LFG.HU

Tiaro
novellaCimkek

Furcsa éjszaka volt. A felhők ezüstszínben úsztak az égen (sosem láttam még ilyennek őket) a hold éppoly fényes volt, mint bármikor, a csillagok szelíden, de hidegen mosolyogtak rám. Épp elég fényük volt ahhoz, hogy megvilágítsák az előttem komorló fejfát. Szép, fehér márványból volt kifaragva, a betűk régen lekopták már róla, de a kő nem veszített színéből. Persze lehet, hogy csak a holdfény miatt tetszett ilyennek.
Vajon ki fekszik ott? S milyen lehet odalent?
Ő hamarosan megtudja. A jövő héten temetik.
Lassan elővettem a nyakláncot. Kicsi ezüst medál függött rajta, egy félbetört szívvel. Igazából nem volt drága, de ez sosem számított: tőle kaptam pár hónapja. A másik fele mindig rajta volt. Sosem vette le. Talán vele együtt temetik el azt is.

Igen, az jó lenne.

Szép volt így a halvány fényben. Pici, és csillogó. Olyan eleven volt, mintha valóban élne. Mint amilyen te voltál, kedvesem.
Egykedvűen néztem a földre dobott kötelet. Egyszerű volt, durva, és erős. Mint bármelyik más kötéldarab. Ez valahogy mégis más volt… számomra, legalábbis. Elhajítottam a cigarettacsikket: a parázs hirtelen felfénylett, majd el is aludt a nedves fűben. Az utolsó szál. Régen mindig le akartam szokni. Majdnem felnevettem.
Nem egészen így gondoltam, de jobb híján megteszi.
Nyakamba kanyarítottam a kötelet, és szakértő szemmel néztem végig a fákat. Jó erős ágakat kerestem, amik biztos elbírnak: most az egyszer nem akartam hibázni. A szemben álló tölgy éppen megfelelőnek tűnt, öreg volt, erős, és komor.
Igen, ez jó lesz.
Odasétáltam hozzá, és fogást kerestem az alsó ágakon: nem volt egyszerű feladat felmászni rá. Mire azonban ráálltam, furcsa hangot hallottam.
– Hát te mit csinálsz?
Ijedten néztem körbe, de senkit nem láttam a temetőben. Már azt hittem, hogy megbomlott elmém viccelődik velem, amikor újra meghallottam.
– Mit csinálsz?
Ezúttal biztos voltam benne, hogy a fa belsejéből szóltak hozzám, és meglepődve zuhantam a földre. Nem tört el semmim, de keményen beütöttem a fejem, színes fények villóztak előttem, amikor feltápászkodtam.
– Te beszélsz hozzám? – néztem rémülten a hatalmas tölgyre.
– Persze. Miért, mit gondoltál?
Elsőre szólni sem tudtam, de végül csak rávettem magam.
– A fák nem szoktak beszélni. – ráztam a fejem. Az idegeim. Biztos az a baj…
– Lehet. De az emberek sem szoktak éjjelente rájuk mászni. – A hangsúlyból olyan érzésem volt, mintha a növény vállat vonna. Eltöprengtem egy darabig, milyen lehet, ha egy fa vállat von, de aztán újra megráztam a fejem. Itt állok a temetőben, és egy fával beszélgetek. Mit gondolna erről egy agy – kurkász? Elszántan vettem fel újra a kötelet, és nekigyürkőztem a mászásnak: a fa türelmesen várta, hogy felálljak a vastag ágra.
– Még nem válaszoltál. – jegyezte meg a tölgy.
– Felmászok az ágaidra.
– Igen, azt látom. És miért?
– Hogy rákössem az egyikre ezt a kötelet.
– És?
– Aztán formázok belőle egy hurkot, és a nyakamba akasztom.
– Furcsa szokás. – mondta erre a fa.
Ezt annyiban hagytam.
– Lejjebb engednéd azt az ágadat? Nem érem el.
– Persze. – engedelmeskedett halk recsegéssel. Alapjában véve igen segítőkész fának tűnt.
– És mire való?
– Mi? – kérdeztem vissza szórakozottan mászás közben.
– Ez a szokásotok.
– Hát, miután mindezzel kész vagy, leugrasz.
– Aztán?
– Aztán meghalsz. – fakadtam ki. – Mi az, ezt a szót sem ismered?
A fa sokáig nem válaszolt.
– De igen. – felelte aztán komoran. – Ott, szemben állt régen egy másik fa. Nagy volt, és nagyon szép, eltakarta az eget, amíg kicsi voltam. Ő volt az anyám.
Hátrafordultam, amennyire lehetett, de nem láttam semmi tölgyet, amire ráillett volna a leírás.
– És mi lett vele?
– Egy nap belecsapott egy villám. Fel is gyulladt, és feketére égett, mire az eső eloltotta. Aztán pár nappal később jött néhány ember, és kivágta. Azóta nem láttam. Azt hiszem… meghalt. – a tölgy elmerengett egy ideig. – Sosem láttam még hozzám hasonlót elpusztulni.
– Sajnálom. – böktem ki.
– Igen. Azt hiszem, én is. Szép fa volt.
Éppen a kötelet rögzítettem, szép, erős csomót kötöttem rá, ahogy tanultam, mikor felcsillant valami a földön.

A nyaklánc!

Anélkül nem mehetek! Leugrottam az ágról, hogy belesajdult a bokám, és a nedves fűben keresgéltem. Hamar megtaláltam a csillogás miatt, és az arcomhoz szorítottam.
– Mi az?
– Ajándék. – sóhajtottam. – Egy ajándék, amit egy gyönyörű lánytól kaptam.
– És ő hol van most?
– Messze. – feleltem halkan. – Ugyanott, ahol az anyád.
A fa nem válaszolt, úgy látszik, ezt megértette.
– Sajnálom. – mondta aztán. – Ő kért rá, hogy meghalj?
Nem tudtam válaszolni, zokogva estem térdre. Most először tudtam sírni, mióta meghallottam, mi történt vele.
– Sose kért volna ilyesmit. – ráztam a fejem. – Ő volt a legjobb ember, akit valaha ismertem. Csodaszép volt, eleven, tele szeretettel… aztán ma reggel beült egy autóba, és… nem lett volna szabad így…! – fakadtam ki újra, és a fűbe markoltam. A fa hallgatagon figyelt egy darabig.
– Most mit csinálsz? Víz folyik a szemedből.
– Sírok. – nyögtem a földnek. – A fák sosem sírnak. Mit tudsz te erről?
– Ha a fehér eső lehullik az égből, én is el szoktam hullatni a leveleimet. – válaszolta halkan. – Olyan ez, mintha sírnék, nem igaz?
– De. Lehet. – vettem erőt magamon, és feltérdeltem. – Azok a beképzelt barmok erre azt mondják, a fák siratják a nyarat.
– Kik?
– A költők. – feleltem erre, mielőtt belegondoltam volna, ismeri – e ezt a szót egy fa. – Talán velük kellene beszélgetned.
– Lehet. – ismerte be a tölgy. – Néha látom őket, ahogy a kövek közt sétálnak. De ők sosem állnak le beszélgetni velem. Túlságosan el vannak foglalva magukkal, hogy rájöjjenek bármi fontosra.

Újra felálltam, és elszántan kezdtem mászni.
– De amikor a levelek lehullnak, felszívódnak a talajba… – tért vissza az eredeti témára a fa – aztán újra együtt leszünk. Ti is ezért ássátok el a halottaitokat?
– Nem hiszem. – feleltem. – Inkább, hogy ne lássuk őket. Az emberek nem szívesen néznek szembe az elmúlással. Félnek tőle.
– És te nem félsz?
– De igen. – mondtam halkan, és ez igaz is volt. Féltem meghalni, de még jobban féltem élni. Vele kell mennem! Hogy örökké együtt lehessük.
– Miért félsz a haláltól? – kérdezte komolyan a fa. – Az élet, és halál egy dolog. Nincs egyik a másik nélkül.
– Nem érdekel. – sziszegtem. Semmi kedvem nem volt most egy ilyen filozofikus hülyeséget hallani, főleg nem egy tölgyfától.
– A halál… nem is létezik igazán. Mint ahogy az élet sem. Az egész együvé tartozik, külön – külön nincs értelme.
– És erre mikor jöttél rá, te bölcs? – kérdeztem kicsit keményen.
– Van időm gondolkozni. – válaszolta sértődés nélkül.
– És mit csinálnál, ha elmennék egy baltáért, és kivágnálak?
– Meghalnék. – felelte egyszerűen.
– Nem sajnálnád az életet? Nem sajnálnád itt hagyni mindezt?
– Nem tudom. – vallotta be. – De úgyis beszívódnék lassan a földbe, mint a leveleim, aztán egy lennék egy másik fával. Talán az egyik gyermekemmel. Nem lenne nagy változás.
– Nektek egyszerű. – sóhajtottam.
– Az élet egyszerű. – felelte. – Csak a gondolatok teszik bonyolulttá.
– Inkább az emberek.
– Lehet. De nekünk még választásunk sincs. Nem hallhatunk meg, ha akarunk. Talán jobb is így.

Halkan felnevettem, ami bizonyára meglepte beszélgetőtársamat.
– El kéne beszélgetned néhány emberrel, akik okosnak hiszik magukat. Fogadok, még azt is tudod, mi az élet értelme…
– Értelme? Az életnek nincs értelme. – mondta megint a vállvonó hangsúllyal. – Az élet élet, és semmi több. Pusztán létezik, értelem nélkül. Mint mi. Talán ez is… egyfajta ajándék.
– Ajándék… – visszahangoztam, komoran nézve a hurkot.
– Még mindig meg akarsz halni?
– Nem tudom. – ismertem be. – Nem tudom.
– Csak mert… ritkán beszélgetek magadfajtával. Érdekes dolgokat mondasz. – tűnődött a vén óriás. – Beszélgessünk inkább!
Lassan, komoran bólintottam, és a nyakéket néztem. Szépen, fényesen csillogott. Hagytam, hogy az arcomon végigfusson az utolsó könnycsepp.

Sajnálom, kedvesem!

Másnap hajnalban találtak rám, a tölgyfa egyik ágán aludva, hurokkal a nyakamban. Azonnal kórházba vittek.
Idegösszeroppanás.
Ez volt a diagnózis. Nem tudták mással magyarázni, hogy értelmetlenségeket motyogtam magam elé, valami fáról, meg a halálról egész idő alatt. A temetésre kiengedtek: a szerelmemet a tölgyfa alá ásták el. Nem tudtam síni a ceremónián, egyre azon gondolkoztam, amit azon az éjszakán hallottam. Ha a kedvesem is felszívódik a földbe, akkor egy lesz azzal a szép, nagy fával, és… örökké fog élni. Igen. Azóta gyakran kijárok éjjelente a temetőbe, és sokat beszélgetünk a tölggyel, érdekes dolgokról. A nyakéket is neki adtam, egy ágára akasztottam, hiszen most olyan…. mintha benne élne tovább a lány, akihez tartozik.
Örült neki.

Senkivel sem beszéltem azóta róla, úgyse hinnék el. Persze honnan is tudhatnák, milyen lehet egy fával társalogni, ha még sosem próbálták felakasztani magukat éjjel, a temetőkertben.
Ostobák.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához