LFG.HU

Mopat
novellaCimkek

– Arrh…larrhi…gahh…burml…luh!

Hát, ez nem a jó öreg MÁV szignál, meg kell hagyni! Érdeklődve emelem fel bika-szerű fejemet a digitális kamerám kijelzőjéről a hangszórók felé. Állok az állomás peronján, és természetesen fényképezek.

– Arrh…barrem…guhh!

Ez sem hangzik sokkal jobban. Vagy a vasutas fullad bele az ásványvizébe az irodában, vagy a helyi Szabó bakter alszik és bekapcsolva maradt a mikrofonja. Persze, a legegyszerűbb lehetőség az, hogy a hangszóróban valami ork tájszólásban beszélnek, amiből egy mukkot sem értek. A legjobb az lesz, ha folytatom a fényképezést.

– Biztos vagy benne, hogy ezt a mozdonyt még nem fotóztad le? – érdeklődik tőlem a Skót.

– Nemrég új festést kapott! – világosítom fel. Közben a masina meggondolja magát, és eldübörög néhány hűtőkocsival. Mindegyik járműre a Theresa csillag-dreadnought, vagyis a hajónk jelvényét festették. Mivel nem mentünk mi a Skóttal túl messzire, itt állunk a drenya egyik fedélzetén. Azért is jó dolog 25+km hosszúságú, hibrid csataűrhajókat építeni, mert olyan hasznos eszközöknek is sikerül helyet találni rajtuk, mint egy fedélzeti vasútvonal. Azt hiszem, ez biztosan mutatja, hogy nem én, Asterios vagyok az egyetlen vasútbarát a fedélzeten.

Hogy mit keres két szolgálaton kívüli szervolovag, két minotaurusz bika egy vasútállomáson? Jelenleg I. Graunt, Minden Félorkok Urát keressük. Ugyanis az öreg fejedelem, aki szintén nagy vasútbarát, elejtett egy megjegyzést arról, hogy micsoda projektet futtat, egészen pontosan egy komplett páncélvonat felújítását végzi! Szerintetek, ki tudott visszatartani a nagy mű bemutatójától? Szóval megyünk még pár métert a peronon, aztán átballagunk a sínek közötti gyalogjárdán. A szemben lévő kocsisort megbontották a gyalogosok kényelmes közlekedéséhez. Ösztönösen szétnézek, ez ilyen vonatfotós reflex, mert hiába vagyok egy nagy magyar szarvasmarha, egy száz tonnás mozdony így is simán legyőz. Ahogy átérünk, a másik peronon már ott áll az öreg Graun, és kedvesen mosolyog egy előtte álló kobold technikusra.

– Ennek igazán örülök! Szép volt fiam! – a szóban forgó technikus ezt elégedett bólogatással és meghajlással nyugtázza, közben pedig zavarában megtöröli a kezét egy olajos rongyba, minek eredményeként a mancsa sokkal koszosabb lesz, mint volt előtte.

– Mi volt szép? – hajol le a szerelvény egyik fékállásáról egy szinte teljesen emberszabású, csak éppen kékeszöld arcbőrű illető, aki nem más, mint Samat herceg, az öreg középső fia.

– Nem te, te balfasz! – közli ivadékával a választ Graun atyai mosollyal az arcán, és elégedetten körülnéz az állomáson. Ezzel pedig észrevesz bennünket.

– Azt rögtön gondoltam, hogy Asterios lesz olyan okos, hogy nem a vagonok között átbujkálva érkezik majd meg!

– Régi vasút rajongó vagyok! – mondom a dicséretre. Tényleg igaz, a jó öreg Földön, stalkerként is szerettem a pályaudvarok és fűtőházak romjai között bóklászni, tehát valószínűleg már a Felébredés napja előtt, emberként is kedveltem a sínek világát.

– És én? – kérdezi a Skót, miközben kezet fogunk a félorkkal.

– Természetesen, egy felföldi úriembertől is elvárható a vasútbaráthoz méltó viselkedés! – közli velünk a félork, majd a középső fiához fordul.

– Hol van az a szép öcséd?

– Az előbb még itt botladozott, apám, csak felhívta az a vérszívó lotyó! – közli Samat, majd női hangot utánozva így folytatja:

– Jaj, az én perzsa hercegem! – közben felénk fordul. – Jó a pólód, Magyar!

– Minotaurusz vagyok, nem hülye! – fordítom le a ruhadarab feliratát.

– Perzsa herceg a jó édes tünde keresztanyád! – jelenik meg hirtelen a legkisebb félork herceg, Gnamas. Ugyan hupikék arcbőre van a gyereknek, viszont első, második és harmadik ránézésre is úgy tűnik nekem, mintha tényleg a Prince of Persiából dobták volna ki. Ráadásul pikkelyes páncélt visel, mint valami elbitangolt katafraktész. Akkor inkább Prince of Parthia. A családi idillt nézve eszembe jut, hogy a félorkok az évezredek folyamán úgy elkorcsosultak genetikailag, hogy zömükre csak nagy fantáziával lehet rásütni a faj egykori jellemzőit… Egy dolog azonban nem változott. Ha valakinek kemény zsoldosok kellenek, akkor fél tucat galaxis fordul hozzájuk. Mint Theresa, az Úrnő is.

– Á, itt az én drága öcsém! Na, csapolás kellett a kis bolhádnak? – ugratja egyből a bátyja.

– Tatjána a neve, és mellesleg még soha nem ivott közvetlenül belőlem! Nem leszek vámpír, tesó, és nem harapok bele a nyakadba – közli a testvérével.

– Ezt örömmel hallom! – nyugtázza Samat. – Egyelőre életben hagyom a nyamvadt ruszkit!

– Talán túl kevés vámpírt nyuvasztottunk meg az előző bolygón? – vasalt csizmák csattogása hallatszik a peronon, ahogyan közeledik a trónörökös, Sancdar, aki dicső nagyapja emlékére kapta ezt a nevet. – Egy maradhat a galaxisban. Üdvözletem az uraknak! Hogy haladsz, atyám?

– Vámpírok nyuvasztásához tessék szépen sorba állni! – közli egy mennydörgő hang, akinek a gazdája a vágányok közötti zúzottkövön közelíti meg a perzsa herceget, és kedvesen hátba is csapkodja. – Gnamas barátom nőjét csak az ő személyes kérdésére adjuk oda, mondjuk a páncélos medvéknek! Igaz, fiúk?

– Teljesen igaz, Anup. Azok úgyis mindenféle trágyát megesznek, például vámpírt is! – helyesel a trónörökös.

Hát ezért minősül különösen veszélyes hulladéknak a páncélos medve-retyó tartalma? Néhány bolygón komoly pénzt adnak, ha egy toi-toi budit, amit a vasas macik használtak előtte, felteszel a szállító járműre. A jó stalker holtig tanul.

– Nagyon boldoggá tesz bennünket, halandókat meg hasonlókat, hogy Isteni Fényességed is megtekinti szerény alkotásunkat. Fáradjon fel esetleg a peronra! – I. Graun hangjából könnyű kiérezni a gúnyt, de nyugodtan megengedheti magának. Jön is a felelet.

– Ha még egyszer lefényességezel, én a fejedbe húzok egy szemafort! – közli finoman ez az Anup, miközben felmászik a peronra. Érdekes figura, és nem csak a feje miatt. Valaha Anubisz néven is futott, amint egykori egyiptomi sakálisten, pedig nem volt ő sem egyiptomi, sem sakál. Annál inkább volt kelta és farkas! Egykor még Morrigan küldte kiskölyökként cserediáknak az egyiptomi kollégákhoz. Mibe, hogy ezt már kevesen tudták, tudják róla. Igaz, a bolygó, ahol ez történt, azóta áldozatul esett a technikai fejlődésnek. Egészen pontosan fogalmazva moslékká lett bombázva az űrből. A túlélők, mint ő, meg szétfutottak a világegyetemben. Jelenleg a mi drenyánkon ténykedik, igaz, azt nem tudom, hogy miért is tartjuk?

– Mozdonynak lenni fárasztó! – közli velünk.

– Főleg, ha ugye valaki ész nélkül kolbászol a sínek között, Anup – világosítja fel I. Graun, közben felénk mutat. – Nézd meg, attól, hogy valaki az ókori mediterrán mitológiából származik, még lehet a járdán is mennie!

– Én nem vagyok mediterrán, tehát nem számítok. A Magyar sem számít, ő pont olyan vonat-izé, mint maga, szóval ismeri a deszkákra szegezett vasrudak mentén követendő vallási szertartásokat. A Skót pedig csak azért nem bújik át a vagonok között, mert amekkora marha, még fel találna borítani egyet-kettőt!

– Úgy érzem, valaki a kelta származását kihasználva simán beszólogat neked! – világosítom fel a Skótot.

– Tudom, Asterios, de mivel a blöki is kelta, ezért nem verem meg! Esetleg a vonat alá rakom a fejét.

– Kifejezetten úrias, felföldi viselkedés. Anup, te pedig igazán megvárhattál volna bennünket is!

A hang gazdája és egy másik jóember a lehető legnagyobb bénázással jutnak át egy tartálykocsin. Ugyanis jármű létráján először felmásznak annak tetejére, majd ezen az oldalon le. A farkasemberünk meg is jegyzi:

– Eltévednétek a vagon alatt, vagy mi van?

Kezet nyújtok a két új jövevényünknek, így segítve nekik feljutni a peronra. A két jómadár amúgy nem más, mint Csatacirkáló Sean, és Mac’Erra. Sean barátunk állítólag kalóz volt egykoron, viszont egyetlen teljesen emberivé tett kibernetikus műkeze van mindössze, nem ismeri az általam kalóznak vélt káromkodásokat, nem szereti a rumot, illetve más szeszes italokat és teljesen civilizált a megjelenése. Milyen bolygón vagy csillagrendszerben számít kalóznak az ilyen? Ennek ellenére pótolhatatlan szerepet játszik a drenyánkon. A másik úriember meg viking hagyományőrzőnek tűnik a szőke szakállával és hajával. Gyenge próbálkozás, mert két macskafüllel és egy igazi kandúrfarokkal van felszerelve a srác, jelezvén, hogy ő sem ember, hanem catmor. Egyébiránt ez a Mac’Erra az űrvadászok parancsnoka a hajón.

– Jól van, hölgyeim! – nyúl elégedetten a félork a derekán lógó kis kommunikátor felé, miközben az utoljára érkezettek is üdvözölnek mindenkit, és végig néz a csapatunkon. Hát, fasza gyerekek vagyunk, ezt tényleg meg kell hagyni, igaz, a pólókról, a bőrdzsekikről, a mindenféle nadrágról és csizmáról inkább juthat az öregnek eszébe egy csapat eltévedt fesztiválozó, vagy egy kocsmai drukker-team, mint a Galaxis egyik leghíresebb zsoldos csapatának válogatott díszpéldányai.

– Kocsisort elhúzni! – ad parancsot Graun, és egy energiacellás tolató mozdony máris elhúzza a mögötte álló néhány csíkos személykocsit az útból. Azt a KU…TYA!

Mert tényleg egy jókora páncélvonat terpeszkedik a fejedelem háta mögött, tíz kocsival, talpig vasban, közepén a mozdonnyal, ahogy illik az ilyen vonatoknál.

– Hú, az anyját, ez ám a gépezet! – ismeri el a látottakat Mac’Erra.

– Jó hobbi ez az egy-egy méretarányú modellezés, csak sajnos eléggé drága természetű! – fejti ki a trónörökös.

– Igazi páncélvonat – mondja büszkén I. Graun. – Igazi, nem ám hármas vaslemezből kalapált filmes kellék. Illetve, kicsit feljavítottam! Hát jó, valójában néhány eredeti páncélvonat-alkatrész köré van építve. De mit tegyek, egy eredeti nem fért be semmilyen múzeumba! A páncélvadász kocsikat például energiacella és villanymotorok működtetik és nem benzin vagy dízel. A fegyverek is módosítottak, mert lézerek, sugárvetők. A tarackokhoz nem akadt megfelelő lőszer, ezért 120-as automata aknavetőkre lettek cserélve… A mozdony előtt, az egy pajzsgenerátoros kocsi. Kerámia és titánpáncél. Szóval látjátok, egyik ismert galaxisban sem kaphatná meg az „old timer” jelzést. De a mozdony az igazi gőzös!

– Milyen vonat volt az eredeti? – kérdezi Anup. Én közben túlteszem magamat az első vizuális orgazmuson, becsukom a pofámat, és felelek a félork helyett.

– Egy BP-44 típusú német! A mozdony az… talán az is német, igaz, az eredetieket BR.57 teher vagy BR.52-es hadimozdonyok vitték. Ennek más a tengely-elrendezése – nézek át gőzős oldalára szerelt, a kerekeket és a rudazatot védő páncéllemezek nyitott ajtóin. – Ez egy 1D1 elrendezésű gép, vagyis egy Mikádó!

– Szép lövés, Asterios – néz rám a félork. – Ez egy 41-es, méghozzá egy Reko modell.

– Azt hiszem, definiáltuk a fiús hobbi fogalmát – közli Csatacirkáló Sean. – Ez aztán, gondolom, kevés nőt érdekel! – Közben kissé rácsodálkozik a nagy gyerekké vált minotaurusz bikára, aki teljes erővel fényképezi a több száz tonnányi vasat. Azaz rám…

– Nem tudom. Tatjána szívesen megnézné – jegyzi meg Gnamas.

– Aztán elmondaná, hogyan küzdött meg eggyel a II. Világháborúban egy Té-akárhányassal vagy egy IL-nemtomhányassal! – évődik vele Samat.

– Hát, szögezzük le, én utálom a vérszívókat, de a sógornő ezeregyszáz évig egy birodalom minden háborúját végig harcolta – teszi hozzá Sancdar. – Nem egy elveszett kislány!

Egymásra néznek az apjával, az öreg bólint, igen, ebben igazat ad az elsőszülöttjének.

– Kei, az én kitsunitám meg fogja nézni, legyetek egészen biztosak! – morogja Anup.

– Mirr’age cicus is megszemléli! – teszi hozzá űrvadász-pilóta kandúrunk.

– Ha kisebb lenne a mozdony, a lányok nyakörvet tennének rá és megsétáltatnák! – Skót barátom szavai jól tükrözik a minotaurusz lányokra időnként rátörő jaj-de-cuki-gép-mániát. Nem akarom a bajtársam kedvét szegni azzal, hogy eláruljam, keskeny nyomközű vasutak is vannak a világon.

Graun papa közben közelebb int bennünket, hogy szemléljük meg a szerelvényét. Én a mozdonnyal kezdem a nézelődést, látom, hogy befűtés alatt van a masina, fújtatva termeli a gőzt. Az öreg felinvitál a mozdonykonyhára, nem kell kétszer mondania. Kissé nehezen bújok át az ajtón, és emberként egy mozdonysátor is tágasabb meg főleg magasabb volt, de valahogyan elférek pár fotó erejéig.

– Látom, nem örül a legkisebb királyfinak és a vámpír knyazinának – mondom neki, miközben az öreg és egy kobold gépészkednek egy kicsit.

– A vámpíroknak egyik bolygón, egyik világban sincs jó hírneve! – I. Graun a gőznyomást, és a kazán vízállását ellenőrzi. – Mondjuk, a nőszemély elsőrendű harcos, aki nem ragadt le a kardnál, kiváló intrikus, és ha akarna, sem tudna ártani Gnamasnak. A fiam a „vőlegénye”. De ez a vérszívók szemében nem egyszerű házastársat jelent! Ha egyszer egy nemes vámpír megleli a vőlegényét, vagy az aráját, akkor bármit megtenne érte. Élni sem tud nélküle.

A bolygónk fölött pedig nem veheti át az irányítást, mert egyetlen félork vagy ork törzs sem fogadná el, de a dinasztia, a fiam legjobb támasza lehet. Azt, hogy milyen jó és kemény harcos, még egy betonfejű ork hadifőnök is belátja!

Bólintok, és Graunnal együtt lemászom a mozdonyból. A fejedelem kritikus szemmel néz egy orkot, aki egy kis olajos kannával a kerekek és a hajtórudak körül ténykedik.

– Ugyan már, felség! – kezdi a Skót. – Most komolyan úgy véli, hogy a legkisebb királyfi meg Tatjana knyazina a legfurcsább pár a környéken?

– Ki a legfurcsább pár? – érkezik meg Mac’Erra. – Mert kötve hiszem, hogy Graun bácsi fia és a csaja lennének. Mert akkor mit szól Anuphoz, a nagy marha kelta farkashoz, meg a Keihez, aki kitsune, azaz rókadémon lány?

– A sokfarkú lány nagyon ügyes, illetve ázsiai létére egész magas és bögyös! – vigyorog Graun. – Anup szegény bolond, de nem vak vagy hülye. És ő nem a fiam!

– Az kellene még csak a kavarodáshoz! – nézek a félorkra. Az öreg szeretetteljesen veregeti meg a mozdony masszív hengeröntvényét. Tovább sétálunk, először kívülről szemléljük meg hatalmas páncélos gépkígyót. A mozdonyt, mint ahogyan már mondtam, középre fogták be. A gép orránál egy másik szerkocsi helyezkedik el, erre a tenderre szerelték jelenleg a pajzsgenerátort. Előtte egy löveges kocsi, forgatható toronnyal és tábori konyhával. Az előtt egy gyalogsági páncélkocsi, majd jön még egy löveges kocsi, a már említett toronnyal, plusz egy négycsövű légvédelmi gépágyúval ellátva. Mindezek előtt egy rámpás tankszállító vagon foglal helyet, melyre egy felderítő harckocsit tettek fel. A rámpa felőli részén pedig egy páncélvadász vagon kapcsolódik hozzá. Ennek van a legegyedibb kinézete, mivel az eleje ekevas formájú, továbbá egy rendes tank tornya forog a tetején, mögötte szintén egy négycsövű gépágyú erősíti a fegyverzetet. És hogy vicces legyen a dolog, a mozdony után ugyanez megismétlődik! Az egész szerelvény majd 150 méter hosszú lehet.

– Hogy a búbánatba látott a mozdony vezetője bármit is, ha ennyi minden volt előtte? – kérdezi Mac’Erra. – Még egy első ablak sincs azon a lokomotívon!

– Szerintem itt elöl, a tankelhárító kocsiban ült még egy vezető, telefonnal össze volt kötve a mozdonnyal, így irányította a masinisztát. Vészfékezni is lehetett innen. Illetve, ennek a páncélvadász kocsinak volt saját meghajtása, önállóan is képes volt menni. És ha szükség volt rá, akkor a kuplungot szétoldva leálltak a vonatról, így a mögöttük lévő rámpás kocsiról le tudtak hajtani a felderítő tankkal – olvastam én azért pár dolgot erről a vonatról.

– Valaki rendesen megcsinálta a házi feladatát! – mondja a Skót.

– Igazából egyfajta távvezérlés is volt a mozdonyhoz – hallom a trónörökös hangját. – Fékezni és gázt, izé, gőzt adni is tudott a segédvezető elölről a mozdonynak.

– Így van fiúk – érkezik meg Graun fejedelem. – Úgynevezett ingavonati technika, már a háború előtt tesztelgették.

– Már ezen is alkalmazták? – kérdezem Graunt, közben Mac’Errával felmászunk az ekevas-orrú vagonra. Bólogat. Innen látom, ahogy a többiek is megszállták már a szerelvényt, Anup például az egyik légvédelmi gépágyú mögött feszít.

– Na, kivonatoztad magad? – egy nagyon ismerős hang szól hozzám a peronról. – Gondoltam, hogy jobb lesz nekünk ide jönni, mert téged most az öreg Isten sem hoz el az állomásról!

Leengedem a fényképező gépemet és lefelé pillantok. Graun fiai állnak a peronon, és két nő tornyosul föléjük olyan kétszázharminc centi körüli magassággal. Az egyiküknek gesztenyebarna színű haja van, és valami meghatározhatatlan színű szeme. Ő Lexana, a Skót felesége. A másik, inkább szőkébe hajló hajzatot visel, pár barna csíkkal, és gyönyörű zöld szemekkel néz felfelé a vaskasznira a cowboy-, akarom mondani, a cowgirl-kalap alól.

– Még egy métert sem mentünk, Cat – közlöm a szerelmemmel. – Feljössz, kicsim?

– Kicsim? – kuncogja Samat herceg. – Kicsim? Jó, hát persze! –  A lányok szigorúan néznek rá, tehát elcsendesedik.

– Akinek nincs állandó nője, az inkább hallgasson! – mondom Gyökér királyfinak.

– Megkaptad, bátyó! – csapja hátba Gnamas. – Még mindig fájnak a múltkori aranykreditek, kicsim? – Samat morog valamit.

– Szia, lady Lexa – vigyorog a skót, és felteszi a feleségét a tankszállító kocsi oldalára.

– Gyere, nézd meg a felderítő tankot! – invitálom Catet. – Az neked is tetszeni fog, és egerek sincsenek. Ugye Graun bácsi, nincsenek egerek a tankban? – közben a nagy szőrös fülem hegyéig vörösödök. A hercegfiúk és a Skót is röhögni kezdenek. Cat mérgesen néz rám és idegesen csap egyet a tehénfarkincájával. Graun a fejét rázza.

– Lemaradtam valamiről? – érdeklődik Mac’Erra.

– Nyugi, majd megmutatom – feleli neki Gnamas.

– Mert ti ugye nem féltek semmitől? – menti meg a helyzetet Lexana, a boszorkány. – Te meg szépen mássz fel a Magyarhoz, és nézzük meg a tankot, mert tényleg cuki!

Cat tehát végre kezet nyújt, és hagyja, hogy felhúzzam a szerelvényre. Megölelem, jól esik éreznem a szíve dobogását, meg persze a mellkasomhoz simuló kebleit is.

– Jó, jó elég lesz! – duruzsol Cat. – Hé, Lexa, azt nézd! Jól van, engedj már el, én is szeretlek!

A csajok nagyon felélénkülnek, még az elemi óvatosságról is elfelejtkeznek, Lexa szarva például összeakad a Skoda tank ágyúcsövével. Jaj, a kapaszkodó korlát és Cat pataszerű lábfejének a találkozása nekem is fáj, szerencsére csak a látvány miatt. A jelenség okozója két normál, vasúti pőre kocsi, amelyet egy tolató mozdony vontat el mellettünk.  Az egyik lapos kocsira egy felderítő páncélautót toltak fel, a másikon pedig egy VW Kübelwagen terepjáró és egy öreg háromtonnás teherautó trónol. A csajok úgy nézik a Kübelt, mintha máris azt tervezgetnék, hová kössék rá a nyakörvet a sétáltatáshoz. Oké, Cat szerelőként dolgozott a bolygóján, mielőtt találkoztunk, de Lexa, a boszorkány?

– Ezzel teljes a vonatom! – mondja elégedetten I. Graun. – Ha sikerül még némi gőzt fejleszteni a mozdonyban, akkor a tológép segítségével meg is járatnánk a drágát. Természetesen én a mozdonyban leszek! Tudom, hogy nem illik a vonathoz. Először is, ez egy 41-es. De nem az eredeti, világháborús változat! Hanem a Reko modell, amilyeneket a hatvanas években építettek, új kazánnal. Van nekem elég tapasztalatom a kraut vasparipákkal, ennél sokkal bonyolultabb gépekkel is – néz a gőzös felé a félork.

– Tapasztalatod? – jelenik meg egy páncélkocsi ajtajában Anup. – Mozdonyvezető voltál, felség?

– Az is, de inkább fűtő – feleli Graun. – De elsőrangú fűtő! Azon a helyen az ismert galaxisokban, ahol a legtöbbet tudják a gőzmozdonyról.

– Na, a Papa mindjárt vetítést tart! – a trónörökös nevet egyet, viszont láthatóan közelebb húzódnak a testvéreivel az apjukhoz. – Akkor elmeséled nekik is?

A vén kalandor a mozdony felé pillant, hallgatja a gép szuszogását, ahogy dolgozik a segédfúvó.

– Hol volt fűtő, Graun fejedelem? – érdeklődik Csatacirkáló Sean. – Az asszony úgyis tudni akarja, ha már összefüstöljük a fél hajót, pedig egy űrhajón fontos dolog az oxigénszint és a légcsere! Elszívók ide vagy oda…

– Theresa úrnőnek természetesen igaza van! – feleli a félork. Igen, Theresa, az Úrnő, a csillag-drenya nem csak a hajónk, a vezérlő mesterséges intelligencia, hanem egy ki tudja, hány százalékban kibernetikus nő is. Ő Csatacirkáló Sean, az álkalóz asszonya. Furcsa, nem?

– Hogy hol voltam fűtő? – mondja fennhangon I. Graun. – Hát, természetesen a Pokolban!

– Pontosabban – néz megdöbbent társaságunkra – egy olyan bolygón voltam, amelynek több párhuzamos létsíkja van. Az egyiket hívhatjátok akár Pokolnak is, olyan barátságos hely, bár akinek jobban tetszik, annak legyen Alvilág. Rendes nevén a Sárkányok síkja.

Leültetjük magunk mellé a lányokat, és megjegyzem:

– Várjunk, most jön a „Réges-régen egy messzi-messzi galaxisban”!

– Nem, Magyar, az én filmem nem így indul. Bár valóban nem tegnapi történet, hanem van már százötven éves is, de ebben a galaxisban történt, egy nem túl távoli bolygón, aminek a neve Terra Tizenhárom.

– Az csak néhány parsec ide – jegyzi meg Mac’Erra.

– Így van, fiam. Nem véletlenül lobbiztam ki ezt az útirányt. Jobb helyet keresve sem találnánk, hogy megjárathassuk a vonatunkat, ráadásul van ám ott nekem egy igen jó barátom is – ennél a szónál I. Graun alig láthatóan meghajtja a fejét. Vagy ez csak nekem tűnik így?

– Mi a neve? – kíváncsiskodik Lexana.

– II. Belagor király, az Alvilági sík, a Sárkányok síkjának egyik ura. Vagy, ahogyan hívták, a Masiniszta. Sok időt töltöttem ott tengelyen. Azaz mozdonyon szolgáltam. Utána is tartottunk a kapcsolatot, igaz, olyan húsz éve nem hallottam róla, de hát mi az egy sárkánykirály életében?

– Te ismerted a Belagorokat? – néz rá döbbenten Lexana.

– Az alakváltó sárkánydémon Belagorok? – emeli fel a fejét Anup is. Valami fasza gyerekek lehetnek, gondolom, még ha nekem a földi stalker életemből nincs valami jó véleményem arról a pár sárkányról, akik a bolygómon rontották a levegőt.

– Ők azok – bólogat I. Graun. – Valójában a sárkánydémonok igen kemény teremtmények. Főleg, az olyanok, mint Belagor, a második ezen a néven. Mondjuk az egész sík durva hely, de az tag értett hozzá, hogyan lehet kihozni a maximumot bármilyen területből. Van amúgy némi emberi lakosság is. Egy másik létsíkon meg csak emberi lények élnek, technokraták, a bolygó már az űrkorszak hajnalán tart. A harmadik létsík egy csóró, szárnyas tündedinasztia lakóhelye, akik az űrjáró nemes tündék távoli pereputtya, továbbá ember- és vámpírszolgáik otthona. Buták szegények, mint egy betonkocka, de a rokonság az rokonság, tehát adtak nekik egy bolygónyi dimenziót némi talpnyalóval.

– Olyan kedves vámpírok, akik rögtön sikoltva hamvadnak el, ha meglátják egy sugárvető torkolattüzét? – érdeklődik a középső Graun fiú.

– Nem tudom, fiam. Ne felejtsétek el, hogy csak Gnamas öcsédet akartuk meglátogatni a bolygón, ahol együtt lakott ezzel a Tati knyazinával. Csak véletlenül akaszkodtunk össze a helyi vámpírokkal, és ha nem kódorognak arra a tünde hajók, akkor nem pusztult volna ki a fél planéta sem.

– A tünde síknak nem örülök. Mi van, ha nyakunkra riadózzák az űrjáró rokonságot, például Malkin császár hajóhadát, vagy valamelyik törp Bányakirályt? – rázza meg a fejét Mac’Erra. Ja, hát az említett tagok mind kellemetlen meglepetéseket tudnak szerezni, tapasztaltuk már.

– Azért nem olyan sötét a helyzet – gondolkodik el a félork –, a bolygónak két holdja van, hatalmas kanyonokkal a felszínén, majd megállunk valamelyik takarásában. Ahhoz nincs saját technikájuk, hogy kiszúrjanak egy csillag-drenyát, ráadásul a síkok között csak pár átjáró van, illetve nem akarjuk a több százezres teljes legénységet a bolygóra zúdítani, ugye?

– Nem, dehogy is! – válaszol Sean. – Mindenesetre most ne ezen agyaljunk, hanem halljuk végre azt a fűtős sztorit!

Négy félork harcos behoz még néhány állomási vaspadot, hogy uralkodójuk és hallgatói mind leülhessenek.

– Szóval… – kezd bele I. Graun.

 

Szikrák. Szikrák szálltak a fagyos, téli levegőben. A füstszekrény ajtó hegyes kúpja, illetve az ék alakú mozdonysátor szinte vágta az egyre sűrűsödő sötétséget, a négy hengercsoport ütemesen nyeldekelte és köpködte a gőzt, a masina orrára szerelt függőleges, pajzsforma lemezek pedig felfelé terelték az öblös kéményen kiokádott füstöt, kormot, és a szikrákat. A hat, embermagasságú hajtókerék ellenállhatatlan erővel tapadt a sínre. A mozdony, mint fekete ősállat kúszott előre az emelkedőn, elöl egy hótoló-kötény, de egészen idáig nem volt rá szükség. A vasparipa három izzó lámpaszeme egyre feltűnőbb fénykévét vetett előre. A fűtő, vagyis jómagam, valamint a kisegítő lapátos koboldfiúk keményen dolgoztunk. Profi módon tüzeltem. Azaz minden lapát szén előtt nyitottam a kazán hatalmas torkát, majd utána be is csuktam. Ennek az a lényege, hogy minél kevesebb hideg levegőt engedjünk be a kazánba rátüzelés közben. Szerencsére a mozdonyunk egy modernizált német 18.3-as volt, csaknem teljesen zárt mozdonysátorral – amúgy ilyen hidegben majd lefagyott volna a fülünk. Így inkább melegünk volt, csorgott a víz a hátamon, de tettem a dolgomat. Másra nem is nagyon lehetett volna bízni ezt a mozdonyt – nem adta volna senkinek Belagor, a „Papa”. Ezek a bonyolult, négyhengeres kompaundok sok törődést igényeltek, a nem megfelelő személyzetet lerázták, mint kutya a vizet. Mit számított nekik, hogy az illető mekkora dinasztia tagja! Persze, nem csak a fűtő érdeme mindez, ugyanis az én vezérem, azaz masinisztám olyasvalaki volt, akinek a kezei között a Pokol legvadabb vasparipája is meghunyászkodott volna!

Scarletnek hívták, és Belagor nagyúr unokája volt, továbbá nő, már csak a három értetlenül pislogó hercegi sarj kedvéért elmondva. Szürke szeméből intelligencia sugárzott, vörös haját megfelelő kendővel fogta össze – hát valahogy a két, néhány centis, elegáns szarvának is hely kellett. Denevérforma szárnyainak váza olyan halvány színű volt, mint a bőre, a szárnyhártyák pedig pirosak, és az egészet családi tetoválás díszítette. Igaz, hogy ebből látszott most a legkevesebb, mert szorosan a hátára húzta, hogy ne zavarja. Volt még egy hosszú, vékony farkincája is – ne röhögj, Samat – amit a bal lábára tekert hasonló okból. Nem, kedves fiúk, nem volt 37 kilós, inkább a hajónkon nagy tömegben előforduló magas, „thicc” típusú, de helyes fiatal nő. Igen, ilyen testfelépítéssel csak olyan járművel lehet száguldozni a nagymenőknek, amit állva kell vezetni! Például, gőzmozdony, hajó, csillagromboló, stb. Ha meg figyelembe vesszük a tűz- és a sárkánydémonok közti baráti viszonyt, akkor a gőzösök, ezek a galaxis szerte elavult, pompás gépek voltak számukra a természetes választás. Volt is annyi vasút a Sárkányok síkján, hogy a máshonnan odatévedt utazók majd a nyakukat törték a sínekben!

Szóval ott állt Scarlet hercegnő, egy kényelmes, kopott bőrcsizmában, nadrágban, és egy –örüljetek, fiúk – olyan fűzős felsőben, amit arrafelé a legtöbb csaj hordott. Minden ellenkező híresztelés ellenére a tűzdémon, illetve a sárkánydémon nők alapvetően nem lotyók, általában egy életre keresnek párt… Persze, mielőtt megtalálják, szabadok, szóval a hozzám hasonló, félork csirkefogók nem élnek cölibátusban arrafelé. Igen, én is együtt laktam egy tűzdémon lánnyal! Különben is, eszembe sem jutott volna, hogy kikezdjek Scarlettel. Tudjátok, Belagor unokáját szinte a lányomnak éreztem. Hát, ezért is kerülhettem egy gépre vele. Ennek ellenére irigyelni lehet azt a sárkányfajzatot, aki majd Scarlet pasija lesz – legyen ám vér a pucájában, mert a kislányban az egyik legősibb tűzokádó dinasztia vére folyik. Másképpen fogalmazva bárkiből ki fogja majd verni a fekáliát, ha megtanulja, hogyan uralja és használja a kapott erejét.

Szóval, Scarlet rám nézett, én pedig kissé lassabb tempóban újabb adagot dobtam a kazánba. Kinyitotta az oldalablakot, amitől erősebb huzat száguldott át a vezető álláson, a kazán torka szinte jajgatott, és ahogy a tűz megvilágította a hercegnő kedves, de komoly arcát, a legtöbb keresztényben azonnal felrémlett volna a pokolba dobott, elkárhozott lelkek vinnyogásában gyönyörködő ördög képe. Szerencsére, jómagam materiál-buddhista vagyok.

Scarlet ki is nézett az ablakon, én szintén kinyitottam a saját oldalamon lévőt, és kihajoltunk. Ugyanis, elektronika nélkül és ekkora orral, mint egy gőzösé, néha elég volt észrevennünk a jelzőket.

– Szemafor, szabad! – kiáltotta Scarlet.

– Szemafor, szabad! – nyugtáztam a jelzést.

A hercegnő meghúzta a gőzsíp fogantyúját, aztán enyhén állított a szabályzón. Szemmel a négy henger töltését és a nyomásmérőket figyelte, hegyes fülével elégedetten hallgatta a gépe lihegését.

Hátunk mögül egy másik mozdony sípolt élesen. Ugyanis egy MÁV 601-es fújtatott a nyomunkban, egy hatalmas, hat hajtott tengelyű, Mallet gépezetes mozdony, átépített, öttengelyes szerkocsival. A keleti acélbika egészen megközelített bennünket, nem is csoda, a mi 18.314 Pacificunk az emelkedőn jobban vesztett teljesítményéből, mint a korabeli Európa legerősebb hegyi mozdonya. A 601-es ráadásul alig vontatott valamit.

– Félpercnyi pihenő – mondta Scarlet. – Váltást, Graun bácsi?

– Köszönöm, nem. Remélem, nem futunk bele egy hótorlaszba! – jutott az eszembe.

– Én is. Ez a vonat is jókor feküdt meg – nézett Scarlet az utánunk kígyózó tucatnyi elegáns, angol gyorsvonati kocsira.

– Még jó, hogy az öreg HG papának megvan a felséges nagyapja száma – töröltem meg a nyakamat.

– Igen, az tiszta szerencse. Nem is csodálkozom a történteken! Egyáltalán, hogy bírja ezen az emelkedőn felhúzni a szerelvényt a Roxfort mozdonya? Az egy jóval kisebb 2C gép, nem csoda, hogy kinyírták szegényt. Homokoljon egy kicsit, Graun bá, ha megcsúszunk ezen a sunyi, hosszú emelkedőn, még az én 18.314 mozdonyom sem fog tudni elindulni! – nézett rám az okos, szürke szemeivel.

Már tekertem is a kézi kereket, ezzel homokot szórva a meghajtott kerekeink és a sín közzé.

– Szerencsére itt jön mögöttünk az extra tolóerővel a kedves bátyja. Húzzák a döglött Roxfort Castle-t, plusz egy háló- és egy postakocsit, továbbá egy pőre kocsit a kőóriásokkal. Igaz, csak törpe kőóriások, olyan húsz tonnásak lehetnek a srácok. Ja, van egy hóekénk, illetve Adalbert úr volt olyan előrelátó, hogy hozott egy további személykocsit, mert HG bácsit is tennünk kell valahová, ha megint felöntene a garatra! – mondtam nevetve, és újra megfogtam a lapátot.

– Hát, legalább elmondhatják a varázslótanoncok ott hátul, hogy akad egy kis izgalom az úton – nézett újra előre, majd a műszereire a hercegnő.

– Estére majd a Roxfortban pihenünk – igazítottam meg a sapkámat. – Esetleg HG koma lát vendégül bennünket.

– Erősen jó söre van az öregnek – közölte az egyik kobold segédfűtő, ahogyan némi szenet tolt előre a szerkocsiból.

– Erősen hülye állatkái is vannak – tette hozzá társa, és egyben testvére. – Engem a múltkor ronggyá nyalogatott egy 90 kiló körüli, „bébi” ló-fácán keverék.

– Ugyan már Gemel, az aranyos volt – jegyezte meg Scarlet. – Azelőtt Lilith nővéremet zavargatta fél napig egy szerelmes természetű, kamaszodó ukrán villás farkú, vagy micsoda.

– Viszont az a pók, az erdőben egészen jól kártyázik – mondtam. – Olyan rezzenéstelen pofával tolja a pókert, hú! – azóta sem láttam jobb kártyást nála.

– Az a félelmetes ragadozó, akit NEKEM sikerült halálra rémítenem? – kérdezte Scarlet. – EBBEN az alakomban?

– Hagyd már, kislányom, valami elbitangolt szerzetes a mugli világból biztos telebeszélte a fejét. – és közben egy újabb lapáttal dobtam a tűzre.

– Biztosan meg akarta keresztelni – röhögött a kisebb kobold. – Keresztes pók, értitek?

– De marha vicces vagy, Gekki öcsém – torkolta le a bátyja. – Ha a tűzkezeléshez is úgy értenél, mint a pofázáshoz, már első fűtő is lehetnél!

Ezt hallva levettem a sapkámat, hogy ezúton emlékezzek meg azon szerencsétlen gőzmozdonyokról, amelyeken Gekki lesz az első fűtő. Scarlet csak nevetett, aztán ismét megszólalt:

– Még jó, hogy ebbe a világba is lehet kaput nyitni tőlünk – közben kinyitotta az ablakot. – Most képzeljétek el, hívhattak volna egy olyan mugli dízelkecskét.

– Vagy húzhatta volna HG kisöccse a vonatot! – hallatszott a szerkocsiból.

– Az idén is megyünk abba a világba, ahol az kedves, piros ruhás öreg lakik, hercegnőm? – szólt előre a másik kobold.

– A nagyszakállú? Aki fenn a bolygó sarkvidékén él? Mi is a neve? – évődött Scarlet a csapatával.

– Miki bácsi – feleltem, és újra megtöröltem a homlokomat. – Minden évben, egy bizonyos napon ajándékot visz azon világ gyerekeinek. És mindig meghívja Belagort, sőt gyakran másik uralkodókat is. Nála csináltunk egyszer végig egy különvonatot királyi nagyatyáddal, és apáddal. USA kontinentális vidék – Északi pólus. Egy csomó gyerek hátul, alternatív vágány bűbáj, volt ott minden. A végén közölte az öreg, hogy mi vagyunk a legtökösebb mozdonyszemélyzete. Persze, nem a gyerekek előtt, hiszen nagyon jól nevelt! Viszont állítom, a főkalauz nem a Mikulás bá’ sarki csapatából származott, hanem egy amerikai színész volt…

– Állítólag a legéletszerűbb krampuszok vagyunk! – nézett ránk Scarlet. – Ráadásul amióta valaki kitalálta arrafelé a Mikulás-vonatot, azóta nincs ünnep nélkülünk. Kell hozzá szarv, vasvilla meg gőzmozdony. Mondjuk a vasvillát nem értem… de azért vettem egy újat.

– Miért, még mi is kapunk tőle ajándékot – közölte az ifjabb kobold. ­– Olyan jó seprűt lehet kötni a vesszőcsomóból, amit ad…

– Erasmus bátyám is hogy örült a három vagon szénnek, amit tavaly kapott! Idén se hagyjuk ki! – mosolygott Scarlet, majd óvatosan a kazánhoz nyúlt. Jó meleg fém, de egy sárkánydémonnak fontosabb, mint a műszerei. A vasparipa mintha megremegett volna az érintéstől.

– Vége az emelkedőnek – nézett maga elé Scarlet. – Érezhetően máshogy húz minket a vonat.

A hercegnőre pillantottam. Tudjátok, a Sárkányok síkján, a gőzmozdony vezetését sokan megtanulják valahogy. De úgy kezelni a gépet, ahogyan ez a lány értett hozzá – arra születni kell. Bennem egyébként már többször körvonalazódott, hogy a hercegnőnek indulnia kellene a Loco GP-ben, amelyet az elérhető világok legjobb masinisztái és fűtői számára rendeztek meg a Sárkányok síkján. Igazi pokolbeli körverseny volt ez, de Belagor vagy hússzor megnyerte, ebből kétszer én fűtöttem a mozdonyát. Illetve, a Nagyúr fia is, három alkalommal. De hosszú idő óta nem volt győztes a családból, pedig Scarlet bátyjai mindig indultak, és fognak most is. Szégyenszemre, egy, a kezein járó, szomszéd galaxisbeli volt a bajnok mostanság, valami Rebulka. Rá kellene vennem a hercegnőt, hogy induljunk, vagy inkább Belagort, hogy engedje, és jó volna egy egészen kiváló gőzmozdony is! Jó, lehet, hogy megpróbálhatnánk ezzel a félig áramvonalazott, egészében hegesztett kazánú Pacificcal is. A versenyzők zöme ugyanis Pacificokkal, azaz 2C1 tengelyes gépekkel, vagy Mikadokkal, azaz 1D1 tengelyes masinákkal áll ki a GP-re. Akad még néhány hibbant, aki valami egészen elképesztő méretű amerikai mozdonnyal szerelkezik fel. A versenypálya ugyanis nincs belevésve a fekete, vulkáni kőzetbe, hanem több lehetséges alternatív útvonalon lehet megtenni a kört. Van, ahol a kisebb hajtókerék átmérő és a nagyobb tapadás jobb, és van, ahol csak a szabályzót kell az „ablakba” tenni. Ha jól emlékszem, volt Belagor nagyúrnak egy bajnok-esélyes mozdonya, egy Mikádó, egy áramvonalas V8… Bizony, nyolc gőzhenger, kettesével V alakban egy-egy tengelyen! 19.10 típus volt talán, úgy rémlett. Büszke is volt rá a király, állítólag egyet gyártottak a világon belőle – bármelyik világra is gondolt Belagor. Ha azt meg lehetne szerezni tőle! Mondjuk, vezetni, kezelni nem volna egyszerű azt a dögöt, de hát ki is tudná profi módon megcsinálni, ha nem Scarlet? Viszont, nem sok időm van a töprengésre, nemsokára itt a GP, és a mozdonyt is ki kell pofozni, főleg, ha évek óta a parajosban, azaz egy mellékvágányon áll valahol.

A mozdony, illetve Scarlet újabb füttyel jelezte, hogy egy útátjáróhoz közeledünk.

– Már megint leszeneltél, te hobbit fattyú!  – dörmögte az egyik segédfűtő a testvérének.

– Ha te úgy kaparsz át egy köbméter szenet A-ból B-be, hogy közben semmire nem kerül szénpor, esküszöm, elindulok veled a Loco GP-ben! – hangzott a válasz.

– Beajánljalak benneteket Erasmus bátyámnak? Ő úgyis versenyez! – vetette oda nekik Scarlet.

– Erasmusnak, hercegnőm, ugyanúgy megvan a saját csapata, mint önnek – közölte az idősebbik kobold. – Ha teszem azt, Gekki öcsém indulni szeretne a Loco GP-ben, akkor valami nagy szakmai bravúrt kellene letennie az asztalra, hogy Erasmus bevegye a saját tapasztaltabb legényei közé.

– Igenis vagyok olyan jó, mint Erasmus herceg bármely koboldja! – mondta az öcsike. – Sőt, megkockáztatom, Gemel, hogy te is megütöd azt a szintet!

Ez az! Rögtön bevillant a kedvező alkalom:

– Majd ha most Scarlet úrnő elindul velünk a Loco GP-ben, akkor bemutathatjátok, hogy megütitek-e Erasmus brigádjának színvonalát! – közöltem hangosan, majd látszólag hanyagul a saját oldalamon lévő ablakba álltam, hogy figyeljem a pályát.

– Micsoda, indulunk a Loco GP-ben? – hallatszott szerkocsiból, ahogy a koboldok mancsaiban egyszerre megálltak a lapátok.

– Miért ne? Úrnőm, indulunk a Versenyen? – kérdeztem a vezéremet.

– Indulunk a versenyen? – nézett rám Scarlet enyhe csodálkozással, de hirtelen nem tudott válaszolni, mert fennhangon közöltem, hogy:

– Előjelző, szabad! – ezt az előjelzőt pont jó helyre rakták.

– Előjelző, szabad! – nézett ki a pálya mellé Scarlet, de én tovább ütöttem a vasat.

– Hallottátok, szájtépők! Indulunk, most mondta!

– Juhhé! – üvöltötték a koboldok.

– Kevesebb gőzt, te vén csirkefogó! Én csak azt mondtam, hogy indulunk a versenyen – kezdte Scarlet.

– Értem én, úrnőm, örülök is neki, meg ők is örülnek! – mutattam a szerkocsink felé, ahol a két szurtos kobold már be is dugta az orrát.

– Nem fog csalódni bennünk, hercegnő! – rikkantotta Gekki.

– Az Alvilág szerelmére, én azt a mondatot enyhe kérdő hangsúllyal tettem fel – nézett Scarlet rám. – Nem pedig kijelentőben!

– Kérem, gyermekem, ne terhelje a szegény manónyi agyukat nyelvtani elemzésekkel… – esdekeltem neki. A koboldok szorgalmasak, ügyesek, de hát egyik sem a tudós klub rendes tagja.

– Nem terhelem, de azt akartam ezzel kifejezni, hogy dehogyis! – közölte Scarlet.

– Hercegnőm, ne vegye el a kedvüket a lapátosainknak, mert elsírják magukat. Továbbá, ha koboldkönny éri a szenet, akkor kitágul, összerepedezik, és úgy füstöl tőle a mozdony, mintha ócska nemezcsizmával fűtenénk… Ha pedig az ilyen manónépség igazán zokogni kezd, akkor annyit bőg, hogy térdig érő árhullám zúdul végig a mozdonykonyhán, és a hirtelen jött víztömegtől megvetemedik a kazán hátfala – igyekeztem rémült arcot vágni, miközben ecseteltem a szerintem várható fejleményeket.

– Nekem ne gyere a manólélektani levezetéseddel, te vén gazember! Minek is indulnánk a Versenyen? Majd Erasmus képviseli a családot! Sőt, lehet, hogy még Adalbert is nekifut…

– Az egyáltalán nem zárja ki, hogy mi is induljunk – mondtam neki.

– Hej, ha nagyapánk láthatta volna, hogy te avval a buta fejeddel addig vitted, hogy rajta leszel a Loco GP nevezési listáján – veregette vállon az öccsét az Gemel.

– Állj, állj – kezdte Scarlet – hát mondtam én, hogy indulunk azon a versenyen? – igazán fenyegetőre próbálta venni a figurát. Elvégre, ha egy leendő sárkánykirálynő nem akar indulni egy versenyen, akkor nem indul, és hogy jön ahhoz egy félork meg két kis kobold, hogy erősködnek neki! A baj az volt ezzel, hogy Scarlet – uralkodói vérvonal ide meg oda – általában kábé annyira tudott fenyegető lenni, mint egy nagyra nőtt kölyökmacska. Igaz, enyhén elvörösödött az egész nő, elvégre, ha bepipultak, a sárkánydémonok bőrszíne a testük oldalán és hátulján sötét narancsra vagy vörösre váltott, és durván megnőttek a karmaik, a szárnyaikon lévő kapaszkodó-körmök és persze a szarvuk is, továbbá nyersebbek lettek a vonásaik. Még a testmagasságukat is meg tudták növelni! Mindez ez elég fenyegető látvány volt azért, ha pedig egy ilyen lény igazán felrántotta magát valamin, akkor szabályszerű sárkány lett belőle, de akkora, mint egy közepes bombázó!

Szóval, valamilyen módon Scarlet is megpróbált egy kis erőszakkal ráijeszteni az erősködő, értetlen bandánkra, csakhogy amint meglátta a kisebb kobold arcán a leginkább egy kölyökre emlékeztető ijedt csalódottságot, egyből elment a kedve a démonosditól. Én meg a másik kobold túl jól ismertük már a hercegnőt ahhoz, hogy komolyan vegyük. Nagyon jó szíve volt a csajnak, egyből meg is bánta, hogy ráijesztett a kisebbik lapátosára, úgyhogy gyorsan vissza is alakult. Nem, nem a harc, a vívás, a bunyó, a tűzokádás, a „kiből lesz randább sárkány” átalakulás volt az ő stílusa. Persze, a bátyáitól ragadt rá valami a harcművészet, csúnyábban mondva az erőszak alkalmazásának tudományából, de Scarlet napjait – ha nem imádott gőzösei körül ténykedett – akkor zömmel a Sárkányok síkjának történetét feldolgozó könyvek meg a mindenféle világból szerzett más komoly olvasmányok tanulmányozása tette ki.

– Most akkor nem indulunk… hercegnőm? – kérdezte bizonytalanul a kis Gekki.

– Tulajdonképpen… – morogta Scarlet és dugattyúk töltését szabályozó csapok állását kezdte tanulmányozni.

– Nem mondott semmi ilyet, te ütődött – fogtam meg a lapátom nyelét és már fel is vettem egy adag szenet. – Szégyellhetnéd magadat! Talán azt hiszed, Scarlet úrnő megijed a saját bátyjaitól meg egy rakás földönkívüli salakvitéztől? Hogy nem tud úgy mozdonyt vezetni, mint ők? – és ahogyan a vezéremre sandítottam, láttam, hogy ez betalált… Mert bizony, Scarlet nőből volt, csak volt benne egy egészséges adag hiúság, erre nyugodtan rájátszhattam. A hercegnő úgy megszorította a szabályzón a rézfogantyút, hogy elfehéredtek az ujjai. Ahogy pedig kinézett a mozdonysátor első ablakán, folyékony ezüstként villogtak a szemei.

– Na gyere, öcsém… – kezdte az idősebbik kobold és a testvére vállára tette a kezét.

– Főleg, mert ha a versenyen is csak a szátok fog járni – nézett vissza a csapatunkra a hercegnő, és már mosolygott –, akkor a végén még legutolsók leszünk. Azt meg nem szeretném, úgyhogy kapjátok össze magatokat! Lényegében kezdhetitek a felkészülést, mert elég harmatos az eddigi teljesítményetek! – tette hozzá, és nagyot sóhajtva kihajolt az ablakon.

– Mihaszna banda, most meg mit néztek! – förmedtem rájuk – Előre a szenet! A szerkocsi hátuljában még az égig ér, itt elől meg csak a port kapirgálom. Így akarjuk megnyerni a versenyt a hercegnőnek?

– Gyerünk, Gekki, kapd össze magad! – és a koboldok már el is tűntek a szerkocsiban.

Scarlet gondolkodott. Az ívben ösztönösen hátranézett, a vonatra, megvolt mind a tudatnyi kocsi, ablakszemeik vidáman fénylettek a fehér dombok között; majd előre, a keresztfej ütemes ingását figyelte, és nagyot szippantott a hűs levegőből, aminek nem is annyira friss, mint inkább fáradt gőz, füst és olajszaga volt. Ősrégi sárkányvérű volt mindkét szülője, de mégsem érezte magát semmiben különlegesnek. Nem volt nagyon erős, nyomába sem ért Belagor nagypapának, nem volt rettenthetetlen kardforgató, mint az apja Rajnald, vagy a bátyja Erasmus. Sem revolverhős, mint Adalbert, a másik fivére. És nem volt olyan hihetetlenül szép sem, mint a nővérei, Lilith és Cara, úgy egyáltalán a többi nőt a családban mind szebbnek tartotta. Egy dologhoz viszont, úgy érezte, hogy Scarlet, a szürke kisegér is ért – ez pedig a lokomotív! És be fogja bizonyítani! Első aligha lesz, de a fiúkat lehagyja, ez biztos! Enyhén kinyújtotta a szárnyát.

– Jól van, nagyszájúak, küldjük meg a vonatot! Az utolsó emelkedő ott jön a híd után, fel kell húzni 400 tonnát! Hátulról kapjuk a szelet hozzá! – és megrántotta a gőzsípot. A 18.314-es Pacific vidáman füttyentett az éjszakában. Láttam a kis hercegnő arcán, hogy tetszik neki az ötletem. Most akkor még annyi lesz a dolgom, hogy úgy adagoljam be a felvetést Belagor nagyúrnak, hogy ne csapjon agyon. A szerkocsinkban ez alatt ismét csiripelni kezdtek a koboldok.

– Ha továbbra is csak a szénkupac formáját csodálod, bátyó, szólok a hercegnőnek, hogy cseréljünk le téged. Ennél még a jelenlegi csajom is jobb! – Aztán a testvére morgásával mit sem törődve dalra fakadt, valami kedves kötőszavakkal megtűzdelt kobold nóta volt arról, hogy se a kérdéses nemi tudatú hobbit, se gyenge értelmű gnóm, se a rövidke hímtagú törp nem ért úgy a mozdonyhoz, mint a kobold lapátos, ezért azok inkább csintalankodjanak a saját szüleikkel, csak az megy nekik…

 

A teljes írás (öszesen 30 oldal) PDF formátumban letölthető itt: Futo_voltam_a_Pokolban.pdf


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához