LFG.HU

Baribal
novellaCimkek

A négyfős csapat kitartóan kapaszkodott felfelé a vulkanikus hegy meredek oldalán. Lépteik nyomán köhögtető hamu és pernyefelhők szálltak fel, talpuk alatt idegesítően nyikorogtak a megdermedt lávaszilánkok.
- Messze van még? – lihegte a vézna, fehérköpenyes varázsló, majd köhögött párat és még egy réteg sálat tekert a szája elé. – Nem bírom már sokáig ezt a bűzt.
Két, harcos kinézetű társa egyetértően bólintott, de vezetőjük, aki tetőtől talpig csillogó vértbe öltözve, fénylő hegyű lándzsájára támaszkodva lépdelt egyre feljebb, nem hagyta, hogy megálljanak.
- Már nincs messze. – szólt érces hangon, de aztán a földből gomolygó sárga gázok záptojásszaga őt is köhögésre ingerelte. – Tartsatok ki!
Szót fogadtak, s alig negyed óra múltán csakugyan megérkeztek egy olyan helyre, mely akár az úti céljuk is lehetett volna. Óriási, fekete barlang szája sötétlett előttük.
- Ez volna az? – kérdezte fáradtan a varázsló.
- Azt hiszem, igen. – felelte a lovag. – Ha beljebb megyünk, megtudjuk.
- Várjunk még egy kicsit. – kérte az egyik harcos és nekiállt felajzani az íját. – Elő kell készíteni a felszerelést.
- Úgy bizony. – tette hozzá a másik – Fel kell készülnünk. – azzal előhúzott egy erszényt és a tartalmát kiöntötte a földre. Számtalan mágikusan fénylő medál és gyűrű esett ki belőle, melyek közül szakértő szemmel kezdett válogatni.
- És ha mégsem ez az? – kérdezte a varázsló, aki időközben lehuppant a barlang bejárata mellé és előkotorta a varázskönyvét, meg néhány varázstekercset.
- Akkor tovább keressük. – vonta meg a vállát a lovag. Kezét könnyedén kardja markolatára tette és szúrós tekintettel a barlang mélyét vizsgálta.
- Szerintetek, – szólalt meg az íjász – mennyi kincse lehet egy ilyen sárkánynak?
- Amennyiből egy egész életen, sőt akár ezer életen át vígan eléldegélhetünk. – felelte lelkesen a másik harcos.
- Nem a kincs számít. – szólt közbe távolba révedő tekintettel a lovag – hanem…
- Hanem a varázstárgyak. – élénkült fel a varázsló.
- … a győzelem. Egy sárkány legyőzése mindennél többet ér. Hírnév, erő és hatalom.
- Azért a kincs se rossz. – jegyezte meg az íjász.
- Ha készen vagytok, mehetünk.
- Rendben, én kész vagyok.
- Én is.
- Mehetünk.

A kis csapat összeszedelődzködött és óvatos léptekkel megindult befelé. Egyszer csak az élen haladó lovag mozdulatlanná dermedt, majd egy villámgyors mozdulattal döfésre szegezte lándzsáját.
- Állj! – kiáltotta – Valami mozgást látok. Felénk közeledik.
A többiek hihetetlen gyorsasággal, de kapkodás nélkül elfoglalták helyeiket és felkészültek a harcra. Valamennyien arra számítottak, hogy a sötétből egy sárkány hatalmas hüllőfeje bukkan majd elő irdatlan fogakkal és lángoló lehelettel, de tévedtek. Egy magányos férfi volt az, megtépázva és csúnyán összeégve.
- Vizet! – hörögte a férfi, majd mielőtt bármit tehettek volna, összeesett. A sárkányvadászok odaszaladtak hozzá és felültették. Egyikük vizet töltött a szájába, másikuk köpenyéből párnát hajtogatott neki. Pár perc elteltével a férfi eléggé összeszedte az erejét ahhoz, hogy beszélni tudjon.
- Elég siralmasan nézel ki. – nyugtatta meg őt az íjász és végignézett szakadt, megpörkölődött ruháján, horpadt vértjén, véres, sebekkel teli testén.
- A sárkány. – préselte ki magából a szót a szerencsétlen. – Elkapott minket. Az egész csapatot megölte. Szörnyű volt. Szörnyű!
- Ne félj! – szólt a lovag – Most már biztonságban vagy. Majd mi megvédünk, nem eshet bajod. A bajtársaidért meg bosszút állunk.
A sebesült megrettenve meredt rájuk.
- Nem! – kiáltott fel az meglepő elevenséggel – Megöl titeket is. Iszonyúan erős és nagyon nagy.
- A méret nem számít – legyintett fölényesen a varázsló, olyan rejtelmes arckifejezéssel melyről lerítt, hogy ő titkon szörnyű hatalom birtokosa. Vagy legalábbis ismer valakit, aki az. – Hidd el, mi le fogjuk győzni.
- Nem, nem! – tiltakozott kétségbeesetten a sebesült. Mintha csak az ő sorsáról lett volna szó – Mi sokkal többen voltunk mint ti. Erős és bátor harcosok. Sőt, nagyhatalmú papok és mágusok is. De látod, mit tett velem? És a többiekkel… Ó irgalmas istenek! Ők mind egy szálig elpusztultak. És még csak megsebesíteni sem sikerült. Iszonyú a hatalma. Mintha vele lennének a pokol összes démonai. Mindenről tud, mindent lát és hall. Biztos, hogy már rólatok is tud. És várni fog… Meneküljetek!
- Ugyan már! – kiáltott fel az íjász. – Kilövöm a szemét. Akkor majd semmit sem lát.
- Elkerüli a lövéseket. A villámnál is gyorsabb.
- Ledöföm a kardommal. – szólt a harcos.
- A bőre vastag, pikkelyei, mint megannyi pajzs. Nem sebzi a pengéd.
- Majd elégetem egy tűzgolyóval. – szólt a varázsló.
- Hisz a tűz az éltető eleme! Még csak meg sem kormozódik. Az ő lehelete viszont még a sziklát is megolvasztja.
- Akkor itt a lándzsám. – tette hozzá a lovag. – A hegyek vénségesen vén törpe kovácsainak keze munkája. Egyenesen sárkányok ölésére kovácsolták.
- Egy lándzsa… Egy lándzsa mit sem ér! Farkának egyetlen csapásával porrá töri a csontjaitokat, egy szárnycsapásával elsöpör titeket, mint a száraz faleveleket és egyetlen ordításával rátok omlasztja az egész barlangot.
A lovag összehúzott szemmel meredt a sebesültre:
- Mondd csak, kinek drukkolsz te tulajdonképpen?
A férfi felnyögött és fájdalmasan összegörnyedt.
- Menjetek, ha kedves az életetek!
- És a kincs? – kérdezte bátortalanul a harcos, nyakában összecsörrent a számtalan amulett és mágikus medál, néhány ijesztő izzásba kezdve a többi közelségétől. – Azzal mi lesz?
- Felejtsétek el a kincset! Az életeteket mentsétek! – suttogta elhaló hangon a férfi, testét köhögéshullám rázta meg.
- De már hónapok óta készülünk erre az összecsapásra. Az nem lehet, hogy csak úgy elmenjünk. Kincsek nélkül…, trófea nélkül…
- A férfi lassan felpillantott, ereje már teljesen elhagyta.
- A völgyben… – kezdte, szájából vékony vércsík kezdett szivárogni. – Van egy troll…
- Troll? – csillant fel az íjász szeme.
- Rengeteg kincset őriz. Évekig királyként élhettek belőle… Bár mi is inkább a troll ellen mentünk volna… Rettegésben tartja a környéken élőket. Rengeteg ember lesz hálás nektek… – szemei lassan lecsukódtak, testén rángás futott végig. Egy utolsó sóhajjal még annyit szólt: – Menjetek!

A lovag, az íjász, a harcos és a varázsló némán hagyták el a barlangot. Nem fordultak hátra és nem vetettek több pillantást a halott férfira. Ahogy jöttek, ugyanolyan lassan leereszkedtek a hamu borította lejtőn, s néhány perc múlva már csak a nyomukban felszálló szürke felhők jelezték útjukat.

A halott megmozdult. Először csak egyik szemét nyitotta ki óvatosan, aztán a másikat, majd miután megbizonyosodott arról, hogy végre egyedül van, felült. Undorral nézett végig magán, aztán megrázkódott és recsegve ropogva nőni kezdett. Sebei pikkelyekké váltak, végtagjai mancsokká, ujjai karmokká alakultak. Hatalmas fénylő farkat növesztett, arca eltorzult, szájában arasznyi fogak hasadtak. Néhány pillanat múlva befejeződött az átalakulás és a sebesült férfi helyén egy irdatlan nagy, de ugyanakkor lenyűgözően szép, ősöreg fekete sárkány magasodott.
- Unom már ezt a műsort. – morogta mennydörgésszerű hangján – Azt hiszem, legközelebb egyszerűen megeszem őket.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához