy ezt valamiféle nyomásként érzékelték, pedig igazából volt még idejük bőven. Ahhoz, hogy az események beinduljanak, igazából elég lett volna egyetlen dolognak jobban utánajárni: magának az Ordo Septenariusnak. Ügyesen azonosították a két fő cselszövőt – Steinhägert és Teugent – de látszólag abban a tévhitben voltak, hogy csupán ez a két ember ármánykodik a zavarosban. Persze az is egy járható út lett volna (bár talán valamivel körülményesebben), ha kicsit jobban megfigyelik a főkolomposokat. A modul talán egyetlen gyenge pontja ugyanis (szerintem legalábbis) a megoldáshoz vezető utolsó lépés: Vagy Friedrich Magiriusszal kell találkozni, vagy pedig a Steinhäger-Teugen páros egyikét követni. Utóbbit nagyban segítette volna, ha utána is néznek kicsit az említett uraknak, üzleti érdekeltségeiknek, és a róluk megszerezhető egyéb információknak. Mivel kvázi két helyi főméltóságról van szó, szinte mindenki tud róluk valamit, és sok információ viszonylag könnyedén elérhető róluk. Sőt, mindkettejüknek vannak ellenségeik is, akikkel akár szövetségre is lehetett volna lépni (bár ezek a szövetségek nem minden esetben lettek volna hasznosak).

Az előkészületek másik részeként még eltöprengtem az ellenfelek helyzetértékelésén és következő lépésén. Teugennek van egy démoni szövetségese, aki láthatatlanul gyakorlatilag egész nap képes megfigyelni a karaktereket. Mivel ezt túl erősnek éreztem, ezért úgy döntöttem, hogy Gideon (így hívják a démont) csak pár kulcsmomentumnál tud jelen lenni – se ideje, se különösebb kedve egész nap a karaktereket kísérgetni. Pláne hogy azok többször szétváltak. Másodsorban pedig a hatodik érzék nevű különleges képességgel bíró karaktereknek jeleztem, hogy valaki figyeli őket (ezen kicsit be is akadt egyszer a játék, mert hiába próbálták, nem volt eszközük egy láthatatlan lény kiszúrására).

Teugen így például tudta, hogy Herwig a csapat tagja, és fel is készült rá, ha a nemesúr esetleg ismét “üzleti látogatást” akarna tenni nála. A jelenlegi helyzetet úgy ítélte meg, hogy a partynak eleddig nem sikerült olyan nyomot vagy bizonyítékot feltárnia, amely közvetlenül hozzá vagy Steinhägerhez köthetne bármiféle bűncselekményt, így nem is érezte magukat veszélyeztetve. Az előző játékülés végi nehézfiúkat természetesen ő küldte a karakterekre – pozíciója révén a rakodómunkások és a kocsihajtók céhét is gyakorlatilag a markában tartotta, ezért csak egy aprócska “szívességet” kellett kérnie a vezetőktől. Nem fűzött különösebb reményeket ahhoz, hogy a csapat a fenyegetés hatására majd fülét-farkát behúzva elsunnyog a városból, de legalább addig sem az ő dolgai körül szimatolnak. Kis szerencsével esetleg valamelyik céhnél nem a kellő tapintattal kérdezősködnek majd, és ha kitör egy verekedés, akkor vagy péppé verik őket a markos céhlegények, vagy a városi őrségnek lesz alapos oka lesittelni a partyt. Johannes számára mindkét lehetőség főnyeremény lett volna.

Utolsó lépésként pedig véggigondoltam, a Bögenhafen-i rejtély sikeres felgöngyölítéséhez vezető utat. Itt elég hamar világossá vált, hogy a megoldáshoz igazából már csak egyetlen mozaikdarabka hiányzik a csapatnak. Feltételeztem, hogy a játékosok belátják, hogy két nagyon befolyásos emberrel állnak szemben, akikre nem lehet csak úgy rárúgni az ajtót. Viszont azok ketten készülnek valamire, amit nem csak hogy meg kéne hiúsítani, de a rajtaütés során akár egy lendülettel le is leplezhetnék a káosz szekta ténykedéseit a város előtt. De ehhez hiányzott még egy aprócska részlet, melynek a megszerzésére a modul – véleményem szerint – elég szűk lehetőségeket kínál: Vagy beszélniük kéne Friedrich Magiriusszal, vagy pedig kitartóan követni az Ordo Septenarius egyik belső tagját, aki elvezeti őket a készülő rituálé helyszínére. Az előbbi volt a preferált lehetőség, a második viszont felmerült ötletként az előzetes játékmegbeszélésen. Alapesetben a modul szerint a karakterek akkor találkozhatnak Magiriusszal, ha vagy direkt megkeresik, vagy pedig a kereskedők céhénél az Ordo Septenarius után kérdezősködnek ÉS már egyszer beszéltek Johannes Teugennel. Mint említettem, ez azért így eléggé soványnak tűnt, és az eddigi nyomozás dinamikája alapján csak kis esélyét láttam, hogy bármelyik is bekövetkezzék. Ezért aztán itt (is) belenyúltam a modulba. Elhatároztam, hogy hacsak nem rögtön a reggel első útjuk Magiriushoz viszi a party tagjait, akkor a másik oldal fogja aktiválni magát. Első körben Teugen küld üzenetet a város intézményeiben dolgozó rendtagoknak, hogy amennyiben ismeretlenek az Ordo után érdeklődnek, úgy irányítsák őket Friedrich-hez. Ha pedig késő délutánig nem jön létre a találkozó, akkor személyesen Magiriust küldi a csapat legutolsó ismert tartózkodási helye felé. Teszi mindezt azért, mert a Steinhäger iroda feltörése után úgy érzi, hogy ideje valamelyes elaltatni a kotnyeleskedő csapat gyanakvását. Friedrich rendkívül karizmatikus és remekül tud lyukat beszélni az emberek hasába. Ugyanakkor végtelen naivitása révén ténylegesen halvány lila gőze sincs az Ordo Septenarius sötétebb praktikáiról. Ráadásul amíg a party egy luxusétteremben vacsorázgat Magiriusszal, addig sem okvetetlenkednek – ez pont elég idő arra, hogy egy gyors tanácskozás során Johannes átszervezze a készülő rituálét. Amint ezeket így elterveztem, úgy éreztem készen állok a játékülésre.

A Teugen ház megfigyelése után a party – Geert kivételével – visszatért a főhadiszállásnak kiválasztott fogadóba, hogy ellenőrizzék Filip állapotát és megtervezzék a következő lépésüket. Örömmel tapasztalták, hogy a kontár varázsló magához tért, és bár egy furcsa álom kivételével semmire sem emlékezett, legalább pihent és akciókész volt. Mindeközben Gerhart találkozott a helyi tolvajcéh reprezentánsaival, akik felajánlották neki, hogy egy megfelelően nehéz munka elvégzéséért cserébe hajlandóak eltekinteni a múlt eseményeitől (a korábbi engedély nélküli zsebmetszés, betörés és hamiskártyázás) és még licenszet is kap némi további tevékenységre. Természetesen nem Geert lett volna, ha nem próbál alkudozni még itt is, de ezúttal emberére talált és végül belement, hogy épségben előkerít egy Grethe nevű céhtagot, aki nagyjából egy napja tűnt el, némileg rejtélyes körülmények között. A beszélgetés során viszont vagy nem jutott a szélhámos eszébe, vagy nem is igazán érdekelte, hogy esetleg feltegyen pár kérdést, pedig az alvilág gyakran tud érdekes információkkal szolgálni (Gerhartnak pedig lett volna pénze fizetni) – ez megintcsak egy kihagyott lehetőség volt.

Kicsivel később a fogadóban aztán a teljes csapat még egyszer nekiült a tanácskozásnak, és hosszas vita után megszületett a nagy ötlet: Behatolnak Franz Steinhäger otthonába, és… Itt megvallom őszintén hogy nem igazán értettem az “és” utáni részt. Alighanem az volt a terv, hogy lefogják és vallomásra bírják a pohos kereskedőt, esetleg találnak valami egyértelműen kompromittáló bizonyítékot a házban, amivel aztán az őrség elé lehet rángatni a fickót. Annak fényében, hogy az ötfős csapatból ketten rutinos Warhammer Fantasy játékosnak számítanak, másik három pedig korábban a saját bőrén tapasztalhatta meg milyen is az, amikor mindenféle jöttmentként helyi potentátokkal kezdenek ki (lásd a heideldorfi kalandokat), egy kicsit meglepődtem. Valószínűleg ennek a meglepetésnek is köszönhető, hogy elfelejtettem nekik a fáradtság miatt mindenféle negatív módosítókat osztogatni. Ekkor ugyanis a játékban már valamivel hajnali kettő óra után jártunk, és a karakterek – Filip kivételével – reggel óta igencsak aktívan tevékenykedtek. A csapat egyik fele ráadásul már az előző éjjelen sem aludt rendesen, mert mindenféle betörésekkel kísérletezett.

Mesélői megjegyzés: Érdekes adalék, hogy amikor ezt a játékülés után megemlítettem, a játékosok rögtön azt mondták, hogy ha itt elkezdtem volna mindenféle levonásokkal sújtani őket, akkor azt kényszerítésként, egyfajta railroadingként élték volna meg. A visszajelzés alapján utólagosan úgy értékelem a dolgot, hogy akkor ez inkább egy jó kimenetelű mesélői hiba volt. Viszont afölött továbbra sem tudtam nyugovóra térni, hogy csak így nekirontottak Steinhägernek. Ha ugyanis vették volna a fáradtságot, hogy kicsit is utánakérdezzenek a célpontjuknak, megtudhatták volna, hogy a város leggazdagabb, és második legbefolyásosabb emberét készültek megtámadni. Aki egyébként címeres jóbarátja a várost kvázi irányító Johannes Teugennek – ez utóbbit tudták, csak érzésem szerint nem fogták fel a jelentőségét. Ezen kívül még azt is kideríthették volna, hogy az előző napi betörés, valamint Teugen figyelmeztetésének hatására Franz megháromszorozta a testőrei számát. Meg még pár egyéb fontos dolgot is, de ezekről majd az események után írok – úgy érthetőbb lesz, miért kellett volna (kicsit többet) gondolkodni a dolgon.

Maradjunk annyiban, hogy cserébe viszont egészen jó tervet eszeltek ki: Míg Máldír a felszínen belopódzik a kertbe és ott lő- és megfigyelőállást vesz fel, a többiek a csatornán keresztül hatolnak be a házba. Azt már korábban is megfigyelték, hogy az előkelő negyed épületei igencsak jól közművesítettek, de persze még így is ráfázhattak volna. Szerencséjükre nem volt kedvem ezen kicsinyeskedni, tekintve hogy azt viszont egyikük sem tudta, pontosan melyik járat fölött leledzik a Steinhäger villa.

Háttérinformációk: Az elején még jókat derültem magamban, hogy pont akkor törnek be a kereskedőhöz, amikor ő éppen az (immáron harmadik) betörés helyszínét szemlézi az irodájában. Mert hogy a múltkori játékülés végén felvert őr természetesen riasztotta a hatóságokat, akik erre felébresztették és a helyszínre kérették Franzot. Magamban eldöntöttem, hogy Steinhäger néhány perccel azelőtt indult el otthonról, hogy a karakterek leereszkedtek a büdösbe, és valamivel több mint egy órát lesz távol, utána megint hazasétál.

Azonban a party tagjaiban továbbra sem ért meg a felismerés, hogy a Bögenhafen alatt futó csatornarendszer eléggé veszélyes üzem, így aztán nem csak eltévedtek, de néhány apróbb közjátékba is belekeveredtek. Ezekre most nem szeretnék részletesen kitérni, legyen elég annyi, hogy nagyjából két órát töltöttek odalent – ezalatt ha jól emlékszem mindenkinek sikerült még legalább egyszer megmártóznia. Mostanára gondolom megszokhatták. Talán az egyetlen említésre méltó esemény az lehetett, amikor – némi félreértésnek köszönhetően – fogócskázni kezdtek egy éppen munkába induló tolvajjal (a céh tagjai is a csatornát használják, ha feltűnésmentesen akarnak közlekedni, csak ők tudják hogy mi merre van). Itt megint lett volna egy apró esély, hogy információkat szerezzenek az alvilágtól, de Geert nem tudta (vagy nem akarta) megtalálni és megérteni a tolvajjeleket, így ez a lehetőség is fuccsba ment. Mondjuk az adott helyzetben ez abszolút érthető volt – elvégre ki a fene akar társalogni amikor éppen gyakni indult?! Azonban jegyezzük meg, hogy az incidens révén a tolvajok céhe felfigyelt a csapat mozgására a kanálisban.

Mindeközben Máldír sem volt rest. Lopva megközelítette a Steinhäger-villa hátsó részét és megpróbálkozott a fallal. Ügyetlen kísérletét egy hirtelen felbukkanó őrjárat szakította meg. Szerencsére az elfnek még volt ideje kilépni a gyanús beállásból, de a kellemetlen beszélgetést így sem úszta meg. Csodák csodájára egészen jól kidumálta magát, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyik karaktert ismét megjegyezte magának az őrség (gyűltek a rovátkák a “baj lesz ebből” című forgatókönyvem mellett).

Az elf végül újabb körséta és alapos körbetekintés után másodjára sikeresen bemászott a kertbe sőt, vadonbeli ismereteinek hála a három őrkutyával is sikerült megbarátkoznia. Az idő azonban mindeközben nem állt meg, így a hegyesfülű elszalasztotta a házigazda visszaérkezését. Mondjuk ez nem változtatott volna semmin, hiszen csak azt láthatta volna, hogy a célpontjuk meg is érkezett az akció helyszínére (pedig viccesebb lett volna, ha mégsem). Talán annyi jelentősége lett volna a dolognak, hogy mivel Franz csak körülbelül 20-30 perccel a party előtt érkezett haza, így igazából még senki sem aludt túl mélyen a rajtaütés kezdetekor. Kommunikációs lehetőség híján azonban Máldírnak amúgy sem lett volna módja tájékoztatni a többieket a helyzetről. Ráadásul ekkor már hajnali 4 és 5 között jártunk – egy órán belül ébrednek a cselédek és indul az élet a házakban – a csapat tényleg a lehetséges utolsó pillanatban kezdte meg az akcióját.

Amely akció úgy kezdődött, hogy a nem túl ügyes Gerhart felmászott a lottyantós alkalmatosságon keresztül. Elsőre viszonylag nagy csobbanással visszacsúszott, de ördögi szerencséjének hála, a mellékhelyiség ajtajától mindössze pár méternyire kornyadozó őr nem gondolta gyanúsnak a dolgot. Csupán kicsit éberebb lett. A szélhámos végül egy leeresztett kötél segítségével a csapat többi tagját is felsegítette a retyóba. Itt komolyan elgondolkoztam rajta, hogy azért egy kültéri melléképület élethűbb lenne. Azonban ezt a jelenetet nagymértékben improvizálnom kellett, ilyenkor pedig pont az ehhez hasonló esetekre lementett képekből és térképekből szoktam válogatni. Elsőre pedig pont egy olyan nemesi ház alaprajza került a monitoromra (majd pár perccel később a virtuális játékasztalra is), amit beltéri mellékhelyiségekkel terveztek.

Mesélői tanulság: Mégiscsak van értelme mesélőként ezeket a plusz előkészületeket is megtenni. És persze hogy a játékosok szerencséje határtalan.

Geert macskaléptekkel kiosont az immáron kissé zsúfolt budiból, észrevette a kandallótűz mellett ábrándozó éjjeliőrt (még jó hogy annak meg nem 10 perccel korábban jutott eszébe elintézni a nagydolgát), mögéje lopakodott, és elvágta a torkát. A szélhámos csak két dologról feledkezett meg: a belőle áradó förtelmes csatornabűzről, és arról a tényről, hogy a harci cselezés és a hátbaszúrás két külön képzettség és egyáltalán nem helyettesíthetőek egymással. Erről már volt egy vitánk a heideldorfi kalandban, akkor sem adtam neki igazat. Egy fair lehetőséget viszont most is kapott, ám a kockák ezúttal nem voltak kegyesek vele. A toroknyaszajintás ugyan sikerült, de az őrtől még futotta egy utolsó halálsikolyra. Mivel pedig korábban megállapítást nyert, hogy még senki sem alszik igazán mélyen a házban, így gyakorlatilag mindenki fel is ébredt.

Mesélői megjegyzés: Magamban elgondolkoztam azon is, hogy ha éppen a közelben mászkál egy őrjárat, akkor még akár nekik is lehet esélyük meghallani a dolgot, de nem akartam elaprózni a helyzetet. Elég lesz az a 15 testőr és a szolgák, akik a házban vannak – gondoltam legalábbis.

Így az lett, hogy a budiból kilépő karakterek szembe találták magukat egy kisebb hadsereggel. Herwig ekkor megpróbálkozott a megfélemlítés nyelvén megoldani a helyzetet, de nem igazán nagy hatással.

Mesélői megjegyzés: Ennél a helyzetnél érzékeltem némi játékosi elégedetlenséget, mert ugyan a kocka sikert mutatott, mégsem volt látványos hatás. Való igaz, hogy a képesség leírása szerint az áldozatoknak itt legalábbis meg kellett volna hunyászkodniuk, azonban volt néhány tényező, amik befolyásolták a döntésemet. Először is az arányok – az őrök érzékelése szerint (Gerhart eddigre elbújt) kábé négyszeres túlerőben voltak. Másfelől Herwig épp az imént mászott elő onnan, ahol ők a végterméküket szokták leadni. Egy szó szerint nyakig szaros kalandozó csak korlátozott mértékben képes félelmetessé válni. Harmadrészt pedig az ifjú nemes arra próbált apellálni, hogy itt most egy boszorkányvadász akció keretében éppen a háziúr eretnekségeinek leleplezésére készül. Mindez valahogy nem igazán csengett egybe a csatornán keresztüli érkezéssel és az egész helyzettel. Egyszerűen nem láttam életszerűnek, hogy ebben a felállásban a testőrök nyüszítve eliszkoljanak, akármilyen jó megfélemlítést is dobjon valaki.

Mindazonáltal a dobás sikerült, ezért úgy döntöttem, hogy az őrök egyelőre nem támadnak teljes erőből, inkább csak próbálják elkergetni, a házból kiszorítani a vérben (és szarban) forgó szemű fanatikust. Ez gyakorlatilag egy lehetőség lett volna a karaktereknek, hogy kilépjenek a szituból és kereket oldjanak, még mielőtt komolyabb vérontássá fajul a helyzet. A jó megfélemlítés-dobás másik hozadéka pedig az lett, hogy a háziak megálltak a földszintre vezető lépcsőn, és nem csődültek le a behatolók mellé. Ebből a helyzetből pedig a party tagjai komoly előnyt tudtak maguknak fabrikálni. A dolgok ugyanis végül úgy alakultak, hogy mégiscsak harc lett.

Nem áll szándékomban a küzdelem (bár a mészárlás szó helytállóbb lenne, de maradjunk inkább az eufemizmusnál) részletes leírása, úgyhogy itt csak nagy vonalakban közlöm a fontosabb részleteket: Cydonia és Herwig hosszas küzdelem és néhány szinte jelentéktelen seb árán lehentelték a lépcsőre és a gangra feltorlódott testőröket. Időközben a nemes még egyszer megpróbálta megfélemlíteni őket, ám a megfelelő időben feltűnő Steinhäger miatt ezúttal sem ért el túl sok sikert. Ebben az is szerepet játszott, hogy eddigre már nem is nagyon volt szegényeknek hova visszavonulni, így a végére már inkább sarokba szorított patkányként harcoltak. Eleinte Filip is támogatta a csapatot, ám Franz felbukkanása után egyfajta mágikus párbajba keveredtek, amiben a kontár varázsló eléggé pechesnek bizonyult. Minden esetre sikerült az immár varázstudományról is tanúbizonyságot tevő kereskedőt visszaszorítani a hálószobájába, ahol ugyan még megpróbálkozott pár trükkel a rátámadó Herwig ellen, de végül megadta magát. Mindeközben a szolgák megpróbáltak elrohanni az őrségért, ám Máldír résen volt és lenyilazta a házból éppen csak kiszaladó cselédet. Egy némileg harciasabb társával Geert végzett, a harmadik pedig reszketve visszaszaladt a szobájába, ahol kicsivel később a szélhámos szintén kivégezte. A nyitott bejárati ajtón keresztül viszont bejöttek a kutyák, akik először ugyan megkergették Filipet, ám végül Cyd és Gerhart likvidálták őket. Nagyjából ekkor jött az este második meglepetése is: Heinrich Steinhäger, Franz öccse. Ő szintén a házban lakott, és a kajlamajka közepén volt annyi lélekjelenléte, hogy kinyissa az emeleti szoba ablakát, ahonnan aztán hangos segélykiáltásokkal riasztotta a városi őrséget.

Máldír ugyan megpróbálta őt is lelőni, de nyila ezúttal csak könnyebb sebet okozott. Az elf ekkor inkább bemászott a sérülés miatt visszahúzódó Heinrich mellé, és megpróbálta kiütni, de ez végül csak a szintén odasiető papnő segítségével sikerült. Időközben megjelentek a helyi hatóságok első képviselői is. A karakterek ugyan megpróbálkoztak a diplomatikus megoldással, de ez volt az a helyzet amikor úgy döntöttem, hogy itt már a kontár varázsló rendkívüli képességeivel sem dumálhatják ki magukat. Az eddigre már utolsó életpontjainál járó Filip ezért végül ugyanott távozott, ahol jött – oltári szerencséjére sikerült további sérülés és borzasztó sebfertőzések nélkül megúsznia a kalandot. Herwig közben bezárta magukat Franz szobájába, és belefogott a kövér kereskedő alapos kivallatásába. Könyörtelen próbálkozásai végső soron sikerre vezettek – Steinhäger mindent beismert, de azt állította, hogy ő csak félelemből ment bele az egészbe, az igazi főgonosz Johannes Teugen.

Cydonia közben szintén megpróbálkozott békés megoldást találni a városi őrökkel (ugyanúgy reménytelenül), de végül Máldírral és Herwiggel együtt az ablakon keresztül elmenekültek. Az élelmes Geert pedig kihasználva a véres zűrzavart bezárta magát a dolgozószobába és nekilátogatott a fosztogatásnak. Odabent egy csinosabb pénzösszeget és néhány (a kaland szempontjából) jelentéktelen üzleti papírt talált. Az előbbit fölmarkolva végül észrevétlenül távozott. Körülbelül eddig tartott a játékülés.

morrslieb_day_2

Mesélői megjegyzések: Arra az eshetőségre, hogy a party megrohanja valamelyik prominens NPC házát, és ott rendkívüli erőszakkal próbál érvényesülni sem a modul, sem az eddigi események alapján nem voltam felkészülve. Így aztán az alaposnak vélt felkészülés ellenére a játékülés legnagyobb részében improvizálnom kellett.

Kissé elborzasztott a vérengzés mértéke is: meghalt 12 őr, 3 szolga és három kutya. További három testőr pedig maradandó sérüléseket szerzett, és Heinrich is csak egy rossz sebzésdobás miatt élte túl az eseményt. A csapat tagjai egyszerűen halomra mészárolták a testőrséget, akiknek nem sok lehetőségük lett volna a menekülésre, tekintve hogy az egyetlen kijárat a karakterek mögött volt. A három szolga közül kettő igazából megpróbált elpucolni, nekik az esélyeik is valamivel jobbak voltak, mégis mind meghaltak. Mesélőként komolyan elgondolkoztam azon, hogy kiosztok pár ideiglenes korrupció-pontot, azzal a megjegyzéssel hogy Khorne küldi, elismerése jeléül. A módra ugyanis, ahogy a csapat szó szerint átvágott az őrökön még egy berzerker is elismerően füttyentett volna. Ebben persze nagy szerepet játszott a szabályrendszer és a szerencse is. Persze azt is meg kell vallani, hogy a vérgőzös jelenetben volt néhány egészen élvezetes szerepjátékosi villanás is – a játékosok látszólag abszolút beleélték magukat a mészárlásba.

Pár kiegészítés a rendszerrel kapcsolatos tapasztalatokról: A Symbaroum motorral a mesélő (szinte) sohasem használja a kockákat – támadáskor a játékos tesz dobást, amit módosít a védő megfelelő értéke, találat esetén pedig a sebzésre gurít, amit aztán az áldozat páncélja csökkent. Amikor egy karakter védekezik, szintén a játékos teszi próbára a karaktere védőértékét, amit természetesen az ellenfél támadóereje módosít. Ha a védekezés sikertelen, a karakter páncéljával kell dobni a sebzés ellen. Mindez matematikailag teljesen fair: egyenlő képességek esetén sem kerülnek hátrányba az NPC-k csak azért mert nem én dobok nekik. A harcrendszer gyengeségét két dologban látom:

Egyrészt nagyon kiszámítható. Pár csata után a játékosok pontosan tudják, hogy mennyi esélyük van a találatra, vagy arra hogy őket üssék meg sikerrel. És azt is jól ki lehet sakkozni, hogy mennyi az az életpont-mennyiség, amikor még nagyon nagy biztonsággal belefér akár egy nagy találat is (amikor a rossz páncéldobás miatt szinte a teljes sebzés átmegy). A rideg matek eklatáns példája Geert, akinél pontosan ki lett számolva, hogy az ellenfelek túlnyomó többségét 80-95%-os eséllyel képes eltalálni, és pontosan ugyanilyenek az esélyei védekezéskor is. Ha mégis becsúszna neki egy találat, 6 pontnyi sebzésig nem esik maradandó baja, így csak arra kell figyelnie, hogy a nagy, kétkezes fegyvereket forgató ellenfeleket kerülje.

A harci motor másik hibája pedig hogy viszonylag gyakoriak az üresjáratok. Betalál egy támadás (teljesen mindegy, hogy melyik oldalon), de a védő páncélja a teljes sebzést elnyeli, vagy mondjuk legfeljebb 1-2 pontot enged át. Vagyis két kockadobás után a csata érdemben nem igazán halad előre. Van bennem egy olyan elvárás, hogy ha már azért dobunk kockát, hogy azzal eldöntsük az események további irányát, akkor a dobásnak legyen is valami egyértelmű következménye. Az, hogy eltalálnak egy harcost, de nem lett semmi baja, vagy csak egy karcolás esett rajta, számomra nem jelent valódi előrelépést. Jogos lehet az érv, hogy nagyon sok más RPG motor is hasonlóan működik – igen, azoknál a játékoknál sem szeretem ezt. Persze ha valaki élvezi a sok kockadobást, akkor ez számára nyilván inkább előny – ízlések és pofonok ugyebár.

Még egy észrevétel a rendszerről, aztán jön a konklúzió: El lehet érni azt a szintet, amikor a karaktereknek már kezd túl sok speciális képességük lenni. Azt pozitívnak tartom, hogy az értékeket nem lehet csak úgy nyakra-főre az egekig emelni, így pusztán statisztikailag egy szimpla városi őr még egy nagyon sokat fejlesztett karakter számára is tartogathat veszélyeket. A probléma inkább ott van, hogy egy bizonyos ponton túl nehéz fejben tartani a rengeteg képességet, ezért egyre gyakoribb, hogy elsikkadnak. Ráadásul ahogy gyűlik a sok speckó, úgy egyre többször akad meg a játék olyanokkal, hogy a játékos kombinálja A és B képességek előnyeit, amit bevet egy éppen a C és D képességeket kombináló ellenféllel szemben – ilyenkor ad hoc kell döntést hozni, hogy ezek miképpen hatnak, vagy éppen oltják ki egymást. Jó példa volt erre is a mostani harc, amikor utólag döbbentem rá, hogy a testőrök egynémely képességét nem megfelelően használtam, ezért szignifikánsan gyengébben harcoltak, mint az elvárható lett volna.

Ha összegezni szeretném a kilencedik játékalkalmat, akkor azt mondanám, hogy igazából egyetlen nagy harcjelenet volt az egész, amelyben a játékosok ugyan győztek, de mindössze annyit értek el, hogy az amúgy egészen jó helyzetüket majdnem teljesen reménytelenné tették. Megvallom őszintén, feladták a leckét a folytatáshoz.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához