LFG.HU

Mudri M. Simon
novellaCimkek

Éjszaka volt. A legtisztább mióta csak Erdélybe érkeztem. Az ablaknál állva kinéztem a téli tájra. Volt benne valami. Valami nem evilági: a csipkézett hegygerincek hófödte csúcsai, az ég felé meredő ős-öreg, szikkadt fenyők, a makulátlanul fehér táj, és a telihold ezüstös ragyogása, ami megbabonázott, beette magát a szívembe és lehetetlenné tette, hogy elszakadjak apró kráterekkel lyuggatott halovány képétől.
Ahogy a holdra meredtem eszembe jutott utazásom célja, az ok, amiért már két hete a fogadóban vagyok. Londonból jöttem ide, – ahol az egyetemen botanikát tanulok-, hogy tanulmányozzam az itteni fajokat, különös tekintettel az örökzöldekre, amiket már régóta megfigyelek.
De ez csak az egyik oka volt itteni látogatásomnak.
Nagyon vágytam erre az útra – nem is az útra, hanem a lehetőségre -, a lehetőségre, hogy végre tegyek valamit, ami fontos, felfedezzek valamit, ami új, és ami elismerést hozhat.
Ahogy így visszagondolok, – most amikor e sorokat írom -, sokkal inkább a kaland vonzott, avagy az a bizonyos másik ok, amit a következő sorokban kifejtek.
Egész életemben otthon ültem, és álmodoztam, arról hogy messzi tájakon, ahova még senki nem tette be a lábát, kelek át, kevéske élelemmel, halálos próbák sorait állom ki, és végül mindenki ünnepli hazatérésemet. Később, apám halála után, ezek a mélyen a szívemben őrzött vágyak megszelídültek valamelyest, bár otthonomat, és benne szívet szaggatóan komor, napestig könnyező anyámat, húgaimat, akik semmit nem értettek meg az egészből, még mindig el akartam hagyni.

Alig egy év múlva végre eljött az idő, vidéki házunkból felköltöztem Londonba, szereztem albérletet, de ennek fenntartásához -minthogy otthonról semmilyen támogatásra nem számíthattam- dolgoznom kellett. Akkoriban sem volt könnyű munkát találni, főleg olyat, ami elfogadhatóan fizetett, így hálás voltam a sorsnak, hogy esténként egy ópiumbarlangban dolgozhattam mindenesként. Nem volt nehéz, az egyedüli feltétel az volt hogy tartsam a számat. Ugyan kinek mondtam volna el bármit is?
De amiket ott hallottam örökre beleégtek a lelkembe, és emlékszem minden szóra, minden zavaros, kavargó látomásra, ami elhagyta az emberek ajkát, minden szóbeszédre, amit remegve mertek csak kiejteni.
Ezek közül az egyik egy Jones nevű öreg, elszegényedett, nemesi családból való ember története. Jonesnak a világ minden táján voltak rokonai (urak, és gazemberek egyaránt, bár manapság a kettő között nem is olyan nagy a különbség), így Erdélyben is (ha jól emlékszem a nővére és annak férje vert tanyát ezen a zord vidéken, de nem esküdnék meg rá, bár személyük tulajdonképpen nem is lényeges a történet szempontjából). Egyszer, még fiatalabb éveiben látogatóba indult rég nem látott családtagjaihoz, így eljutott a Kárpátok közé.
Szép nyári reggelen indult útnak nővére falujába, ami kocsival közel két nap út. Órák óta vágattak sebesen, lassan sűrűsödni kezdtek a fák és beértek egy erdőbe. Az út egy szakadék mellett haladt, de a hatalmas fenyők terpeszkedő ágai jócskán túlnőtték a meredély magasságát. A lovak szélvész módjára száguldottak, és a kocsis, mintha csak menekülne, egyre gyorsabb tempóra ösztökélte őket. Talán ez volt az oka, hogy nem tudtak megállni az egyik kanyar után előbukkanó, útra dőlt fatörzs előtt. A lovak se tudták átugrani a több ölnyi vastag ódon fenyő törzsét: lábaik pálcikaként törtek össze, ahogy belerohantak az akadályba. A kocsi a lovakkal együtt belezuhant a tátong hasadékba.

Mindenki meghalt, kivéve Jonest: ő középen ült, és a mellette helyet foglaló termetes asszonyságok tompították a becsapódást, legalábbis ő így szokta mondani (bár más magyarázatot a csodálatos megmenekülésére én se tudok adni, hacsak azt nem, hogy valakinek tervei voltak vele, ezért nem engedhette meghalni, bár valószínűleg őrültnek hinnének, ha ezt állítanám). Kikászálódott a kocsiból és magához vette értékeit, – legalábbis azt a részét, amit elbírt, mivel vélhetően néhány bordája bánta az esést -, majd elindult.
Az útra való visszajutás reménytelennek látszott, de azért megpróbált nagyjából párhuzamosan haladni vele. Napokig bolyongott így, amíg ereje végképp elhagyta megviselt testét és lerogyott a földre.

Egy fogadóban tért magához, ahol a pihenőnek, és a kiadós mennyiségű ételnek, na meg egy kitűnő orvosnak (Dr. Clower-nek, az erdélyi kisvárosban letelepedett angol medikusnak) köszönhetően újra a régi lett. Lemondott nővére felkutatásáról, és mielőbb vissza akart térni Londonba.
Az utolsó éjjelen, amit a fogadóban töltött, azonban történt valami. Valami, ami időlegesen megbontotta az elméjét, és örökre elűzte a Kárpátok kietlen tájairól.
Elmondása szerint aznap éjjel még utoljára kinézett a tájra: a hegyekre, a fenyvesre, és a hatalmas, kövér teliholdra.
Ám felfedezett valamit, amit eddig sem nappal, sem éjszaka nem látott. Egy kastélyt a hegyek köz. Ódon tornyai úgy nyúltak az égbe, mint egy óriás kezének göcsörtös ujjai, mintha meg akarnák kaparintani a holdat. Szíve megtelt rémülettel ennek a borzalmas kastélynak látására.
Nem a gonoszságtól rémült meg, mert mint mondta ilyet nem érzékelt, hanem olyan ősi dolgok misztikus érzését keltette föl benne ez a látvány, amit nem tudott megfogalmazni. A józan énje elhitette vele, hogy képzelődik, és csak a doktorral este közösen elfogyasztott tekintélyes abszintmennyiség miatt az agyában repkedő zöld tündér játssza vele csalfa játékait. Úgy döntött, hogy a legjobb, ha lefekszik, és nem törődi olyan dolgokkal, amik nyilvánvalóan nincsenek ott.

Befeküdt az ágyába, és magára húzta a meleg takarót. Egy ideig még nézte a holdat az ágya fölött lévő tetőablakon, de aztán a tetőről lógó fokhagymák bódító illata álomba ringatta.
Zavaros álmában ismét a kastélyt látta. Hatalmas kapuja feltárult, és egy lovas vágtatott ki rajta, fekete köpenyébe burkolózva. Látta fogadót, ahogy közeledik, látta: valaki más szemével, a lovas szemével. A sötét alak leszállt hátasáról, és meglepő könnyedséggel felkapaszkodott a kis fogadó tetejére. Odasétált a tetőablakhoz, és Jones látta magát, ahogy nyugtalan álmában forgolódik.
Hirtelen fölébredt. Egy pillanatra mintha látott volna egy fekete köpenyt elsuhanni az ablak előtt, majd a friss, nyáréji szél megcsapta arcát. Felült ágyában, és a nyitott tetőablakra meredt. Elfelejtette volna becsukni? Bizonyára, hisz az ajtó kulcsra van zárva, a tetőre pedig senki nem juthat fel.
Elkezdett kikászálódni fekvőhelyéről, hogy becsukja a tátongó ablakot, de attól, amit meglátott nem tudott mozdulni.
Megmerevedett, mint egy egér, mikor a kígyó elé dobják, és belebámul a végzet szemébe.
Az alak volt az álmából. Sötét haja a vállára omlott, mérhetetlenül mélyen ülő fekete szemei őt fürkészték. Arcának nemesi formái jó modort sugalltak, az egyedüli dolog, ami különös volt benne, az rendkívül sápadtnak tűnő bőre.

Még volt valami, ami rendkívül nyugtalanította Jonest. Nem tudta volna megmondani, hogy hány éves a rá meredő arc tulajdonosa. Fiatalnak látszott, és fekete bársonyköpenye is elég modern szabású volt, akárcsak, fekete, bordó csíkokkal befuttatott mellénye, szövetnadrágja, és a cipője. De valami azt súgta, hogy öregebb annál, mint aminek látszik.
“Amikor megszólalt a végtelen óceánok csendes, ám olykor tobzódó, mérhetetlenül ősi bölcsessége tükröződött a hangjában”, legalábbis Jones így mondta. Beszélgettek. Mikor megkérdeztük az öregtől, hogy miről folyta a szó, elsápadt, kiverte a víz és azt felelte
“-Olyan dolgokat mondott nekem, amikbe bele kellett volna, hogy őrüljek. De nem őrültem meg. Emlékszem mindenre, amit mondott, de bár ne tenném. Bár felejtenék el mindent, őrülnék meg, vagy távoznék az árnyak közé. Amiket tőle hallottam nem mondhatom el nektek, bármennyire is szeretném. Miért nem? Mert tudom, hogy ő azt akarja, hogy mindenki megtudja, amit azon az éjjelen a fülembe suttogott. De hatalma ilyen távolságban nem olyan erős rajtam, mint szeretné, és én nem fogom őt tervei elérésében segíteni, ezért, kérlek, ne kérdezzetek többet, mert meg akarlak kímélni benneteket ez alól a pokolian gyötrő, égető kín alól, amit e tudás, ezen szentségtelen dolgok ismerete okoz mind testemben, mind lelkemben.”

Hogy mi történt ezután, nem beszélt róla, csak néha, mikor kábulatában fetrengve elhagyta egy-két akaratlan szó az ajkát, de ezek a szavak értelmetlennek tűntek. “A véremet ne!”. Sehogy sem tudtam beilleszteni ezeket a zavaros töredékeket a történetbe.
Azok alapján, amiket elmondott nagyjából megjelöltem a fogadó helyét.
Az egyetem akkoriban támogatta a kutatásokat, így sok diáknak lehetősége volt utazni, és felfedezői munkát végezni. Egy erdélyi út elég alacsony költségekkel kivitelezhető volt, így az egyetem megadta rá a támogatását, hát eljöhettem. De korántsem az itteni örökzöldek érdekeltek leginkább, bár tanulmányoznom kellett őket, hiszen ez egyetem eredményeket akart.
Sokkal inkább izgatott Jones története. A faluban, – aminek szélén a fogadó is ált (az, amelyikben Jones lakott), és amelynek ablakán révedtem a tájra (ahogy Jones is tette évekkel ezelőtt ugyanebben a szobában)- megkerestem Dr. Clowert, aki elmondta az öregember történetének további részeit.

Reggel Jones nem jött ki a szobájából, ezért Clower és páran a fogadóból betörték az ajtót és bementek a helységbe. Jones az ágyán feküdt, és látszólag eszméletlen volt. A szoba összes ablaka be volt zárva. A Doktor megvizsgálta Jonest, de nem talált rajta semmi különös nyomot, csak enyhén sápadt színét.
Ám ahogy jobban megvizsgálta a nyakát, két kis pontra, két parányi sebre, – ami fél nap múlva nyomtalanul eltűnt- lett figyelmes. Jonesnak nem volt maradása, nagyon zaklatottnak tűnt, és komornak, mint aki az egész világ gondjainak a terhét vállain cipeli. Miután magához tért rögtön visszaindult Londonba.
Mikor érdeklődni kezdtem a sebhelyek felől, Clower közölte hogy sürgős dolga van, nem ér rá velem foglalkozni. A fogadóbeliek is hirtelen nagyon zárkózottak, és végtelenül ellenségesek lettek, mikor megkérdeztem, hogy minek van fokhagyma mindenütt.

Különös.

Mindezekre visszagondoltam az ablak előtt állva azon az éjjelen, az utolsón, amit Erdélyben töltök (másnap indulok vissza Londonba). Még mindig nem kerültem közelebb Jones történetének megértéséhez, és már valamennyire bele is törődtem ebbe. Befeküdtem kényelmes ágyamba, és a teliholdat néztem a tetőablakon keresztül, mígnem elnyomott az álom.
Álmot láttam.
Álmot, egy várról, aminek görbe tornyai, mint kapzsi újjak kapnak a hold felé körmükkel már-már érintve azt. A vár kapuja lassan, mint egy gólem óriás szája, kitárul, és egy lovas vágtat ki rajta. Most a lovas szemével látok: hátranézek, látom, ahogy távolodik a vár, szemből feltűnik a fogadó halovány körvonala, ami egyre erősödik, ahogy csökken a köztünk lévő távolság.
És már szökkenek is föl a tetőre, óvatosan odakúszok az ablakhoz, lenézek rajta: és meglátom magamat, amint az ágyon elterülve fekszem.
Felriadok.
A hold sugarai megvillannak egy fekete köpeny szegélyén.
A tetőablak nyitva van, pedig jól emlékszem, hogy bezártam mielőtt aludni tértem. Ez csak egyet jelenthet. Jones nem hazudott. A félelem megbénít, leszorít az ágyba, elzsibbasztja agyamat, és végtagjaimat. Mozdulni sem tudok, a rettegés gyilkos ujjai markolásszák torkomat, kiáltanék, de nem tudok.
És akkor fölém hajolt.

Megértettem miről beszélt az öreg: az arcáról csak úgy sugárzott a rang, a fölényesség, de nem beképzeltség. Elegáns ruháit mintha rá szabták volna, bár nagy részüket elrejtette hosszú, magas galléros fekete köpenye. És a kora?
Kortalan, mint minden, ami a kezdetektől itt van a földön.
Megszólalt.
A hangja elkergetett minden rémületet, ami a szívemben lakozott, és furcsa nyugalmasság öntött el. És csodálat. Csodálat iránta, olyan mértékű, amit eddig még soha nem éreztem.
-Nem kell félned. Tudom miért vagy itt, és tudom, hogy Jones miket mondott el neked. Tudom, mert én akartam így, én akartam, hogy ide gyere. Jones nem volt alkalmas, de arra megfelelt, hogy téged idecsábítson. Nem véletlen hogy téged választottalak. Figyeltelek, figyeltem hogyan boldogulsz, figyeltem hogy tanulsz, figyeltem hogy dolgozol, és figyeltem hogy mennyire érdekel a szánalmas öreg meséje. Pont, ahogy elterveztem.
-Ki vagy te? – kérdeztem, mert megrémített, amit mondott.
Ő pedig elmondta. Elmondott mindent, magáról, a fajtájáról, történelmükről.
Az egész olyan hihetetlen volt, de tudtam, hogy igaz. Nem, nem tudtam. Inkább éreztem.

Miután befejezte mondandóját, választás elé állított: vagy egy leszek közülük, vagy meghalok, mert nem hagyhat élni, ilyen tudással a birtokomban.
Lenyűgözött, amit a fajtájukról mesélt, és nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy én is olyan lehessek, mint ő. Így hát az első lehetőséget választottam.
Kételkedek benne, hogy most is így választanék.
Felállt a székéből, ahol eddig ült és elindult felém, hogy magához öleljen, hogy magához kössön. Lehunytam a szememet, nem mertem odanézni. Éreztem a leheletét a vállamon, majd egy szúrás – és lelkemet elöntötte a földöntúli kéj, olyan amilyet eddig nem, és azóta sem tapasztaltam. Hallottam a szívverésem. Egyre gyengült, lelkem kifelé indult testemből, ahogy az élet utolsó morzsája is elhagyta porhüvelyemet, de akkor valami visszarántott.
Kinyitottam a szememet, és a csuklóját láttam magam előtt, ahogy mohón kortyolom forró vérét, ami feltámasztott.
Elhúzta előlem karját, de én szörnyű éhséget éreztem, olyan éhséget, mint még soha.
Vörös köd ereszkedett a szememre és az agyamra, nem láttam, nem hallottam, elkezdtem törni, zúzni, ahogy valami feléledt bennem. Vagy valaki. Valaki más, aki nagyon éhes volt.

Kinyílt az ajtó, és belépett rajta a fogadósné.
Gondolkodás nélkül megragadtam és tűhegyes szemfogaimat nyakába mélyesztettem.
És ittam. Nem tudtam, és nem is akartam abbahagyni. Ittam, amíg már csak cseppeket pumpált a haldokló szív a számba az éltető vitae-ből.
Felálltam és elborzadva meredtem szörnyű tettem következményére, a halott asszonyra. Gyűlöltem magam és gyűlöltem a fenevadat, aki bennem lakik, gyűlöltem, aki azzá tett, ami vagyok.
De ő a hátamra tette a kezét, és ismét nyugalom áradt szét a tagjaimban.
- Jöjj velem gyermekem, és tanuld meg kihasználni az előnyeit mostani létednek. Mást nem tehetsz. Egyedül halott lennél. Igazán halott.
Kimászott az ablakon, én még egyszer visszanéztem halandó életem maradványaira: a ruhákra, a könyvekre, a feljegyzéseimre, majd követtem őt az éjszakába.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.