LFG.HU

Farkas Gábor
novellaCimkek

A Nap éppen felkelt a zöldellő nyári táj felett. A szél susogott, augusztus lévén valaminek már jeleznie kellett a közelgő őszt. A sugarak besütöttek a fiú ablakán is, aki ezek hatására hunyorogva nyitotta ki szemét, kinézett, majd látta milyen gyönyörű hirtelen minden, a bárányfelhők hogyan siklanak az ég tengerén. Ez nem egy átlagos nyári reggel volt. Sokkal több volt annál. A fiú – maradjunk csak ennél az egyszerű megszólításnál – lassan felöltözött, vízzel ébresztette magát, ahogy tette azt minden reggel. Aztán eltelt a délelőtt, s irgalmatlanul lassan, de végre délután lett. Izgatottan nézett az órára. Kettő. Végre kettő. Őrült módon összekapta mindenét, százszor is megnézte magát a tükörben, igazgatta haját, és közben végig mosolygott. Mikor aztán vagy az ötödik “utolsó” igazítás volt, végre erőt vett magán, és elindult a park felé.
Amint belépett a kis ösvényen a rozoga pad felé, látta, hogy a lány már ott várja őt. Mosolygott. Ő is, és a lány is. Egyre közelebb értek egymáshoz, mégis szótlanok maradtak. Az elmúlt egy év során eleget beszéltünk – gondolhatták mindketten joggal. A fiú szeme már közel került a lányéhoz, majd bátortalanul fogta meg a kezét. Ám amikor a lány ezt viszonozni látszott, hirtelen eltűnt szeméből minden félelem. Ajkaik összeforrtak, s megszűnt akkor a világ. Egy év hosszú harc. A fiú az elmúlt egy évben rengetegszer forgatta át agyában: “Érdemes?”. Ám ebben a pillanatban ilyesféle gondolatoknak helyet sem hagyott a fejében. Csak a lány ajka volt, és az övé. Ám ami még ennél is fontosabb volt: ajkukkal – most először – a szívük is összeért. Ez volt élete legboldogabb napja.

Fél év telt el így, boldogságban. A szokatlanul zord tél után ismét tavasz következett, újra előjött a Nap a komor felhők mögül. Minden egyes reggel arra a napra emlékeztette, és boldog volt, mert a lány mindig ott várta valahol.
Ma valami különleges aprósággal akarta meglepni őt ebből az alkalomból. Amíg az ajándékon gondolkozott, sok boldog pillanat jutott eszébe az elmúlt időből. Visszaemlékezett az érintésekre, a csókokra, rengeteg vicces és megható pillanatra.
A fiú egyszer szenvedélyesen a lány nyakát csókolgatta, közben cirógatva, kérlelve őt. A lány mosollyal az arcán próbálta elmozdítani a fejét, de nyakát jólesően csiklandozta a fiú ajka.
- Azt hiszed így levehetsz a lábamról? – kérdezte a lány mosolyogva.
A fiú két apró csók között válaszolt.
- Nem hiszek én semmit…
- Pedig jól hinnéd. – mondta a lány, és karjait a fiú nyaka köré fonva ismét, mint már annyiszor, szenvedélyes csókban forrtak össze.

S eszébe jutott az ígéret nagy napja is. Ott ültek az ágyon, a lány feje a fiú vállára hajtva. Élvezték a csendet. A fiú egy versen törte a fejét, amit aznap este oda is adott a lánynak. Négy butácska, de mégis aranyos verssor volt, amelyben jó éjt kívánt neki. Látszólag könnyed ígéret volt, mikor kimondta:
- Ezentúl minden nap írok Neked egy ilyet, mondjuk egy teljes évig.
Mindketten kissé mosolyogtak ezen, de valóban így lett. A fiú minden nap ugyanazzal a kezdeti lelkesedéssel írta a lánynak verseket, azon a napon éppen a száznyolcvanharmadik volt soron. Mindegyik egy-egy darab volt a hatalmas szeretetből, amit a lány iránt érzett.
A fiú ott ült, visszaemlékezett a megannyi ölelésre, csókra, simogatásra, és egyáltalán mindenre, ami az elmúlt fél év alatt egyre jobban a lányhoz fűzte. Végül már annyira, hogy úgy érezte, soha nem tudná elengedni többé. És nem is akarta.

Aznap gyönyörű este volt, fénylettek a csillagok. A fiú megérkezett a lány ablaka alá. Az fura módon zárva volt, a redőny pedig le volt húzva, pedig a fiú azt képzelte, biztosan kedvese is éppen az égboltot kémleli. Azért bement. Fel a lépcsőn, bekopogtatva a szobába. Mikor benyitott, a lány éppen az ágyról ugrott fel. Mosolyogni próbált, de valahogy mégsem sikerült. Szemei megviseltek voltak, fáradtnak látszott.
- Sírtál? – kérdezte a fiú.
- Dehogy. – válaszolt a lány, de mindketten tudták, hogy ez hazugság.
A fiú hunyorított, a lány ismét egy erőltetett mosolyt intézett felé. Sokáig csend volt, amit aztán a lány tört meg.
- Sétálunk? – kérdezte.
A fiú vállat vont, amolyan “hallgatás beleegyezés” alapon. Furának látszott ma a lány, de a fiú próbálta elhessegetni maga körül az egyre csak ostoba legyekként zümmögő rossz gondolatokat.

Ott voltak hát a szabad ég alatt. A fiú épp elkezdte volna mondanivalóját, de a lány, látva ezt, közbevágott.
- Ez a fél év sok idő volt. – mondta.
- Igen. – mosolygott a fiú boldogságtól ragyogó arccal.
A lány szemébe apró, csillogó könnyek szöktek, és hosszú csend után, miután sokáig nem talált szavakat, belevágott újra.
- Én szerettelek. És most is szeretlek. – mondta.
A fiú körül egyre jobban zümmögtek a rossz gondolatok, és már akárhogy hessegette őket, azok nem mentek el, sőt, egyre többen és többen lettek, míg a zümmögés majd szétfeszítette a fejét, majd a lány, mintha egy tőrt fogván a fiú szívébe döfött volna, folytatta.
- De már nem úgy. És így nem látom már értelmét.
A lány még sokáig, sírva beszélt tovább, de a fiú lélekben már nem is ott járt, mintha nem is hallotta volna, amint mond. Könnyes szemmel váltak el, egy boldog fél év után.

S eltelt a tavasz, majd a nyár is, újra. Aztán lehullottak a levelek, és barátságtalan ősz következett. A lány látszólag mindig nagyon boldog volt az eltelt időben, nem is gondolt már a fiúra, hisz bár talán annak idején nem dobta el oly könnyen, most már valahogy el is hagyta gondolatait a szíve. Túl volt egy nyári futókalandon, habzsolta az életet, boldog volt. A fiú azonban minden egyes éjszaka könnyeibe temetkezett, minden mosoly hazug volt, amit tett az elmúlt hónapokban, mindenben a lányt látta, s sosem tudta elfeledni.

Komor október. A lány ismét, ahogy minden nap, leszáll a sárga, pöfékelő buszról, ami hazaszállítja. Megy hazafelé, nézi az elszáradt leveleket a járdán, játszik az útszéli kövekkel, egyensúlyozni próbál rajtuk mindig, ha hazafelé tart, és közben mosolyog. Elér a kapuig, bemegy, majd gondosan bezárja maga után.
Fel a lépcsőn, ahogy minden nap. Látszólag nem volt otthon senki akkor, csodálkozott a csenden. Benyitott öccse szobájába, aki nem túl nagy meglepődésére a szoba sötétjébe temetkezett, de most már egyértelmű, hogy a bejárati ajtó miatta maradt nyitva, ő itthon van.

Zöldes válltáskáját épp levetni készült, amikor megfogta a kilincset, és előretolta az ajtót. Aztán elejtette a táskát. Sokáig csak állt. Rózsaszirmok mindenütt, hatalmas, vörös szirmok, mindenhol a szobában. Amerre nézett, minden sarok, az ágy, a szekrény, a kicsiny láda a földön, minden tele volt valódi rózsaszirmokkal. Nem tudott szólni a megdöbbenéstől. Miközben az esetet furcsállta, szeme az íróasztalra tévedt. Egy piros kis táska hevert ott, egyszerű, de mégis szép. Azt is rózsaszirmok borították. Odasétált, kinyitotta. Borítékok voltak benne. Egy darabig nézegette őket, majd apró írást vélt felfedezni a sarkukban. Csak olvasgatta sorban. Március, április, május, június, július, augusztus, majd végül egy vékonyabb boríték, a szeptember feliratú. Szemei könnyben úsztak. Feltépte a borítékokat, bennük apró színes cetlik százai voltak, amik a földre hullottak a rózsaszirmok közé, rajtuk versek. Négysorosok. A hiányzó száznyolcvanhárom. Mind ott volt. Remegett a keze, sokáig sírt. Majd érzések kavarogtak benne, érzések sokasága, a sírással egy időben mosolygott is. Csorogtak a könnycseppek, majd kirontott az ajtón, le a lépcsőn, közben sírt, és mosolygott. Valósággal kitépte a bejárati ajtót, ki az utcára, és rohant, szinte már levegőt sem kapott. Csak sírt, és mosolygott. Őrülten futott egész a fiú házáig, majd mikor az ajtajához ért, még jobban sírt, és még jobban mosolygott. Aztán kissé lecsillapodott, majd lassan az ajtóhoz sétált. Nyitva volt. A lány bement. Ahogy végighaladt a folyosón, egyre jobban megerősödtek benne az érzések, és tudta: soha, senki másra nincs már szüksége ebben az életben, csak a fiúra. A fiúra, aki a verseket írta, a fiúra, akinél jobban senki sem fogja szeretni. Lassan sétált a folyosón, a fiú szobájának ajtajáig. Csak nézett egyenesen előre, a zárt ajtó felé. Aztán fura hangra lett figyelmes. A lépései voltak azok, fura hangot adtak. Lenézett. Vérben tocsogott a cipője. Hirtelen nem kapott levegőt. Végignézett a folyosón, egészen az ajtóig, ahonnan a vér ömlött. Hatalmasakat sóhajtott, az ajtóhoz rontott, és bement a szobába. A fiú ott feküdt, késsel a mellkasában, ruhája véres, szemei lehunyva, arcán valamiféle önkívületi boldogság nyomai látszottak. A lány közelebb lépett, s zokogott. Könnyei a fiú arcára cseppentek, majd lefolytak kékes, halott ajkáig, amit a lány összeérintett saját, húsosan piros szájával. Utoljára. Rádőlt a fiúra, és zokogott. Örökké szeretni valakit. Volt ebben valami heroikus.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához