LFG.HU

HammerTimeCafe
Mantis
novellaCimkek

Az uralkodónak méltóságteljesnek kell lennie. Még a modern korban is. Öltözete legyen egyszerű, de mégis más, mint az átlagos embereké. Épp csak annyira, hogy aki ránéz, tudja, hogy valami mást lát, valami különlegeset. Nem árt, ha nyugodt, csendes, halk szavú. Ordítozzanak csak a harmadik, negyedik, akárhanyadik világ diktátorai vörös fejjel, ha akarnak. Ne beszéljen sokat, az emberek azt várják, hogy a király néha szóljon csak egy-egy szót, ami azután szállóigévé válik. Akár csak annyit, hogy dobzse, dobzse. Jól mutassanak a kezében a dokumentumok, lehetőleg puha műbőrbe kötve, de üsse kő, még a vastag vörös viasszal pecsételt tekercs is belefér. A korona nem kell, az már nagyon divatjamúlt, és a régebbiek is rendszerint csak egy jelképes karikát hordtak, vagy éppen csak egy kalapot.

A mai világ meg kifejezetten ellenzi az ilyen hivalkodást. Trónszékről, hatalmas lakomákról és héttornyú várakról meg már szó sem lehet! A hódító háborúkról ne is halljunk! Tessék haladni a korral! Ott vannak a nyugodt, hatás szempontjából gondosan megtervezett irodák, munkaétkezések (semmi hízlaló, apró kis kultúradagok, a nép vezetője ne legyen olyan hájas, mint egy igazi pártelnök, micsoda gondolat), szolíd lakosztály, és izgalomnak egy-egy kártyaparti vagy egy nyugodt golfjátszma. Na és az aláírások! Lehetőleg átszellemült arccal, gyönyörűen vezetett írással. A kamerák ezt a pillanatot örökítik meg, és ugyan, hogy is lehetne egy uralkodó szeme aláírás közben mondjuk üveges? Az ember még azt gondolná, hogy csak egy báb valakinek a kezében… Szigorú szabály továbbá: semmi botrány, semmi kaland a magánéletben, gondosan megválasztott, arisztokrata feleség és egy kötelező trónörökös összehozása. A többi gyermek szabadon választott. Mostani történetemben belopakodom egy igazi uralkodó életébe, mint egy jól fizetett, és évente legalább tízszer a bíróság előtt álló paprazzi. Megmutatom, hogy milyen is egy uralkodó igazából… Jöjjenek velem, kedves olvasók, a függöny ezúttal nem felgördül, hanem éppen csak résnyire húzom szét, s mi beosonunk a sötét színpadra. Aha! Ott jön! Figyeljünk csak!

Kimérten, nyugodt léptekkel halad. Alatvalói ott sündörögnek a nyomában, egyértelművé téve, hogy nem hozzá tartoznak, mégis minden gondolatuk, minden apró mozzanatuk az ő kedvéért történik. Némelyik odasiet hozzá, illendően köszönti, és egy újabb aktaköteget helyez könnyen mozgatható, halk gumikerekeken gördülő kézikocsijára:
- Jó reggelt, Sanyi bácsi. Vigye ezt, legyen szíves a postázóba…
Sanyi bácsi (egyébként Péternek hívják, de ez a kedves alattvaló mindig Sanyinak hívja) ilyenkor fenségesen elmosolyodik, és megajándékozza hű szolgálóját egy pillántással:
- Persze, tündérkém.

Péter király már nem fiatal, de talán nem is baj, ha az uralkodó túl van már a csikóévein, sőt. Kicsi, elegánsra borotvált bajuszt visel, arca többi része mindig frissen borotvált. A slamposság megbocsájthatatlan bűn ebben a státuszban. Szeme kissé fakó, vizenyős, de az embereknek nem egy lángoló tekintető macsóra, és nem is egy jéghideg pillantású cinikusra van szükségük. Talán az a legjobb, ha a király szeme a kedves szomszéd öregúrra, esetleg a mikulásra emlékeztet. A ruha egy egyszerű, halvány ingből, és könnyű szövetnadrágból áll, természetesen egy komoly, rendszerint szürke vagy világosbarna nyakkendővel. Semmi felesleges cicoma, vagy a modern korra jellemző férfiékszerek. Ezek nem egy megfontolt ember benyomását keltik. Persze van egy kis plusz, egy aprócska fenségjelzés: ügyes kis zsebre csíptethető műanyag kártyatok, arcképpel és névvel. S hogy az illetékességről senkinek ne legyen kétsége, egy szembeötlő bordó felirat: Belső postaszolgálat.

Újabbak jönnek, mosolyogva, kegyeit keresve. Egyiknek új bélyegző kell, a másiknak egy fontos üzenetét kell az igazgatóságra vinnie. A királyi audiencia személyesen történik, Péter fenséges úr nem arrogáns uralkodó, szereti maga felkeresni népét. Ő mindenkit meghallgat, mindenkinek a kérését megvizsgálja. Az uralkodó szolgálja a népét. Ezzel telik a délelőttje. Emeletről emeletre jár, végig a hosszú folyosókon, az ajtók mentém.

Minden nap lent kezdi az alagsorban a gépészeknél, a kiskocsi itt szürke betonon gurul. A gépészek mindig elégedetlenek, a leghangosabb az az otromba fűtő, de Péter őt is meghallgatja, azután karácsonykor elintéz neki egy kisebb jutalmat. Nem a legjobb szolga, de a fenséges úr mindenkivel törődik. Sok a panasz itt, mert a munkások keveset keresnek, és nagy családjuk van. Csak néha mehetnek fel az emeletekre, ha meghibásodik a klímaberendezés, vagy elmegy az áram. Azután visszajönnek ide elkeseredve, amint meglátják a fenti gazdagságot. És elpanaszolják Péter királynak.

Fentebb már műanyag padló van, itt jobb a levegő, világosabbak a szobák. Apró kis doboz irodák vannak, gondosan elkerítve egymástól a szorgalmas hivatalnok sereget, nehogy megzavarják egymást fontos munkájukban. Elinte ők nem kedvelték Péter királyt (Persze mit is tehet egy porszemnyi jobbágy az uralkodó személye ellen?), mert mindig akkor hajolt be hozzájuk a paraván ajtón, amikor éppen – bűnös kis apróság – egy internetes fórumon adták elő a szexbűvész Don Juan- t (valójában kissé elhízott, öregedő adminisztrátor), vagy az atomfizikában jártas síoktatót (igazság szerint reálból kétszer bukott, és már a szánkózás gondot okozott neki gyerekkorában). Vagy éppen szunyókált, esetleg a napilapot olvasgatta. Péter király azonban nem haragszik az ilyen kicsiségekért. Később megkedvelték, mert leglább elbeszélgetett velük pár szó erejéig, és ettől valahogy jobbak lettek a dolgok. Segítőkészségének örültek, hiszen Péter úr mindenkinek tett egy kis szívességet: hozott egy kávét az automatából, kiürítette a szemeteskosarat, elgördített egy nagy halom aktát. Péter is szerette őket, dolgos kisembereket, és ha tehette mindig hozzácsapott egy-két százalékot a béremelésükhöz. Kilencig mindig velük tölti az idejét. Azután már siet is tovább, felsőbb emeletekre, és itt már élvezi a csendet, hiszen puha padlószőnyegen lépked, és az irodák ajtajai is vastagon kárpitozottak, akár a kényelmes kanapék.

Másmilyenek az emberek is idefent. Péter mindig kopog, hisz nemcsak a pontosság a királyok udvariassága. Kedvesen fogadják, de érződik már a túlzott önbizalom, azt hiszik, ők már közelebb vannak a legmagasabb ranghoz, s néha elfeledkeznek a tiszteletről, mesternek, vagy éppen szakinak becézve Pétert, amolyan évődő, bizalmaskodó módon. Péter szomorú ilyenkor, de tudja, hogy igazságosnak kelle lennie, hiszem egy-egy pillanatnyi botlásért nem lehet halálos ítéleteket osztogatni. Ekkor feljegyzi a szemtelenkedő nevét, és gondoskodik egy fegyelmiről, vagy kevesebb fizetésről abban a hónapban. Más dolgokról beszélget velük, családról, autókról, amire éppen spórolnak, vagy a már felvett hitelekről, melyeknek a részletei még hosszú évekig terhelik a szerencsétlen hivatalnokot. Itt Péter nem sokat segíthet, hiszen a gazdaság ma már nem a király kezében van. Ez a modern uralkodás átka.

Dél van már, mire legfelülre érkezik. Komoly, okos emberek lakhelye ez. Hatalmas termek állnak egy-egy vezető rendelkezésére, joggal, hiszen nagyobbak a feladatok is. Ők már elég bölcsek ahhoz, hogy uramnak szólítsák Pétert. Halkan beszélnek, eszükbe sem jutna úgy harsogni, mint valamelyik koszos kezű gépésznek. Átveszik Pétertől az iratokat, és annak megfelelően járnak el, betű szerint betartva a papíron lejegyzett utasításokat. Minden esetben megköszönik Péternek a segítséget, és soha nem tartják fel a magánéleti dolgaikkal. A rendszer működik.

Péter király délutánra végez, ha csak nem akad egy-egy sürgősebb feladat. Egy kevés időt szakít az étkezésre, és ha kissé kimerültnek érzi magát, akkor elfogyaszt egy jó meleg kávét, majd csendben az irodájába vonul, ahol munkához lát. Sok időt szentel alattvalóinak, így a délutáni órákat alaposan ki kell használja, hogy a feladatainak a végére jusson. Rengeteg munkája van, hiszen egész nap azokat gyűjtögette alattvalóitól. Nem teheti meg, hogy semmibe veszi őket. Ilyenkor Péter király kezébe veszi a papírokat, kinyitogatja az aktákat. Jól állnak a kezében a dokumentumok. Itt aláír egy nevet (ó hányszor megtette már, hiszen – Péter, ha arra jár kanyarintsa már oda a nevemet, ne kelljen nekem felmenni…- mondták neki oly sokszor), oda lenyom egy pecsétet (mindből van neki egy, mennyit, de mennyit csináltattak már vele a hosszú évek alatt). Utánanéz a tiszteletlenkedőknek is, kicsit kiigazítva a bérelszámolást, illetve egy rövid beadványban rámutat egy-két szabálytalanságra az adott irodában. A vezetőkkel keményebben bánik, nem apró-cseprő fegyelmezetlenségeket vesz elő, hanem kemény számadást készít azévi teljesítményükről. Néha, talán évenként egyszer-egyszer összeállít egy riportot, precízen feltüntetve az illető által okozott károkat. Ilyenkor a profitgörbén meghúzott vonal rendszerint a szóban forgó fejet is levágja. Nem kell aláírnia, hisz mindenki tudja, mi a teendője a tőle kapott dokumentumokkal. Ezek után jöhetnek a fontosabb ügyek. Rendre sorra kerülnek a gépezet egészét érintő kérdések, ezek már a “Bizalmas – Csak belső használatra!” feliratú komoly, barna borítékokban vannak. Péter király nagyon alaposan átnézi ezeket, tudván mennyi sorsot befolyásolhat most jóváhagyó, vagy elutasító aláírásával. Végül ítélkezik. Sok büntetésről, megrovásról kell intézkednie, s ő teljes szívével igazságos akar maradni. Töviről hegyire átolvassa a jegyzőkönyveket, végül csak a tények teljes ismeretében hoz döntést. Ha nem elég alaposak az adatok, visszaküldi őket további vizsgálatra. Tudja jól, hogy egyetlen szavával évtizedekre rács mögé juttathat bárkit.

S mivel jó uralkodó kíván lenni – csak a legritkább esetben hoz halálos ítéletet.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához