LFG.HU

HammerTimeCafe
Zékósza
novellaCimkek



A Mester 77-ik évében, a Luna 34-es bázison, a Nyugalom Tengerétől keletre

- Mit nézeget ott a csaj?
- Honnan tudjam én azt? Steve, szólj neki, hogy jöjjön onnan, még agyonvágja az áram… a k…a életbe, annyi itt a lógó vezeték, mint dzsungelben az inda.
- Nagy a szád, Horst, még sosem jártál dzsungelben. Na tarzanozzál oda hozzá gyorsan, vagy a seggedbe eresztek egyet.
A Horst-nak nevezett, védőpáncélba öltözött férfi kelletlenül a vállára lendítette a fegyverét, és lassú léptekkel a lány felé indult. Ki nem állhatta őt, és ezt nem is titkolta. Bár szerepet játszott, akárcsak három társa – nem esett nehezére úgy tenni, mintha csak a szökött foglyot látná a mocskos csuhát viselő lányban.
És ő mindent meg is tesz azért, hogy utáljuk… hogy miért pont ő kell a Hálózatnak, fel nem foghatom. Persze, a jóslat. Mintha egy jóslat képes lenne megváltoztatni a jelent. Isten látja lelkem, nem tudok már hinni benne – Horst elfintorodott. Tehette, mert sisakja mögé senki sem látott be. Odabent, a sötét műanyag szemrések mögött megengedhette magának a teljes őszinteséget.
Pedig odakint, a Mester világában ő maga is egy hazugság volt csupán.
Hónapokkal ezelőtt indultak útnak – ő, az amerikai, és egy pap valahonnan Kelet-Európából – nem emlékezett rá, hogy honnan jött, Bukarestből, vagy Budapestről. Hárman azok közül, akik azóta kapcsolatba tudtak lépni egymással.

A lányról először a pap mesélt nekik. Ahogyan előadta azt a sztorit a jóslatról, meg az angyalok seregéről, meg az újra testet öltő Krisztusról, Horst még hitt is neki. Túlontúl fanatikusnak tűnt ahhoz, hogy a Mester embere lehessen. Válogatni nemigen lehetett – s neki meg kellett ragadnia minden egyes szalmaszálat, hogy életben tartsa az önmagában is éppen csak pislákoló reményt.
Hogy még van miért harcolni.
Hogy a mókás kínai rajzoknak tényleg van értelmük, és a sötétség után újra a világosság fog felragyogni. Körbe-körbe, mint a ringlispílen. Krisztus újból és újból visszatér. Vajon hány ezer év kell, hogy beleszédüljön az egészbe, és végleg kiszálljon?
Maga a jóslat nem lepte meg. Az ilyenfajta korokban szokásos történet volt, egy emberről, akiben az isteni erők felébrednek és reményt meg békét hoznak az elkurvult világba. Szinte várta a poént, és meg is kapta: az a bizonyos ember egy lány, és nincs a Földön. Mikor ugyanis ráébredt saját kiválasztottságára, fogta magát és egy kutatócsoporthoz csapódva a Marsra utazott. Állítólag elég jó volt biológiából ahhoz, hogy magukkal vigyék. Akárhogy is, meglépett a megváltó szerepkör elől.
És itt jöttek a képbe ők, a Hálózat lelkes amatőrjei – az ügynök elnevezést mind a hárman túlzónak érezték – akik elutaznak a Marsra, és rábeszélik a lányt, hogy térjen haza, és álljon a lassan gyarapodó Egyház élére, mint második Messiás. A hogyanról és a mikéntről persze mindannyiuknak voltak kételyeik, de a pap lelkesedése hamar meggyőzte őket. Minden jobb, mint ölbe tett kézzel üldögélni, és várni, hogy a Mester majd magától gyengülni kezd. Még ha a jóslat hamisnak bizonyul is…

Így hát rövid tervezgetés után útra keltek. Egy csapat rendfenntartóval jutottak a Holdig, majd onnan tovább a Marsra – a katonásdi csak a papnak nem tetszett, ezért ő csendben betegeskedett az egész út alatt.
A rendfenntartók eredeti célja nem érdekelte őket – annyit tudtak, hogy rövid ott tartózkodás és valami rutinvizsgálat után már jönnek is vissza. Az a pár nap elég lesz ahhoz, hogy meggyőzzék a lányt – legalábbis így tervezték.
Csalódniuk kellett.
A katonák parancsnoka ugyanis rögtön a megérkezésükkor hívatta a lányt – Eve-nek hívták, na persze hogyan máshogy is hívhatták volna – és rövid beszélgetés után két katonával a hajóra vitette. Steve, aki még a hajón összehaverkodott a parancsnokkal, megnyugtatta Horstot, hogy a katonák semmit sem tudnak a lányról, csupán azért tartóztatták le, mert kiderült, hogy évekkel ezelőtt illegálisan állt be Mars-biológusnak.
Horst nem tudta, örüljön-e vagy sem annak, hogy a lány végül az ő közreműködésük nélkül jut el a Földre – végül úgy döntött, jól alakulnak az események.

Másnap, közvetlenül indulás előtt, a csaj megszökött.
Ők persze azonnal jelentkeztek, hogy megkeresik. Nem tartott soká – a kutatóállomás nem volt valami nagy. A lány minden helyismeretét latba vetette, hogy elrejtőzzön, de így is megtalálták – a szellőzőrendszer egyik vakjáratában gubbasztott. Leslie atya, a pap mászott be érte. Nem tudni, mivel győzte meg a lányt, de az végül beleegyezett, hogy velük menjen a Földre. Mindazonáltal, amíg visszakísérték az űrhajóra, olyan sandán pillantgatott maga köré, hogy Horst úgy döntött, egy pillanatra sem bízik meg benne.
Másnap útra keltek, és a lány megtartotta ígéretét: nem szökött meg. Ugyan a Mars és a Hold között nemigen lett volna hova, de Horstnak az volt a véleménye – amit a többiekkel is megosztott – hogy ha akár egyetlen kósza aszteroida is az útjukba akadt volna, a lány már azon csimpaszkodna, akár szkafander nélkül is.
A Hold már jó egy évszázada óta üzemanyag-tárolóként és afféle űrbéli Ellis-Islandként szolgált, kötelező megállóhelyként minden Föld felé tartó űrhajó számára. Ők is megálltak, hogy üzemanyagot vételezzenek, és hogy jelentést készítsenek egy óriási áramgenerátorról, melynek állítólag már hónapok óta akadozott a működése.
A lányt is magukkal vitték, persze megbilincselve.
Úgy tűnt, a Föld közelsége megváltoztatta, legalábbis ezt vették észre rajta az elmúlt pár napban. Megkomolyodott, gyakran csak ült magába mélyedve, egy szót sem szólt, pedig mikor elindultak még nagyon is beszédes volt.
Főleg káromkodott és fenyegetőzött.
- Nesze neked – mondta Steve, és a papra vigyorgott – a posztmodern Jézus.
A Holdon pedig már kifejezetten alvajáró benyomást keltett. Valakinek állandóan mellette kellett mennie, és fognia a kezét, különben orra bukott. Folyton maga elé nézett, de hogy mit látott, azt csak ő tudta. Ők hárman különösen éberen figyelték. Próbáltak találgatni, mi mehet végbe benne, most, hogy annyi év után újra a Föld közelébe került, de még Leslie, a pap is teljesen tanácstalan volt vele kapcsolatban. Úgy tűnt, már tőle sem áll távol a kételkedés.
A lány ugyanis nem olyannak tűnt, mint aki célhoz ért. Inkább, mint aki véglegesen eltévedt.
Mikor kiszálltak a siklóhajókból, azonnal megindult egyenesen előre – Horstnak kellett elkapnia, nehogy lezúgjon egy öt méter mély gödörbe. A német káromkodott, aztán leültette a lányt egy oszlop tövébe.
Naná, hogy mikor öt perccel később odanézett, a csaj már egy másik oszlopnál üldögélt.
Horst odalépett a lányhoz. Az szokása szerint a távolba révedt, valami dalt dúdolgatott magában. Nem zsoltárt, le merem fogadni – gondolta a német.
Megnézte magának a csajt. A terraformizált Hold viharos szele belekapott a hajába, az arca köré tekerte, de a lány láthatóan nem törődött vele. Na és ez a csuha – sóhajtott Horst – úgy néz ki benne, mint egy lelencgyerekből lett pap, akit hosszas könyörgés után sem vettek be az inkvizícióba… Mindazonáltal csinos. Egész csinos. Ha nem vágna ilyen hülye arcot állandóan, még talán nőként is tudnék gondolni rá – elvigyorodott. Ha semmi más nem jön közbe, a lány el fog jutni a Földre. Persze börtönbe kerül, de legalább a bolygón lesz. Ez is nagy előrelépés ahhoz képest, ami fél évvel ezelőtt volt.
- Negyven hónap.
- Mi van? – Horst hirtelen nem tudta, ki szólt. Aztán lenézett, és meglátta, hogy a lány egyenesen rá bámul.
- Negyven hónap – ismételte Eve – akárhogy számolom, pontosan negyven hónapot voltam a Marson.
- Ezek szerint visszajött a hangod. Nem is tudom, örüljek-e neki.
- Te ezt nem tartod furcsának? – a lány felállt, és az oszlopnak támaszkodva nézte tovább a férfit.
Horst levette a sisakját. Bár a szabályzat tiltotta, őt már nagyon zavarta, hogy Eve szemei ide-oda cikáznak, ahogy az övéit keresik a sisak mögött. A lány rámosolygott a németre.
- Na végre. Hetek óta úgy érzem, fémmaszkos robotokkal vagyok körülvéve. Már nagyon furdalt a kíváncsiság, vajon van-e ember a fémmaszk mögött.
- És?
- Úgy tűnik, mégis van. Ez mindenesetre megnyugtató.
- Örülök, ha nyugodt vagy, bár az utóbbi időben úgy tűnt, túlságosan is nagy a nyugalmad.
- Ma telt le a negyven hónap.
- Milyen negyven hónap? – értetlenkedett a német.
- Amit a Földtől távol töltöttem. Holnap pedig…

Kiáltás hallatszott. Horst felkapta a sisakját, és a hang irányába fordult. Steve volt az, a kezével integetett a férfinek, hogy jöjjön, s hozza a lányt is. A katonák beszálláshoz készülődtek. Úgy tűnt, a generátor ellenőrzése véget ért.
- Gyere – nyújtotta kezét a lánynak – visszakísérlek a hajóhoz. Most, hogy megjött végre a hangod jó lenne, ha megbeszélnénk pár dolgot a többiekkel…
- Nem.
Horst azt hitte, rosszul hall, ezért újra levette a sisakját.
- Mi van?
- Nem megyek.
A német hozzákezdett, hogy egy kiadós káromkodást fogalmazzon meg ősei nyelvén, de a lány félbeszakította.
- Nézd – azzal kinyújtott kezével a kelő Földre mutatott.
- Mit nézzek rajta? Láttam már ezerszer. Na jössz, vagy vigyelek?
- Miért akartok mindenáron, akár erőszakkal is a Földre vinni?
Horst felsóhajtott. Miért nincs most itt az a kurva pap? Miért neki kell meggyőznie a lányt olyan dolgokról, amikben már ő sem hisz?
- Szükségünk van rád. Ha te vagy az, akiről a jóslat beszél, akkor benned ölt újra testet a Megváltó, Jézus Krisztus. Persze lesznek vele problémái, de majd megszokja.
- Igen, ezt már mondta az a pap is. És? És ha én nem akarok Megváltó lenni? Mit gondolsz, miért szöktem el annak idején? Azt hiszed, nem tudtam erről? Azt hiszed, nem tudom, hogy a Mester csak arra vár, mikor térek vissza a Földre? Kin segítene még egy mártírhalál? Nem megyek vissza.
- Akkor viszlek.
A lány megvonta a vállát.
- Persze úgyis visszajutok valahogyan. Elvégre, amiről azt hittem, hogy szökés, arról kiderült, hogy mindössze negyven hónap volt a pusztában. Minden előre meg volt írva. Hiába hittem, hogy szabad vagyok, a sors ellen nem tudtam tenni.
Horst szótlanul állt.
- Te most vissza fogsz vinni. Börtönbe kerülök. El fogtok veszíteni. Már holnap. Eltűnök, és soha ne tudjátok meg, mi lett velem. Közben pedig én csendesen elvérzek a Mester oltárán valami pincében.
- És ha maradsz? – kérdezte a férfi.
- Akkor nem leszek a Mesteré.
- De az embereké sem.
- Így igaz.
Hosszan néztek egymás szemébe. Végül Horst hátat fordított, és elindult vissza a siklóhajó felé.
Egyedül.
Steve kérdőn nézett rá, amikor sóhajtva leült mellé a vezetőkabinban.
- A csaj?
- Marad.
- Mi van?
- Mondom.
- És a Földön mit mondunk?
- Hogy a Messiás él és virul, és a Holdról imádkozik értünk, amíg világ a világ.

(Scriptorium Cohors)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/iras/mutat.php?id=251]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához